Első jogalapjával a Laufen Austria lényegében azt állítja, hogy a Törvényszék nem teljesítette indokolási kötelezettségét, valamint megsértette a bírságok egyéniesítése, a személyes felelősség, az arányosság és az egyenlő bánásmód elvét azzal, hogy a megtámadott ítélet 148–154. pontjában a Roca Sanitario teljes forgalmát vette figyelembe az 1/2003 rendelet 23. cikkének (2) bekezdésében előírt 10%‑os felső határ kiszámításához, többek között azon időszak tekintetében, amelyben a szóban forgó jogsértésért az ő kizárólagos felelősségét állapították meg.

A Laufen Austria e tekintetben azzal érvel, hogy nem képezett gazdasági egységet a Roca Sanitarióval a jogsértésnek a Keramik Holding Roca Sanitario általi megszerzését megelőző időszakában. Márpedig a Bíróság ítélkezési gyakorlatából az következik, hogy az említett felső határt kizárólag a jogsértésért felelős vállalkozás forgalma alapján kell kiszámítani.

Következésképpen a Törvényszéknek az ezen időszakkal kapcsolatos bírság kiszámítása céljából kizárólag a Laufen Austria saját forgalmához képest kellett volna alkalmaznia a 10%‑os felső határt.

A Törvényszék emellett nem teljesítette indokolási kötelezettségét és megsértette az egyenlő bánásmód elvét, amikor sem a Bizottság azon korábbi határozatait, sem pedig a Törvényszék azon ítéleteit nem vette figyelembe, amelyekben a jelen ügybeliekhez hasonló körülmények között a valamely leányvállalattal szemben kiszabott bírság összegét az e leányvállalat saját erőforrásaira tekintettel számították ki.

A Bizottság vitatja a fellebbező érveit.

Amint azt a Bíróság már megállapította, az 1/2003 rendelet 23. cikke (2) bekezdése második albekezdésének szövege egyértelmű, amennyiben azt követeli meg, hogy „[a] jogsértésben részt vevő vállalkozások és vállalkozások társulásai tekintetében a bírság egyenként nem haladhatja meg az előző üzleti év teljes forgalmának 10%‑át” (2014. szeptember 4‑i YKK és társai kontra Bizottság ítélet, C‑408/12 P, EU:C:2014:2153, 58. pont).

Márpedig a „jogsértésben részt vevő vállalkozás” említett rendelkezés értelmében vett fogalmának szükségszerűen meg kell egyeznie az EUMSZ 101. cikk alkalmazása esetében, mivel egy ehhez hasonló fogalmat nem lehet eltérő módon értelmezni a jogsértés betudhatósága és a 10%‑os felső határ alkalmazása céljából (2014. szeptember 4‑i YKK és társai kontra Bizottság ítélet, C‑408/12 P, EU:C:2014:2153, 59. pont).

Ily módon, amennyiben a Bizottság által az EUMSZ 101. cikk megsértése tekintetében felelősnek tartott valamely vállalkozást egy másik vállalkozás megszerez – ahogyan a jelen ügyben –, amely vállalkozásban leányvállalatként megtartja külön gazdasági egység minőségét, a Bizottságnak e gazdasági egységek mindegyikének saját forgalmát kell figyelembe vennie a 10%‑os felső határnak adott esetben rájuk történő alkalmazása céljából (2014. szeptember 4‑i YKK és társai kontra Bizottság ítélet, C‑408/12 P, EU:C:2014:2153, 60. pont).

E tekintetben a jogsértésben részt vevő egyes vállalkozások forgalma 10%‑os felső határának az 1/2003 rendelet 23. cikkének (2) bekezdésében történő megállapításával elérni kívánt cél többek között annak elkerülésére irányul, hogy az e felső határnál magasabb összegű bírság kiszabása meghaladja az említett vállalkozásnak a bírság megfizetésére irányuló képességét, abban az időpontban, amikor a Bizottság megállapítja a jogsértés tekintetében a felelősségét, és vele szemben pénzbüntetést szab ki (2014. szeptember 4‑i YKK és társai kontra Bizottság ítélet, C‑408/12 P, EU:C:2014:2153, 63. pont).

Ezt a megállapítást megerősíti az említett rendelet 23. cikke (2) bekezdésének második albekezdése, amely a 10%‑os felső határt illetően megköveteli, hogy azt a Bizottságnak a jogsértést szankcionáló határozatát megelőző üzleti év alapján számítsák ki. Márpedig ezt a követelményt akkor tartják maradéktalanul tiszteletben, ha ezt a felső határt kizárólag a leányvállalat forgalma alapján határozzák meg a vele szemben kizárólagosan, az anyavállalat általi megszerzését megelőző időszakra vonatkozóan kiszabott bírság esetében. Következésképpen e körülmények között a felelős vállalkozás mint gazdasági egység szerkezeti változását ténylegesen figyelembe veszik a bírság kiszámítása során (2014. szeptember 4‑i YKK és társai kontra Bizottság ítélet, C‑408/12 P, EU:C:2014:2153, 64. pont).

Ebből következik, hogy amennyiben az anyavállalat felelősségét nem lehet megállapítani a leányvállalkozása által – az anyavállalat általi megszerzésének időpontja előtt – elkövetett jogsértésért, a 10%‑os felső határ kiszámításakor a Bizottságnak az e leányvállalat által a jogsértést szankcionáló határozatot megelőző üzleti év során elért saját forgalmát kell figyelembe vennie.

Következésképpen a Törvényszék tévesen alkalmazta a jogot, amikor a megtámadott ítélet 150. pontjában azt állapította meg, hogy amennyiben különbséget tesznek a kezdeti időszak – amely tekintetében kizárólag a leányvállalat felelős a jogsértésért – és a második időszak – amely tekintetében megállapítják az anyavállalatnak a leányvállalatával egyetemleges felelősségét – között, az 1/2003 rendelet 23. cikkének (2) bekezdése nem írja elő azt, hogy a Bizottságnak vizsgálnia kellene, hogy a bírság azon része, amelynek megfizetése tekintetében nem állapították meg az anyavállalat egyetemleges felelősségét, meghaladja‑e a leányvállalat saját forgalma 10%‑át.

A fentiekből következik, hogy – anélkül, hogy a fellebbező által a fellebbezés első jogalapjának alátámasztására felhozott többi érvről, különösen az indokolási kötelezettség megsértésére alapított érvről határozatot kellene hozni – ezt a jogalapot megalapozottnak kell nyilvánítani. Következésképpen a megtámadott ítéletet hatályon kívül kell helyezni abban a részében, amelyben azt állapította meg, hogy a Bizottság nem követett el semmilyen hibát, amikor a Roca‑csoport forgalmát vette figyelembe a 10%‑os felső határ alkalmazása céljából azt az időszakot illetően, amely tekintetében a Laufen Austria jogsértésért fennálló kizárólagos felelősségét állapították meg.

Második jogalapjával a Laufen Austria azt rója fel a Törvényszéknek, hogy – többek között a megtámadott ítélet 164–193., valamint 259–261. pontjában – megsértette a szankció egyéniesítése és a személyes felelősség, az arányosság, az egyenlő bánásmód és a bizalomvédelem elvét, valamint indokolási kötelezettségét, amennyiben – többek között a „jogsértés súlyosságára” vonatkozó együttható és a „kiegészítő összegre” vonatkozó együttható kiigazításakor, valamint a bírság alapösszegének csökkentésekor – nem vonta le a következtetéseket annak megállapításából, hogy a kartell többi résztvevőjéhez képest kevésbé volt súlyos az azon jogsértésben való részvétele, amellyel kapcsolatban a felelősséget a Laufen Austriának tudták be.

A Laufen Austria először is előadja, hogy a megtámadott ítélet 164–193. pontjában a Törvényszék tévesen alkalmazta a jogot, amennyiben a bírság összegének meghatározása céljából egyáltalán nem vette figyelembe azt, hogy a többi szankcionált vállalkozáshoz képest kevésbé volt súlyos a jogsértésben való részvétele. E tekintetben a jogsértésben való részvétel földrajzi kiterjedésén kívül a megtámadott ítélet egyáltalán nem tett különbséget a Laufen Austria magatartásának súlyossága és a részt vevő vállalkozások – magatartásuk jellege alapján – „kemény magját” képező vállalkozások magatartásának súlyossága között. Márpedig a hátrányos megkülönböztetés tilalma elvének megfelelően a Törvényszéknek oly módon kellett volna csökkentenie a Laufen Austriával szemben kiszabott bírság alapösszegét, hogy a „jogsértés súlyosságára” és „kiegészítő összegre” vonatkozó alacsonyabb együtthatót alkalmaz az említett vállalkozások tekintetében alkalmazottaknál, továbbá le kellett volna vonnia a következtetéseket abból, amit a megtámadott ítélet 187., 259. és 260. pontjában megállapított.

Másodszor, a megtámadott ítélet 186. és 260. pontjában szereplő indokok ellentmondanak a bírságok fokozatossága tárgyában alkalmazandó ítélkezési gyakorlatnak, és – tévesen – a bírság arányosságának elvét részesítik előnyben az egyenlő bánásmód elvének rovására.

Harmadszor, a 2006. évi iránymutatás 29. pontjának harmadik francia bekezdése értelmében enyhítő körülményként kellett volna figyelembe venni a Laufen Austria megtámadott ítélet szerint megállapított jogsértésben való részvétel csekély súlyosságát. Márpedig a Törvényszék a megtámadott ítélet 189–191. pontjában – e rendelkezés túlságosan korlátozó és téves értelmezése alapján – elvetette a bírság bármiféle, ezen az alapon történő csökkentését.

Negyedszer, a Törvényszék megsértette a bizalomvédelem elvét, valamint nem teljesítette indokolási kötelezettségét, amennyiben a megtámadott ítélet 183. pontjában megállapította, hogy a Bizottság nem tért el a bírság összegének a 2006. évi iránymutatásban előírt számítási módszerétől.

A Bizottság vitatja a fellebbező érveit. Egyebekben – noha úgy véli, hogy a Törvényszék helytállóan utasította el a fellebbezőnek az egyenlő bánásmód és az arányosság elvének megsértésére alapított érveit – lényegében úgy véli, hogy nem pontos a Törvényszék által elfogadott azon előfeltevés, amely szerint a – csupán a jogsértés osztrák részében részt vevő – fellebbezőre alkalmazott, a „jogsértés súlyosságára” és a „kiegészítő összegre” vonatkozó együtthatónak különböznie kellett volna az e kartell – hat tagállam területén a termékek három alcsoportja vonatkozásában elkövetett jogsértésben részt vevő – többi tagja tekintetében megállapítottól. A Bizottság ennélfogva arra kéri a Bíróságot, hogy változtassa meg az indokolást.

Elöljáróban emlékeztetni kell arra, hogy kizárólag a Törvényszék jogosult felülvizsgálni azt, hogy a Bizottság adott ügyben hogyan értékelte a jogsértő magatartások súlyosságát. A fellebbezés keretében a Bíróság felülvizsgálatának tárgya egyrészt annak vizsgálata, hogy a Törvényszék milyen mértékben vette jogilag helytálló módon figyelembe a valamely meghatározott magatartás súlyosságának az EUMSZ 101. cikk és az 1/2003 rendelet 23. cikke keretében történő értékelése szempontjából alapvető valamennyi elemet, másrészt pedig annak vizsgálata, hogy a Törvényszék jogilag megfelelő módon reagált‑e a bírság törlésének vagy összege csökkentésének alátámasztására a felperes által felhozott összes érvre (lásd többek között: 1998. december 17‑i Baustahlgewebe kontra Bizottság ítélet, C‑185/95 P, EU:C:1998:608, 128. pont; 2005. június 28‑i Dansk Rørindustri és társai kontra Bizottság ítélet, C‑189/02 P, C‑202/02 P, C‑205/02 P–C‑208/02 P és C‑213/02 P, EU:C:2005:408, 244. pont; 2013. december 5‑i Solvay Solexis kontra Bizottság ítélet, C‑449/11 P, nem tették közzé, EU:C:2013:802, 74. pont).

Márpedig amennyiben második jogalapjával a Laufen Austria azt rója fel a Törvényszéknek, hogy sem a vitatott határozat jogszerűségének a megtámadott ítélet 164–193. pontjában elvégzett felülvizsgálata során, sem pedig a bírság meghatározása tekintetében a korlátlan felülvizsgálati jogkör ezen ítélet 258–261. pontjában történő gyakorlása során nem vette figyelembe azt, hogy a kartell „kemény magját” képező vállalkozásokhoz képest kevésbé súlyos a fellebbezőnek a megállapított jogsértésben való részvétele, hangsúlyozni kell, hogy a Bíróságnak, amennyiben fellebbezés keretén belül jogi kérdésekről határoz, nem feladata, hogy méltányossági okokból a sajátjával helyettesítse a Törvényszék értékelését, mivel az utóbbi az uniós jog megsértése miatt a vállalkozásokra kiszabott bírságok összegéről korlátlan felülvizsgálati jogkörében dönt (2005. június 28‑i Dansk Rørindustri és társai kontra Bizottság ítélet, C‑189/02 P, C‑202/02 P, C‑205/02 P–C‑208/02 P és C‑213/02 P, EU:C:2005:408, 245. pont; 2013. július 11‑i Gosselin Group kontra Bizottság ítélet, C‑429/11 P, nem tették közzé, EU:C:2013:463, 87. pont).

Egyebekben arra is emlékeztetni kell, hogy a bírságok összegének meghatározása során figyelembe kell venni a jogsértés időtartamát és az összes olyan tényezőt, amely hatással lehet a jogsértés súlyosságának értékelésére (2005. június 28‑i Dansk Rørindustri és társai kontra Bizottság ítélet, C‑189/02 P, C‑202/02 P, C‑205/02 P–C‑208/02 P és C‑213/02 P, EU:C:2005:408, 240. pont; 2013. július 11‑i Team Relocations és társai kontra Bizottság ítélet, C‑444/11 P, nem tették közzé, EU:C:2013:464, 98. pont).

A jogsértések súlyosságának értékelésére hatással lévő tényezők között szerepel az egyes vállalkozások magatartása, a kartell létrehozásában játszott szerepük, az abból származó esetleges előnyük, méretük és az érintett termékek értéke, valamint az, hogy az ilyen típusú jogsértések milyen kockázatot jelentenek az Európai Unió célkitűzései szempontjából (2005. június 28‑i Dansk Rørindustri és társai kontra Bizottság ítélet, C‑189/02 P, C‑202/02 P, C‑205/02 P–C‑208/02 P és C‑213/02 P, EU:C:2005:408, 242. pont; 2013. július 11‑i Team Relocations és társai kontra Bizottság ítélet, C‑444/11 P, nem tették közzé, EU:C:2013:464, 100. pont).

A jelen ügyben, amint az a megtámadott ítélet 179. pontjából következik, nem vitatott, hogy a Laufen Austria a jövőbeli áremelkedések összehangolásának végrehajtásából álló jogsértésben vett részt, hogy a Laufen Austria – a koordinációs szervezet, az Arbeitskreis Sanitärindustrie találkozóin való részvétele miatt – tudomást szerzett arról, hogy e jogsértés anyagi terjedelme a termékek három alcsoportjára vonatkozik, és hogy ez a jogsértés a teljes osztrák területet érinti.

A Törvényszék ebből azt a következtetést vonta le, hogy a Bizottság – a 2006. évi iránymutatás 21–23., valamint 25. pontjának megfelelően – helytállóan vélhette úgy, hogy megfelelő a „jogsértés súlyosságára” és a „kiegészítő összegre” vonatkozó 15%‑os együttható.

E tekintetben a Laufen Austria – a megtámadott ítéletben körülírt jogsértéssel kapcsolatos körülmények valóságtartalmának vitatása nélkül – azt rója fel a Törvényszéknek, hogy nem vette figyelembe, hogy többek között azért nem tartozott a kartell „kemény magjába”, mert nem járult hozzá annak létrehozásához és fenntartásához.

Márpedig még e körülmény esetleges megállapítása sem bizonyíthatja semmi esetre sem azt, hogy a Törvényszéknek azt kellett volna megállapítania, hogy nem megfelelő vagy túlságosan magas a „jogsértés súlyosságára” és a „kiegészítő összegre” vonatkozó 15%‑os együttható, mivel ezt a százalékos mértéket már önmagában a szóban forgó jogsértés jellege, azaz az áremelkedések összehangolása is igazolta. Az ehhez hasonló jogsértés ugyanis – a 2006. évi iránymutatás 23. és 25. pontja értelmében – a legsúlyosabb versenykorlátozások közé tartozik, ez a 15%‑os mérték pedig a szankcióknak az iránymutatás értelmében az ehhez hasonló jogsértések tekintetében előírt legalacsonyabb mértékének felel meg (lásd ebben az értelemben: 2013. július 11‑i Ziegler kontra Bizottság ítélet, C‑439/11 P, EU:C:2013:513, 124. és 125. pont; 2013. július 11‑i Team Relocations és társai kontra Bizottság ítélet, C‑444/11 P, nem tették közzé, EU:C:2013:464, 125. pont).

Ennélfogva a Törvényszék helytállóan állapíthatta meg a megtámadott ítélet 179. és 258. pontjában, hogy a Bizottság nem sértette meg az arányosság elvét, amikor – a fellebbező szóban forgó jogsértésben való részvételének osztrák területre korlátozódó, mérsékelt földrajzi kiterjedése ellenére – 15%‑os mértékben határozta meg a „jogsértés súlyosságára” és a „kiegészítő összegre” vonatkozó együtthatót.

Amennyiben a Laufen Austria azt rója fel a Törvényszéknek, hogy – noha megállapította, hogy a jelen kartell többi résztvevőjéhez képest kevésbé volt súlyos a jogsértésben való részvétele – helybenhagyta vele szemben az említett együtthatókat, ekként pedig megsértette az egyenlő bánásmód elvét, meg kell állapítani, amint azzal lényegében a Bizottság érvel, hogy a Törvényszék tévesen alkalmazta a jogot a megtámadott ítélet 186. és 187., valamint 259. és 260. pontjában szereplő indokolással kapcsolatban, amely szerint egyrészről a hat tagállam területére és a termékek három alcsoportjára kiterjedő jogsértést súlyosabbnak kell tekinteni a jelen ügyben szóban forgó, egyetlen tagállam területén elkövetett jogsértésnél, másrészről pedig hogy az előbbi jogsértésben részt vevő vállalkozásokkal szemben pusztán emiatt a „jogsértés súlyosságára” és a „kiegészítő összegre” vonatkozó, a fellebbező tekintetében alkalmazottnál magasabb együttható alapján kiszámított bírságot kellett volna kiszabni.

A „jogsértés súlyosságára” és a „kiegészítő összegre” vonatkozó együttható meghatározását illetően ugyanis a 2006. évi iránymutatás 22. és 25. pontjából kitűnik, hogy számos tényezőt – különösen az iránymutatás 22. pontjában meghatározottakat – kell figyelembe venni. Jóllehet valamely jogsértés súlyosságának értékeléséhez, később pedig a kiszabandó bírság összegének meghatározásához figyelembe lehet venni többek között a jogsértés földrajzi kiterjedését, önmagában az a körülmény, hogy valamely jogsértés földrajzi kiterjedése tágabb egy másikénál, nem vonhatja szükségszerűen maga után azt, hogy összességében tekintve – és különösen jellegére figyelemmel – az előbbi jogsértést súlyosabbnak kell minősíteni, mint a másodikat, és hogy az ily módon a „jogsértés súlyosságára” és a „kiegészítő összegre” vonatkozó, a második jogsértést szankcionáló bírság kiszámítása tekintetében alkalmazottaknál magasabb együttható meghatározását igazolja (lásd ebben az értelemben: 2014. július 10‑i Telefónica és Telefónica de España kontra Bizottság ítélet, C‑295/12 P, EU:C:2014:2062, 178. pont).

Mindemellett emlékeztetni kell arra, hogy az egyenlő bánásmód elve az uniós jog általános elve, amelyet az Európai Unió Alapjogi Chartájának 20. és 21. cikke rögzít. Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint ez az elv megköveteli, hogy hasonló helyzeteket ne kezeljenek eltérő módon, és hogy az eltérő helyzeteket ne kezeljék egyenlő módon, kivéve ha az ilyen bánásmód objektíven igazolható (lásd többek között: 2014. november 12‑i Guardian Industries és Guardian Europe kontra Bizottság ítélet, C‑580/12 P, EU:C:2014:2363, 51. pont).

Az említett elvet a Törvényszéknek nemcsak a Bizottság bírságokat kiszabó határozata jogszerűségének felülvizsgálata keretében, hanem korlátlan felülvizsgálati jogkörének gyakorlása keretében is tiszteletben kell tartania. E jogkör gyakorlása ugyanis a kiszabott bírságok összegének meghatározása során nem eredményezhet hátrányos megkülönböztetést azon vállalkozások között, amelyek az EUMSZ 101. cikk (1) bekezdésével ellentétes megállapodásban vagy összehangolt magatartásban vettek részt (lásd ebben az értelemben: 2014. december 18‑i Bizottság kontra Parker Hannifin Manufacturing és Parker‑Hannifin ítélet, C‑434/13 P, EU:C:2014:2456, 77. pont).

Márpedig, amint az a Bíróság ítélkezési gyakorlatából következik, ugyanezen elv értelmében valamely jogsértés súlyosságának értékeléséhez az ugyanabban a kartellben részt vevő vállalkozások közötti különbségeket – különösen részvételük földrajzi kiterjedésére tekintettel – nem szükségszerűen a „jogsértés súlyosságára” és a „kiegészítő összegre” vonatkozó együttható meghatározásakor kell figyelembe venni, hanem arra a bírság kiszámításának valamely másik szakaszában – például az alapösszegnek a 2006. évi iránymutatás 28. és 29. pontja szerinti enyhítő és súlyosító körülmények alapján történő kiigazításakor – is sor kerülhet (lásd ebben az értelemben: 2013. július 11‑i Gosselin Group kontra Bizottság ítélet, C‑429/11 P, nem tették közzé, EU:C:2013:463, 96–100. pont; 2013. július 11‑i Team Relocations és társai kontra Bizottság ítélet, C‑444/11 P, nem tették közzé, EU:C:2013:464, 104. és 105. pont).

Amint azt a Bizottság megjegyezte, ilyen különbségek az eladások – bírság alapösszegének kiszámításához figyelembe vett – értékén keresztül is megjelenhetnek, amennyiben az egyes részt vevő vállalkozások tekintetében ez az érték tükrözi e vállalkozások szóban forgó jogsértésben való részvételének jelentőségét, a 2006. évi iránymutatás 13. pontjának megfelelően, amely lehetővé teszi, hogy a bírságok kiszámításának kiindulópontjaként olyan összeget vegyenek figyelembe, amely tükrözi a jogsértés gazdasági jelentőségét és a vállalkozás jogsértésben betöltött szerepének súlyát (lásd ebben az értelemben: 2013. július 11‑i Team Relocations és társai kontra Bizottság ítélet, C‑444/11 P, nem tették közzé, EU:C:2013:464, 76. pont).

Következésképpen amennyiben nem vitatott, hogy a fellebbezővel szemben kiszabott bírságok alapösszegét a fellebbező által osztrák területen teljesített eladások értéke alapján határozták meg, a Törvényszék az egyenlő bánásmód elvének megsértése nélkül határozhatta meg a megtámadott ítélet 186. és 187. pontjában, valamint 259. és 260. pontjában ezen érték 15%‑ában a „jogsértés súlyosságára” és a „kiegészítő összegre” vonatkozó együttható mértékét.

Jóllehet a fentiekből kitűnik, hogy a Törvényszék a megtámadott ítélet 186. és 187. pontjában, valamint 259. és 260. pontjában kifejtett indokolással összefüggésben tévesen alkalmazta a jogot, emlékeztetni kell arra, hogy amennyiben a Törvényszék valamely határozatának indokolása az uniós jogot sérti, de rendelkező része egyéb jogi indokok miatt megalapozottnak bizonyul, az ilyen jogsértés nem eredményezheti e határozat hatályon kívül helyezését, és az indokolást meg kell változtatni (lásd ebben az értelemben: 1992. június 9‑i Lestelle kontra Bizottság ítélet, C‑30/91 P, EU:C:1992:252, 28. pont; 2008. szeptember 9‑i FIAMM és társai kontra Tanács és Bizottság ítélet, C‑120/06 P és C‑121/06 P, EU:C:2008:476, 187. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

Márpedig – amint az a jelen ítélet 68–73. pontjában szereplő indokolásból kitűnik, amellyel a Törvényszék indokolását fel kell váltani – a jelen ügyben ez a helyzet.

Ennélfogva el kell utasítani a második jogalapot, amennyiben az azt rója fel a Törvényszéknek, hogy tévesen alkalmazta a jogot, és különösen az arányosság és az egyenlő bánásmód elvét sértette meg amiatt, hogy – mivel a fellebbezőre nem alkalmazott a „jogsértés súlyosságára” és a „kiegészítő összegre” vonatkozó kevésbé magas együtthatót az azon vállalkozásokra alkalmazottakhoz képest, amelyeknek a jogsértésben való részvétele a legsúlyosabb volt – a megtámadott ítéletben nem vette figyelembe, hogy kevésbé volt súlyos a fellebbező jogsértésben való részvétele.

Az arra alapított kifogást illetően, hogy a Törvényszék nem teljesítette indokolási kötelezettségét és megsértette a bizalomvédelem elvét, amikor a megtámadott ítélet 183. pontjában megállapította, hogy a Bizottság nem tért el a bírság összegének a 2006. évi iránymutatásban előírt számítási módszerétől, meg kell állapítani, hogy a Törvényszék a megtámadott ítélet 169. és 170. pontjában általánosságban leírta ezt a módszert, az említett ítélet 172–174. pontjában pedig ennek a Bizottság által a jelen ügyre való alkalmazását.

Ennélfogva ennek a kifogásnak nem lehet helyt adni.

Végezetül az arra alapított kifogást illetően, hogy a Törvényszék nem vette figyelembe a 2006. évi iránymutatás 29. pontja szerinti enyhítő körülményként azt, hogy a többi résztvevő részvételéhez képest kevésbé volt súlyos a fellebbező jogsértésben való részvétele, nem vitatott, hogy a Laufen Austria arra szorítkozott, hogy a megállapított jogsértésben való részvételének korlátozott jellegére hivatkozzon.

Márpedig a 2006. évi iránymutatás 29. pontja értelmében a fellebbezőnek – ahhoz, hogy az ilyen enyhítő körülmények alapján jogosult legyen a bírság összegének csökkentésére – azt kellett volna bizonyítania, hogy a piacon versenyző magatartás tanúsításával hatékony módon elkerülte a szóban forgó jogsértő megállapodások végrehajtását, amely bizonyítékkal a fellebbező – amint azt a Törvényszék a megtámadott ítélet 191. pontjában megállapította – nem szolgált.

Mindenesetre a bizonyítékok értékelése – feltéve, hogy nem ezek elferdítéséről van szó, amire a jelen ügyben nem hivatkoztak – fellebbezés keretében nem kérdőjelezhető meg (lásd ebben az értelemben: 2011. január 13‑i Media‑Saturn‑Holding kontra OHIM ítélet, C‑92/10 P, nem tették közzé, EU:C:2011:15, 27. pont; 2014. július 10‑i Görögország kontra Bizottság ítélet, C‑391/13 P, nem tették közzé, EU:C:2014:2061, 28 és 29. pont; 2016. január 20‑i Toshiba Corporation kontra Bizottság ítélet, C‑373/14 P, EU:C:2016:26, 40. pont).

Ebből következik, hogy a 2006. évi iránymutatás 29. pontjának harmadik francia bekezdése értelmében vett enyhítő körülmények Törvényszék általi vizsgálatával kapcsolatos kifogást el kell utasítani.

A fenti megfontolások összességéből következően a második jogalapot el kell utasítani.