I.

Bevezetés

1.

A Verwaltungsgericht Berlin (berlini közigazgatási bíróság, Németország) által előterjesztett előzetes döntéshozatal iránti kérelem elsősorban a 2011/278/EU bizottsági határozat 3. cikke h) pontjának v. alpontja értelmében vett úgynevezett „technológiai kibocsátások szerinti létesítményrész [helyesen: technológiai kibocsátásokkal rendelkező létesítményrész]” alkalmazási körére vonatkozik. ( 2 ) Ez az egyik olyan kategória, amely alapján az Európai Unióban kereskedő vállalkozások számára az üvegházhatást okozó gázok kibocsátási egységei kereskedelmi rendszerét létrehozó 2003/87/EK irányelv ( 3 ) alkalmazásában valamely létesítménynek ingyenesen kibocsátási egységeket oszthatnak ki.

2.

Habár e kérdés nyilvánvalóan nagymértékben műszaki jellegű – nevezetesen, hogy a Claus‑eljárás néven ismert ipari folyamatból természetszerűleg következő szén‑dioxid(CO2)‑kibocsátásra vonatkozóan kell‑e ingyenesen biztosítani kibocsátási egységeket –, az mindazonáltal számottevő gazdasági jelentőséggel bír. Ezt támasztja alá az a tény is, hogy az ExxonMobil Production Deutschland GmbH’s (a továbbiakban: ExxonMobil) követelése a 2013–2019‑es időszakot érintően körülbelül 78,5 millió euró piaci értéket képviselő megközelítőleg 3,5 millió kibocsátási tanúsítványra vonatkozik. ( 4 ) A tényállás és a felmerülő jogkérdések vizsgálata előtt azonban először ismertetni kell a vonatkozó jogi rendelkezéseket.

II.

Jogi háttér

A.

Az uniós jog

1.

A 2003/87 irányelv

3.

A 2003/87 irányelv alkalmazási körét 2. cikkének (1) bekezdése a következőképpen határozza meg:

4.

A releváns fogalommeghatározások a 3. cikkében találhatók:

5.

A 2003/87 irányelv III. fejezete tartalmazza a helyhez kötött létesítményekre vonatkozó szabályokat. Ezen irányelv 10. cikke rögzíti azt az elvet, amely szerint 2013‑tól kezdődően valamennyi olyan kibocsátási egységet árverés útján értékesítenek, amelyeket ezen irányelv 10a. és 10c. cikkével összhangban ingyenesen nem osztottak ki.

6.

A 10a. cikk „A harmonizált ingyenes kiosztás közösségi szintű átmeneti szabályai” címet viseli. Az (1) bekezdésének első albekezdésében előírja, hogy a Bizottság közösségi szintű, teljes mértékben harmonizált végrehajtási intézkedéseket fogad el az ingyenes kibocsátási egységek kiosztására vonatkozóan.

7.

Míg a 2003/87 irányelv 10a. cikkének (11) bekezdése előírja, hogy az ingyenesen kiosztott kibocsátási egységeket évente úgy kell csökkenteni, hogy 2027‑re megszűnjön az ingyenes kiosztás, ugyanezen cikk (12) bekezdése rögzíti, hogy a szénszivárgás kockázatának jelentős mértékben kitett ágazatokra vagy alágazatokra ez a csökkentés nem vonatkozik.

8.

A 2003/87 irányelv 10a. cikkének (13)–(18) bekezdése határozza meg az annak megállapítására vonatkozó szabályokat, hogy egy ágazat vagy alágazat mikor tekinthető a szénszivárgás kockázatának jelentős mértékben kitett ágazatnak.

9.

A 2003/87 irányelvnek „Az egységek átruházása, visszaadása és törlése” című 12. cikke a (3) bekezdésében a következőképpen rendelkezik:

10.

A kibocsátási egységek érvényességével foglalkozó 13. cikk a következőket írja elő:

11.

A 13. cikk szövegét a 2018/410 irányelv módosította. ( 5 ) E cikk jelenleg a következőképpen rendelkezik:

2.

A 2011/278 határozat

12.

A 2011/278 határozat (12) preambulumbekezdése a következőképpen rendelkezik:

13.

A 2011/278 határozat 3. cikke h) pontjának v. alpontja a technológiai kibocsátások szerinti létesítményrész [helyesen: technológiai kibocsátásokkal rendelkező létesítményrész] fogalmát a következőképpen határozza meg:

14.

A 2011/278 határozat 6. cikke ismerteti a létesítményrészek rendszerét. A jelen szövegkörnyezetben releváns részek a következőket írják elő:

15.

A 2011/278 határozat 7. cikkének (7) bekezdése és 8. cikkének (5) bekezdése szerint a tagállamoknak biztosítaniuk kell, hogy ne legyenek a létesítményrészek között átfedések és ne legyen kettős számítás.

3.

A 601/2012 rendelet

16.

A 2003/87 irányelv 14. cikkének (1) bekezdésében előírtaknak megfelelően ezeket a szabályokat az üvegházhatást okozó gázok kibocsátásának a 2003/87/EK európai parlamenti és tanácsi irányelvnek megfelelő nyomon követéséről és jelentéséről szóló, 2012. június 21‑i 601/2012/EU bizottsági rendelet ( 6 ) állapítja meg.

17.

A 601/2012 rendelet 3. cikke tartalmaz egyes, a 2003/87 irányelvből vagy a 2011/278 határozatból hiányzó fogalommeghatározásokat, például az alábbit:

18.

A 601/2012 rendelet 2. cikke a következőképpen rendelkezik:

19.

A 601/2012 rendelet inherens CO2‑vel foglalkozó 48. cikke a következőképpen rendelkezik:

4.

A 2015/1814 határozat

20.

A 2015/1814 határozat ( 7 ) a kereslet és a kínálat strukturális egyensúlyhiányának megoldása érdekében piaci stabilizációs tartalékot hozott létre. A 2015/1814 határozat 1. cikkének (2), (3) és (5) bekezdése határozza meg, hogy mely kibocsátási egységeket kell ebbe a piaci tartalékba helyezni. E rendelkezések a következőket írják elő:

B.

A német jog

1.

A Treibhausgas‑Emissionshandelsgesetz (TEHG)

21.

A Treibhausgas‑Emissionshandelsgesetz (az üvegházhatású gázok kibocsátáskereskedelméről szóló törvény, a továbbiakban: TEHG) ( 8 ) 7. §‑a (2) bekezdésének 2011‑ben hatályos szövege a 2003/87 irányelv 13. cikkében foglaltaknak felelt meg. ( 9 )

22.

A TEHG 9. §‑ának (1) bekezdése a következőképpen rendelkezik:

23.

A TEHG I. mellékletének „Tevékenységek” című 2. része az 1. pontjában az e törvény hatálya alá tartozó kibocsátást megvalósító létesítmények között említi „[a] legalább 20 [megawattos (MW)] teljes bemenő hőteljesítményű […] tüzelőegységeket”.

C.

A Zuteilungsverordnung 2020

24.

A Zuteilungsverordnung über Treibhausgas‑Emissionsberechtigungen 2020 ( 10 ) (az üvegházhatású gázok kibocsátási egységeinek a 2013 és 2020 közötti kereskedelmi időszakban történő kiosztásáról szóló rendelet, a továbbiakban: ZuV 2020) 2. §‑a 29. pontja b) alpontjának ee) alpontja határozza meg a technológiai kibocsátásokkal rendelkező létesítményrész fogalmát, amely megfelel a 2011/78 határozat 3. cikke h) pontjának v. alpontjában foglaltaknak.

25.

A ZuV 2020 „Kiosztási elemek létrehozása” című 3. §‑ának (1) bekezdése a következőképpen rendelkezik:

III.

Az alapeljárás, az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések és a Bíróság előtti eljárás

26.

Az ExxonMobil földgázfeldolgozó létesítményt üzemeltet Großenknetenben (Alsó‑Szászország, Németország, a továbbiakban: létesítmény), amely létesítményben ként nyernek ki. Mivel e tevékenység 20 megawattot (MW) meghaladó teljes bemenő hőteljesítményű tüzelőanyag‑égetéssel jár, a létesítmény a 2003/87 irányelvet ( 11 ) a nemzeti jogba átültető TEHG ( 12 ) hatálya alá tartozik.

27.

E létesítmény különösen egy – Claus‑berendezésekből, gőztúlhevítőből, gőzkazánból és gázmotoros berendezésből álló – kénkinyerő berendezésből, földgáz‑kéntelenítő (földgáztisztító) és földgázszárító berendezésekből, füstgáztisztító berendezésekből, valamint vészhelyzeti fáklyázó berendezésekből áll. A CO2‑kibocsátások fő forrását a Claus‑berendezések képezik.

28.

A létesítmény természetes forrásból kinyert földgázt dolgoz fel, amely magas koncentrációban tartalmaz hidrogén‑szulfidot (H2S), valamint vízgőz (H2O), metán (CH4) és szén‑dioxid (CO2) elegyét tartalmazza. E gázt az abban található hidrogén‑szulfid magas koncentrációja alapján „savanyúgáznak” is nevezik. A szén‑dioxid a többi alkotóelemhez hasonlóan természetes formájában van jelen a földfelszín alatt található nyersgázban. A szén‑dioxid mennyisége a fúrólyuk és a lelőhely függvényében változhat, ugyanakkor az ExxonMobil szerint ( 13 ) e gáz minden európai földgázkészletben megtalálható. A földgáznak a vezetékhálózatba történő betáplálása előtt a hálózatüzemeltető által előírt minőség betartása érdekében a szén‑dioxidot és az egyéb természetes alkotóelemeket részben el kell távolítani.

29.

Mielőtt a részletekbe bocsátkoznék, röviden be kell mutatni a jelen eljárás középpontjában álló Claus‑eljárást. Ez egy többlépcsős, német feltalálója után elnevezett kéntelenítő eljárás, amely az Egyesült Királyságban 1883‑ban e célból történt szabadalmaztatása óta a szabványeljárás az adott iparágban. E kémiai eljárás alkalmazásával a ként kinyerik a nyers földgázban található gáz‑halmazállapotú hidrogén‑szulfidból. Fontos ugyanakkor, hogy a szén‑dioxid‑kibocsátás e kémiai eljárás természetes velejárója, anélkül, hogy maga a szén‑dioxid részt venne a ként előállító kémiai reakciókban.

30.

A Großenknetenben üzemeltetett földgázfeldolgozó létesítményben a savanyúgáz tisztítása oldószerrel történő kémiai abszorpció útján történik (Sulfinol‑eljárás). Az oldószert regenerálják, a felszabadult hidrogén‑szulfidot pedig folyékony tiszta kénné alakítják a Claus‑üzemekben. A savanyúgázból kivont szén‑dioxidot, amely ott eleve megtalálható, ezt követően kéményen keresztül a légkörbe juttatják. A szén‑dioxid nem vesz részt az elemi kén kinyeréséhez vezető úgynevezett Claus kémiai reakcióban. ( 14 ) A termikus szakaszban keletkező hőt hulladékhő‑hasznosító kazánba gyűjtik be, majd felhasználják a létesítményben.

31.

Az ExxonMobil ingyenes kibocsátási egységek iránti kérelmet terjesztett elő a létesítmény vonatkozásában. E kérelem a különböző referenciaértékek szerinti eltérő kiosztásokon alapult. A Deutsche Emissionshandelsstelle (német kibocsátáskereskedelmi hatóság; a továbbiakban: DEHS) 2014. február 17‑i határozatával a 2013‑tól 2020‑ig tartó kereskedési időszakra összesen 4 216 048 kibocsátási egységet osztott ki ingyenesen az ExxonMobil számára. A kiosztás részben hő‑referenciaérték, ( 15 ) részben tüzelőanyag‑referenciaérték alkalmazása alapján történt, amelynek kiszámítása során figyelembe vették a széndioxid‑kibocsátásáthelyezés kockázatát. Az ExxonMobil által igényelt technológiai kibocsátások szerinti ingyenes kibocsátási egységek kiosztását azonban a DEHSt megtagadta. A DEHSt e kiosztás megtagadását azzal indokolta, hogy a szén‑dioxid‑kibocsátás nem a Claus‑eljárásból származott, hanem a szén‑dioxid már eleve megtalálható volt az eljárásban felhasznált nyersanyagban. A jelen eljárás alapjául e konkrét megtagadási aktus szolgál.

32.

Az ExxonMobil e határozattal szemben benyújtott panaszát a DEHSt a 2019. október 7‑i határozatával elutasította. ( 16 ) A DEHSt ebben a határozatban újfent azzal érvelt, hogy a ZuV 2020 2. §‑a 29. pontja b) alpontjának ee) alpontjában foglalt második választási lehetőség szerinti, technológiai referenciaérték alapján történő kiosztásra nem kerülhet sor, ugyanis a szén‑dioxid pusztán kísérő gáznak minősül, amely csupán az eljárás melléktermékeként, nem pedig magában a Claus‑reakcióban való részvétele következtében került a légkörbe. Ebből következően a Claus‑eljárás végén a kéményen keresztül a légkörbe juttatott szén‑dioxidra tekintettel nem volt helye kibocsátási egységek ingyenes kiosztásának.

33.

Az ExxonMobil a Verwaltungsgericht Berlinhez (berlini közigazgatási bíróság, Németország, a továbbiakban: kérdést előterjesztő bíróság) 2019. november 8‑án előterjesztett keresetével kívánja az igényét érvényesíteni.

34.

A felperesek a jelen ügyben ugyanazok, mint a C‑682/17. sz. ügyben. A jelen ügyben érintett létesítmény azonban nem a 2003/87 irányelv 3. cikkének u) pontja értelmében vett villamosenergia‑termelő létesítmény. ( 17 ) Továbbá a kérdést előterjesztő bíróság szerint az ExxonMobil által a Großenknetenben (Szászország) található üzemében termelt villamos energiát nagy hatásfokú kapcsolt energiatermelés útján állítják elő, amelyet ezért nem zárnak ki általános jelleggel a kibocsátási egységek ingyenes kiosztásának lehetőségéből (a 2003/87 irányelv 10a. cikkének (4) bekezdése). Mivel a C‑682/17. sz. ügy tárgyát képező létesítmény esetében nem ez volt a helyzet, a Bíróság – már ezen okból – úgy határozott, hogy az ExxonMobil az adott üzem vonatkozásában nem jogosult kibocsátási egységek ingyenes kiosztására. E megállapítások folytán az alábbi kérdésekre történő válaszadás okafogyottá vált. A C‑628/17. sz. ügyben feltett, a) és b) részkérdést tartalmazó harmadik kérdést, valamint a negyedik kérdést a kérdést előterjesztő bíróság a jelen ügyben megfogalmazott első négy kérdésben ismét feltette.

35.

Mindezek alapján a kérdést előterjesztő bíróság úgy határozott, hogy az eljárást felfüggeszti, és előzetes döntéshozatal céljából az alábbi kérdéseket terjeszti a Bíróság elé:

36.

Az ExxonMobil, az Umweltbundesamt (szövetségi környezetvédelmi hivatal, Németország) ( 18 ) – a Bíróság által feltett írásbeli kérdésekre – a német kormány ( 19 ), valamint a Bizottság írásbeli észrevételeket terjesztett a Bíróság elé, és képviseltette magát a 2021. február 24‑i tárgyaláson.

IV.

Értékelés

37.

Első, második és harmadik kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra keres választ, hogy a valamely termék előállításához használt nyersanyagban található CO2‑nek a termék‑referenciaérték rendszerhatárain kívül történő légkörbe juttatása minősülhet‑e a 2011/278 határozat 3. cikke h) pontjának v. alpontja értelmében vett „technológiai kibocsátásokkal rendelkező létesítményrésznek”, ha a szóban forgó CO2 nem vesz részt a termék előállításához vezető kémiai reakcióban. Mivel mindhárom kérdés a 2011/278 határozat 3. cikke h) pontja v. alpontja szövegének különböző aspektusaira koncentrál, érdemes azokat együttesen tárgyalni.

A.

Előzetes észrevételek: a kibocsátási egységek kereskedelmi rendszerének a kénkinyerési eljárásra való alkalmazása

38.

E kérdések feltételezik azonban, hogy a földgázban található CO2 kibocsátása ténylegesen a kibocsátási egységek kereskedelmi rendszerének alkalmazási körébe tartozik. Első ránézésre meglepőnek tűnik, hogy egyáltalán foglalkozni kell ezzel a kérdéssel, hiszen a Bíróság a C‑682/17. sz. ügyben hozott, szintén egy Claus‑berendezéssel foglalkozó ítéletében már megállapította, hogy „az olyan létesítmény, mint amilyen az alapeljárásban szerepel, a 2003/87 irányelv hatálya alá, és ezáltal a kibocsátási egységeknek az ezen irányelvvel létrehozott kereskedelmi rendszerébe tartozik, és nincs jelentősége annak, hogy az ezen létesítmény tevékenységéből származó szén‑dioxid természetes módon jelen van‑e a létesítmény által feldolgozott nyersanyagban” ( 20 ).

39.

A német kormány, valamint a Bizottság ezen ítélet ellenére azzal érvel, hogy a kibocsátási egységek kereskedelmi rendszere csak az égetés által okozott üvegházhatásúgáz‑kibocsátásra vonatkozik – amelyről a jelen eljárásban nincs szó –, a földgázban található CO2‑nek a kénkinyerési eljárás végén – az égetési folyamatban való részvétele nélkül – járulékosan keletkező kibocsátásából származó üvegházhatásúgáz‑kibocsátásra nem. Érvelésük szerint e két tevékenységet külön kell választani. ( 21 )

40.

A fentiekre tekintettel szeretnék végigmenni a Bíróság C‑682/17. sz. ügyben hozott ítéletének indokolásán, amelynek során főszabály szerint mellőzni kívánom az azonos érvek újbóli ismertetését. Ez helyénvalónak tűnik, mivel láthatóan a felek is egyetértenek abban, hogy a két ügyben szereplő létesítmények egymással összehasonlíthatók.

41.

A C‑682/17. sz. ügyben a Bíróság a 2003/87 irányelv 2. cikkének (1) bekezdésében előírtakat vizsgálta. E rendelkezés határozza meg az irányelv alkalmazási körét, így közvetetten az üvegházhatású gázok kibocsátási egységei kereskedelmi rendszerének alkalmazhatóságát. E rendelkezés alapján a szóban forgó irányelvet kell alkalmazni a II. mellékletében felsorolt üvegházhatásúgáz‑kibocsátásokra – amely listában többek között a szén‑dioxid is szerepel –, ha e kibocsátások „az I. mellékletben felsorolt tevékenységekből” származnak. E tevékenységek között szerepelnek a „[t]üzelőanyag‑berendezések 20 [megawattot (MW)] meghaladó teljes bemenő hőteljesítménnyel […]”. ( 22 )

42.

A Bíróság ezt követően, a hivatkozott ítélet 47–53. pontjában arra a megállapításra jutott, hogy a 2003/87 irányelv 2. cikke (1) bekezdésének és – a „kibocsátások” fogalmát meghatározó – 3. cikke b) pontjának szövegéből nem következik annak előírása, hogy a kibocsátott üvegházhatású gáz maga is az I. mellékletben felsorolt tevékenységek során termelődjön. A Bíróság ezen álláspontjának alátámasztásául a kibocsátásoknak a 2003/87 irányelvnek megfelelő nyomon követéséről és jelentéséről szóló 601/2012 rendelet 48. cikkének (1) bekezdésére hivatkozott. E rendelkezés úgy szól, hogy a földgázban lévő, – az említett rendelet 3. cikke 40. pontjának értelmében vett – inherens CO2‑t az adott tüzelőanyag kibocsátási tényezőjében kell szerepeltetni. A Bíróság a 2003/87 irányelv célkitűzésére, azaz az üvegházhatású gázok kibocsátásának költséghatékony és gazdaságilag eredményes csökkentésének ösztönzésére is hivatkozott. ( 23 )

43.

Ebből az indokolásból az következik, hogy a jelen ügyben szereplőhöz hasonló Claus‑berendezés üzemeltetője köteles átadni a 2003/87 irányelv 12. cikkének (3) bekezdése szerint annyi kibocsátási egységet, amennyi az adott létesítményből származó teljes kibocsátása volt. A „létesítmény” fogalmát a 2003/87 irányelv 3. cikkének e) pontja úgy határozza meg, mint „minden olyan helyhez kötött műszaki egység, amelyben egy vagy több, az I. számú mellékletben felsorolt tevékenység vagy bármely más, azzal közvetlenül együtt járó tevékenység folyik, illetőleg amely műszakilag kapcsolódik az adott telephelyen folytatott tevékenységhez, és amely hatással lehet a kibocsátásokra és a légszennyezésre”. E fogalommeghatározás lehetővé teszi annak valamely önálló egységre való kiterjesztését, ha az abban folytatott tevékenység összefügg az adott létesítménnyel, illetőleg ahhoz műszakilag kapcsolódik. ( 24 ) Ezzel szemben a német kormány és a Bizottság érvelése szerint, ha egy létesítmény számos tevékenységet folytat – miként a jelen ügyben az I. mellékletben felsorolt 20 MW‑ot meghaladó teljes bemenő hőteljesítménnyel rendelkező [létesítményekben történő] tüzelőanyag‑égetési tevékenység mellett folytatott, az I. mellékletben nem szereplő kénkinyerés –, az I. mellékletben nem felsorolt tevékenység nem tartozik a kibocsátási egységek kereskedelmi rendszerének alkalmazási körébe, ( 25 ) arra e megfogalmazás nem vonatkozik.

44.

A Trinseo Deutschland ítéletben ( 26 ) (C‑577/16, EU:C:2018:127), amelynek alapjául szolgáló ügyben a felperes létesítménye nem járt a 2003/87 irányelv II. mellékletében felsorolt kibocsátásokkal, habár a folytatott tevékenysége szerepelt az említett irányelv I. mellékletében található felsorolásban – és így, bizonyos szempontból, a jelen ügy fordítottjának felel meg –, a Bizottság azzal érvelt, hogy a hőtermelésből származó „közvetett kibocsátásokat” a kibocsátási egységek kereskedelmi rendszere szempontjából figyelembe kell venni, vagyis olyan értelmezés mellett érveltek, amely szerint a kibocsátásokat el kell választani az adott létesítménytől. A Bíróság mindazonáltal a 2003/87 irányelv 3. cikke b) pontjának szövegére volt figyelemmel, amely a kibocsátásokat a létesítménnyel kapcsolja össze. A magam részéről nem látom okát, hogy miért kellene eltérni ettől az egyértelmű megfogalmazástól.

45.

Amennyiben a 2011/278 határozat 6. cikke a létesítményeket létesítményrészekre osztja fel, ez nem több mint egy a referenciaértékek alkalmazása céljából történő elemző tevékenység. E rendelkezés egyértelműen megjelöli, hogy erre a 2011/278 határozat alkalmazásában kerül sor. A rendelkezés megfogalmazása, amely szerint a létesítményeket egy vagy több létesítményrészre osztják fel, azt is egyértelművé teszi, hogy e felosztás semmilyen módon nem érinti a „létesítmény” 2003/87 irányelv 3. cikkének e) pontjában meghatározott fogalmát.

46.

E megfontolásokra tekintettel úgy vélem, hogy összhangban a Bíróságnak a C‑682/17. sz. ügyben tett megállapításaival, a kibocsátási egységek kereskedelmi rendszere nem csupán az égetési tevékenységből származó, hanem az azonos létesítményben folytatott kénkinyerési eljárásból származó szén‑dioxid‑kibocsátásokra is alkalmazandó.

47.

A Bíróság a Bizottság azon érvelésével összefüggésben, mely szerint az I. mellékletben nem szerepeltetett tevékenységek rendszerbe való bevonása ellentétes lenne az uniós jogalkotó arra irányuló döntéseivel, hogy csak azok a tevékenységek tartozzanak az említett rendszerbe, amelyek az üvegházhatású gázok költséghatékony csökkentése szempontjából konkrét potenciállal rendelkeznek, ( 27 ) a C‑682/17. sz. ügyben hozott ítéletben már rámutatott, hogy „még ha a szén‑dioxid jelen is van a savanyúgázban, az alapeljárásban szereplőhöz hasonló létesítmény által a Claus‑eljárás alapján földgáz kéntelenítési és kénkinyerési tevékenység céljából folytatott tüzelőanyag‑égetési tevékenység bizonyos lehetőséget biztosít a szén‑dioxid kibocsátásának csökkentésére, mivel a savanyúgáz szén‑dioxid‑tartalma [földgázteleptől] függően eltérhet. Az ExxonMobil állításával ellentétben e tekintetben nem releváns, hogy a szén‑dioxid‑tartalom rendszerint nem tudható előre” ( 28 ).

B.

Az első, második és harmadik kérdés: A Claus‑eljárás során a savanyúgáz kondicionálás részeként a légkörbe juttatott szén‑dioxid a 2011/278 határozat 3. cikke h) pontjának v. alpontja értelmében vett „technológiai kibocsátásnak” minősül‑e?

48.

Míg a szövetségi gazdasági és energiaügyi minisztérium által képviselt német kormány és a Bizottság nem értenek egyet a szövetségi környezetvédelmi hivatallal abban a kérdésben, hogy vajon a kénkinyerési eljárás részeként a légkörbe juttatott szén‑dioxid a kibocsátási egységek kereskedelmi rendszerének alkalmazási körébe tartozik‑e, a tekintetben nincsen vita e három fél között, hogy ezen kibocsátások után nincsen helye ingyenes kiosztásnak. Nem szabad megfeledkezni azonban arról, hogy a német kormány és a Bizottság arra vonatkozóan előadott érveivel kapcsolatban, hogy e kibocsátások nem tekinthetők a 2011/278 határozat 3. cikke h) pontjának v. alpontja szerinti technológiai kibocsátásoknak, figyelemmel kell lenni arra, hogy állításuk szerint az ExxonMobil e kibocsátások tekintetében nem köteles kibocsátási egységek átadására.

49.

A kérdést előterjesztő bíróság első három kérdése a 2011/278 határozat 3. cikke h) pontjának a „technológiai kibocsátásokkal rendelkező létesítményrészt” meghatározó v. alpontja különböző elemeire vonatkozik. ( 29 ) E rendelkezés alkalmazhatóságához a következő tényállási elemeknek kell teljesülniük: Kell, hogy legyen i. szén‑dioxid‑kibocsátás, amely ii. az I. mellékletben felsorolt termék‑referenciaérték rendszerhatárain kívül keletkezik, és végezetül iii. „széntartalmú […] nyersanyagok a hőtermelésen kívüli más elsődleges célból” történő felhasználása eredményeképpen. A tekintetben egyetértés van a felek között, hogy e feltételek közül az első kettő teljesül. Az (inherens) szén‑dioxid kibocsátására a kénkinyerési eljárás végén mint annak természetes mellékterméke kerül sor, amely eljárásra nem vonatkozik termék‑referenciaérték. ( 30 ) Így a harmadik feltétel tekintetében nézeteltérés van a felek között.

50.

A kérdést előterjesztő bíróság e harmadik feltételt három szempontból vizsgálja: először is, az inherens szén‑dioxid kibocsátása tekinthető‑e úgy, hogy az valamely további folyamatból „származik”, másrészt az ilyen inherens szén‑dioxid eljárásban való „felhasználásáról” van‑e szó, ha a szén‑dioxid a kémiai reakcióban nem vesz részt. A harmadik vitatott kérdés, hogy „széntartalmú nyersanyagról” van‑e szó. A harmadik kérdésre nemleges választ javasolók azzal érvelnek, hogy az eljárásban „felhasznált” nyersanyagnak nem a savanyúgáz, hanem a hidrogén‑szulfid minősül, amely egyáltalán nem tartalmaz szén‑dioxidot. Abban ugyanakkor egyetértés van, hogy a kénkinyerési eljárásnak nem a hőtermelés az elsődleges célja.

51.

A Bíróság állandó ítélkezési gyakorlata szerint valamely uniós jogi rendelkezés értelmezéséhez – az adott rendelkezés megfogalmazása mellett, amely „a hagyományos értelmezési alapelveknek megfelelően mindig kiindulópontja és egyúttal korlátja is minden értelmezésnek” ( 31 ) – a szövegkörnyezetét, és annak a szabályozásnak a célkitűzéseit is figyelembe kell venni, amelynek az részét képezi. ( 32 )

1.

A szó szerinti értelmezés

52.

Először a 2011/278 határozat 3. cikke h) pontjának v. alpontja szövegét vizsgálva: a szén‑dioxid‑kibocsátásoknak széntartalmú adalékanyagoknak vagy nyersanyagoknak a hőtermelésen kívüli más elsődleges célból történő felhasználásából kell származniuk. Mivel a szén‑dioxid‑kibocsátásoknak e folyamatból kell származniuk, és nem lehetnek szén‑dioxid‑termelés eredményei, számomra úgy tűnik, hogy az említett rendelkezés szövegébe bőven beleérthető az az eset, ha egy a Claus‑eljáráshoz hasonló eljárás végén inherens szén‑dioxid kibocsátására kerül sor, noha a szén‑dioxidot a szóban forgó eljárás során kémiai reakcióban ténylegesen nem használják fel. ( 33 ) Lényegesen nehezebb kérdés annak eldöntése, hogy vajon e szén‑dioxid‑kibocsátásokról kijelenthető‑e, hogy széntartalmú adalékanyagok vagy nyersanyagok felhasználásából származnak.

53.

Mint már mondtam, a „nyersanyag” fogalmával kapcsolatban nemigen vannak kétségeim. A Cambridge Dictionary ( 34 ) szerint a „nyersanyag” jelentése „a feldolgozását megelőzően a természetes állapotában előforduló anyag, például olaj, gyapjú vagy cukor”. Tény persze, hogy a Claus‑eljárás során ténylegesen csak a hidrogén‑szulfidot dolgozzák fel, a savanyúgáz pedig mindössze áthalad a Claus feldolgozóüzemen anélkül, hogy részt venne magában a folyamatban. Az egyszerű szó szerinti értelmet tekintve azonban számomra nem úgy tűnik, hogy a „nyersanyag” fogalma a ténylegesen feldolgozott anyag részeire korlátozódna. A szövetségi környezetvédelmi hivatalnak igaza lehet abban, hogy ha a szén‑dioxidot a savanyúgázból ez utóbbinak a Claus‑berendezésben való feldolgozását megelőzően vonnák ki, úgy a szén‑dioxid a további feldolgozása hiányában nem minősülne nyersanyagnak, míg a fennmaradó gáz igen. ( 35 ) Ugyanakkor az, ha erre az előző szakaszra nem kerül sor, nem azt jelenti, hogy a létesítménybe feldolgozás céljából betáplált szén‑dioxid‑tartalmú anyag ne minősülne nyersanyagnak pusztán abból az okból, hogy annak csupán egy részét dolgozzák fel.

54.

Kevésbé egyértelmű azonban az ok‑okozati összefüggéssel kapcsolatos arra vonatkozó kérdés, hogy a szén‑dioxid‑kibocsátások tekinthetők‑e úgy, hogy a szóban forgó nyersanyag felhasználásából származnak. E tekintetben a szó szerinti értelmezés inkább amellett szól, hogy ez nem foglaltatik benne a 2011/278 határozat 3. cikke h) pontja v. alpontjának szövegében. Ismét a Cambridge Dictionary szótárhoz fordulva, ( 36 ) az abban található meghatározás, amely a legjobban leírja ezt a jelen ügyben használt szót a következő: „valaminek a használatára irányuló tevékenység, vagy az időtartam, amely alatt valamit használnak”, míg a „használ” ige jelentése „valaminek, például eszköznek, képességnek vagy épületnek konkrét célból történő igénybevétele”. ( 37 ) Ez a konkrét célból történő igénybevétel véleményem szerint arra utal, hogy végeznek valamit a nyersanyag e részével, nevezetesen annak széntartalmával, amelyre kifejezetten utalnak.

55.

Abban egyetértenek a felek, hogy a szén‑dioxid nem vesz részt a Claus‑eljárás során a kémiai reakcióban. Az ExxonMobil ugyanakkor azzal érvel, hogy az inherens szén‑dioxidot hasznosítja valamilyen módon. Az ExxonMobil szerint a szén‑dioxid éghetetlen gázként szerepet játszik a Claus‑eljárásban és hőmérsékletszabályozó funkciót tölt be a kén előállítására irányuló Claus‑eljárás folyamán az égési hőmérséklet műszakilag szükséges ellenőrzése során. Ezt a szövetségi környezetvédelmi hivatal láthatóan nem vitatja. Képviselője a tárgyaláson azonban felhívta a figyelmet arra, hogy ez nem szükséges szerep, mivel ugyanaz az eredmény más módokon is elérhető. ( 38 ) Ez azt a további kérdést veti fel, hogy ahhoz, hogy valamely folyamat technológiai kibocsátásokkal rendelkező létesítményrésznek minősüljön, elégséges‑e, ha a szén‑dioxidot valamilyen módon felhasználják, vagy a felhasználásának a folyamat szempontjából szükségesnek kell lennie. ( 39 )

56.

Arra is hivatkoztak, hogy mivel a 2011/278 határozat 3. cikke h) pontjának iv. alpontja kifejezetten olyan „kémiai szintézisre” utal, „amelyben széntartalmú anyag vesz részt a reakcióban”, míg e határozat 3. cikke h) pontjának v. alpontja nem tesz ilyet, ez utóbbi rendelkezés alapján a kémiai reakcióban való részvétel nem lehet elvárás.

57.

Ezen a ponton elidőzve, és habár a 2011/278 határozat 3. cikke h) pontjának v. alpontjában megjelenő kulcsfontosságú „felhasználás” szót illetően úgy vélem, hogy e megfogalmazás olyan értelmezésre utal, amely szerint a szén‑dioxidnak a folyamat során aktív és szükséges szerepet kell betöltenie, ebben az értelmezési folyamatban az állandó ítélkezési gyakorlatnak megfelelően helyénvaló, ha segítségképpen a 2003/87 irányelv és a 2011/278 határozat általános rendszerét, illetve célkitűzéseit vesszük figyelembe. ( 40 )

2.

A rendszertani és teleologikus értelmezés

58.

A Bíróság állandó ítélkezési gyakorlata szerint a 2003/87 irányelv, és ekként az azt végrehajtó 2011/278 határozat is, olyan, az üvegházhatású gázok kibocsátási egységeinek kereskedelmét szabályozó rendszer létrehozására irányul, amelynek célja e gázok kibocsátásainak olyan szintre való csökkentése a légkörben, amely megakadályozza az éghajlat veszélyes, emberi eredetű befolyásolását, és amelynek végső célja a környezet védelme. ( 41 ) E rendszer alapjául az a gazdasági megfontolás szolgál, hogy a résztvevőket arra ösztönzik, hogy a számukra eredetileg kiosztott kibocsátási egységeknél kevesebb mennyiségű üvegházhatású gázt bocsássanak ki, hogy a többletet eladhassák más résztvevőknek. ( 42 ) Ennek érdekében a 2003/87 irányelv 10a. cikke a meghatározott tevékenységi ágazatokhoz tartozó létesítményekre vonatkozóan ingyenes kibocsátási egységek kiosztását írja elő, amelyek mennyisége e cikk (11) bekezdése szerint a 2013 és 2020 közötti időszakban fokozatosan csökken, míg 2027‑ben az ingyenes kibocsátási egységek kiosztása meg nem szűnik. ( 43 )

59.

Ez azt jelenti, hogy a 2003/87 irányelv 10a. cikke szerinti, a kibocsátási egységek harmonizált ingyenes kiosztására vonatkozó szabályok, amelyeket a 2011/278 határozat határoz meg, kivételes (valamint átmeneti) jellegűek. Továbbá a 2011/278 határozat 3. cikkének c), d) és h) pontja ( 44 ) határozza meg az úgynevezett „tartalék‑referenciaértékeket”, amelyek „a létesítményrész termék‑referenciaértékével le nem írható […] megfelelő kibocsátás[ok]” esetén, ( 45 ) illetve akkor jutnak szerephez, ha a kibocsátás a „termék‑referenciaérték rendszerhatárain kívül történik”. ( 46 ) A Bíróság az INEOS ítéletében már megállapította, hogy a 2011/278 határozat 3. cikke h) pontjának iv. alpontja nem teszi lehetővé annak tág értelmezését. ( 47 ) E megállapításnak a 2011/278 határozat 3. cikkének h) pontjában felsorolt valamennyi tevékenységre érvényesnek kell lennie.

60.

Ebből következően nem tudok egyetérteni azzal, hogy mivel a 2011/278 határozat 3. cikke h) pontjának iv. alpontja kifejezetten hivatkozik a széntartalmú anyag részvételére a kémiai szintézisben, e határozat 3. cikke h) pontjának v. alpontja pedig nem, ez azt jelentené, hogy az utóbbi rendelkezésben szereplő „felhasznál” szót – pusztán annak érdekében, hogy megkülönböztessék az előbbi rendelkezés hatálya alá tartozó esetektől – olyan tágan kell értelmezni, hogy annak körét a „felhasznál” szó már nem is fedi le. A „felhasznál” kifejezés valójában tágabb jelentéssel bír, és kémiai reakción kívüli „felhasználást” is magában foglalhat. A „felhasznál” kifejezés ugyanakkor utal arra, hogy a széntartalmú nyersanyagnak szükségesnek kell lennie a (hőtermelésen kívüli más) elsődleges cél elérése szempontjából. ( 48 )

61.

Az ilyen korlátozóbb értelmezést támaszthatja alá a „technológiai kibocsátás” 601/2012 rendelet 3. cikkének 30. pontjában foglalt meghatározása. E meghatározás szerint a „technológiai kibocsátás” jelentése „az égetésből származó kibocsátástól eltérő, anyagok között szándékosan vagy véletlenül fellépő reakciókból vagy az anyagok átalakulásából származó [üvegházhatású gáz] kibocsátás […]”. A savanyúgázban található szén‑dioxid ugyanakkor nyilvánvalóan nem anyagok között szándékosan vagy véletlenül fellépő reakciókból vagy az anyagok átalakulásából származik.

62.

A 601/2012 rendelet az üvegházhatású gázok kibocsátásának nyomon követésével és jelentésével foglalkozik. A 2003/87 irányelv 14. cikke írta elő a Bizottság számára, hogy e célból rendeletet fogadjon el. Ezért a 601/2012 rendelet sem nem rendezi, sem nem határozza meg a kibocsátási egységek ingyenes kiosztásának eseteit. Ugyanebből az okból az a körülmény, hogy a 601/2012 rendelet 48. cikke olyan rendelkezést tartalmaz, amely meghatározza, hogy az inherens szén‑dioxidot melyik létesítményhez kell hozzárendelni az üvegházhatású gázok kibocsátásának nyomon követése és jelentése céljából, arra vonatkozóan nem szolgál tényleges iránymutatással, hogy az ilyen inherens kibocsátások után kioszthatók‑e ingyenesen technológiai kibocsátási egységek.

63.

Amint arra Saugmandsgaard Øe főtanácsnok az ExxonMobil Production Deutschland ügyre vonatkozó indítványában már rámutatott, a 601/2012 rendelet 3. cikke 30. pontjának értelmében vett „technológiai kibocsátás” fogalom és a 2011/278 határozat 3. cikke h) pontjának értelmében vett „technológiai kibocsátásokkal rendelkező létesítményrész” fogalom csak részben fedi egymást, mivel a „technológiai kibocsátásokra” nagyrészt kiterjednek az e határozat I. mellékletében szabályozott termék referenciaértékek. ( 49 )

64.

Attól is tartózkodnék, hogy túl nagy jelentőséget tulajdonítsak annak a körülménynek, hogy a 601/2012 rendelet 48. cikkének (1) bekezdése azt is kimondja, hogy az „inherens CO2‑nek, ideértve a földgázban […] lévő CO2‑t, az adott tüzelőanyag kibocsátási tényezőjében kell szerepelnie”. Ha a földgázt tüzelőanyagnak tekintjük is, ( 50 ) amint arra a Bíróság a C‑682/17. sz. ügyben hozott ítéletében ( 51 ) láthatóan utalt, a 601/2012 rendelet 48. cikkének (1) bekezdése csupán a nyomon követés módszertanával kapcsolatos szabályt tartalmaz. A tekintetben nem nyújt tényleges iránymutatást, hogy az ilyen inherens kibocsátások tekintetében van‑e helye technológiai kibocsátási egységek ingyenes kiosztásának.

65.

Áttérve a 2011/278 határozat 3. cikke h) pontja v. alpontjának céljára és általában véve a technológiai kibocsátásokkal rendelkező létesítményrészekre, a felek ennek kérdésében láthatóan nem értenek egyet. Az ExxonMobil ugyanis azt az álláspontot képviseli, hogy mivel a kénkinyerési iparágban ismert a szén‑dioxid‑kibocsátásáthelyezés kockázata, ennek megfelelően az inherens szén‑dioxid‑kibocsátások után is ki kell hogy osszanak ingyenesen kibocsátási egységeket. E „szükséges következményre” figyelemmel az ExxonMobil úgy véli, hogy a 2011/278 határozat 3. cikke h) pontjának v. alpontját alkalmazni kell, hiszen a többi lehetőség közül nyilvánvalóan egyik sem érvényesül. A német szövetségi környezetvédelmi hivatal ezzel szemben azt állítja, hogy a technológiai kibocsátásokkal rendelkező létesítményrészek csak olyan kibocsátások szempontjából vehetők figyelembe, amelyek a 2003/87 irányelv I. melléklete szerinti tevékenységkategóriák egyikéből származnak. Mivel a jelen ügyben kizárólag a tüzelőanyag‑égetés tartozik bele ebbe a kategóriába, az ingyenes kiosztás szempontjából – termék‑referenciaérték hiányában, miként a jelen ügyben – csak az ebből származó kibocsátások vehetők figyelembe. Ez azt jelentené, hogy a 3. cikk h) pontjában foglaltak a kibocsátási egységek ingyenes kiosztásának lehetőségét arra az esetre korlátoznák, ha a szén‑dioxid‑kibocsátások a 2003/87 irányelv I. mellékletében felsorolt olyan (további) tevékenységből származnak – a tüzelőanyag‑égetés kivételével –, amelyre vonatkozóan nem határoztak meg termék‑referenciaértéket.

a)

A „szénszivárgás jelentős kockázatának” szerepe a kibocsátáskereskedelmi rendszerben

66.

Amint azt a 2009/29 irányelv (24) preambulumbekezdése megfogalmazza, a szénszivárgás olyan helyzetre vonatkozik, amelyben „más fejlett országok és a nagy üvegházhatású gázkibocsátók nem lesznek részesei [az éghajlatváltozásról szóló nagyszabású nemzetközi megállapodásnak], [és] ez az olyan harmadik országokban történő üvegházhatású gázkibocsátás emelkedéséhez vezethet, ahol az iparágra nem vonatkoznak hasonló, üvegházhatású gázkibocsátással kapcsolatos szén‑dioxid‑kibocsátási korlátozások […]. Ez alááshatja a közösségi fellépések környezeti integritását és eredményességét” ( 52 ). A 2003/87 irányelv ennek megelőzése érdekében különleges intézkedéseket ír elő. Először is, az említett irányelv 10a. cikkének (12) bekezdése úgy rendelkezik, hogy az ezen irányelv 10a. cikkének (1) bekezdésével összhangban történő éves ingyenes kiosztás a harmadik kereskedési időszakra vonatkozóan 100%‑os szinten történik. ( 53 ) Ezzel szemben a szénszivárgás jelentős kockázatának nem kitett ágazatok és alágazatok létesítményei tekintetében a 2013‑ban kiosztott kibocsátásiegység‑mennyiségnek a 10a. cikk (1) bekezdésével összhangban meghatározott mennyiség 80%‑ára kell korlátozódnia. Ezekben az ágazatokban a 2003/87 irányelv 10a. cikkének (11) bekezdésének megfelelően az ingyenesen kiosztott mennyiséget évente mindig azonos mennyiséggel úgy kell csökkenteni, hogy 2020‑ra 30%‑ot érjen el. ( 54 )

67.

Az irányelv 10a. cikkének (6) bekezdésében arról is rendelkezik, hogy: „A tagállamok emellett azon ágazatok vagy alágazatok számára, amelyekről megállapítást nyert, hogy a villamosenergia‑árakban megjelenő, üvegházhatású gázkibocsátással kapcsolatos költségeik miatt jelentősen érinti őket a szénszivárgás kockázata, pénzügyi intézkedéseket is elfogadhatnak e költségek kompenzálása érdekében, amennyiben a pénzügyi intézkedések összeegyeztethetőek az állami támogatásokra alkalmazandó és az e területen a jövőben elfogadandó szabál yokkal.”

68.

Ebből egyértelműen látszik, amint arra Wahl főtanácsnok az ArcelorMittal Atlantique et Lorraine ügyre vonatkozó indítványában már felhívta a figyelmet, hogy „az irányelv nem azt rögzíti, hogy a jelentős szénszivárgási veszélynek kitettnek tekintett ágazatoknak minden körülmények között az általuk kibocsátott összes üvegházhatású gáznak megfelelő ingyenes kibocsátási egységet kell kapniuk” ( 55 ). A kibocsátási egységek ingyenes kiosztását illetően a kötelező követelmény inkább az, hogy az ingyenesen kiosztott kibocsátási egység‑mennyiséget a 2003/87 irányelv 10a. cikkének (1) bekezdésében előírtakkal összhangban elfogadott szabályoknak megfelelően határozzák meg. Ezek döntik el az előzetesen kiosztott kibocsátásiegység‑mennyiségeket. A 2003/87 irányelv 10a. cikkének (12) bekezdése csak így alkalmazható, hogy nem csökkentik a meghatározott kibocsátási egységek számát. E rendelkezésekben semmi nem írja elő, hogy a kibocsátási egységek ingyenes kiosztásának lehetőségéről való döntéshozatal során figyelemmel kellene lenni a „szénszivárgás jelentős kockázatára”. ( 56 )

69.

Mindebből az következik, hogy mind a 2003/87 irányelv szövegével, mind az abban létrehozott rendszerrel ellentétes lenne, ha pusztán azért, mert a szóban forgó folyamat a szénszivárgás jelentős kockázatának kitett folyamatnak minősül, tágan értelmeznénk a 2011/278 határozat 3. cikke h) pontjának v. alpontjában foglalt ok–okozati követelményt.

b)

A „technológiai kibocsátásokkal rendelkező létesítményrész” célja

70.

Az ExxonMobil azt állítja, hogy az uniós jogalkotó a 2011/278 határozat 3. cikkének h) pontja szerinti technológiai kibocsátásokkal rendelkező létesítményrészek tekintetében arra törekedett, hogy olyan folyamatok vonatkozásában is létesítményrészeket hozzon létre, amelyek elkerülhetetlenül szén‑dioxid‑kibocsátással járnak, ugyanakkor amelyekre nem határoztak meg termék‑referenciaértéket. Ez azonban a 2011/278 határozatból nem olvasható ki egyértelműen. A 2011/278 határozat (12) preambulumbekezdése mindössze megállapítja, hogy „[h]a nem lehetett termék‑referenciaértéket levezetni, de keletkeznek a kibocsátási egységek ingyenes kiosztására jogosult üvegházhatású gázok, a kibocsátási egységeket általános tartalék‑referenciaértékek alapján kell kiosztani. […] A technológiai kibocsátások esetében a kibocsátási egységeket a múltbeli kibocsátások alapján kell kiosztani” ( 57 ).

71.

A 2003/87 irányelv 10a. cikke (1) bekezdésének negyedik albekezdése úgy rendelkezik, hogy „[a]z egyes ágazatokban és alágazatokban a referenciaértékeket elviekben a termékek – és nem a ráfordítások – alapján kell kiszámítani, az üvegházhatású gázkibocsátás csökkentésének és az energiahatékonysági megtakarításnak az érintett ágazat vagy alágazat termelési folyamata során való maximalizálása érdekében” ( 58 ). Ez azt jelenti, hogy a technológiai kibocsátások jellemzően benne foglaltatnak egy termék‑referenciaértékben. Nem mindig lehetett azonban kidolgozni termék‑referenciaértéket. Ennek az az egyik oka, hogy számos létesítmény csupán azért tartozik bele a kibocsátási egységek kereskedelmi rendszerébe, mert a létesítményekben legalább 20 MW teljes bemenő hőteljesítményű tüzelőegységeket üzemeltetnek. Ez a tág meghatározás olyan, különböző ágazatokban működő létesítményekre is kiterjed, amelyek egyébként nem tartoznának bele a kibocsátási egységek kereskedelmi rendszerébe. Az Európai Bizottság megbízásából készített „Methodology for the free allocation of emission allowances in the EU ETS post 2012” című tanulmányban foglalt magyarázat szerint az olyan létesítmények, amelyek teljes bemenő hőteljesítménye nem éri el a 20 MW‑ot, vagy amelyeket más tulajdonában lévő létesítmények látnak el hővel, nem tartoznak a hatálya alá. Nehéz meghatározni egy termék‑referenciaértéket, ha a terméket előállító termelő létesítmények nem tartoztak bele a kibocsátáskereskedelmi rendszerbe. ( 59 ) E körülmények között és ezen esettípusokra figyelemmel hozták létre az úgynevezett tartalék‑referenciaértékeket.

72.

Mindez azt jelenti, hogy nincsen közvetlen kapcsolat a kibocsátások elkerülhetetlensége és a tartalék‑referenciaértékek között. A 2003/87 irányelv 10a. cikkének (3) bekezdése, amely kifejezetten csak a villamosenergia‑termelőket zárja ki – bizonyos kivételekkel – a kibocsátási egységek ingyenes kiosztásából, szintén nem támasztja alá az ilyen tág értelmezést. Könnyen elő lehetett volna írni, hogy a termék‑referenciaértékkel, hő‑referenciaértékkel vagy tüzelőanyag‑referenciaértékkel rendelkező kibocsátások kivételével valamennyi, a kibocsátáskereskedelmi rendszer hatálya alá tartozó kibocsátásra a „grandfathering” elnevezésű számítási módszer alkalmazandó. Ehelyett külön meghatározták a technológiai kibocsátásokkal rendelkező létesítményrészeket. Továbbá a szövetségi környezetvédelmi hivatal képviselője által a tárgyaláson előadottak szerint, még ha létezik is termék‑referenciaérték, az nem feltétlenül terjed ki valamennyi olyan kibocsátásra, amely kémiai reakciók elkerülhetetlen melléktermékeként keletkezik. ( 60 )

73.

Úgy tűnik tehát, hogy a 2003/87 irányelv céljai között nem szerepel, hogy minden olyan kibocsátás tekintetében biztosítsa a kibocsátási egységek ingyenes kiosztását, amely egy, a Claus‑eljáráshoz hasonló ipari kémiai folyamat alkalmazása során mint elkerülhetetlen melléktermék keletkezik. ( 61 )

74.

A fenti teleologikus elemzésre figyelemmel arra a következtetésre jutottam, hogy a földgáz (savanyúgáz formájában történő) feldolgozásával összefüggésben az úgynevezett Claus‑eljárás keretében, a földgázban található CO2‑nek a gázkeverékből történő kivonásakor a légkörbe juttatott CO2 esetén nem olyan kibocsátásról van szó, amely a 2011/278/EU bizottsági határozat 3. cikke h) pontjának v. alpontjában említett folyamatból „származik”, mivel a savanyúgáznak mint széntartalmú nyersanyagnak a hivatkozott rendelkezés értelmében vett „felhasználására” nem kerül sor, még akkor sem, ha annak szó szerinti szövegét tekintve maga a szöveg kétségkívül félreérthető.

C.

A negyedik kérdés: Létezik‑e hierarchia a különböző tartalék‑referenciaértékek között?

75.

A kérdést előterjesztő bíróság a negyedik kérdésével arra kíván választ kapni, hogy melyik referenciaértéket kell alkalmazni, ha valamely létesítmény a hőkibocsátásokkal rendelkező létesítményrészre, valamint a technológiai kibocsátásokkal rendelkező létesítményrészre vonatkozó feltételeket egyaránt teljesíti.

76.

Előzetesen emlékeztetni kell arra, hogy az EUMSZ 267. cikk által bevezetett, a nemzeti bíróságok és a Bíróság közötti együttműködési eljárás keretében a Bíróságnak kell olyan hasznos választ adnia a nemzeti bíróság számára, amely megkönnyíti az előtte folyamatban lévő jogvita eldöntését. Ennek érdekében adott esetben a Bíróságnak át kell fogalmaznia az elé terjesztett kérdéseket. ( 62 )

77.

A kérdést előterjesztő bíróság rámutat, hogy az első három kérdésre adott választól függően a jelen ügyben előfordulhat, hogy a Claus‑eljárásból származó kibocsátások a hőkibocsátásokkal rendelkező létesítményrészre, valamint a technológiai kibocsátásokkal rendelkező létesítményrészre vonatkozó fogalommeghatározásnak egyaránt megfelelnek. Ezért javaslatom szerint arra a kérdésre, hogy melyik referenciaértéket kell alkalmazni, célszerű lenne aszerint válaszolni, hogy a kibocsátások (az általam képviselt állásponttal ellentétben) a hőkibocsátásokkal rendelkező létesítményrészre, valamint a technológiai kibocsátásokkal rendelkező létesítményrészre vonatkozó feltételeket egyaránt ténylegesen teljesítik. ( 63 ) Ez az arra vonatkozó tágabb kérdést is magában foglalja, hogy fennáll‑e hierarchia a különböző tartalék‑referenciaértékek között, ha valamely létesítmény e referenciaértékek közül egynél többnek teljesíti a feltételeit.

78.

Ami azt illeti, a kérdést előterjesztő bíróság álláspontja szerint a negyedik kérdése csak az első három kérdésre adott igenlő válasz esetén merül fel. Mivel nemleges választ javasolok adni ezekre a kérdésekre – ami azt jelenti, hogy az ExxonMobil létesítménye nem jogosult kibocsátási egységek ingyenes kiosztására a technológiai kibocsátások szerinti referenciaérték alapján –, a negyedik kérdésre szigorúan véve nem szükséges válaszolni. Ennek ellenére foglalkozni fogok vele arra az esetre, ha a Bíróság az első három kérdést másként válaszolná meg.

79.

E kérdést érintően a ZuV 2000 3. §‑ának (1) bekezdésében foglalt német végrehajtási jogszabályi rendelkezés némiképp eltér a 2011/278 határozat 6. cikkének szövegétől. Az előbbi rendelkezés egyértelműen hierarchiát állapít meg a referenciaértékek között. A kibocsátási egységeket kérelmezőknek a ráfordításokat, teljesítményeket és a megfelelő kibocsátásokat egyetlen létesítményrészhez kell hozzárendelniük. E rendelkezés szerint a ráfordítások, teljesítmények és a megfelelő kibocsátások csak annyiban rendelhetők egy hő‑referenciaértékkel rendelkező létesítményrészhez, amennyiben az ilyen ráfordításokat, teljesítményeket és megfelelő kibocsátásokat nem fedi le valamely hő‑referenciaértékkel rendelkező létesítményrész. A ráfordítások, teljesítmények és a megfelelő kibocsátások csak akkor rendelhetők hozzá egy tüzelőanyag‑referenciaértékkel rendelkező létesítményrészhez, ha azokat sem egy termék‑referenciaértékkel, sem egy hő‑referenciaértékkel rendelkező létesítményrész nem fedi le. Végezetül a ráfordítások, teljesítmények és a megfelelő kibocsátások kizárólag akkor rendelhetők egy technológiai kibocsátásokkal rendelkező létesítményrészhez, ha azokat semmilyen más referenciaértékkel rendelkező létesítményrész nem fedi le. ( 64 )

80.

A 2011/278 határozat valamivel kevésbé egyértelmű a tartalék‑referenciaértékek egymáshoz való viszonyát illetően, habár a hő‑referenciaértékkel, a tüzelőanyag‑referenciaértékkel, illetve a technológiai kibocsátásokkal rendelkező létesítményrésznek a 3. cikk c), d), illetve h) pontjában foglalt meghatározása tartalmazza, hogy csak a létesítményrész termék‑referenciaértékével le nem írható ráfordításokra, teljesítményekre és a megfelelő kibocsátásokra vonatkoznak. Ha azonban részletesebben megnézzük a hő‑referenciaértékkel rendelkező létesítményrész és a tüzelőanyag‑referenciaértékkel rendelkező létesítményrész feltételeit, az előbbi – néhány további kapcsolódó feltétel meghatározása mellett – pontosítja, hogy amiről szó van, az „olyan ráfordítás, teljesítmény és a megfelelő kibocsátás, amely […] mérhető hő termeléséhez ( 65 ), illetve az uniós rendszerben részt vevő másik létesítménytől vagy egyéb entitástól való behozatalához, illetve mindkettőhöz […] kapcsolódik”. Másfelől azonban a tüzelőanyag‑referenciaértékkel rendelkező létesítményrész olyan ráfordításra, teljesítményre és a megfelelő kibocsátásra vonatkozik, amely bizonyos további feltételek mellett nem mérhető hő termeléséhez kapcsolódik.

81.

A Bíróság is erre a megállapításra jutott a Borealis és társai ítéletében, amelyben kimondta, hogy a különböző referenciaértékekkel rendelkező létesítményrészek fogalommeghatározásai egymást kölcsönösen kizárják. ( 66 ) A technológiai kibocsátásokkal rendelkező létesítményrészt illetően a Bíróság úgy találta, hogy ez abból következik, hogy „csupán [a 2011/278] határozat 3. cikke h) pontjának i–vi. alpontjában említett sajátos kibocsátások bizonyos típusai esetében alkalmazható ez a minősítés” ( 67 ). A Bíróság az említett határozat (12) preambulumbekezdésére hivatkozással azt is kimondta, hogy ha nem lehetett termék‑referenciaértéket levezetni, de keletkeznek a kibocsátási egységek ingyenes kiosztására jogosító, üvegházhatású gázok, e tekintetben három tartalék referenciaértéket állítottak hierarchikus sorrendbe. ( 68 )

82.

Ebből tehát az következik, hogy a kérdést előterjesztő bíróság által feltett kérdést a Bíróság a Borealis és társai ítéletben már megválaszolta. ( 69 )

83.

Az ExxonMobil azon érvei, amelyek szerint nincsen hierarchikus sorrend a tartalék‑referenciaértékek között, illetve ennek alternatívájaként, hogy a technológiai kibocsátásokkal rendelkező létesítményrész élvez elsőbbséget a specialitás okán, – minden tisztelet mellett – nem meggyőzőek. Az alábbi okok miatt állítom ezt.

84.

Az ExxonMobil érvelése szerint a hő‑referenciaértékkel rendelkező létesítményrész és a technológiai kibocsátásokkal rendelkező létesítményrész egybeeshet. Az ExxonMobil úgy véli, hogy ez egyértelműen következik annak módjából, ahogyan a 2011/278 határozat 9. cikkének (3) bekezdésében a hőhöz kapcsolódó éves múltbeli tevékenységi szintet meghatározzák. A hő‑referenciaértékkel rendelkező létesítményrésznek kiosztott kibocsátási egységek a mérhető hő termeléséből származó kibocsátásoktól függnek. E kibocsátásokra a megtermelt hő terajoule/évben mért mennyiségéből következtetnek. A technológiai kibocsátásokkal rendelkező létesítményrészt ugyanakkor úgy jellemzik – legalábbis a 2011/278 határozat 3. cikke h) pontjának v. alpontja alapján –, hogy a kibocsátások „a hőtermelésen kívüli más elsődleges célból” folytatott eljárásból származnak. Így a 2011/278 határozat 9. cikke (5) bekezdésének megfelelően az éves múltbéli tevékenységi szint a szén‑dioxid tonna‑egyenértékben kifejezett kibocsátásmennyiségnek felel meg. Ezek az érvek azzal a kérdéssel kapcsolatosak, hogy azonos létesítményben jelen lehet‑e egyidejűleg – azonban eltérő kibocsátások tekintetében – hő‑referenciaértékkel rendelkező létesítményrész és technológiai kibocsátásokkal rendelkező létesítményrész.

85.

Jóllehet valóban megtörténhet, hogy egyetlen létesítményen belül kettő (vagy több), eltérő tevékenységekkel összefüggő létesítményrész is megtalálható, ugyanazokat a ráfordításokat, teljesítményeket és kibocsátásokat ( 70 ) nem fedheti le több létesítményrész is, mivel ellenkező esetben felmerülhetne a 2011/278 határozat 6. cikkének (2) bekezdésében tilalmazott átfedések és kétszeres beszámítás kockázata. ( 71 ) Ha feltételezzük is, hogy ugyanazok a ráfordítások, teljesítmények és kibocsátások különböző létesítményrészekre vonatkozó feltételeket is képesek teljesíteni, a 2011/278 határozat alapjául szolgáló koncepció a következő: Az Európai Bizottság megbízásából készített „Methodology for the free allocation of emission allowances in the EU ETS post 2012” című tanulmányban foglalt magyarázat szerint három tényező befolyásolja a konkrét szén‑dioxid‑kibocsátást. E tényezők a választott tüzelőanyag‑szerkezet, a hőtermelés hatékonysága és a hő végső felhasználásának hatékonysága. A termék‑referenciaértékek mindhárom tényezőre figyelemmel vannak.

86.

Mindez összhangban áll a 2011/278 határozat (1) preambulumbekezdésével, amely megállapítja, hogy lehetőség szerint előzetes referenciaértékeket kell meghatározni annak biztosítására, hogy az ingyenes kiosztás módja ösztönözze az üvegházhatású gázok kibocsátásának csökkentését és az energiafelhasználás tekintetében hatékony műszaki megoldásokat. A hőtermelésre vonatkozó referenciaérték‑meghatározás módszertana a hő‑referenciaértékkel rendelkező létesítményrészek tekintetében, a tüzelőanyag‑szerkezetre vonatkozó referenciaérték‑meghatározás módszertana a tüzelőanyag‑referenciaértékkel rendelkező létesítményrészek tekintetében, illetve az úgynevezett „grandfathering” számítási módszer (amelyet a technológiai kibocsátásokra alkalmaznak és amely csak a múltbéli adatokat veszi figyelembe) e tényezők közül mindig eggyel kevesebbet használ fel, a „grandfathering” módszer pedig egyiket sem veszi figyelembe. ( 72 ) Ez a magyarázata a különböző tartalék‑referenciaértékek között fennálló hierarchiának. Azok a referenciaérték‑meghatározási módszerek, amelyek ösztönzik a kibocsátások csökkentését, elsőbbséget élveznek a technológiai kibocsátásokkal rendelkező létesítményrésszel szemben, amellyel összefüggésben nem rendelkeznek ilyen ösztönzőkről.

87.

Ennélfogva a 2003/87 irányelv 10a. cikkében és a 2011/278 határozatban előírt rendszerrel ellentétes lenne, ha mellőznénk az említett határozat (12) preambulumbekezdésében ismertetett különböző referenciaértékek közötti hierarchia alkalmazását.

88.

E megfontolásokra figyelemmel álláspontom szerint a kibocsátási egységek ingyenes kiosztását a hő‑referenciaérték alapján kell elvégezni, ha a kibocsátáskereskedelmi rendszer hatálya alá tartozó kibocsátások egyaránt teljesítik a hő‑referenciaértékkel rendelkező létesítményrész és a technológiai kibocsátásokkal rendelkező létesítményrész meghatározó feltételeit. Ennek egyszerűen az az oka, hogy a hő‑referenciaértékkel rendelkező létesítményrész alapján történő kiosztás elsőbbséget élvez a technológiai kibocsátásokkal rendelkező létesítményrész alapján történő kiosztáshoz képest.

D.

Az ötödik kérdés: A harmadik kereskedési időszakra vonatkozó kibocsátási egységek ingyenes kiosztására vonatkozó igények teljesíthetők‑e a harmadik kereskedési időszak végét követően?

89.

A kérdést előterjesztő bíróság ötödik kérdésével arra kíván választ kapni, hogy ha a harmadik kereskedési időszakra vonatkozó kibocsátási egységek ingyenes kiosztására vonatkozó igény fennállását a bíróság csak a harmadik kereskedési időszak lejártát követően állapítja meg, az ilyen igény teljesíthető‑e a negyedik kereskedési időszakra vonatkozó ingyenes kiosztással. ( 73 ) A kérdést előterjesztő bíróság e kérdést is csak arra az esetre tette fel, ha az első négy kérdésre a Bíróság igenlő választ ad. Figyelemmel az első négy kérdésre adott válaszomra, ez az eset nem áll fenn. Ettől függetlenül azt javaslom, hogy vizsgáljuk meg ezt a kérdést is, arra az esetre, ha a Bíróság másként határozna.

90.

A kérdést előterjesztő bíróság e kérdéssel kapcsolatos kétségei elsősorban a Bundesverwaltungsgericht (szövetségi közigazgatási bíróság, Németország) ítélkezési gyakorlatából erednek. Az említett bíróság úgy határozott, hogy a második kereskedési időszakra (2008–2012.) vonatkozó kibocsátási egységek többletkiosztására irányuló (nyitott) igények legkésőbb 2013. április 30‑án (éjfélkor) megszűntek. ( 74 )

91.

Emlékeztetni kell azonban arra, hogy a második kereskedési időszak végén teljesen más volt a jogi helyzet, mint a harmadik kereskedési időszak végén. Míg a 2003/87 irányelv 13. cikkének (1) bekezdése szerint az adott kereskedési időszakban kiadott egységek csak azokra a kibocsátásokra voltak érvényesek, amelyek abban a kereskedési időszakban valósultak meg, ezt a szöveget a 2018/410 irányelv módosította. A 2003/87 irányelv 13. cikkének első mondata jelenleg úgy szól, hogy: „A 2013. január 1‑jétől kezdődően kiadott kibocsátási egységek korlátlan ideig érvényesek.” ( 75 ) Ez a szabályok általános folyamatosságának köszönhető a harmadik és negyedik kereskedési időszak között. A kérdés lényegében arra irányul, hogy a kibocsátási egységek ingyenes kiosztása iránti esetleges igény az e kérdéskörre vonatkozó különös rendelkezés hiányában teljesíthető‑e, és ha igen, milyen módon.

92.

A kérdést előterjesztő bíróság kifejezetten rákérdezett, hogy a harmadik kereskedési időszakra vonatkozó kibocsátási egységek többletkiosztása iránti igény ilyen esetben teljesíthető‑e a negyedik kereskedési időszakra vonatkozó egységekkel. A 2003/87 irányelv (a 2018/410 irányelvvel módosított) 13. cikkének második mondata szerint a 2021. január 1‑jétől kezdődően kiadott kibocsátási egységek csak annak a tízéves időszaknak a kezdetétől érvényesek, amelyben azokat kiadták. Ennélfogva az a felperes, akinek megállapították a jogosultságát a kibocsátási egységek kiosztására, a negyedik kereskedési időszakra vonatkozó egységekkel nem tudná teljesíteni a 2003/87 irányelv 12. cikkének (3) bekezdése szerinti kötelezettségeit. Annak érdekében, hogy hasznos válasszal lehessen szolgálni a kérdést előterjesztő bíróság számára, érdemes e bíróság kérdését átfogalmazni. Ennek megfelelően a megválaszolandó kérdést ne korlátozzuk annak eldöntésére, hogy egy ilyen igény teljesíthető‑e a negyedik kereskedési időszakra vonatkozó kibocsátási egységekkel.

93.

Két vetülete van annak a kérdésnek, hogy miként teljesíthető egy a harmadik kereskedési időszakra vonatkozó kibocsátási egységek ingyenes kiosztása iránti esetleges igény. Ott van egyrészt a kiosztás ilyen változásának eljárási alapja, másrészt az érintett kibocsátási egységek „eredetének” kérdése. Ami e tényezők közül az elsőt illeti, amint arra a szövetségi gazdasági és energiaügyi minisztérium által képviselt német kormány, valamint a Bizottság is hivatkozott, bármilyen kiigazítás a 389/2013 rendelet ( 76 ) 52. cikkében előírt nemzeti kiosztási tábla módosításának minősül, amely rendelet a 2019/1122 felhatalmazáson alapuló rendelet ( 77 ) 88. cikke szerint 2026. január 1‑jéig továbbra is alkalmazandó a 2013 és 2020 közötti kereskedési időszakkal kapcsolatban szükséges valamennyi műveletre. Ha egy bíróság úgy ítéli meg, hogy valamely üzemeltető kibocsátási egységek további ingyenes kiosztására jogosult, az érintett tagállam ennek megfelelően értesíti a Bizottságot (a 389/2013 rendelet 52. cikk (2) bekezdésének d) pontja), a Bizottság pedig utasítja a központi tisztviselőt a nemzeti kiosztási tábla megfelelő módosításainak az európai uniós ügyleti jegyzőkönyvben való megtételére. ( 78 ) A központi tisztviselő a 389/2013 rendelet 53. cikkének (2) bekezdésével összhangban biztosítja, hogy az uniós kibocsátásiegység‑forgalmi jegyzék a módosított nemzeti kiosztási táblának megfelelően a megfelelő számú kibocsátási egységet az európai uniós kiosztási számláról átvezesse az érintett üzemeltetői számlára.

94.

Ami a kérdés második vetületét, vagyis e kibocsátási egységek eredetét illeti, noha sem a 2003/87 irányelv vagy a 2011/278 határozat, sem a 2019/331 felhatalmazáson alapuló rendelet nem foglalkozik kifejezetten az ingyenes kibocsátási egységek bírósági határozaton alapuló kiigazításával, és habár a 2011/278 határozat 24. cikkének (2) bekezdése nem hivatkozik a kibocsátási egységek mennyiségének bírósági határozatból fakadó növelésére, e cikk az ilyen esetekre analógia útján mégis alkalmazható. Az adott ügyben abban nyilvánul meg a különbség a között, hogy az ilyen határozatot a bíróság a kereskedési időszak végét megelőzően vagy azt követően hozza meg, hogy az utóbbi esetben az érintett kibocsátási egységek többé nem vonhatók le az adott tagállam által abban az időszakban árverésre szánt kibocsátási egységek számából.

95.

Noha a piaci stabilizációs tartaléknak nem az a célja, hogy egységeket biztosítson a harmadik kereskedési időszak végéig nem teljesült igényekre, hanem inkább a kibocsátáskereskedelmi rendszert érintően a kereslet és a kínálat strukturális egyensúlyhiányának megoldását célozza, ( 79 ) az e forrásból származó kibocsátási egységek megfelelnek az első célkitűzésnek. Ennek a piaci stabilizációs rendszer szerkezete és célja az oka.

96.

A 2015/1814 határozat 1. cikkének (2), (3) és (5) bekezdése szerint a piaci stabilizációs tartalék a következőkből tevődik össze: i. 900 millió kibocsátási egység, amelyet a 176/2014 rendelet IV. mellékletének harmadik oszlopa értelmében2019‑ben és 2020‑ban árverésre bocsátanak, ( 80 ) ii. a 2003/87/EK irányelv 10a. cikkének (7) bekezdése értelmében az új kibocsátók számára ki nem osztott kibocsátási egységek és az olyan létesítmények számára ki nem osztott kibocsátási egységek, amelyek (részben vagy teljesen) beszüntették a működésüket vagy jelentősen csökkentették a kapacitásukat (a 2003/87 irányelv 10a. cikkének (19) és (20) bekezdése), és iii. minden évben a forgalomban levő kibocsátási egységek teljes száma ( 81 ) 12%‑ának megfelelő számú kibocsátási egység, ha e szám meghaladja a 100 milliót.

97.

E kiosztási szabályok csupán arra szolgálnak, hogy eltávolítsák a piacról a többlet kibocsátási egységeket, és idővel egy részüket vagy az összeset piacra bocsássák, ha a forgalomban lévő kibocsátási egységek száma a forgalomban lévő kibocsátási egységek számára vonatkozó 400 milliós küszöbérték alá esik. Az olyan kibocsátási egységek, amelyeket a 2003/87 irányelv és a 2011/278 határozat helyes alkalmazása esetén ki kellett volna osztani valamely létesítmény üzemeltetőjének, nem minősülnek ilyen többletnek, és ezért azokat anélkül ki lehet venni a piaci stabilizációs tartalékból, hogy ez befolyásolná az összes kibocsátási egység teljes számát. Szintén nem veszélyezteti a piaci stabilizációs tartalék célját, ha abból levonunk korlátozott számú kibocsátási egységet és azokat hozzáadjuk a forgalomban lévő kibocsátási egységek számához. Mivel a harmadik kereskedési időszakra vonatkozó kibocsátási egységek a 2003/87 irányelv ( 82 ) 13. cikke első mondatának értelmében határozatlan ideig érvényesek, azokat a kedvezményezett akár a harmadik kereskedési időszakra, akár az azon túli kereskedési időszakokra is felhasználhatja.

98.

A fentiekre figyelemmel annak megállapítását javaslom, hogy a harmadik kereskedési időszakra vonatkozó kibocsátási egységek ingyenes többletkiosztására vonatkozó igények a harmadik kereskedési időszak végét követően teljesíthetők a harmadik kereskedési időszak egységeivel, ha a kiosztásra vonatkozó ilyen igény fennállását a bíróság a harmadik kereskedési időszak lejártát követően állapítja meg. A harmadik kereskedési időszakra vonatkozó kibocsátási egységek nem járnak le a harmadik kereskedési időszak leteltével.

V.

Végkövetkeztetés

99.

A fenti megfontolásokra tekintettel azt javaslom, hogy a Bíróság a Verwaltungsgericht Berlin (berlini közigazgatási bíróság, Németország) által előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésekre a következőképpen válaszoljon: