–

a WBS GmbH képviseletében K. Schaefer Rechtsanwalt,

–

a Generalstaatsanwaltschaft Berlin képviseletében J. Scherf,

–

a német kormány képviseletében J. Möller, M. Hellmann, A. Sahner és J. Simon, meghatalmazotti minőségben,

–

az észt kormány képviseletében M. Kriisa, meghatalmazotti minőségben,

–

a lett kormány képviseletében J. Davidoviča, K. Pommere és S. Zābele, meghatalmazotti minőségben,

–

a lengyel kormány képviseletében B. Majczyna és J. Sawicka, meghatalmazotti minőségben,

–

a portugál kormány képviseletében J. I. Barbosa de Pinho, P. Barros da Costa és J. Ramos, meghatalmazotti minőségben,

–

a svéd kormány képviseletében H. Eklinder, meghatalmazotti minőségben,

–

az Európai Bizottság képviseletében H. Leupold és J. Vondung, meghatalmazotti minőségben,

1

Az előzetes döntéshozatal iránti kérelem a büntetőügyekben kibocsátott európai nyomozási határozatról szóló, 2014. április 3‑i 2014/41/EU európai parlamenti és tanácsi irányelv (HL 2014. L 130., 1. o.; helyesbítés: HL 2015. L 143., 16. o.) 2. cikke c) pontja ii. alpontjának értelmezésére irányul.

2

E kérelmet a Korupcijas novēršanas un apkarošanas birojs (a korrupció megelőzéséért és leküzdéséért felelős hivatal, Lettország; a továbbiakban: KNAB) által a WBS GmbH‑val kapcsolatos nyomozási cselekmények tárgyában kibocsátott európai nyomozási határozat (a továbbiakban: ENYH) Németországban történő végrehajtása iránti kérelem keretében terjesztették elő.

Jogi háttér

Az uniós jog

3

A 2014/41 irányelv (5)–(8), (10) és (11) preambulumbekezdése kimondja:

4

Ezen irányelv 2. cikkének c) pontja szerint:

5

Ezen irányelvnek „Az ENYH kibocsátásának és továbbításának feltételei” című 6. cikke a következőképpen rendelkezik:

6

Ugyanezen irányelv 10. cikkének (3) és (4) bekezdése a következőképpen rendelkezik:

7

Az ENYH kibocsátásakor a kibocsátó hatóságnak formanyomtatványt kell kitöltenie és aláírnia, amelynek mintáját a 2014/41 irányelv A. melléklete tartalmazza. E formanyomtatvány‑minta bevezető részének szövege a következő:

A német jog

8

Az 1982. december 23‑i Gesetz über die internationale Rechtshilfe in Strafsachen (a nemzetközi bűnügyi jogsegélyről szóló törvény, BGBl. 1982. I., 2071. o.) 91d. §‑ának (1) bekezdése a következőképpen szól:

A lett jog

9

A Kriminālprocesa likums (a büntetőeljárásról szóló törvénykönyv, Latvijas Vēstnesis, 2005, 74. sz.) törvénykönyv 8871. cikke (1) bekezdésének megfelelően, ha a büntetőeljárás keretében a büntetőeljárás megindítása előtt az Európai Unió valamely másik tagállamának területén eljárási cselekményt kell végrehajtani, az ENYH kiállításakor az eljárásért felelős személy értékeli annak arányosságát és szükségességét a nyomozás tárgyát képező bűncselekményhez képest, ezt követően a nyomozás felügyeletéért felelős ügyész azt is ellenőrzi, hogy az uniós tagállamtól kért eljárási cselekmény megfelel‑e a jogszabályi követelményeknek, és értékeli annak szükségességét és arányosságát a nyomozás tárgyát képező bűncselekményhez képest. Az ENYH kiállítása előtt az eljárásért felelős személy minden olyan intézkedést megtesz, amely akkor lenne szükséges, ha az eljárási cselekményt Lettországban hajtanák végre.

10

A házkutatást a büntetőeljárásról szóló törvény 179–185. cikke szabályozza. E törvénykönyv 179. cikkének (1) bekezdése a házkutatást olyan nyomozási cselekményként határozza meg, amelynek tárgya helyiségeknek, teleknek, gépjárműnek vagy egyénnek a keresett tárgy megtalálása és lefoglalása céljából történő kényszervizsgálata, amennyiben alapos okkal feltételezhető, hogy az említett tárgy a házkutatás helyén található.

11

Ugyanezen törvénykönyv 180. cikkének (1) bekezdése úgy rendelkezik, hogy a házkutatást nyomozási bíró vagy bíróság határozata alapján kell lefolytatni. A nyomozási bíró határozatát az eljárásért felelős személy javaslatára és az ahhoz csatolt iratokra alapozza.

Az alapeljárás és az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdés

12

2019. április 5‑én a KNAB büntetőeljárást indított egy rigai (Lettország) alapítvány tisztviselői ellen nagyobb kárt okozó csalás, nagyobb kárt okozó hűtlen kezelés, okirat‑hamisítás és hamisított okirat felhasználása gyanújával. A nyomozás keretében a KNAB ENYH kibocsátását tartotta szükségesnek a berlini (Németország) FF GmbH és WBS vállalkozások üzlethelyiségeinek átkutatása céljából. E célból a KNAB a Rīgas pilsētas Vidzemes priekšpilsētas tiesa (Riga város vidzemei kerületi bírósága, Lettország) nyomozási bírójától kérte e nyomozati cselekmény engedélyezését a büntetőeljárási törvénykönyv 179. és 180. cikke alapján.

13

2019. április 24‑i két végzésével e nyomozási bíró helyt adott a KNAB kérelmének, egyrészt azzal az indokkal, hogy vélelmezhető, hogy e két vállalkozás helyiségeiben a büntetőeljárás szempontjából hasznos dokumentumok, adathordozók és tárgyak találhatók, másrészt pedig, hogy az e dokumentumok, adathordozók és tárgyak azonosítására és lefoglalására irányuló házkutatások szükségesek és arányosak.

14

2019. április 25‑én a KNAB ENYH‑t bocsátott ki (a továbbiakban: szóban forgó ENYH), amelyben két tanú kihallgatását, valamint az előző pontban említett két házkutatást elrendelő végzés végrehajtását kérte a német hatóságoktól. A Latvijas Republikas Ģenerālprokuratūra (a Lett Köztársaság legfőbb ügyészsége) érvényesítette a szóban forgó ENYH‑t, és azt továbbította a Staatsanwaltschaft Berlinnek (berlini ügyészség, Németország).

15

A berlini ügyészség erre vonatkozó indítványa alapján a berlini Amtsgericht Tiergarten (tiergarteni helyi bíróság, Németország) is elrendelte az FF és a WBS helyiségeiben tartandó házkutatást. E házkutatásokra 2019. május 13‑án került sor, és azok során számos bizonyítékot foglaltak le.

16

A WBS a Kammergerichthez (berlini regionális felsőbíróság, Németország), amely a kérdést előterjesztő bíróság, arra irányuló kérelemmel fordult, hogy e bíróság állapítsa meg, hogy a szóban forgó ENYH végrehajtása során összegyűjtött bizonyítékoknak a Lett Köztársaság részére történő átadása nem engedélyezhető.

17

Kérelmének alátámasztása érdekében a WBS a 2021. december 16‑i Spetsializirana prokuratura (Forgalmi és helymeghatározó adatok) ítéletre (C‑724/19, a továbbiakban: Spetsializirana prokuratura ítélet, EU:C:2021:1020) hivatkozik, amelyből kitűnik, hogy az olyan nyomozási cselekményre vonatkozó ENYH‑t, amelyet a kibocsátó tagállam joga értelmében csak bíróság rendelhet el, érvényesen csak olyan hatóság bocsáthatja ki, amely ilyen jogállással rendelkezik. Márpedig a jelen ügyben egyrészt a KNAB nem bíróság, másrészt pedig a lett jog értelmében kizárólag az e minőséggel rendelkező hatóság rendelkezik hatáskörrel az ilyen házkutatási intézkedés elrendelésére.

18

A berlini ügyészség rákérdezett a Lett Köztársaság legfőbb ügyészségénél, hogy adott esetben bíróság újra kibocsáthatná‑e a szóban forgó ENYH‑t. A Lett Köztársaság legfőbb ügyészsége nemleges választ adott azzal az indokkal, hogy az ellentétes a lett joggal.

19

Ebben az összefüggésben a kérdést előterjesztő bíróság arra keresi a választ, hogy a Spetsializirana prokuratura ítéletből eredő elveket alkalmazni kell‑e az előtte folyamatban lévő ügyre, aminek alapján meg kell állapítania, hogy a bizonyítékoknak a szóban forgó ENYH végrehajtása céljából történő átadása nem fogadható el.

20

Először is a kérdést előterjesztő bíróság megállapítja, hogy az ezen ítélet alapjául szolgáló ügyben az ENYH‑t kibocsátó hatóság a 2014/41 irányelv 2. cikke c) pontjának i. alpontja szerinti „kibocsátó hatóságnak” minősíthető, míg a jelen ügyben a KNAB az ezen irányelv 2. cikke c) pontjának ii. alpontja értelmében vett „a kibocsátó állam által meghatározott más illetékes hatóság”. A kérdést előterjesztő bíróság tehát arra keresi a választ, hogy a Bíróság által az említett ítéletben adott válasz alkalmazandó‑e olyan helyzetben is, amikor az ENYH‑t az e második rendelkezés hatálya alá tartozó hatóság bocsátotta ki.

21

A kérdést előterjesztő bíróság szerint a Spetsializirana prokuratura ítélet 29. és 30. pontját úgy lehet értelmezni, hogy az említett irányelv 2. cikke c) pontjának ii. alpontja értelmében vett „egyéb illetékes hatóság” akkor is eljárhat ENYH‑t kibocsátó hatóságként, ha a nemzeti jog értelmében az érintett nyomozási cselekményt csak bíróság rendelheti el, azzal a feltétellel azonban, hogy az ilyen bíróság az eljárás egy másik szakaszában jár el.

22

Másodszor, a jelen ügy különbözik a Spetsializirana prokuratura ítélet alapjául szolgáló ügytől, mivel a szóban forgó ENYH tárgyát képező nyomozási cselekményt, noha azt a lett jog értelmében csak bíróság rendelhette el, e határozat kibocsátását megelőzően egy lett nyomozási bíró engedélyezte, amely azt szükségesnek és arányosnak ítélte. E körülmény azzal a következménnyel jár, hogy a Bíróság által az említett ítélet 32–38. pontjában a 2014/41 irányelv 2. cikke c) pontjának i. alpontjára vonatkozó értelmezésének alátámasztására felhozott indokok az alapügy keretében nem relevánsak.

23

Így először is a Bíróság megállapította egyrészt, hogy a nyomozási cselekmény elrendelésére a nemzeti jog alapján hatáskörrel rendelkező hatóság az egyetlen olyan hatóság, amely eleget tesz a szóban forgó intézkedés ellenőrzésére és indokolására vonatkozó kötelezettségeknek, másrészt pedig, hogy a kibocsátó hatóság csak azzal a feltétellel bocsáthatja ki az ENYH‑t, ha az e határozatban említett nyomozási cselekményt azonos feltételek mellett egy hasonló belföldi ügyben is elrendelhették volna.

24

Márpedig az előtte folyamatban lévő ügyben a kérdést előterjesztő bíróság úgy véli, hogy a nemzeti jog értelmében a nyomozási cselekmény elrendelésére hatáskörrel rendelkező hatóság eleget tett a nyomozási cselekmény ellenőrzésére és igazolására vonatkozó, a 2014/41 irányelv 6. cikke (1) bekezdésének a) pontjában előírt kötelezettségeknek, mivel az illetékes lett nyomozási bíró úgy ítélte meg, hogy a szóban forgó házkutatások szükségesek és arányosak voltak. Ezenkívül a kibocsátó hatóság ugyanolyan feltételek mellett bocsátotta ki a szóban forgó ENYH‑t, mint amelyek mellett hasonló belföldi ügyben a nyomozási cselekmény elrendelésére sor kerülhetett volna, mivel bíróság lépett fel az e határozat kibocsátását megelőző házkutatás engedélyezése érdekében.

25

Másodszor, a Bíróság a Spetsializirana prokuratura ítéletben megállapította, hogy a nemzeti jog értelmében az ENYH‑t kibocsátó hatóságnak kell az e határozat tárgyát képező nyomozási cselekmény nemzeti eljárás keretében történő elrendelésére hatáskörrel rendelkező hatóságnak lennie, mivel ha nem ez lenne a helyzet, az azzal a következménnyel járna, hogy bonyolultabbá és veszélyeztetné a jogsegély 2014/41 irányelv által létrehozott egyszerűsített és hatékony együttműködési rendszerét.

26

Márpedig egyrészt e bíróságnak kétségei vannak az ilyen megfontolás jelen ügyben való relevanciáját illetően, mivel az ilyen követelmény éppen arra alkalmas, hogy bonyolultabbá tegye a jogsegélyre irányuló eljárást.

27

Egyes tagállamokban ugyanis, például Németországban, a nyomozással megbízott bíróság nem játszik központi szerepet a nyomozási eljárásban, és csak eseti jelleggel jár el, különösen az ügyészség által kért bizonyos nyomozási cselekmények engedélyezése érdekében. Ilyen körülmények között, ha úgy kellene tekinteni, hogy kizárólag e bíróság minősülhet a 2014/41 irányelv értelmében vett „kibocsátó hatóságnak”, míg a gyakorlatban a nyomozást végző ügyészség felelős a nyomozásért, ami a jogsegély késedelméhez vezetne, különösen abban az esetben, ha a végrehajtó hatóság úgy döntene, hogy a 2014/41 irányelv 6. cikke (3) bekezdésének első mondata alapján kérdést intéz a kibocsátó hatósághoz. A jogsegélyre vonatkozó eljárás bonyolultabbá tétele abból is eredhet, hogy egyes tagállamokban előfordulhat, hogy egyes nyomozási cselekmények nem tartoznak a nemzeti bíróságok kizárólagos hatáskörébe, hanem azokat más hatóságok is elrendelhetik. Ilyen körülmények között tehát nem zárható ki, hogy a végrehajtó hatósághoz két különböző szerv által kibocsátott két európai nyomozási határozattal fordulnak.

28

Másrészt a kérdést előterjesztő bíróság szerint analógia útján a 2019. május 27‑i PF (Litvánia főügyésze) ítéletből (C‑509/18, EU:C:2019:457) eredő, az európai elfogatóparancsra vonatkozó ítélkezési gyakorlatra kell hivatkozni, amelyből kitűnik, hogy a nemzeti elfogatóparancsot kibocsátó hatóság eltérhet az európai elfogatóparancsot kibocsátó hatóságtól.

29

E körülmények között a kammergericht Berlin (berlini regionális felsőbíróság) úgy határozott, hogy az eljárást felfüggeszti, és előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdést terjeszti a Bíróság elé:

Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésről

30

Kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra vár választ, hogy a 2014/41 irányelv 2. cikke c) pontjának ii. alpontját akként kell‑e értelmezni, hogy az e rendelkezés értelmében vett „kibocsátó hatóságnak” minősülhet a kibocsátó állam által meghatározott olyan közigazgatási hatóság, amely az adott ügyben a büntetőeljárás során nyomozó hatóságként jár el, és amelynek az érintett személy alapvető jogaiba való beavatkozással járó nyomozási cselekményeit a nemzeti jognak megfelelően igazságügyi hatóságnak előzetesen engedélyeznie kell.

31

A 2014/41 irányelv 2. cikke c) pontjának i., illetve ii. alpontja úgy határozza meg a „kibocsátó hatóság” fogalmát, mint „az adott ügyben hatáskörrel rendelkező bíró, bíróság, nyomozási bíró vagy ügyész”, vagy „bármely más, a kibocsátó állam által meghatározott és az adott ügyben a büntetőeljárás során nyomozó hatóságként eljáró illetékes hatóság, amely a nemzeti jog szerint hatáskörrel rendelkezik a bizonyítékgyűjtés elrendelésére”.

32

Így ezen irányelv 2. cikke c) pontja ii. alpontjának szövegéből kitűnik, hogy az e rendelkezés értelmében vett „kibocsátó hatóság” olyan nemzeti hatóság, amely megfelel az alábbi három kumulatív feltételnek.

33

Először is, az „egyéb” kifejezés használatából az következik, hogy az ilyen hatóság nem a 2014/41 irányelv 2. cikke c) pontjának i. alpontjában említett igazságügyi hatóságok egyike, azaz bíró, bíróság, nyomozási bíró vagy ügyész, hanem olyan hatóság, például közigazgatási hatóság, amelyet a kibocsátó tagállam az ENYH kibocsátására hatáskörrel rendelkezőként kijelölt.

34

Másodszor, ezen hatóságnak annak a hatóságnak kell lennie, amely az adott ügyben a büntetőeljárások során nyomozó hatóságként jár el.

35

Harmadszor, e hatóságnak hatáskörrel kell rendelkeznie arra, hogy a nemzeti jognak megfelelően elrendelje a bizonyításfelvételt.

36

Az alapeljárást illetően nem vitatott, hogy a KNAB teljesíti e feltételek közül az első kettőt. A Bíróság rendelkezésére álló iratokból ugyanis kitűnik, hogy egyrészt a KNAB mint közigazgatási hatóság nem tartozik a 2014/41 irányelv 2. cikke c) pontjának i. alpontjában említett hatóságok közé. Másrészt a nemzeti jognak megfelelően a KNAB a korrupció elleni küzdelem területéhez tartozó ügyekben a nyomozásért felelős hatóság, és e hatóságot jelölték ki az ENYH‑k kibocsátására hatáskörrel rendelkező hatóságként.

37

Mindazonáltal a kérdést előterjesztő bíróság arra keresi a választ, hogy e hatóság megfelel‑e e feltételek közül a jelen ítélet 35. pontjában említett harmadik feltételnek, vagyis annak, hogy „a nemzeti jognak megfelelően hatáskörrel rendelkezik a bizonyításfelvétel elrendelésére”.

38

E tekintetben e bíróság hangsúlyozza, hogy a szóban forgó ENYH tárgyát képező nyomozási cselekmények közül kizárólag a tanúkihallgatásra vonatkozó intézkedéseket rendelhette el közvetlenül a KNAB anélkül, hogy nyomozási bíró előzetes engedélyét kellett volna beszereznie. Ezzel szemben az alapügyben szóban forgó üzlethelyiségek átkutatására irányuló intézkedéseket, amennyiben azok az érintett személy alapvető jogaiba való beavatkozást eredményeztek, a lett jognak megfelelően e bírónak kellett engedélyeznie azt követően, hogy a KNAB engedély iránti indítványt nyújtott be hozzá.

39

E körülmények között a kérdést előterjesztő bíróság azt kívánja meghatározni, hogy az a tény, hogy a lett jogban a KNAB által kért házkutatási intézkedéseket a nyomozási bírónak kell engedélyeznie ahhoz, hogy azokat végre lehessen hajtani, azzal a következménnyel jár‑e, hogy e hatóság a 2014/41 irányelv 2. cikke c) pontjának ii. alpontja értelmében nem tekinthető hatáskörrel rendelkezőnek arra, hogy a nemzeti jog alapján bizonyításfelvételt rendeljen el.

40

Mivel ezen irányelv 2. cikke c) pontja ii. alpontjának szövege önmagában nem teszi lehetővé e kérdés megválaszolását, az állandó ítélkezési gyakorlatnak megfelelően figyelembe kell venni azon szabályozás szövegkörnyezetét és célkitűzéseit, amelynek e rendelkezés a részét képezi (lásd ebben az értelemben: 1983. november 17‑i Merck ítélet, 292/82, EU:C:1983:335, 12. pont; 2023. december 21‑i G. K. és társai [Európai ügyészség] ítélet, C‑281/22, EU:C:2023:1018, 46. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

41

Először is azt a szövegkörnyezetet kell figyelembe venni, amelybe e rendelkezés illeszkedik.

42

Először is, az említett irányelv 6. cikkének (2) bekezdésével és A. mellékletével összefüggésben, valamint (11) preambulumbekezdésének fényében értelmezett 6. cikke (1) bekezdésének a) pontja arra kötelezi a kibocsátó hatóságot, hogy vizsgálja meg az ENYH tárgyát képező nyomozási cselekmény szükségességét és arányosságát azon eljárás céljaira tekintettel, amelyben e határozatot kibocsátották, valamint figyelembe véve a gyanúsított vagy a vádlott jogait (lásd ebben az értelemben: Spetsializirana prokuratura ítélet, 32. pont).

43

Ezenkívül, ami azt az esetet illeti, amikor az ENYH a 2014/41 irányelv 2. cikke c) pontjának ii. alpontja értelmében vett „kibocsátó hatóságtól” származik, e rendelkezés második mondatából kitűnik, hogy e határozatot, mielőtt továbbítanák a végrehajtó hatóságnak, annak vizsgálatát követően, hogy megfelel‑e az ezen irányelvben előírt kibocsátási feltételeknek, különösen az irányelv 6. cikkének (1) bekezdésében előírt feltételeknek, valamely „bírónak, bíróságnak, nyomozási bírónak vagy ügyésznek” kell érvényesítenie.

44

Ebből következik, hogy – amint arra a főtanácsnok az indítványának 45. pontjában rámutatott – az ENYH‑nak a 2014/41 irányelv 2. cikke c) pontjának ii. alpontja értelmében vett, „bármely más, a kibocsátó állam által meghatározott […] illetékes hatóság” általi kibocsátása e határozat szükségességének és arányosságának a kibocsátó tagállamban két szinten, azaz egyrészt a nemzeti nyomozási eljárás keretében történő elfogadásakor, másrészt pedig annak a végrehajtó hatóságnak való továbbítását megelőzően történő, igazságügyi hatóság általi jóváhagyásakor történő felülvizsgálatával jár.

45

A jelen ügyben a kérdést előterjesztő bíróságnak a KNAB „kibocsátó hatóság” minőségével kapcsolatos kérdései e két ellenőrzési szint közül az elsőre vonatkoznak. Ami ugyanis a második szintet illeti, nem vitatott, hogy a szóban forgó ENYH‑t a végrehajtó hatóságnak történő továbbítását megelőzően ügyész, nevezetesen a Lett Köztársaság legfőbb ügyészsége érvényesítette, amely ezen irányelv rendelkezéseinek megfelelően megvizsgálta e határozat szükségességét és arányosságát.

46

E tekintetben a 2014/41 irányelv (10) preambulumbekezdéséből kitűnik, hogy ez az irányelv úgy határozza meg a kibocsátó hatóságot, mint amely a legalkalmasabb arra, hogy az érintett nyomozás részleteinek ismeretében eldöntse, hogy milyen nyomozási cselekményeket kell foganatosítania (Spetsializirana prokuratura ítélet, 37. pont).

47

Amint arra a jelen ítélet 34. pontja emlékeztet, ahhoz, hogy a 2014/41 irányelv értelmében vett „kibocsátó hatóságnak” lehessen tekinteni, az ezen irányelv 2. cikke c) pontjának ii. alpontjában említett „egyéb hatóságnak” az adott ügyben a bűnügyi nyomozásért felelős hatóságnak kell lennie. Ez az pozíció lehetővé teszi számára, hogy az adott nyomozás részleteinek ismeretében ezen irányelv 6. cikke (1) bekezdése a) pontjának megfelelően megvizsgálja az ENYH keretében másik tagállamban végrehajtani kívánt nyomozási cselekmény szükségességét és arányosságát.

48

Márpedig önmagában az a körülmény, hogy a kibocsátó tagállam joga a nyomozó hatóság által kért nyomozási cselekmények elfogadását attól a feltételtől teszi függővé, hogy azokat a nyomozási bíró előzetesen engedélyezze, amennyiben azok az érintett személy alapvető jogaiba való beavatkozást jelentenek, nem zárja ki, hogy a nyomozási eljárást lefolytató ezen hatóságot a 2014/41 irányelv 2. cikke c) pontjának ii. alpontja értelmében vett, „a bizonyítékgyűjtés elrendelésére […] a nemzeti jog szerint hatáskörrel rendelkez[ő]” hatóságnak, következésképpen pedig az e rendelkezés értelmében vett „kibocsátó hatóságnak” lehessen minősíteni.

49

Az ilyen követelmény ugyanis lehetővé teszi annak biztosítását, hogy az említett intézkedések szükségességének és arányosságának a nyomozó hatóság által a jelen ítélet 42. pontjában említett első szinten végzett vizsgálatára bíróság felügyelete mellett kerüljön sor, annak érdekében, hogy ez utóbbi többek között megerősítse, hogy a tervezett intézkedések szükségesek, és ne sértsék aránytalanul a gyanúsított vagy a vádlott alapvető jogait.

50

Másodszor, a jelen ítélet 48. pontjában szereplő értelmezést megerősíti a 2014/41 irányelv 6. cikke (1) bekezdésének b) pontja.

51

E rendelkezésnek megfelelően ugyanis a kibocsátó hatóság csak akkor bocsáthat ki ENYH‑t, ha az e határozatban említett nyomozási cselekmény(eke)t azonos feltételek mellett egy hasonló belföldi ügyben is elrendelhették volna.

52

Ezen irányelv 6. cikke (1) bekezdésének b) pontja az „ugyanezen feltételek mellett” és a „hasonló belföldi ügyben” kifejezések használatával kizárólag a kibocsátó állam jogától teszi függővé az ENYH kibocsátására vonatkozó pontos feltételek meghatározását. E rendelkezés célja tehát a kibocsátó állam joga által előírt szabályok és biztosítékok megkerülésének megakadályozása (lásd ebben az értelemben: 2024. április 30‑i M. N. [EncroChat] ítélet, C‑670/22, EU:C:2024:372, 92. és 97. pont).

53

Márpedig, amint az a Bíróság rendelkezésére álló iratokból kitűnik, azt a követelményt, amely szerint a KNAB által az ENYH keretében tervezett nyomozási cselekményt, amennyiben az az érintett személy alapvető jogaiba való beavatkozást von maga után, a nyomozási bírónak engedélyeznie kell, éppen a lett jog által előírt olyan feltételnek kell tekinteni, amelynek a kizárólag Lettország területén végrehajtandó egyenértékű nyomozási cselekménynek is meg kell felelnie.

54

E tekintetben pontosítani kell, hogy az alapügyben szóban forgó helyzet különbözik a Spetsializirana prokuratura ítélet alapjául szolgáló helyzettől.

55

Ez utóbbi ügy ugyanis nem a 2014/41 irányelv 2. cikke c) pontja ii. alpontjának, hanem e pont i. alpontjának értelmezésére vonatkozott egy olyan helyzetben, amikor az ügyész a büntetőeljárás nyomozási szakaszában a távközléshez kapcsolódó forgalmi és helymeghatározó adatok megszerzésére irányuló európai nyomozási határozatot bocsátott ki, míg hasonló nemzeti eljárás keretében az ilyen adatokhoz való hozzáférésre irányuló nyomozási cselekmény elrendelése a bíróság kizárólagos hatáskörébe tartozott.

56

Harmadszor, a 2014/41 irányelv 2. cikke c) pontja ii. alpontjának a jelen ítélet 48. pontjában elfogadottól eltérő értelmezése ellentétes lenne az uniós jogalkotó által az ezen irányelv 2. cikke c) pontja i. alpontjának, illetve 2. cikke c) pontja ii. alpontjának hatálya alá tartozó hatóságok között tett különbségtétellel.

57

E különbségtétellel e jogalkotó lehetővé kívánta tenni, hogy azok a nem igazságügyi hatóságok, amelyek a nemzeti jog szerint a nemzeti eljárás keretében bűnügyi nyomozást folytatnak, és amelyek hatáskörrel rendelkeznek a nyomozási cselekmények elrendelésére, az e 2. cikk c) pontja értelmében vett „kibocsátó hatóságnak” minősülhessenek.

58

Márpedig annak megállapítása, hogy valamely igazságügyi hatóságnak a nemzeti jog által ezen intézkedések közül egyesek elfogadásának engedélyezéséhez a jelen ítélet 42. pontjában említett első szinten történő közreműködése szükségszerűen azt jelentené, hogy kizárólag ezt az igazságügyi hatóságot lehetne „kibocsátó hatóságnak” minősíteni, ahhoz vezetne, hogy kizárólag az ezen irányelv 2. cikke c) pontjának i. alpontjában említett igazságügyi hatóságok rendelkeznének hatáskörrel az európai nyomozási határozat kibocsátására, még akkor is, ha ezen igazságügyi hatóságok csak eseti jelleggel avatkoznak be a nemzeti bűnügyi nyomozás keretében.

59

Az ilyen értelmezés így megfosztaná az említett irányelv 2. cikke c) pontjának ii. alpontját a hatékony érvényesülésétől, mivel tekintettel arra, hogy az e rendelkezésben említett hatóságok nem minősülhetnek „igazságügyi hatóságnak”, indokolt, hogy a tagállamok a nyomozási cselekmények e hatóságok általi elfogadását eljárási garanciákkal övezzék, előírva többek között, hogy – mint a jelen ügyben is – az érintett személyek alapvető jogaiba való beavatkozással járó nyomozási cselekményeket valamely igazságügyi hatóság előzetesen engedélyezi.

60

Másodszor, ami a 2014/41 irányelv célkitűzéseit illeti, ezen irányelv – amint az az (5)–(8) preambulumbekezdéséből kitűnik – a határokon átnyúló vonatkozású büntetőügyekben történő bizonyításfelvétel meglévő töredékes és összetett keretének felváltására irányul, és egyetlen eszközön, nevezetesen az európai nyomozási határozaton alapuló egyszerűsített és hatékonyabb rendszer bevezetésével az igazságügyi együttműködés megkönnyítésére és meggyorsítására irányul annak érdekében, hogy elősegítse az Unió azon célkitűzésének elérését, hogy a szabadság térségévé váljon, a biztonság és a jog érvényesülésének azon nagy fokú bizalomra kell épülnie, amelynek a tagállamok között fenn kell állnia (Spetsializirana prokuratura ítélet, 36. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

61

Amint arra a jelen ítélet 46. pontja emlékeztet, ezen irányelv úgy határozza meg a kibocsátó hatóságot, mint amely a legalkalmasabb arra, hogy az érintett nyomozás részleteinek ismeretében döntsön az igénybe veendő nyomozási cselekményekről.

62

Ennélfogva e megfontolásra, valamint a 2014/41 irányelv alapjául szolgáló, az eljárás egyszerűsítésére és hatékonyságára irányuló célkitűzésekre tekintettel indokoltnak tűnik, hogy a nyomozást ténylegesen végző nemzeti hatóságot az ezen irányelv 2. cikke c) pontjának ii. alpontja értelmében vett „kibocsátó hatóságnak” lehessen minősíteni, még akkor is, ha az általa végrehajtani kívánt nyomozási cselekmények némelyikét a nemzeti jognak megfelelően igazságügyi hatóságnak előzetesen engedélyeznie kell, amennyiben azok az érintett személy alapvető jogaiba való beavatkozást jelentenek.

63

Ezen irányelv 2. cikke c) pontja ii. alpontjának ilyen értelmezése lehetővé teszi annak biztosítását, hogy amennyiben az ilyen hatóság ugyanazon büntetőeljárás keretében több nyomozási cselekményt irányoz elő, amelyek közül egyeseket nyomozási bíró engedélyére van szükség, mások pedig nem, e hatóság e nyomozási cselekmények összességére vonatkozóan az e rendelkezés értelmében vett „kibocsátó hatóság” minőségében egy és ugyanazon ENYH‑t bocsásson ki.

64

Ez az értelmezés az ENYH‑t kibocsátó hatóság és a végrehajtó hatóság közötti, ezen irányelv 6. cikkének (3) bekezdése vagy 10. cikkének (4) bekezdése alapján történő esetleges információcsere megkönnyítését is lehetővé teszi.

65

A fenti megfontolások összességére tekintettel az előterjesztett kérdésre azt a választ kell adni, hogy a 2014/41 irányelv 2. cikke c) pontjának ii. alpontját akként kell értelmezni, hogy az e rendelkezés értelmében vett „kibocsátó hatóságnak” minősülhet a kibocsátó állam által meghatározott olyan közigazgatási hatóság, amely az adott ügyben a büntetőeljárás során nyomozó hatóságként jár el, és amelynek az érintett személy alapvető jogaiba való beavatkozással járó nyomozási cselekményeit a nemzeti jognak megfelelően igazságügyi hatóságnak előzetesen engedélyeznie kell.

A költségekről

66

Mivel ez az eljárás az alapeljárásban részt vevő felek számára a kérdést előterjesztő bíróság előtt folyamatban lévő eljárás egy szakaszát képezi, ez a bíróság dönt a költségekről. Az észrevételeknek a Bíróság elé terjesztésével kapcsolatban felmerült költségek, az említett felek költségeinek kivételével, nem téríthetők meg.