FŐTANÁCSNOK INDÍTVÁNYA
Az ismertetés napja: 2020. január 29. ( 1 )
C‑762/18. sz. ügy
QH
kontra
Varhoven kasatsionen sad na Republika Bulgaria,
beavatkozó fél:
Prokuratura na Republika Bulgaria
(a Rayonen sad Haskovo [haskovói kerületi bíróság, Bulgária] által benyújtott előzetes döntéshozatal iránti kérelem)
C‑37/19. sz. ügy
CV
kontra
Iccrea Banca SpA Istituto Centrale del Credito Cooperativo
(a Corte suprema di cassazione [semmítőszék, Olaszország] által benyújtott előzetes döntéshozatal iránti kérelem)
„Előzetes döntéshozatal – Szociálpolitika – 2003/88/EK irányelv – 7. cikk – Az Európai Unió Alapjogi Chartájának 31. cikke – A munkavállalók biztonság‑ és egészségvédelme – Olyan munkavállaló, akinek munkaviszonyát jogellenesen megszüntették, majd a bíróság elrendelte annak helyreállítását – A felmondás napjától a munkaviszony helyreállításának napjáig terjedő időszak vonatkozásában ki nem vett fizetett éves szabadsághoz való jog kizárása – Az ezen időszakra vonatkozóan ki nem vett éves szabadság pénzbeli megváltásához való jog hiánya a munkaviszony ezt követő megszüntetése esetén”
I. Bevezetés
|
1. |
Jogosult‑e a munkavállaló fizetett éves szabadságra a felmondás napjától a munkaviszony helyreállításának napjáig terjedő időszak vonatkozásában, ha megállapítást nyer, hogy a munkavállaló munkaviszonyát jogellenesen szüntették meg? Lényegében ez a tárgya a szóban forgó két előzetes döntéshozatal iránti kérelemben közös, a munkaidő‑szervezés egyes szempontjairól szóló, 2003. november 4‑i 2003/88/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv ( 2 ) 7. cikkének értelmezésére irányuló kérdésnek. |
|
2. |
Az előzetes döntéshozatal iránti kérelmeket két eljárásban terjesztették elő; az egyik eljárás QH és a Varhovenkasatsionen sad na Republika Bulgaria (legfelsőbb semmítőszék, Bulgária; a továbbiakban: VKS), míg a másik eljárás CV és korábbi munkáltatója, az Iccrea Banca SpA Istituto Centrale del Credito Cooperativo (a továbbiakban: Iccrea Banca) között van folyamatban. Jóllehet ezeket az előzetes döntéshozatal iránti kérelmeket nem egyesítették az írásbeli és szóbeli eljárási szakaszra vonatkozóan, az ezen eljárásokban felvetődő kérdések hasonlók. Következésképpen e két ügy tekintetében célszerű egyetlen indítványt benyújtani. |
II. Jogi háttér
A. Az uniós jog
1. Az Európai Unió Alapjogi Chartája
|
3. |
Az Európai Unió Alapjogi Chartájának (a továbbiakban: Charta) „Tisztességes és igazságos munkafeltételek” címet viselő 31. cikke a következőképpen rendelkezik: „(1) Minden munkavállalónak joga van az egészségét, biztonságát és méltóságát tiszteletben tartó munkafeltételekhez. (2) Minden munkavállalónak joga van a munkaidő felső határának korlátozásához, a napi és heti pihenőidőhöz, valamint az éves fizetett szabadsághoz.” |
2. 2003/88 irányelv
|
4. |
A 2003/88 irányelv „Éves szabadság” címet viselő 7. cikke a következőképpen szól: „(1) A tagállamok meghozzák a szükséges intézkedéseket annak biztosítására, hogy minden munkavállalót legalább négy hét [helyesen: négy hét fizetett] éves szabadság illessen meg a nemzeti jogszabályok és/vagy gyakorlat által megállapított ilyen szabadságra való jogosultság és a szabadság biztosítása [helyesen: és ennek megadása] feltételeinek megfelelően. (2) Az éves szabadság [helyesen: A fizetett éves szabadság] minimális időtartama nem helyettesíthető annak fejében nyújtott juttatással [helyesen: pénzbeli megváltással], a munkaviszony megszűnésének esetét kivéve.” |
B. A bolgár jog
|
5. |
A Kodeks na truda (a munka törvénykönyve) 224. cikkének (1) bekezdése szerint „[a] munkaviszony megszűnésének esetén a munkavállaló jogosult a ki nem vett fizetett éves szabadság pénzbeli megváltására […], ha a szabadsághoz való jog nem évült el.” |
|
6. |
A munka törvénykönyve 354. cikkének (1) bekezdése akként rendelkezik, hogy „[s]zolgálati időként kell elismerni azt az időszakot is, [amelyben] […] nem állt fenn munkaviszony, mert a munkavállaló vagy alkalmazott a hatáskörrel és illetékességgel rendelkező hatóságok által jogellenesnek nyilvánított felmondás miatt a felmondástól a munkaviszony helyreállításáig munkanélküli volt”. |
C. Az olasz jog
|
7. |
A Decreto legislativo 8 aprile 2003, n. 66, Attuazione delle direttive 93/104/CE e 2000/34/CE concernenti taluni aspetti dell’organizzazione dell’orario di lavoro (a munkaidő‑szervezés egyes szempontjairól szóló 93/104/EK irányelv ( 3 ) és 2000/34/EK irányelv ( 4 ) végrehajtásáról szóló, 2003. április 8‑i 66. sz., felhatalmazáson alapuló törvényerejű rendelet, a GURI 2003. április 14-i 87. száma) 10. cikke értelmében a munkaviszony megszüntetése esetének kivételével az éves fizetett szabadság ki nem vett szabadságként pénzben nem váltható meg. |
|
8. |
Az időbeli hatályánál fogva alkalmazandó Contratto collettivo nazionale di lavoro (CCNL) del 7.12.2000 per le Banche di Credito Cooperativo, Casse Rurali ed Artigiane (a takarékszövetkezetek, földhitelbankok és kisiparihitel bankok 2000. 12. 7 i nemzeti kollektív szerződése) 52. cikke úgy szól, hogy „[a] szabadsághoz való jogról nem lehet lemondani. […] A munkaviszony megszűnése esetén az a munkavállaló, aki az adott naptári évre […] [megszerzett] szabadságot egyáltalán nem vagy részben nem vette ki, az elvesztett szabadság napjaira járó munkabérnek megfelelő megváltásra jogosult. A munkából való távolmaradás esetében a munkavállalónak járó szabadság a távollét egész hónapjainak tizenkettedével csökken […]”. |
|
9. |
E szerződés 53. cikke értelmében a naptári év folyamán ki nem vett szabadságot és/vagy „eltörölt munkaszüneti napokra” engedélyezett távollétet az adott évben utoljára kifizetett munkabér alapulvételével kell megváltani. |
III. Az alapeljárás és az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések
A. C‑762/18 sz. ügy
|
10. |
QH 1985. szeptember 1‑jétől zenetanárként állt egy általános iskola alkalmazásában. Az iskolaigazgató 2004. április 29‑én úgy határozott, hogy megszünteti ezt munkaviszonyt. QH megtámadta e határozatot, és a Rayonen sad Plovdiv (plovdivi kerületi bíróság, Bulgária) jogerős ítéletével jogellenesnek nyilvánította a felmondást, és helyreállította QH munkaviszonyát. |
|
11. |
Az iskolaigazgató 2008. november 13‑i határozatával újból megszüntette QH munkaviszonyát, aki viszont e felmondást nem támadta meg. |
|
12. |
2009. július 1‑jén QH keresetet indított az iskolával szemben a Rayonen sad Plovdiv (plovdivi kerületi bíróság) előtt, amelynek keretében a 2004. április 30‑tól 2008. november 30‑ig terjedő időszak vonatkozásában 285 nap – azaz évenként 57 nap – ki nem vett fizetett éves szabadság pénzbeli megváltásaként 7125 bolgár leva (BGN) (hozzávetőleg 3641 EUR) megfizetését kérte. Ezenfelül a 2008. november 30‑tól 2009. július 1‑jéig terjedő időszak vonatkozásában az elsőként említett összeg késedelmes megfizetése miatt keletkezett károk megtérítéseként 1100 BGN (hozzávetőleg 562 EUR) megfizetését kérte. 2010. április 15‑i ítéletével a Rayonen sad Plovdiv (plovdivi kerületi bíróság) elutasította e kereseti kérelmeket. |
|
13. |
QH fellebbezést nyújtott be az Okrazhen sad Plovdivhoz (plovdivi regionális bíróság, Bulgária), amely 2011. február 10‑i ítéletével helybenhagyta az elsőfokú ítéletet annyiban, amennyiben az elutasította a pénzbeli megváltás és a kártérítés iránti kereseti kérelmeket. QH felülvizsgálati kérelmet terjesztett a VKS elé az Okrazhen sad Plovdiv (plovdivi regionális bíróság) ítéletével szemben. A VKS azonban 2011. október 25‑i határozatával nem minősítette elfogadhatónak a felülvizsgálati kérelmet. |
|
14. |
A VKS azt állapította meg – azzal az alapeljárás felperese által felvetett anyagi jogi kérdéssel kapcsolatban, hogy jogosult‑e a jogellenesen elbocsátott munkavállaló a ki nem vett fizetett éves szabadság pénzbeli megváltására a munka törvénykönyve 224. cikkének (1) bekezdése alapján a munkaviszony megszüntetésének napjától a munkaviszonya jogerős ítélettel elrendelt helyreállításának napjáig terjedő időszak vonatkozásában –, hogy az Okruzhen Sad Plovdiv (plovdivi regionális bíróság) által adott válasz összhangban áll a VKS kötelező ítélkezési gyakorlatával. Ezen ítélkezési gyakorlat értelmében a munkaviszony megszüntetésének napjától a felmondás jogerős ítélet általi megsemmisítéséig és a jogellenesen elbocsátott munkavállaló korábbi munkaviszonyának helyreállításáig terjedő időszakban e munkavállaló nem végzett ténylegesen munkát. Következésképpen ezen időszakra e munkavállaló nem volt jogosult fizetett éves szabadságra a munka törvénykönyve 224. cikkének (1) bekezdése alapján. |
|
15. |
Ezt követően QH keresetet indított a VKS‑szel szemben a Rayonen Sad Haskovónál (haskovói kerületi bíróság, Bulgária), a kérdést előterjesztő bíróságnál, a felperest az uniós jognak a VKS által a 2011. október 25‑i végzésében történő megsértése miatt ért állítólagos vagyoni kárának megtérítése iránt. QH úgy véli, hogy a VKS‑nek – amellett, hogy megsértette az EUMSZ 267. cikket – alkalmaznia kellett volna a 2003/88 irányelv 7. cikkét, és meg kellett volna állapítania QH fizetett éves szabadsághoz való jogának fennállását azon időszak vonatkozásában, amelyben szabadságát a jogellenes felmondás miatt nem tudta kivenni. |
|
16. |
E körülmények között a Rayonen Sad Haskovo (haskovói kerületi bíróság) – mivel kétsége merült fel azzal kapcsolatban, hogy a VKS ítélkezési gyakorlata összeegyeztethető‑e a 2003/88 irányelv 7. cikkével – a Bírósághoz 2018. december 4‑én érkezett, 2018. november 26‑i határozatával az eljárást felfüggesztette és előzetes döntéshozatal céljából az alábbi kérdéseket terjesztette a Bíróság elé:
|
B. C‑37/19. sz. ügy
|
17. |
CV‑t, az Iccrea Banca alkalmazottját csoportos létszámcsökkentés eredményeként 2002. július 11‑én elbocsátották. A Tribunale di Roma (római bíróság, Olaszország) a CV által benyújtott keresetet követően elrendelte a munkaviszony helyreállítását, és CV 2003. október 6‑án újra munkába állt. |
|
18. |
Az Iccrea 2003. október 13‑i és 2003. november 15‑i levelével újból, azonnali hatállyal elbocsátotta CV‑t, és a felmondási időre felmentette őt a munkavégzés alól. Ezt követően, jogerőssé vált ítéletekkel megállapították a fent említett elbocsátások jogellenességét, és CV munkaviszonyát ismételten helyreállították. CV‑t 2010. szeptember 17‑én véglegesen elbocsátották. |
|
19. |
CV eközben keresetett terjesztett az olasz bíróságok elé a 2003‑as évben és a 2004‑es évben megszerzett, azonban ki nem vett éves fizetett szabadság és eltörölt munkaszüneti napokra engedélyezett távollét Iccrea Banca által történő pénzbeli megváltása iránt. |
|
20. |
A Corte d’appello di Roma (római fellebbviteli bíróság, Olaszország) a CV által felvetett kérdést illetően megállapította, hogy CV nem jogosult az elbocsátás és a munkaviszony helyreállítása közötti időszakban megszerzett, de ki nem vett szabadság megváltására, mivel a megváltás szükségszerűen kapcsolódik az „elmaradt pihenéshez”, a pihenés elmaradását azonban a konkrét ügyben nem lehet megállapítani, mert CV nem dolgozott a szóban forgó időszak alatt. |
|
21. |
CV ezen ítélet ellen felülvizsgálat iránti kérelmet terjesztett a Corte suprema di cassazione (semmítőszék, Olaszország) elé. A Corte suprema di cassazione (semmítőszék) a Bíróság 2003/88 irányelv 7. cikkével kapcsolatos ítélkezési gyakorlatára történő utalást követően az elbocsátásra, a munkaviszony helyreállítására és a megváltáshoz való jogra vonatkozó saját nemzeti ítélkezési gyakorlatának egyes aspektusait emelte ki. |
|
22. |
E körülmények között a Corte suprema di cassazione (semmítőszék) – mivel kétsége merült fel azzal kapcsolatban, hogy az említett ítélkezési gyakorlat összeegyeztethető‑e a Charta 31. cikkével és a 2003/88 irányelv 7. cikkével – a Bírósághoz 2019. január 21‑én érkezett, 2018. november 27‑i határozatával úgy határozott, hogy az eljárást felfüggeszti és előzetes döntéshozatal céljából az alábbi kérdést terjeszti elő: „Úgy kell‑e értelmezni – akár külön‑külön is – a 2003/88 irányelv 7. cikkének (2) bekezdését és a Charta 31. cikkének (2) bekezdését, hogy azokkal ellentétesek az olyan nemzeti rendelkezések vagy gyakorlatok, amelyek alapján a munkaviszony megszűnését követően a megszerzett, azonban ki nem vett szabadság (és jellegét, valamint funkcióját illetően az éves szabadsággal egy tekintet alá eső jogintézmény, az „Eltörölt munkaszüneti napok”) pénzben nem váltható meg abban az esetben, ha a munkavállaló a munkaviszony megszűnése előtt a pénzbeli megváltáshoz való jogot a munkáltatónak felróható jogellenes magatartás (a nemzeti bíróság által a munkaviszony visszamenőleges helyreállításának elrendelése mellett jogerősen megállapított elbocsátás) miatt nem tudta gyakorolni a munkáltatói magatartás és a munkaviszony ezt követő helyreállítása közötti időszakra vonatkozóan?” |
IV. A Bíróság előtti eljárások
|
23. |
A C‑762/18. sz. ügyben írásbeli észrevételt QH, a VKS, a bolgár, az olasz és a lengyel kormány, valamint az Európai Bizottság nyújtott be. A C‑37/19. sz. ügyben írásbeli észrevételt CV, az Iccrea Banca, az olasz és a lengyel kormány, valamint a Bizottság nyújtott be. |
|
24. |
A 2019. december 11‑i tárgyaláson a VKS és az Iccrea Banca kivételével az említett felek mindegyike szóbeli észrevételt terjesztett a Bíróság elé. |
V. Elemzés
A. A Bíróság hatásköréről és a kérdések elfogadhatóságáról
1. A Bíróság hatásköréről a C‑762/18. sz. ügyben
|
25. |
Először is, a bolgár kormány előadja, hogy a Bíróság nem rendelkezik hatáskörrel a Rayonen Sad Haskovo (haskovói kerületi bíróság) által feltett kérdések megvizsgálására, mivel a felperest először 2004. április 29‑én, vagyis a Bolgár Köztársaság Európai Unióhoz történő 2007. január 1‑jei csatlakozását megelőzően bocsátották el. Álláspontja szerint a Bíróság nem rendelkezik hatáskörrel valamely tagállam bírósága által előterjesztett, az uniós jog értelmezésére vonatkozó kérdés megválaszolására, ha azok a ténykörülmények, amelyekre az uniós jogot alkalmazni kellene, e tagállam Európai Unióhoz történő csatlakozását megelőzően következtek be. |
|
26. |
E tekintetben megjegyzendő, hogy a Bolgár Köztársaság és Románia csatlakozásának feltételeiről, valamint az Európai Unió alapját képező szerződések kiigazításáról szóló okmány ( 5 ) 2. cikkéből következően az eredeti szerződések rendelkezései és az intézmények által a csatlakozást megelőzően elfogadott jogi aktusok – például a 2003/88 irányelv – Bulgária számára a csatlakozásának időpontjától kezdődően kötelezők, rendeltetésük szerint tehát azokat alkalmazni kell csatlakozást megelőzően keletkezett helyzetek jövőbeli hatására is. ( 6 ) |
|
27. |
Igaz, hogy a jelen ügyben szóban forgó első felmondás Bulgária csatlakozását megelőzően történt. Az viszont nem képezi vita tárgyát, hogy e felmondás megsemmisítése és a munkaviszony helyreállítása Bulgária csatlakozását követően történt. A bolgár kormány véleményével ellentétben arra az álláspontra helyezkedek, hogy a feltett kérdések maga a felmondás helyett inkább a felmondás jogellenességének és a munkaviszony azt követő helyreállításának jogkövetkezményeihez kapcsolódnak. Ezek az elemek és joghatásaik tehát kellően önállók, és egyértelműen a 2007. januári eseményeket követő időszakhoz kapcsolódnak, így annak megállapítását indokolják, hogy a jelen ügyben a Bíróság hatáskörrel rendelkezik. ( 7 ) |
|
28. |
A fentiekből az következik, hogy el kell utasítani a bolgár kormány által a Bíróság kérdést előterjesztő bíróság kérdéseinek elbírálására vonatkozó hatáskörének vitatása céljából felhozott érveket. Álláspontom szerint a 2003/88 irányelv időbeli hatályánál fogva alkalmazandó a 2007. január 1. után bekövetkező joghatásokra. |
|
29. |
Másodszor, mind a VKS, mind pedig a bolgár kormány azzal érvel, hogy a felperes az első elbocsátásától a munkaviszonyának helyreállításáig terjedő időszakban nem minősült a 2003/88 irányelv értelmében vett „munkavállalónak”, ennélfogva nem tartozott ezen irányelv, általánosságban véve pedig az uniós jog hatálya alá, így a Bíróság nem rendelkezik hatáskörrel az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések elbírálására. |
|
30. |
Ezt az érvet is el kell utasítani. Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések tárgyát ugyanis konkrétan az képezi, hogy a munkavállalót a jogellenes elbocsátással és a munkaviszony bírósági határozatot követő helyreállításával összefüggésben megilleti‑e a fizetett éves szabadsághoz való jog. Másképpen megfogalmazva, a kérdést előterjesztő bíróság arról kíván megbizonyosodni, hogy a valamely munkavállaló jogellenes elbocsátásától a korábbi munkaviszonyának helyreállításáig terjedő időszakot tényleges munkavégzési időszakként kell‑e kezelni az olyan munkavállaló fizetett éves szabadsághoz való jogának megállapítása céljából, akinek a korábbi munkaviszonyát helyreállították. Mivel a fizetett éves szabadsághoz való jogot a 2003/88 irányelv írja elő, annak értelmezésére a Bíróság hatáskörrel rendelkezik. |
2. A C‑37/19. sz. ügyben előterjesztett kérdés elfogadhatóságáról
|
31. |
Az olasz kormány írásbeli észrevételeiben azzal érvelt, hogy a Corte suprema di cassazione (semmítőszék) által előterjesztett kérdést elfogadhatatlannak kell minősíteni a tényállás hiányossága és a releváns nemzeti szabályozás vagy gyakorlat megjelölésének elmulasztása miatt. |
|
32. |
Elöljáróban emlékeztetni kell arra, hogy noha a Bíróság nem dönthet az EUMSZ 267. cikk alapján indított eljárásban a belső jogszabályoknak az uniós jogi rendelkezésekkel való összeegyeztethetőségéről, és nem értelmezheti a nemzeti törvényi vagy rendeleti rendelkezéseket sem, hatáskörrel rendelkezik arra, hogy tájékoztassa a nemzeti bíróságot minden olyan, az uniós jog releváns értelmezésére vonatkozó szempontról, amely lehetővé teszi számára ezen összeegyeztethetőség értékelését az előtte folyó eljárásban. ( 8 ) |
|
33. |
E tekintetben elegendő annyit megjegyezni, hogy noha igaz, hogy a kérdést előterjesztő bíróság előtt folyamatban lévő kereset alátámasztása céljából hivatkozott összes jogalapra vonatkozó magyarázat zavart kelthet, a Corte suprema di Cassazione (semmítőszék) egyértelműen meghatározza a feltett kérdéssel kapcsolatos jogalapot és a kérdés felmerülésének körülményeit. Ezenfelül a kérdést előterjesztő bíróság pontosan megjelöli, hogy mely uniós jogi aktusok értelmezésére van szükség, valamint hogy mely nemzeti ítélkezési gyakorlat lehet ellentétes e jogi aktusokkal. |
|
34. |
Az előzetes döntéshozatal iránti kérelem ezen elemeiből tehát egyértelmű, hogy a feltett kérdés megválaszolása a kérdést előterjesztő bíróság előtt folyamatban lévő jogvita elbírálása szempontjából hasznos, következésképpen elfogadható. |
B. A C‑762/18. sz. ügyben előterjesztett első kérdésről
|
35. |
A kérdést előterjesztő bíróság első kérdésével arra kíván választ kapni, hogy úgy kell‑e értelmezni a 2003/88 irányelv 7. cikkének (1) bekezdését, hogy azzal ellentétes az olyan nemzeti szabályozás és/vagy ítélkezési gyakorlat, amely szerint az a munkavállaló, akit jogellenesen elbocsátottak, majd a bíróság elrendelte munkaviszonyának helyreállítását, nem jogosult fizetett éves szabadságra a felmondás napjától a munkaviszony helyreállításának napjáig terjedő időszak vonatkozásában. |
|
36. |
Mostanra kellően meghatározott az a keret, amelyen belül a 2003/88 irányelv 7. cikkének (1) bekezdését értelmezni kell. |
|
37. |
Először is, amint az magából a 2003/88 irányelv 7. cikke (1) bekezdésének a szövegéből kitűnik, minden munkavállalót megillet legalább négy hét fizetett éves szabadság, amely jogot – a Bíróság állandó ítélkezési gyakorlata értelmében – az uniós szociális jog különleges fontossággal bíró elvének kell tekinteni. ( 9 ) Ezenfelül ezt a valamennyi munkavállalót megillető jogot, mint az uniós szociális jog egyik alapvető – a 93/104 irányelv 7. cikke és a 2003/88 irányelv 7. cikke által rögzített elvét – mára a Charta 31. cikkének (2) bekezdése kifejezetten előírja. ( 10 ) Ebből tehát az következik, hogy a fizetett éves szabadsághoz való jogot nem lehet megszorítóan értelmezni. ( 11 ) |
|
38. |
Másodszor, emlékeztetni kell a 2003/88 irányelv 7. cikkének (1) bekezdése által biztosított, fizetett éves szabadsághoz való jog céljára, vagyis annak a lehetővé tételére, hogy a munkavállaló kipihenhesse a munkaszerződése alapján rá háruló feladatok végrehajtását, és hogy rendelkezésére álljon a kikapcsolódásra és szabad időtöltésre alkalmas idő is. ( 12 ) Ez a cél – amely a fizetett éves szabadsághoz való jogot megkülönbözteti az eltérő célokra irányuló, más típusú szabadságoktól – viszont azon az előfeltevésen alapul, hogy a munkavállaló a referencia‑időszak során ténylegesen dolgozott. ( 13 ) |
|
39. |
Amint azt a Bíróság a 2018. október 4‑iDicu ítéletében (C‑12/17, EU:C:2018:799) kifejtette, „a munkavállaló számára a pihenés lehetővé tételére irányuló célkitűzés ugyanis azt feltételezi, hogy ez a munkavállaló olyan tevékenységet végzett, amely igazolja, hogy – biztonsága és egészsége 2003/88 irányelvben említett védelmének biztosítása céljából – heti pihenőidőt, valamint kikapcsolódásra és szabad időtöltésre alkalmas időt vegyen igénybe. Ennélfogva a fizetett éves szabadsághoz való jogot – főszabály szerint – a munkaszerződés alapján teljesített, tényleges munkavégzéssel töltött idő alapján kell meghatározni”. ( 14 ) |
|
40. |
Harmadszor, Mengozzi főtanácsnok szavaival élve egyértelmű, hogy a Bíróság egyes konkrét helyzetekben „megszakította az elválaszthatatlannak tűnő láncot a tényleges munka szolgáltatása és a fizetett éves szabadsághoz való jog között”. ( 15 ) |
|
41. |
E lánc azért szakadt meg, mert a Bíróság elismerte, hogy léteznek bizonyos olyan, a munkavállaló szándékától független körülmények, amelyek között a tagállam a fizetett éves szabadsághoz való jogot nem teheti attól függővé, hogy a munkavállaló ténylegesen munkát végezzen. Erre eddig példa a betegség ( 16 ) és a szülési szabadság. ( 17 ) Az említett ítélkezési gyakorlat ezzel szemben nem vonatkozik annak a munkavállalónak a helyzetére, aki referencia‑időszakban szülői szabadságot vett igénybe, ( 18 ) vagy akinek a munkaidő nullára való csökkentése („Kurzarbeit Null”) útján felfüggesztették munkakötelezettségét (valamint a munkáltatónak a fizetés folyósítására vonatkozó kötelezettségét). ( 19 ) |
|
42. |
A Rayonen Sad Haskovo (haskovói kerületi bíróság) által előterjesztett első kérdés megválaszolásához tehát ebben a kontextusban meg kell határozni, hogy „alapvetően eltér‑e” ( 20 ) a betegség vagy szülési szabadság miatt munkaképtelen munkavállaló helyzete az olyan munkavállaló helyzetétől, aki amiatt nem tudott dolgozni, mert jogellenesen elbocsátották, majd a bíróság helyreállította a munkaviszonyát. |
|
43. |
Figyelembe véve a fizetett éves szabadságban való részesüléshez szükséges, referencia‑időszak alatt történő tényleges munkavégzés alóli kivétel feltételeinek teljesítéséhez szükséges követelményeket, úgy vélem, hogy a jelen ügy tárgyát képező helyzet alapvetően nem tér el a betegszabadságtól, illetve a szülési szabadságtól. |
|
44. |
A jelen indítványban már ismertetett ítélkezési gyakorlatból ugyanis arra a következtetésre lehet jutni, hogy az említett kivételre vonatkozó egyik követelmény lényegében az, hogy a munkából való távolmaradás ne legyen előre látható, ( 21 ) a másik pedig az, hogy az ne függjön a munkavállaló szándékától. ( 22 ) Másképpen megfogalmazva, e helyzetekben az a közös, hogy azok elszenvedett fizikai vagy pszichés állapotnak felelnek meg. ( 23 ) |
|
45. |
Az utóbbi követelményt a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet 1970. június 24‑i, a fizetett éves szabadságról szóló, 132. számú (módosított) egyezménye 5. cikkének (4) bekezdése is kifejezetten használja a „szolgálati idő részének számító” távollétek vonatkozásában. Ezen egyezmény elveit azonban a 2003/88 irányelv értelmezése során figyelembe kell venni, ahogyan arra utal az irányelv (6) preambulumbekezdése, és amint arra a Bíróság is több alkalommal rámutatott. ( 24 ) |
|
46. |
Ezenfelül azokat a helyzeteket, amelyekben a kivétel alkalmazható, a munkavállaló által elszenvedett bizonyos fizikai vagy pszichikai korlátok ( 25 ) vagy valamely sajátos biológiai állapot védelmének szükségessége ( 26 ) jellemzik. |
|
47. |
Számomra úgy tűnik, mindezek a követelmények teljesülnek akkor, ha a munkavállalót jogellenesen elbocsátják, majd bírósági határozattal helyreállítják a munkaviszonyát. Az ilyen helyzetben lévő munkavállaló ugyanis olyan okból nem láthatta el a feladatait, amelyet nem lehetett előre látni, és amely nem függött a szándékától. |
|
48. |
Ami még lényegesebb, nem tűnik igazságosnak, hogy a munkavállalót kár érje amiatt, hogy a felmondási idő alatt per definitionem, a munkáltató jogellenes magatartásának okán nem végezhetett munkát. Másképpen megfogalmazva, nem sérülhet a munkavállaló fizetett éves szabadsághoz való joga az elbocsátásához vezető jogellenes munkáltatói magatartás miatt, mivel e magatartás hiányában a munkavállaló munkát végzett volna a szóban forgó időszak alatt. Ebben az összefüggésben érdemes emlékeztetni arra, hogy a munkáltatónak biztosítania kell a munkavállaló számára, hogy módjában álljon a fizetett éves szabadsághoz való jog gyakorlása. ( 27 ) |
|
49. |
Hozzáteszem továbbá, hogy ilyen körülmények között nem alkalmazandó az eltérés az olyan munkáltatókra, amelyek azzal a kockázattal szembesülnek, hogy a munkavállalók túlzottan hosszú távolléti időt halmozhatnak fel, valamint azokkal a nehézségekkel szembesülnek, amelyeket ezek az időszakok a munkaidő szervezésében okozhatnak. ( 28 ) |
|
50. |
Először is, az említett eltérés csak „sajátos körülmények” ( 29 ) között alkalmazható. Másodszor, a munkáltató köteles viselni az azzal együtt járó következményeket, hogy nem biztosítja a munkavállaló számára a fizetett éves szabadsághoz való jog gyakorlását azzal, hogy lényegtelen, hogy a munkáltató e tekintetben tévedett‑e. ( 30 ) Megjegyzendő azonban, hogy a jogellenesen elbocsátott munkavállalóra is ez vonatkozik. Bizonyos értelemben véve ugyanis e munkavállaló a munkáltató hibája miatt nem tudta időben gyakorolni a fizetett éves szabadsághoz való jogát. |
|
51. |
Ennélfogva nem fogadható el, hogy e körülmények a Bíróság által a korábbi ítélkezési gyakorlatában kifejezetten említett „sajátos körülményeknek” minősüljenek. Máskülönben nem zárható ki annak a kockázata, hogy a munkavállalót jogellenesen elbocsátó munkáltató mentesül a kötelezettségei alól. Ezt azonban el kell kerülni. ( 31 ) |
|
52. |
Ezenfelül az eltérés ezen értelmezése összhangban áll azzal, a már említett elvvel, hogy a fizetett éves szabadsághoz való alapvető jog nem értelmezhető megszorítóan. Következésképpen, a munkaidőszervezés 2003/88 irányelv által bevezetett uniós rendszerétől való mindennemű eltérést úgy kell értelmezni, hogy annak terjedelme az eltéréssel védett érdekek védelméhez szigorúan szükséges mértékre korlátozódik. |
|
53. |
A fenti megfontolások tükrében tehát arra a következtetésre jutok, hogy amennyiben a nemzeti szabályozás előírja, hogy a jogellenesen elbocsátott munkavállaló munkaviszonyát helyre kell állítani, a 2003/88 irányelv 7. cikkének (1) bekezdésével és a Charta 31. cikkének (2) bekezdésével ellentétes az olyan nemzeti szabályozás vagy ítélkezési gyakorlat, illetve gyakorlat, amely szerint e munkavállaló nem jogosult fizetett éves szabadságra a felmondás napjától a munkaviszony helyreállításának napjáig terjedő időszak vonatkozásában. |
C. A C‑762/18. sz. ügyben előterjesztett második és a C‑37/19. sz. ügyben előterjesztett kérdésről
|
54. |
A kérdést előterjesztő bíróság a C‑762/18. sz. ügyben előterjesztett második kérdéssel és a C‑37/19. sz. ügyben előterjesztett első kérdéssel lényegében arra kíván választ kapni, hogy úgy kell‑e értelmezni a 2003/88 irányelv 7. cikkének (2) bekezdését és a Charta 31. cikkének (2) bekezdését, hogy azokkal ellentétes az olyan nemzeti szabályozás vagy ítélkezési gyakorlat, illetve nemzeti gyakorlat, amely szerint a munkaviszony megszüntetése esetén a megszerzett, azonban ki nem vett fizetett szabadság pénzben nem váltható meg abban az esetben, ha a munkavállaló a munkaviszony megszűnése előtt a pénzbeli megváltáshoz való jogot a nemzeti bíróság által a munkaviszony visszamenőleges helyreállításának elrendelése mellett jogerősen megállapított jogellenes elbocsátás miatt nem tudta gyakorolni a munkáltatói magatartás és a munkaviszony ezt követő helyreállítása közötti időszakra vonatkozóan. |
|
55. |
Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint az éves szabadsághoz való jog a fizetett éves szabadsághoz való jognak – mint az uniós jog egyik alapvető elvének – a két alkotórésze közül csupán az egyiket képezi, mivel ezen elv magában foglalja a bér kifizetéséhez való jogot is. ( 32 ) |
|
56. |
Először is, ebből az következik, hogy azon munkavállaló esetében, akinek a szándékától független okok miatt nem volt lehetősége arra, hogy a munkaviszony megszűnése előtt gyakorolja a fizetett éves szabadsághoz való jogát, az őt megillető pénzbeli megváltást oly módon kell kiszámítani, hogy a munkavállaló olyan helyzetbe kerüljön, mintha az említett jogot a munkaviszony tartama alatt gyakorolta volna. ( 33 ) Ahogyan azt a Bíróság már megállapította, a munkaviszony megszűnésekor ki nem vett éves szabadság pénzbeli megváltásához való ezen jog a „fizetett” éves szabadság lényegéhez tartozó jog. ( 34 ) |
|
57. |
Másodszor, az is egyértelmű, hogy a 2003/88 irányelv 7. cikkének (2) bekezdése ahhoz, hogy a pénzbeli megváltáshoz való jog megnyíljon, semmilyen egyéb feltételt nem támaszt az ahhoz kapcsolódó feltételen kívül, hogy egyrészt a munkaviszony megszűnt, másrészt a munkavállaló nem vette ki az összes, őt e munkaviszony megszűnésekor megillető fizetett éves szabadságot. ( 35 ) Ezenfelül a 2003/88 irányelv 7. cikkének (2) bekezdésében előírt pénzbeli megváltáshoz való jog tekintetében a munkaviszony megszűnésének oka nem releváns. ( 36 ) |
|
58. |
Ahogyan azt már kifejtettem, az első kérdésre azt a választ kell adni, hogy a jogellenesen elbocsátott olyan munkavállaló, akinek a munkaviszonyát később helyreállították, fizetett éves szabadságra jogosult a felmondás napjától a munkaviszony helyreállításának napjáig terjedő időszak vonatkozásában. Ebből tehát az következik, hogy a második kérdésre viszont szükségszerűen azt a választ kell adni, hogy a 2003/88 irányelv 7. cikkének (2) bekezdését és a Charta 31. cikkének (2) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy azzal ellentétes az olyan nemzeti szabályozás vagy ítélkezési gyakorlat, illetve nemzeti gyakorlat, amely szerint a munkaviszony megszüntetése esetén a megszerzett, azonban ki nem vett fizetett szabadság pénzben nem váltható meg abban az esetben, ha a munkavállaló a munkaviszony megszűnése előtt a pénzbeli megváltáshoz való jogot a nemzeti bíróság által a munkaviszony visszamenőleges helyreállításának elrendelése mellett jogerősen megállapított jogellenes elbocsátás miatt nem tudta gyakorolni a munkáltatói magatartás és a munkaviszony ezt követő helyreállítása közötti időszakra vonatkozóan. |
|
59. |
Ha azonban a munkavállalót máshol foglalkoztatták a jogellenes elbocsátásától az előző munkaviszonyának helyreállításáig terjedő időszakban, e munkavállaló nem igényelhet megváltást az új munkahelyén történő munkavégzés időszakára vonatkozóan. Ilyen sajátos körülmények között a megváltás teljes összegének az előző munkáltatótól történő megszerzése a fizetett éves szabadsághoz való jogok olyan halmozódását eredményezné, amely a fizetett éves szabadsághoz való jog célját már nem tükrözi. |
|
60. |
Ezenfelül ez túlmutatna a Bíróság által a Dicu ügyhöz ( 37 ) hasonló ügyekben meghatározott elven, jelesül azon, hogy a munkavállaló fizetett éves szabadsághoz való joga nem sérülhet a szándékától lényegében független események miatt. Ahogyan a munkavállaló e tekintetben nem szenvedhet sérelmet a munkáltató elbocsátáshoz vezető jogellenes magatartása miatt, úgy nem is jutalmazható meg oly módon, hogy a fizetett éves szabadság megváltását olyan összegben biztosítják számára, amely meghaladja azt az összeget, amely abban az esetben járt volna, ha az előző munkahelyéről nem bocsátják el. |
|
61. |
Hozzáfűzhető, hogy e sajátos körülmények között a munkavállalónak lehetősége volt arra, hogy az új munkaszerződése alapján elvégzendő munka során megpihenjen, vagy adott esetben jogosult volt arra, hogy az új munkáltatótól az említett szerződés alapján végzett munka megváltásában részesüljön. |
VI. Végkövetkeztetés
|
62. |
Ennek megfelelően, a fenti megfontolások fényében azt javaslom a Bíróságnak, hogy a Rayonen Sad Haskovo (haskovói kerületi bíróság, Bulgária) és a Corte suprema di cassazione (semmítőszék, Olaszország) által feltett kérdésekre a következőképpen válaszoljon:
|
( 1 ) Eredeti nyelv: angol.
( 2 ) HL 2003. L 299., 9. o.; magyar nyelvű különkiadás 5. fejezet, 4. kötet, 381. o.
( 3 ) A munkaidő‑szervezés egyes szempontjairól szóló, 1993. november 23‑i 93/104/EK tanácsi irányelv (HL 1993. L 307., 18. o.; magyar nyelvű különkiadás 5. fejezet, 2. kötet, 197. o.
( 4 ) A 93/104 tanácsi irányelv módosításáról szóló, 2000. június 22‑i 2000/34/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv (HL L 195., 41. o.; magyar nyelvű különkiadás 5. fejezet, 4. kötet, 27. o.).
( 5 ) HL 2005. L 157., 203. o.
( 6 ) Lásd analógia útján: 2019. február 14‑iMilivojević ítélet (C‑630/17, EU:C:2019:123, 42. pont).
( 7 ) Lásd a contrario: 2011. május 11‑iSemerdzhiev végzés (C‑32/10, nem tették közzé, EU:C:2011:288, 27. és 29. pont).
( 8 ) Lásd e tekintetben: 2003. szeptember 9‑iJaeger ítélet (C‑151/02, EU:C:2003:437, 43. pont); 2019. szeptember 18‑iVIPA ítélet (C‑222/18, EU:C:2019:751, 28. pont).
( 9 ) Lásd e tekintetben: 2001. június 26‑iBECTU‑ítélet (C‑173/99, EU:C:2001:356, 43. pont); 2009. január 20‑iSchultz‑Hoff és társai ítélet (C‑350/06 és C‑520/06, EU:C:2009:18, 54. pont); 2018. október 4‑iDicu ítélet (C‑12/17, EU:C:2018:799, 24. pont).
( 10 ) Lásd e tekintetben: 2018. november 6‑iBauer és Willmeroth ítélet (C‑569/16 és C‑570/16, EU:C:2018:871, 58. pont). A fizetett éves szabadsághoz való jognak további, a munkavállaló alapvető jogának történő minősítésével kapcsolatban lásd még: 2014. június 12‑iBollacke ítélet (C‑118/13, EU:C:2014:1755, 22. pont); 2018. november 6‑iMax‑Planck‑Gesellschaft zur Förderung der Wissenschaften ítélet (C‑684/16, EU:C:2018:874, 31. pont).
( 11 ) Lásd e tekintetben: 2012. november 8‑iHeimann és Toltschin ítélet (C‑229/11 és C‑230/11, EU:C:2012:693, 23. pont); 2017. november 29‑iKing ítélet (C‑214/16, EU:C:2017:914, 58. pont).
( 12 ) Lásd e tekintetben: 2009. január 20‑iSchultz‑Hoff és társai ítélet (C‑350/06 és C‑520/06, EU:C:2009:18, 25. pont); 2018. október 4‑iDicu ítélet (C‑12/17, EU:C:2018:799, 27. pont); 2018. november 6‑iBauer és Willmeroth ítélet (C‑569/16 és C‑570/16, EU:C:2018:871, 41. pont).
( 13 ) Lásd e tekintetben: 2018. október 4‑iDicu ítélet (C‑12/17, EU:C:2018:799, 28. pont).
( 14 ) Az ítélet 28. pontja.
( 15 ) Mengozzi főtanácsnok Dicu ügyre vonatkozó indítványa (C‑12/17, EU:C:2018:195, 21. pont).
( 16 ) Lásd e tekintetben: 2009. január 20‑iSchultz‑Hoff és társai ítélet (C‑350/06 és C‑520/06, EU:C:2009:18, 41. pont); 2012. január 24‑iDominguez ítélet (C‑282/10, EU:C:2012:33, 20. pont); 2018. október 4‑iDicu ítélet (C‑12/17, EU:C:2018:799, 29. pont).
( 17 ) Lásd e tekintetben: 2004. március 18‑iMerino Gómez ítélet (C‑342/01, EU:C:2004:160, 33. és 41. pont).
( 18 ) Lásd e tekintetben: 2018. október 4‑iDicu ítélet (C‑12/17, EU:C:2018:799, 31. pont).
( 19 ) Lásd e tekintetben: 2012. november 8‑iHeimann és Toltschin ítélet (C‑229/11 és C‑230/11, EU:C:2012:693, 26. pont).
( 20 ) A Bíróság ezt a kifejezést használja a 2012. november 8‑iHeimann és Toltschin ítéletében (C‑229/11 és C‑230/11, EU:C:2012:693, 27. pont).
( 21 ) Lásd e tekintetben: 2009. január 20‑iSchultz‑Hoff és társai ítélet (C‑350/06 és C‑520/06, EU:C:2009:18, 51. pont); 2018. október 4‑iDicu ítélet (C‑12/17, EU:C:2018:799, 32. pont Lásd még a contrario: 2012. november 8‑iHeimann és Toltschin ítélet (C‑229/11 és C‑230/11, EU:C:2012:693, 29. pont).
( 22 ) Lásd e tekintetben: 2017. november 29‑iKing ítélet (C‑214/16, EU:C:2017:914, 49. pont); 2018. október 4‑iDicu ítélet (C‑12/17, EU:C:2018:799, 32. pont).
( 23 ) Lásd e tekintetben: Gardin, A., „Acquisition de droits à congés payés par un salarié en congé parental: l’assimilation à du temps de travail effectif ne s’impose pas. Note sous CJUE 4 octobre 2018’ Revue de jurisprudence sociale, 2/19, 83. o.
( 24 ) Lásd e tekintetben: 2009. január 20‑iSchultz‑Hoff és társai ítélet (C‑350/06 és C‑520/06, EU:C:2009:18, 37. és 38. pont); 2018. október 4‑iDicu ítélet (C‑12/17, EU:C:2018:799, 32. pont); 2018. november 6‑iBauer és Willmeroth ítélet (C‑569/16 és C‑570/16, EU:C:2018:871, 81. pont).
( 25 ) Lásd e tekintetben: 2018. október 4‑iDicu ítélet (C‑12/17, EU:C:2018:799, 33. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
( 26 ) Lásd e tekintetben: 2018. október 4‑iDicu ítélet (C‑12/17, EU:C:2018:799, 34. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
( 27 ) Lásd e tekintetben: 2018. november 6‑iKreuziger ítélet (C‑619/16, EU:C:2018:872, 51. pont).
( 28 ) Ezen eltéréssel kapcsolatban lásd: 2011. november 22‑iKHS‑ítélet (C‑214/10, EU:C:2011:761); 2017. november 29‑iKing ítélet (C‑214/16, EU:C:2017:914).
( 29 ) Lásd e tekintetben: 2017. november 29‑iKing ítélet (C‑214/16, EU:C:2017:914, 55. és 56. pont).
( 30 ) Lásd e tekintetben: 2017. november 29‑iKing ítélet (C‑214/16, EU:C:2017:914, 61. és 63. pont).
( 31 ) Lásd e tekintetben: 2018. november 6‑iMax‑Planck‑Gesellschaft zur Förderung der Wissenschaften ítélet (C‑684/16, EU:C:2018:874, 43. pont).
( 32 ) Lásd e tekintetben: 2009. január 20‑iSchultz‑Hoff és társai ítélet (C‑350/06 és C‑520/06, EU:C:2009:18, 60. pont); 2014. június 12‑iBollacke ítélet (C‑118/13, EU:C:2014:1755, 20. pont); 2017. november 29‑iKing ítélet (C‑214/16, EU:C:2017:914, 35. pont); 2018. november 6‑iBauer és Willmeroth ítélet (C‑569/16 és C‑570/16, EU:C:2018:871, 39. és 58. pont).
( 33 ) Lásd e tekintetben: 2009. január 20‑iSchultz‑Hoff és társai ítélet (C‑350/06 és C‑520/06, EU:C:2009:18, 61. pont); 2017. november 29‑iKing ítélet (C‑214/16, EU:C:2017:914, 52. pont).
( 34 ) 2018. november 6‑iBauer és Willmeroth ítélet (C‑569/16 és C‑570/16, EU:C:2018:871, 58. és 83. pont); 2018. november 6‑iMax‑Planck‑Gesellschaft zur Förderung der Wissenschaften ítélet (C‑684/16, EU:C:2018:874, 72. és 75. pont).
( 35 ) Lásd e tekintetben: 2014. június 12‑iBollacke ítélet (C‑118/13, EU:C:2014:1755, 23. pont); 2018. november 6‑iBauer és Willmeroth ítélet (C‑569/16 és C‑570/16, EU:C:2018:871, 44. pont).
( 36 ) Lásd e tekintetben: 2016. július 20‑iMaschek ítélet (C‑341/15, EU:C:2016:576, 28. pont); 2018. november 6‑iBauer és Willmeroth ítélet (C‑569/16 és C‑570/16, EU:C:2018:871, 45. pont).
( 37 ) 2018. október 4‑iDicu ítélet (C‑12/17, EU:C:2018:799).