I.

Bevezetés

1.

A jelen fellebbezéssel a fellebbezők a 2018. július 2‑i thyssenkrupp Electrical Steel és thyssenkrupp Electrical Steel Ugo kontra Bizottság végzés ( 2 ) (a továbbiakban: megtámadott végzés) hatályon kívül helyezését kérik, amellyel a Törvényszék a fellebbezők keresetét mint elfogadhatatlant elutasította. E kereset a Bizottság által tett úgynevezett „megállapítás” ellen irányult.

2.

A jelen jogvita középpontjában az a kérdés áll, hogy az EUMSZ 263. cikk első bekezdése értelmében keresettel megtámadható, joghatás kiváltására irányuló aktusnak minősül‑e a Bizottság azon megállapítása, hogy „a gazdasági feltételek teljesültek” ( 3 ) az úgynevezett „aktív feldolgozás” alkalmazásának engedélyezésével kapcsolatos vámeljárás keretében.

3.

A Vámkódex 256–258. cikke foglalkozik az „aktív feldolgozási eljárással”, amely egy olyan eljárást foglal magában, amely lehetővé teszi a behozatali vámok, a héa és egyéb terhek vagy kereskedelempolitikai intézkedések felfüggesztését a harmadik országokból származó áruknak az Unióba történő behozatalakor. Az ilyen feldolgozásból származó termékek később újra kivihetők vagy az Unióban szabad forgalomba bocsáthatók, az utóbbi esetben az eredetileg behozott nyersanyagok, illetve a feldolgozott termékek után megfizetett díj ellenében. Ezen eljárás alkalmazásának feltétele a vámhatóságok engedélye.

4.

A jelen eljárásban az aktív feldolgozás engedélyezése iránti kérelmet bizonyos japán eredetű szemcseorientált elektromos acéltermékekre (a továbbiakban: GOES) nyújtották be, amelyekre az Európai Bizottság által megállapított dömpingellenes intézkedések vonatkoztak. ( 4 ) A dömpingellenes intézkedések ezen anyagoknak a korábban megállapított minimális importár alatti áron történő behozatalára irányultak. Az aktív feldolgozásra vonatkozó engedély megadása a jelen ügyben azzal a következménnyel járt, hogy az importőrnek nem kellett dömpingellenes vámot fizetnie, vagy nem kellett bizonyítékot szolgáltatnia arra vonatkozóan, hogy a dömping megszűnt.

5.

Talán így nem meglepő, hogy a GOES‑t előállító európai versenytársak hevesen ellenezték ezt az engedélyt. Úgy vélik, hogy ez az engedély a dömpingellenes intézkedéseket előíró végrehajtási rendeletben meghatározott eljárások megkerüléséhez vezet. A jelen fellebbezés keretében felvetett kérdés azonban arra irányul, hogy e versenytársak vitathatják‑e a Bizottság fent említett megállapításának érvényességét ebben az eljárásban, vagy inkább a nemzeti vámhatóság által az aktív feldolgozásra vonatkozóan megadott engedélynek a saját nemzeti bíróságaik előtt történő megtámadására szorítkozhatnak. ( 5 ) Ez attól függ, hogy a Bizottság megállapítása joghatás kiváltására irányult‑e, és ha ez a helyzet, akkor felmerül a további kérdés, hogy az intézkedés az EUMSZ 263. cikk első bekezdése értelmében közvetlenül és személyében érintette‑e a fellebbezőket.

6.

Az annak meghatározása során alkalmazandó szempontok, hogy valamely jogi aktus joghatások kiváltására irányul‑e, egyáltalán nem újak, és szerepelnek a megtámadott végzés 28. pontjában. Mindazonáltal, és annak ellenére, hogy a Bíróság a Friesland Coberco Dairy Foods ítéletében ( 6 ) egy olyan rendelkezést ( 7 ) értelmezett, amely szinte teljesen azonos a jelen ügyben szóban forgó, a 2015. november 24‑i (EU) 2015/2447 bizottsági végrehajtási rendelet ( 8 ) 259. cikkének (5) bekezdésében foglalt rendelkezéssel, továbbra is kétségek állnak fenn azzal kapcsolatban, hogy a gazdasági feltételekkel kapcsolatos megállapítás kötelező erejű jogi aktusnak minősül‑e, különösen a Bizottság és a tagállamok között létrejött azon közigazgatási megállapodásra tekintettel, amely a Bizottság által most képviselt állásponttal pontosan ellentétes álláspontot határoz meg. Ezen a ponton meg kell jegyezni, hogy a fent hivatkozott Friesland Coberco ítéletben a Bíróság úgy ítélte meg, hogy az a mondat, amely szerint a nemzeti vámhatóságoknak „figyelembe kell venniük” a Vámkódex Bizottság következtetéseit, azt jelenti, hogy ez utóbbi következtetései nem kötelezik a nemzeti vámhatóságokat. ( 9 ) A jelen ügyben egy nagyon hasonló jogszabály‑értelmezési kérdés merül fel.

7.

A jelen fellebbezés tehát ténylegesen alkalmat biztosít a Bíróság számára arra, hogy újra megvizsgálja álláspontját arra vonatkozóan, hogy mi minősül kötelező erejű jogi aktusnak az EUMSZ 263. cikk alapján benyújtott bármely jogorvoslat szempontjából. E kérdések vizsgálata előtt azonban először a releváns jogi rendelkezéseket kell ismertetni. Mivel a fellebbezők a Friesland Coberco ítélet óta bekövetkezett jogszabályi módosításra hivatkoznak, a hivatkozott ügy elbírálásakor hatályos jogi háttérre, valamint a jelen ügy szempontjából releváns későbbi fejleményekre kell hivatkozni.

II.

Jogi háttér

A.

Az uniós jog

1.

A Friesland Coberco ítélet meghozatalának idején hatályos jog

a)

A 2913/92 rendelet

8.

A 2913/92 rendelet ( 10 ) 130. cikke határozta meg a vámfelügyelet melletti feldolgozási eljárást, amely lehetővé tette, hogy az ilyen műveletekből származó termékeket a rájuk vonatkozó behozatali vámtétel mellett bocsássák szabad forgalomba. A 132. cikk szerint engedélyt kellett kérni.

9.

A 2913/92 rendelet 133. cikke ( 11 ) meghatározza az ilyen engedély megadásának feltételeit:

10.

A 2913/92 rendelet 247–249. cikke a Vámkódex Bizottság szerepét akként határozza meg, hogy a rendeletnek megfelelően segítséget nyújt a Bizottságnak. A 2913/92 rendelet 249. cikke a következőképpen rendelkezik:

b)

2454/93 rendelet

11.

A 2454/93 rendelet ( 12 ) 502. és az 504. cikke a „Gazdasági feltételek” című szakaszhoz tartozott. Mindkettő a nemzeti vámhatóságok által a gazdasági feltételeknek a Vámkódex Bizottság általi vizsgálata során játszott szerepre utalt. A 2454/93 rendelet 502. cikkének (1) bekezdése a következőképpen rendelkezett:

12.

A 2454/93 rendelet 504. cikkének (1) és (4) bekezdése a következőképpen rendelkezett:

2.

A jelen ügyre alkalmazandó jog

a)

A Vámkódex

13.

Ezt követően meg kell vizsgálni a Vámkódex átdolgozott változatának rendelkezéseit. Az (átdolgozott) Vámkódex 210. cikke szerint az áruk különleges eljárás alá vonhatók, beleértve az aktív feldolgozást is.

14.

A Vámkódex 211. cikkének (1) bekezdése felsorolja az engedélyköteles eljárásokat, a (4)–(6) bekezdése pedig azokkal a további feltételekkel foglalkozik, amelyeknek többek között az aktív feldolgozásra vonatkozó engedély kiadásához teljesülniük kell. E rendelkezések a következőképpen szólnak:

15.

A Vámkódex „Felhatalmazás” címet viselő 212. cikke a következőképpen rendelkezik:

16.

A Vámkódex 213. cikke „A végrehajtási hatáskörök átruházása” címet viseli, és a következőképpen szól:

b)

A 2015/2446 felhatalmazáson alapuló bizottsági rendelet

17.

Az (EU) 2015/2446 bizottsági végrehajtási rendelet ( 13 ) (a továbbiakban: felhatalmazáson alapuló rendelet) 166. cikkének (1) bekezdése megállapítja azt az általános szabályt, amely szerint a Vámkódex 211. cikke (4) bekezdésének b) pontjában előírt feltételek nem vonatkoznak az aktív feldolgozásra vonatkozó engedélyekre, és három kivételt ír elő e szabály alól.

18.

A felhatalmazáson alapuló rendelet 167. cikke 19 olyan esetet sorol fel, amikor a gazdasági feltételeket a Vámkódex 211. cikkének (5) bekezdése értelmében teljesítettnek kell tekinteni aktív feldolgozás esetén.

c)

A 2015/2447 bizottsági végrehajtási rendelet

19.

Az (EU) 2015/2447 bizottsági végrehajtási rendelet ( 14 ) (a továbbiakban: végrehajtási rendelet) 259. cikkének (1), (4), (5) és (6) bekezdése, amelyek a gazdasági feltételeknek a Vámkódex 211. cikkének (6) bekezdése szerinti vizsgálatára vonatkoznak, a következőképpen szólnak:

d)

A szakértői csoportokra vonatkozó egyéb szabályok

20.

A bizottsági szakértői csoportok létrehozásáról és működéséről szóló horizontális szabályok megállapításáról szóló, 2016. május 30‑i bizottsági határozat ( 15 ) 3. cikke (1) bekezdésének c) pontja: A horizontális szabályok és a szakértői csoportok nyilvántartása ( 16 ) (a továbbiakban: horizontális szabályok) úgy rendelkezik, hogy tanácsadást biztosít a Bizottság számára és rendelkezésre bocsátja szakértelmét. A határozat 5. cikke szerint megbízatásukat és feladatköreiket egyértelműen meg kell határozni.

21.

A vámszakértői csoport a vámszakértői csoport megbízatása alapján jön létre. ( 17 ) E csoport a Bizottság szakértői csoportjaira vonatkozó horizontális szabályok hatálya alá tartozik, és a megbízatás 2. cikkének g) pontja szerint tanácsot ad azon kérdés vizsgálatával kapcsolatban, hogy teljesülnek‑e a gazdasági feltételek.

22.

A vámszakértői csoport eljárási szabályzata ( 18 ) 1. cikkének (1) bekezdése szerint minden tagállam a vámszakértői csoport tagjának számít, és határoz a delegációja összetételéről. Ezen eljárási szabályzat 8. cikke meghatározza a vámszakértői csoport által követendő eljárást, amikor tanácsot ad a Bizottságnak a gazdasági feltételek teljesüléséről. Előírja, hogy szavazást kell tartani, ha a csoport nem tud megegyezésre jutni. Azoknak a tagoknak, akik a gazdasági feltételek teljesülésének megerősítése ellen szavaztak, ezen eljárási szabályzat 8. cikkének e) pontjával összhangban meg kell indokolniuk álláspontjukat.

III.

A jogvita előzményei ( 19 )

23.

2017. február 21‑én az Euro‑Mit Staal BV (a továbbiakban: EMS) bizonyos típusú, japán eredetű GOES‑termékek aktív feldolgozásának engedélyezése iránti kérelmet nyújtott be a holland vámhatósághoz. E kérelmet a Vámkódex 211. cikke (1) bekezdésének a) pontja alapján terjesztették elő.

24.

2017. február 27‑én a holland vámhatóság a végrehajtási rendelet 259. cikkének (1) bekezdése alapján eljárva továbbította az ügyet a Bizottságnak, és a gazdasági feltételek vizsgálatát kérte a Vámkódex 211. cikke (6) bekezdésének megfelelően, és „annak megállapítása érdekében, hogy e feltételek teljesültek, és hogy az engedély megadható”. ( 20 )

25.

Az ügyet a vámszakértői csoport „Tranzittól eltérő különös eljárások” egységének 2017. május 2‑i hatodik értekezletén tárgyalták, amelyen a tagoknak a gazdasági feltételek teljesülésével kapcsolatos tanácsadásra irányuló bizottsági kérelemre vonatkozó szavazatai kedvező eredményre vezettek. A Bizottság ennek alapján arra a megállapításra jutott, hogy a gazdasági feltételek teljesültek. Ezt az eredményt rögzítették e találkozó jegyzőkönyvében (a továbbiakban: vitatott megállapítás).

26.

Ugyanezen a napon a holland vámhatóság kiadta az EMS részére az aktív feldolgozásra vonatkozó engedélyt a 2017. május 2. és 2020. május 1. közötti időszakra. 2017. július 12‑én a fellebbezők kifogást nyújtottak be a holland vámhatósághoz az engedélynek az EMS részére való megadásával szemben. Az e kifogásokra vonatkozó 2017. december 11‑i előzetes határozataiban a holland vámhatóság megállapította, hogy „köteles” („verplicht”) volt a kért engedélyek megadására, mivel köteles volt „figyelembe venni a gazdasági feltételekről kialakított következtetést”. ( 21 )

IV.

A Törvényszék előtti eljárás és a megtámadott végzés

27.

A fellebbezők a Törvényszék Hivatalához 2017. augusztus 25‑én benyújtott keresetlevelükkel a vitatott megállapítás megsemmisítését kérték.

28.

A Bizottság elfogadhatatlansági kifogást ( 22 ) emelt, amely az EUMSZ 263. cikk alapján megsemmisítés iránti keresettel megtámadható jogi aktus hiányán, másodlagosan pedig azon alapult, hogy a jogi aktus nem érintette közvetlenül és személyében a fellebbezőket, amit az EUMSZ 263. cikk negyedik bekezdése megkövetel. Az EMS a Bizottság támogatása végett való beavatkozásának engedélyezését kérte.

29.

A Törvényszék azzal az indokkal utasította el a fellebbezők keresetét, hogy a vitatott megállapítás nem megtámadható jogi aktus, ( 23 ) anélkül, hogy a Bizottság által felhozott második elfogadhatatlansági kifogás és az ügy érdemi vizsgálatára szükség lenne. Mindazonáltal a Törvényszék eljárási szabályzata 135. cikkének (1) bekezdése alapján a Törvényszék a Bizottságot kötelezte saját költségei, valamint a fellebbezők részéről felmerült költségek viselésére. Mivel a fellebbezők keresetét mint elfogadhatatlant elutasították, az EMS által a beavatkozás engedélyezése iránt benyújtott kérelemről nem volt szükséges határozni.

V.

A Bíróság előtti eljárás és a felek kérelmei

30.

2018. szeptember 13‑án a fellebbezők fellebbezést nyújtottak be a megtámadott végzéssel szemben. A fellebbezők azt kérik, hogy a Bíróság helyezze hatályon kívül a megtámadott végzést, maga határozzon az elfogadhatóságról, beleértve a Bizottság által felhozott második elfogadhatatlansági kifogást is, utalja vissza az ügyet a Törvényszék elé érdemi határozathozatal céljából, és a Bizottságot kötelezze a költségek viselésére.

31.

A Bizottság a fellebbezés elutasítását kéri, valamint azt, hogy a fellebbezőket kötelezzék a költségek viselésére.

32.

A Törvényszék Hivatalához 2018. december 27‑én érkezett beadványával az EMS kérte, hogy a Bizottság kérelmeinek támogatása végett a jelen ügybe beavatkozhasson. ( 24 ) Ezt a Bíróság elnöke a 2019. március 7‑i végzésével elutasította, ( 25 ) mivel az EMS nem bizonyította, hogy érdeke fűződne a jogvita kimeneteléhez.

VI.

Fellebbezés

33.

A fellebbezők öt jogalapra hivatkoznak. Először is azt állítják, hogy a Törvényszék tévesen állapította meg, hogy a Vámkódexről szóló rendelet és az ehhez kapcsolódó, felhatalmazáson alapuló rendeletek és végrehajtási rendeletek nem ruházzák fel a Bizottságot azzal a hatáskörrel, hogy olyan határozatokat fogadjon el, amelyek a nemzeti vámhatóságok számára a gazdasági feltételek vizsgálata során kötelező erővel bírnak. Másodszor arra hivatkoznak, hogy a Törvényszék tévesen állapította meg azt, hogy a Bizottságnak a gazdasági feltételek vizsgálata során játszott szerepe tisztán eljárási jellegű. Harmadszor úgy vélik, hogy a Törvényszék tévesen tekintette a Friesland Coberco Dairy Foods ítéletet a végrehajtási rendelet 259. cikkének (5) bekezdése értelmezéséhez kötelező erejűnek. Negyedszer, a fellebbezők véleménye szerint a Törvényszék tévedett, amikor a gazdasági feltételeknek az Uniós Vámkódexről szóló rendelet 211. cikkének (6) bekezdésével és az Uniós Vámkódex végrehajtási rendelete 259. cikkével összhangban történő vizsgálatára vonatkozó 2016. szeptember 1‑jétől alkalmazandó közigazgatási megállapodást ( 26 ) (a továbbiakban: közigazgatási megállapodás) nem vette figyelembe annak bizonyítékaként, hogy a gazdasági feltételekre vonatkozó, vitatott megállapítás kötelező erővel bír. Ötödször, és végezetül, a fellebbezők arra hivatkoznak, hogy a Törvényszék tévesen nem tekintette úgy, hogy a fellebbezőket közvetlenül és személyükben érintette a vitatott megállapítás.

34.

E jogalapok közül az első négy arra vonatkozik, hogy a Törvényszék állítólagosan tévesen alkalmazta a jogot arra vonatkozó értékelése során, hogy a vitatott megállapítás megtámadható jogi aktusnak minősül‑e. Bár csak a harmadik jogalap vonatkozik a Bíróság által a Friesland Coberco ítéletben vizsgált rendelkezésektől való eltérésekre, a fellebbezésből egyértelműen kitűnik, hogy az első három jogalapot alátámasztó érvek többsége a Vámkódex hatálybalépését megelőzően és azt követően hatályos jogi háttér közötti különbségen alapul. Az első három jogalapot indokolt tehát együttesen elemezni. Miközben a negyedik kérdés vizsgálatának szükségessége, amely kérdés a közigazgatási megállapodás joghatásainak kérdését veti fel annak eldöntése szempontjából, hogy a vitatott megállapítás megtámadható jogi aktusnak minősül‑e, az első három jogalapra adott választól függ, addig az ötödik jogalap csak akkor bír jelentőséggel, ha megállapítást nyer, hogy a Törvényszék tévesen alkalmazta a jogot.

A.

Keresetindításhoz fűződő jogi érdek

35.

Előzetesen a Bizottság emlékeztetett arra, hogy az uniós bíróságok az eljárás bármely szakaszában hivatalból vizsgálhatják, hogy valamely kereset nem vált‑e okafogyottá, ily módon pedig arról már nem szükséges határozni ( 27 ). A Bíróság állandó ítélkezési gyakorlata szerint valamely természetes vagy jogi személy által indított megsemmisítés iránti kereset csupán abban az esetben elfogadható, amennyiben a felperesnek érdeke fűződik a megtámadott jogi aktus megsemmisítéséhez. Ez az érdek feltételezi, hogy e jogi aktus megsemmisítése önmagában jogi következményekkel járhat, és a kereset ezért – eredményét tekintve – az azt indító fél javára szolgálhat. ( 28 ) Ez nem lett volna egyértelmű abban az esetben, ha a fellebbezők nem indítottak volna bírósági eljárást a holland vámhatóságnak az aktív feldolgozás EMS részére való engedélyezésével kapcsolatos kifogásaikat elutasító határozatával szemben, és így lehetővé tették volna, hogy ez az engedély kötelező érvényű határozattá váljon. ( 29 ) Tekintettel arra, hogy a fellebbezők ilyen eljárást indítottak – ezt a tényt a Bizottság is elismeri –, nincs kétség afelől, hogy a fellebbezőknek továbbra is érdekük fűződik az eljárás megindításához.

B.

Az EUMSZ 263. cikk értelmében vett megtámadható jogi aktus fennállására vonatkozó első három jogalapról

1.

A felek érvei

36.

Első jogalapjukban a fellebbezők azt állítják, hogy a Törvényszék tévesen alkalmazta a jogot, amikor a megtámadott végzés 48. pontjában megállapította, hogy sem a Vámkódex, sem a felhatalmazáson alapuló rendelet, sem a végrehajtási rendelet nem biztosít hatáskört a Bizottságnak arra, hogy aktív feldolgozási engedély megadására irányuló eljárás keretében a nemzeti hatóságokat kötelező határozatokat fogadjon el. A fellebbezők ezt abból vezetik le, hogy végrehajtási hatásköre keretében a Bizottság olyan eljárást vezetett be, amelyben a gazdasági feltételek teljesülésének kérdését uniós szinten kell megvizsgálni, miközben, és e tekintetben eltérést lát a Vámkódexnek ( 30 ) a Friesland Coberco ítéletben vizsgált, korábban hatályos változatához képest, a gazdasági feltételek vizsgálatára vonatkozóan semmilyen hatáskört nem ismertek el a nemzeti hatóságok számára.

37.

Második jogalapjukban a fellebbezők azzal érvelnek, hogy a Törvényszék tévesen alkalmazta a jogot, amikor a megtámadott végzés 49. pontjában a Bizottságnak a gazdasági feltételek vizsgálata során játszott szerepét tisztán eljárási jellegűnek minősítette. Azt állítják, hogy a Vámkódex, illetve a felhatalmazáson alapuló rendelet és a végrehajtási rendelet egyetlen eleme sem korlátozza a Bizottság szerepét a tagállamok képviselőinek a vámszakértői csoportban leadott szavazatának megszerzésére és a leadott szavazatok megszámlálására vonatkozóan. Mivel a Bizottság nem köteles követni a vámszakértői csoport tanácsát, a fellebbezők úgy vélik, hogy a Bizottság „jogilag felelős a gazdasági feltételekre vonatkozó döntés kialakításáért”.

38.

Harmadik jogalapjukkal a fellebbezők a Törvényszéknek a megtámadott végzés 60. és 61. pontjában szereplő állításait vitatják. Ezekben a Törvényszék úgy ítélte meg, hogy a 2454/93 rendelet 504. cikke (4) bekezdésének a Bíróság által a fent hivatkozott Friesland Coberco ítéletben elfogadott értelmezése a jelen ügyben alkalmazandó végrehajtási rendelet 295. cikkének (5) bekezdésére is érvényes. Vitatják a Törvényszék azon következtetését, amely szerint e két rendelkezés „egyenértékűnek tekinthető”.

39.

Jogalapjuk alátámasztásaként a fellebbezők jogszabályi módosításokra, például a „gazdasági feltételek” fogalma meghatározásának módosítására, valamint arra hivatkoznak, hogy a Vámkódex Bizottság már nem játszik semmilyen szerepet a gazdasági feltételek vizsgálatában, vagyis olyan tényezőkre, amelyekre álláspontjuk szerint a Bíróság jelentős mértékben támaszkodott a Friesland Coberco ítélet indokolásában. Emellett a fellebbezők rámutatnak arra a különbségre, amely egyrészt a 2454/93 rendelet 502. cikke (1) bekezdésének, másrészt pedig a Vámkódex 211. cikke (6) bekezdésének és a végrehajtási rendelet 259. cikke (1) bekezdésének megfogalmazása között áll fenn, amely rendelkezések a vámhatóságok által végzett vizsgálatról az uniós szintű vizsgálatra helyezik a hangsúlyt.

40.

A Bizottság nem ért egyet a fellebbezők érveivel, és kiemeli, hogy az intézmények csak akkor fogadhatnak el kötelező erejű jogi aktusokat, ha ennek egyértelmű jogalapja van. A Bizottság szerint a jelen ügyben nem erről van szó. Ezenkívül arra hivatkozik, hogy a fellebbezők bírói jogvédelemhez való joga kellőképpen biztosított, még akkor is, ha ez utóbbiak nem vitathatják a vitatott megállapítást, mivel a nemzeti bíróság a fellebbezők által a holland vámhatóság határozatával szemben indított eljárás keretében előzetes döntéshozatal iránti kérelemmel fordulhat a Bírósághoz. A Bizottság arra is utal, hogy a Friesland Coberco ítélet továbbra is irányadó. Véleménye szerint az a tény, hogy a releváns jogszabályi rendelkezéseket 2013‑ban átdolgozták, nem érinti a megállapítás joghatásainak jellegét és ezen ügy indokolásának relevanciáját.

2.

Értékelés

41.

A „megállapítás” nem tartozik az EUMSZ 288. cikkben felsorolt azon intézkedéstípusok egyikébe sem, amelyekkel az intézmények hatáskörüket gyakorolják, és amelyek tekintetében egyértelműen megállapításra kerül, hogy kötelező erejűek‑e, vagy sem. ( 31 ) Amint azt a Törvényszék a megtámadott végzés 24. pontjában kifejtette, az állandó ítélkezési gyakorlat szerint az EUMSZ 263. cikk értelmében megtámadható jogi aktusnak minősül az uniós intézmények által elfogadott valamennyi olyan rendelkezés, függetlenül a formájától, amely kötelező joghatások kiváltására irányul. ( 32 ) Ahogyan azt a Törvényszék a megtámadott végzés 28. pontjában helyesen kiemelte, azon kérdés eldöntésénél, hogy az intézkedés kiváltja‑e ezeket a joghatásokat, annak tartalmát kell megvizsgálni. A jogi aktust objektív szempontok – mint például a tartalma – alapján kell megvizsgálni, figyelembe véve az aktus elfogadásának körülményeit, valamint a jogi aktust elfogadó intézmények hatáskörét. ( 33 )

42.

A fellebbezők által hivatkozott jogalapok a Bizottság kötelező erejű jogi aktusok elfogadására vonatkozó hatáskörére helyezik a hangsúlyt. Az utolsó pontban foglalt elvek szerint azonban az intézkedés kötelező jellegére vonatkozó döntést az összes kritérium fényében kell meghozni, nem csak egyre kell hangsúlyt fektetni. ( 34 ) Ennélfogva, noha a fellebbezők elsősorban a Törvényszék azon megállapítását támadták, amely szerint a Bizottságnak nem volt hatásköre kötelező erejű intézkedések meghozatalára – figyelembe véve a Bizottság ezzel összefüggésben kialakult álláspontját –, a Törvényszék értékelését mindazonáltal az összes tényező fényében kell figyelembe venni.

a)

Az intézkedés tartalma és elfogadásának háttere

43.

A vitatott megállapítás tartalma csak arra az állításra korlátozódott, hogy „a Bizottság megállapította, hogy a gazdasági feltételek teljesülnek”. Ez csak az összefüggéseiben értelmezhető. A határozat jogi és ténybeli hátterét a Törvényszék a megtámadott végzés 31–43. pontjában ismertette. Hamarosan összefoglalom ezt a Törvényszék megállapításainak értékelése céljából.

44.

A vitatott megállapítást az EMS által az aktív feldolgozási eljárás alkalmazására vonatkozó engedély megszerzése iránt indított eljárás keretében tették. Ezen engedélyre a Vámkódex 211. cikke (1) bekezdésének a) pontja értelmében akkor van szükség, ha az árut a Vámkódex 210. cikkének d) pontja szerinti aktív feldolgozási eljárás alá vonták. Az engedély kiállításáért felelős illetékes hatóságok a tagállami vámhatóságok. ( 35 ) A Vámkódex 211. cikkének (3) és (4) bekezdése sorolja fel azokat a követelményeket, amelyeknek teljesülniük kell az engedély megadásához. Míg a (3) bekezdés azokra a személyi követelményekre vonatkozik, amelyeket a kérelmezőnek teljesítenie kell, a (4) bekezdés két másik feltételt határoz meg: egyrészt a vámhatóságok által gyakorolt vámfelügyelet arányosságát, másrészt a gazdasági feltételek teljesülését. Ezen utóbbi, a Vámkódex 211. cikke (4) bekezdésének b) pontjában szereplő kritérium értelmében „az uniós termelők alapvető érdekeit nem érintené hátrányosan a feldolgozási eljárásra vonatkozó engedély”.

45.

A további feltételek és jogi fikciók meglehetősen összetett halmaza miatt azonban azok az esetek, amelyekben ténylegesen ezt a követelményt kell megvizsgálni, valójában meglehetősen korlátozottak. ( 36 ) Ezekben a ritka, fennmaradó esetekben a Vámkódex 211. cikkének (6) bekezdése előírja, hogy a vizsgálatot két lépésben kell elvégezni. Először is meg kell győződni arról, hogy „bizonyíték van arra, hogy az uniós termelők alapvető érdekei valószínűleg hátrányt szenvednének”. ( 37 ) Minden ilyen jellegű vizsgálatot a nemzeti vámhatóság végez el. Csak e további küszöb átlépését követően kerül sor a gazdasági feltételek részletes vizsgálatára. A Vámkódex 211. cikkének (6) bekezdése ezt követően pontosítja, hogy e vizsgálatot uniós szinten kell elvégezni.

b)

Van‑e a Bizottságnak hatásköre arra, hogy a gazdasági feltételek kérdését illetően a nemzeti vámhatóságokat kötelező következtetéseket vonjon le?

46.

A végrehajtási rendelet 259. cikkét a Bizottságra ruházott, a Vámkódex 213. cikkében foglalt általános végrehajtási hatáskörök alapján fogadták el. ( 38 ) Ahogyan azt a Törvényszék a megtámadott végzés 36. pontjában kiemeli, a végrehajtási rendelet 259. cikkének (1) bekezdése előírja, hogy „a kérelemre vonatkozó határozat meghozatalában illetékes vámhatóság szerinti vámigazgatás ilyen vizsgálatot kérve haladéktalanul továbbítja az ügyet a Bizottságnak”. A végrehajtási rendelet 259. cikkének (4) bekezdése ezt követően úgy rendelkezik, hogy a Bizottság által létrehozott szakértői csoport tanácsadással szolgál a Bizottság számára arról, hogy teljesülnek‑e a gazdasági feltételek. E szerep pusztán tanácsadó jellegét alátámasztják a vámszakértői csoportot létrehozó horizontális szabályok 3. cikke és 5. cikkének (1) bekezdése, valamint a vámszakértői csoport megbízatása 2. szakaszának g) pontja. ( 39 ) Ahogyan azt a Törvényszék a megtámadott végzés 38. pontjában kiemelte, „a szakértői csoportokra vonatkozó horizontális szabályokkal összhangban e csoportok feladata a Bizottság számára való tanácsadás, különösen az uniós jogszabályok, politikák és programok alkalmazásáról, a tagállamokkal való egyeztetésről és együttműködésről”.

47.

A Törvényszék ezt követően a 39. pontban leírta a Bizottság szerepét, amely a vámszakértői csoport fent említett megbízatása 3. cikkének második bekezdése és eljárási szabályzatának ( 40 ) 3. cikke szerint összehívja és elnököli „A tranzittól eltérő különös eljárások” egység találkozóit, amikor a gazdasági feltételek vizsgálatára kerül sor. Mindazonáltal, ha nem sikerül megállapodásra jutni, a tagállamok képviselői szavaznak és hoznak határozatot ezen egységen belül a gazdasági feltételekről. ( 41 ) Bár az eljárási szabályok nem rendelkeznek arról, hogy mi történik a megállapodás létrejöttét vagy a szavazást követően, a vitatott megállapítást tartalmazó jegyzőkönyvből kitűnik, hogy a Bizottság ezt az eredményt a gazdasági feltételekre vonatkozó megállapításnak tekintette, és azt az ülés jegyzőkönyvében ekként rögzítette. Ennélfogva a Törvényszék helyesen állapította meg a megtámadott végzés 50. pontjában, hogy a Bizottságnak a Vámkódex 213. cikke szerinti végrehajtási hatásköre keretében bevezetett vizsgálati eljárásból nem tűnik ki, hogy a Bizottságnak, amellett hogy átveszi és megszámolja a tagállamok képviselőinek a vámszakértői csoportban leadott szavazatait, saját véleményét is ki kell‑e fejtenie, vagy saját maga is hatáskörrel rendelkezik azon kérdés értékelését illetően, hogy a gazdasági feltételek teljesülnek‑e.

48.

A fellebbezők e megállapítások egyikét sem támadják. A megtámadott végzés 46. pontját sem támadják, amelyben a Törvényszék arra az elvre hivatkozik, amely szerint az uniós intézmények hatásköre sajátos, annak pontos terjedelmét körülhatároló jogalapot követel meg, mivel az intézmények csak e keretek között jogosultak eljárni. ( 42 ) A Törvényszék az ezen értékelésből eredő következtetésre támaszkodott, vagyis arra, hogy a hatáskör nem lehet pusztán hallgatólagos.

49.

A fellebbezők ugyanis nem jelölnek meg egyetlen olyan rendelkezést sem, amely a Bizottságot azzal a hatáskörrel ruházná fel, hogy a nemzeti hatóságokra nézve kötelező határozatokat fogadjon el a gazdasági feltételek teljesülését illetően, és ahogyan az a fent ismertetett eljárásból kitűnik, a Törvényszék nem alkalmazta tévesen a jogot, amikor az ilyen rendelkezés hiányát állapította meg.

50.

A fellebbezők érvei ezt nem kérdőjelezik meg. Érvelésük inkább a Vámkódex és az azt kísérő végrehajtási rendelet hatálybalépése óta bekövetkezett jogszabályi változásokon alapul. Míg ugyanis a 2454/93 rendelet 502. cikkének (1) bekezdése úgy rendelkezett, hogy „az engedély nem adható meg anélkül, hogy a vámhatóságok ( 43 ) megvizsgálnák a gazdasági feltételeket”, a végrehajtási rendeletben nem szerepel ehhez hasonló rendelkezés. A fellebbezők a kizáráson alapuló eljárással érvelnek. Arra hivatkoznak, hogy ha sem a nemzeti hatóságok, sem a vámszakértői csoport nem jogosult kifejezetten arra, hogy kötelező erejű határozatokat hozzon a gazdasági feltételekre vonatkozóan, a Bizottságnak erre feltétlenül jogosultnak kell lennie. Erre az érvre az alábbiak szerint válaszolok.

51.

Egyrészt nem teljesen helyes azt állítani, hogy a nemzeti hatóságoknak egyáltalán nincs hatáskörük a gazdasági feltételek vizsgálatára. Ahogyan az a jelen indítvány 41. pontjában kifejtésre került, a nemzeti hatóságoknak a Vámkódex 211. cikkének (5) bekezdése alapján meg kell vizsgálniuk, hogy bizonyíték van‑e arra, hogy az uniós termelők alapvető érdekei valószínűleg hátrányt szenvednének. Annak vizsgálatához, hogy van‑e ilyen bizonyíték, a nemzeti hatóságoknak minden bizonnyal meglehetősen alapos vizsgálatot kell lefolytatniuk, annál is inkább, mivel a rendelkezések összességének rendszere az ilyen bizonyíték megállapítása mellett szól.

52.

Másodszor, fontos kiemelni, hogy a végrehajtási rendelet 259. cikkének szövegében semmi nem utal arra, hogy a Bizottság által a gazdasági feltételek kérdését illetően tett megállapítást kötelező erejűnek kellene tekinteni. A 259. cikk (5) bekezdése ugyanis egyszerűen csak annak megállapítására szorítkozik, hogy a Bizottságnak a gazdasági feltételekről kialakított következtetését „az érintett vámhatóság köteles figyelembe venni”, amely megfogalmazás – ahogyan azt a Bíróság az e rendelkezés korábbi változatában szereplő, hasonló szöveggel kapcsolatban a fent hivatkozott Friesland Coberco ítéletben kiemelte –, azt sugallja, hogy a végső határozat meghozatala az érintett illetékes vámhatóság feladata. ( 44 )

53.

Ezt megerősítik a végrehajtási rendelet 259. cikke (6) bekezdésének rendelkezései, amelyek kimondják, hogy amennyiben a Bizottság arra a következtetésre jut, hogy a gazdasági feltételek már nem teljesülnek, az „illetékes vámhatóság visszavonja az adott engedélyt”. Az a szó, amelyet bátorkodtam kiemelni („visszavonja”), egyértelműen arra kötelezi az illetékes vámhatóságot, hogy vonja vissza az engedélyt, ha a Bizottság negatív következtetésre jutott. A végrehajtási rendelet 259. cikke (5) bekezdésének („köteles figyelembe venni”) és 259. cikkének (6) bekezdése („visszavonja”) közötti ellentét önmagában elegendő azon tény bemutatásához, hogy bár a Bizottságnak az ugyanezen rendelet 259. cikke (6) bekezdése alapján levont következtetése kötelező erejű, ennek a fordítottja nem igaz a végrehajtási rendelet 259. cikkének (5) bekezdése értelmében őt megillető hatáskörök tekintetében. Ennélfogva ez utóbbi esetben a végső határozat meghozatala az illetékes vámhatóság feladata, annak ellenére, hogy e hatóságnak figyelembe kell vennie a Bizottság következtetéseit. Eltérhetnek ettől a megállapítástól, „azzal a feltétellel, hogy döntésüket e tekintetben megindokolják”. ( 45 )

54.

Ebben az összefüggésben arra is emlékeztetni kell, hogy ha nem ruháztak ilyen hatáskört az uniós intézményekre – még az Unió kizárólagos hatáskörébe tartozó területeken is, mint például a vámpolitika –, a tagállamok továbbra is illetékesek e politika végrehajtása tekintetében. ( 46 ) Ennélfogva, miközben az olyan jogszabályi rendelkezés hiánya, amely felhatalmazná a Bizottságot a gazdasági feltételekre vonatkozó, kötelező erejű határozat meghozatalára, megakadályozza a Bizottságot abban, hogy így járjon el, addig a nemzeti hatóságoknak nincs szükségük külön hatáskörre ahhoz, hogy a törvényben megfogalmazott feltételeket vizsgálják annak alkalmazása során.

55.

A fellebbezők továbbá azzal érvelnek, hogy az a néhány ügy, amelyben a gazdasági feltételeket ténylegesen részletesen vizsgálni kell, mind az Unió kizárólagos hatáskörébe tartozó közös uniós kereskedelempolitika egységes alkalmazásával kapcsolatos eseteket érinti. A fent kifejtett okok miatt ez azonban nem pótolhatja a Bizottság ilyen határozatok meghozatalára vonatkozó hatáskörének hiányát.

56.

Pontosan emiatt nem lehet ugyanis helyt adni a fellebbezőknek a végrehajtási rendelet 259. cikke (5) bekezdése második albekezdése és 259. cikke (6) bekezdése szövegére alapított érvelésének. Míg a végrehajtási rendelet 259. cikke (5) bekezdésének második albekezdése pontosítja, hogy a következtetés megállapíthatja, hogy a vizsgálat tárgyát képező eset egyedi – és ezért nem szolgálhat precedensként más kérelmek vagy engedélyek tekintetében –, ez önmagában nem bizonyítja, hogy az ilyen következtetés az általam leírt értelemben kötelező lenne.

57.

A végrehajtási rendelet 259. cikkének (6) bekezdése – nyilvánvalóan kötelező jelleggel („visszavonja”) – előírja, hogy ha következtetésként megállapításra került, hogy a gazdasági feltételek már nem teljesülnek, az illetékes vámhatóság visszavonja az adott engedélyt, és meghatározza azt az időpontot is, amikor a visszavonásnak legkésőbb meg kell történnie, ez a rendelkezés azonban erre az esetre korlátozódik.

58.

Mindazonáltal a Vámkódex 211. cikke (6) bekezdésének szövegére alapított érv, amely szerint ha bizonyíték van rá, akkor uniós szinten meg kell vizsgálni a gazdasági feltételeket, bizonyosan jelentőséggel bír. Mindazonáltal, ahogyan azt a Törvényszék a megtámadott végzés 34. pontjában kiemeli, noha a Vámkódex 211. cikkének (6) bekezdése megállapítja, hogy a gazdasági feltételeket uniós szinten kell megvizsgálni, nem határozza meg, hogy mi volt a célja annak, hogy ilyen szintű vizsgálatot írtak elő, és e rendelkezés sem tartalmaz egyértelmű útmutatást a Bizottság e vizsgálat során betöltött tényleges szerepére vonatkozóan. Ezzel szemben a Vámkódex 211. cikkének (4) bekezdése egyértelműen kimondja, hogy a nemzeti hatóságok megadják az engedélyt, ha az e rendelkezésben meghatározott feltételek teljesülnek. Ez a rendelkezés egyértelműen megjelöli, hogy melyik hatóság hozza a határozatot. Talán nem szerencsés, hogy e fontos kérdés tekintetében hiányzik az egyértelműség kívánt szintje a Vámkódex 211. cikkének (6) bekezdéséből.

59.

A fellebbezők emellett a következtetés levonásáért felelős fél személyének megváltozására hivatkoznak. Ellentétben a 2454/93 rendelet 504. cikkének (4) bekezdésében szabályozott helyzettel, a gazdasági feltételekre vonatkozó következtetés levonásáért felelős szerv jelenleg a Bizottság. Ez egyértelműen kitűnik a vámszakértői csoport fent leírt és a Törvényszék által a megtámadott végzés 54. pontjában elismert egyszerű tanácsadó szerepéből. A korábbi szabályozás értelmében e következtetést a Vámkódex Bizottság vezette le a 2454/93 rendelet 504. cikkének (4) bekezdése alapján. Az a tény azonban, hogy a Bizottságot a vitatott megállapítás megtételére jogosultként jelölték ki, önmagában nem jelenti azt, hogy az általa levont következtetés a nemzeti vámhatóságot kötelező aktusnak minősülne.

60.

A fellebbezők arra is hivatkoznak, hogy míg a gazdasági feltételek vizsgálata a korábbi szabályozás értelmében nem volt kötelező, ( 47 ) a Vámkódex 211. cikkének (6) bekezdése alapján most kötelező („uniós szinten meg kell vizsgálni”). ( 48 ) Bár ez az eset áll fenn, ez nem jelenti szükségszerűen azt, hogy a levont következtetés köti a nemzeti vámhatóságokat. Ezt erősíti meg a Bíróság Friesland Coberco ítélete is. Jóllehet ebben az ügyben olyan körülményekről volt szó, amelyek között kötelező volt a Vámkódex Bizottsággal való konzultáció, a Bíróság – ahogyan azt korábban láttuk – úgy ítélte meg, hogy az e bizottsággal folytatott konzultáció nem azonosítható az általa levont következtetések szerinti eljárás kötelezettségével. ( 49 ) Egyértelmű ellentétes rendelkezés hiányában ugyanez mondható el a gazdasági feltételek uniós szinten történő vizsgálatának kötelezettségével kapcsolatban is. Ez nem vezet szükségszerűen ahhoz, hogy e vizsgálat eredményét a nemzeti vámhatóságnak el kell fogadnia és jóvá kell hagynia.

61.

Ezt az a körülmény sem befolyásolja, hogy a holland vámhatóság a szóban forgó következtetésnek való megfelelés kötelezettségére támaszkodott. A Bíróságnak a fellebbezők által hivatkozott Bock kontra Bizottság, ( 50 ) Piraiki‑Patraiki és társai kontra Bizottság, ( 51 ) valamint Dreyfus kontra Bizottság ( 52 ) ítéletben tett megállapításai azzal az elkülönülő kérdéssel foglalkoznak, hogy az EUMSZ 263. cikk értelmében kétségtelenül megtámadható jogi aktusok közvetlenül érintik‑e a felpereseket. A megtámadható jogi aktus megléte az EUMSZ 263. cikk szerinti jogorvoslat benyújtásának szükséges feltétele. Az a tény, hogy valamely tagállam úgy dönt, hogy egy olyan intézkedéssel él, amely ténylegesen nem kötelező erejű, nem teszi azt kötelezővé, és az a tény, hogy egy nem kötelező erejű intézkedés közvetlenül érinti a felperest, sem alakítja át ezen intézkedést megtámadható jogi aktussá.

c)

A következtetés kötelező ereje: „az érintett vámhatóság […] köteles figyelembe venni”

62.

A végrehajtási rendelet 259. cikkének (5) bekezdése tartalmazza az azt leíró rendelkezést, hogy a nemzeti vámhatóságnak miként kell kezelnie a következtetést. Ahogyan azt már jeleztem, a végrehajtási rendelet 259. cikkének (5) bekezdése pusztán arról rendelkezik, hogy „[a] gazdasági feltételekről kialakított következtetést az érintett vámhatóság […] köteles figyelembe venni”. Ahogyan az fentebb említésre került, a Friesland Coberco ítéletben a Bíróságnak egy közel azonos rendelkezést, vagyis a 2454/93 rendelet 504. cikkét kellett értelmeznie. Az egyetlen különbség az, hogy ez a rendelkezés „a bizottság következtetéseire” hivatkozik, és ekként nem utal a „gazdasági feltételekre”. Mindazonáltal egyértelmű és nem vitatott, hogy a második rendelkezés értelmében szintén a „gazdasági feltételeket” kell figyelembe venni. A Friesland Coberco ítéletben a Bíróság úgy értelmezte a „figyelembe kell venni” kifejezést, hogy a nemzeti vámhatóságok „[e]ltérhetnek a bizottság által levont következtetésektől azzal a feltétellel, hogy döntésüket e tekintetben megindokolják” ( 53 ).

63.

A megtámadott végzés 60. pontjában a Törvényszék a Bíróság Nogueira és társai ügyben hozott ítéletének ( 54 ) 45. pontjára hivatkozik, amely szerint a Bíróság által valamely jogalkotási aktus valamely rendelkezésére vonatkozóan adott értelmezés az ilyen jogalkotási aktust felváltó szabályozás rendelkezéseire is érvényes, amennyiben azok egyenértékűnek tekinthetők. A fellebbezők nem ezt az elvet, hanem inkább azt vitatják, hogy a végrehajtási rendelet 259. cikkének (5) bekezdése egyenértékűnek tekinthető a 2454/93 rendelet 504. cikkével.

64.

A Törvényszék a megtámadott végzés 58. pontjában arra a tényre támaszkodik, hogy a végrehajtási rendelet 259. cikke (5) bekezdése első albekezdésének szövege szó szerint átveszi a 2454/93 rendelet 504. cikke (4) bekezdésének szövegét. Ezt a megállapítást a fellebbezés keretében nem vitatták. A fellebbezők nem vitatták a Törvényszék által a megtámadott végzés 54. pontjában tett azon megállapítást sem, amely szerint csak a következtetést levonó jogalany személye változott, így az e vizsgálat által követett cél azonos marad.

65.

Még a harmadik jogalap hatástalanságával kapcsolatos e kétségeken túllépve sem lehet helyt adni e jogalapnak. A fellebbezők arra hivatkoznak, hogy a Törvényszék által a Friesland Coberco ítéletben tett megállapítás „kifejezetten a Vámkódex Bizottság feladatkörén alapult”. Mindazonáltal az említett ítélet azon része, amelyre a fellebbezők érvelésükben hivatkoznak, azaz a Friesland Coberco ítélet 37. pontja azzal a kérdéssel foglalkozik, hogy e következtetéseket az intézmények által hozott jogi aktusnak kell‑e tekinteni az EK 234. cikk (jelenleg EUMSZ 267. cikk) alapján történő vizsgálat szempontjából. A Törvényszék ebben az összefüggésben megállapította, hogy a Vámkódex Bizottság következtetései nem tekinthetők a Bizottság jogi aktusának. Ez nem függ össze a Bíróság által ugyanezen ítélet 33. pontjában tett azon megállapítással, amely szerint e következtetések nem kötelezik a nemzeti vámhatóságokat.

66.

Nem tudom elfogadni a fellebbezők azon érvelését sem, amely szerint a két helyzet nem egyenértékű. A fellebbezők többek között arra hivatkoznak, hogy míg a Vámkódex Bizottság feladata „a tagállamok és a Bizottság közötti szoros és hatékony együttműködés biztosítása”, ( 55 ) a Bizottság szerepe a Vámkódex alapján a Vámkódex végrehajtása „egységes feltételeinek biztosítása”. ( 56 ) A Törvényszék a megtámadott végzés 52. pontjában vizsgálta ezt az érvet. Nem követett el hibát, amikor azt állapította meg, hogy a Vámkódex 213. cikkének rendelkezése arra szorítkozik, hogy végrehajtási hatásköröket ruházzon a Bizottságra az eljárási szabályokra vonatkozó egységes feltételek meghatározása érdekében, ahogyan azt a Vámkódex (5) preambulumbekezdése előírja.

67.

A Törvényszék a gazdasági feltételek vizsgálata szükségességének a Vámkódex két változata alapján történő összehasonlítása során megállapította továbbá, hogy e vizsgálatok szükségesek a hasonló engedélyek iránti kérelmek esetében. A fellebbezők nem fejtik ki, hogy a vámfelügyelet melletti feldolgozásra vonatkozó, a 2913/92 rendelet 133. cikkének e) pontjában foglalt, illetve az aktív és passzív feldolgozásra, valamint az áruk vámraktározására szolgáló raktározási létesítmények üzemeltetésére vonatkozó, a Vámkódex 211. cikke (4) bekezdésének b) pontjában foglalt „gazdasági feltételek” némileg eltérő meghatározásai hogyan különbözhetnek olyan jelentős mértékben, hogy azokat e tekintetben nem lehet egyenértékűnek tekinteni. A Törvényszék tehát helyesen állapította meg a megtámadott végzés 53. pontjában, hogy a 2913/92 rendelet és a Friesland Coberco ítélet meghozatalának időpontjában hatályos végrehajtási rendeletek alapján vizsgált ügyek, valamint a jelen ügyek egyaránt a tagállamok és a Bizottság közötti szoros és hatékony együttműködés formái, amelyek kétségtelenül arra szolgálnak, hogy tájékoztassák a vámhatóságokat a gazdasági feltételekről.

68.

A fellebbezők által hivatkozott egyik jogszabályi módosítás sem vonatkozik ugyanis a „figyelembe kell venni” kifejezésre. Ha ugyanis a Bizottság felhatalmazással rendelkezne olyan következtetés levonására, amely ezt követően kötelezi a nemzeti vámhatóságot, ez a végrehajtási rendelet szövegében is bizonyosan megmutatkozna. A Törvényszék a megtámadott végzés 63. pontjában helyesen állapította meg, hogy ha az új vámszabályozás olyan rendszert hozott volna létre, amelyben a nemzeti vámhatóságokat kötelezik az uniós szinten elfogadott gazdasági feltételekre vonatkozó következtetések, arról a végrehajtási rendelet kifejezetten rendelkezett volna. A Friesland Coberco ítéletben oly módon értelmezett szöveg követése, hogy az nem kötelezi a nemzeti hatóságokat, önmagában is erős érv az értelmezésbeli változással szemben.

69.

A Törvényszék tehát nem alkalmazta tévesen a jogot, amikor úgy ítélte meg, hogy a 2454/93 rendelet 504. cikke (4) bekezdésének a Bíróság által a Friesland Coberco ítéletben elfogadott értelmezése a végrehajtási rendelet 259. cikkének (5) bekezdésére is érvényes, mivel a szóban forgó rendelkezések véleményem szerint e tekintetben kellően hasonlóak. Abból kell kiindulni, hogy az uniós jogalkotónak teljes mértékben tudomása volt a Friesland Coberco ítéletről, és hogy ha szándékában állt volna a helyzetet oly módon megváltoztatni, hogy a Bizottság következtetése kötelezze a nemzeti hatóságokat, könnyen megtehette volna.

d)

Kiegészítő észrevételek

70.

Mindez ebben az összefüggésben kiegészíthető azzal, hogy a végrehajtási rendelet 259. cikkében foglalt szabályok alapján levont következtetés nyilvánvalóan „joghatással” bír. A Bíróság Friesland Coberco ügyben hozott ítélete alapján a nemzeti vámhatóságoknak „megfelelően” meg kell indokolniuk „határozatukat”, amennyiben e következtetéstől eltérő álláspontot fogadnak el. Ez kétségtelenül joghatást vált ki. A jelen ügyben a fellebbezők számára az jelent nehézséget – és ez az EUMSZ 263. cikk elemzése szempontjából döntő szempont –, hogy a vámhatóságok nem kötelesek követni ezt a következtetést.

71.

Ezenkívül megjegyezhető, hogy a jelen ügyben nem arról van szó, hogy a fellebbezők amiatt nem rendelkeznek hatékony bírói jogvédelemmel, hogy az EUMSZ 263. cikk alapján nem tudják vitatni a következtetést. A fellebbezőkkel szemben való méltányosságból ezt még csak nem is vitatták. Érdemes azonban megemlíteni, hogy a fellebbezők megtámadhatják és (ténylegesen meg is támadták) a holland vámhatóság határozatát. Ezt követően keresetet nyújtottak be a hatáskörrel rendelkező bírósághoz, amelyben vitatták az aktív feldolgozásra vonatkozó engedélynek a holland vámhatóságok által az EMS részére történő megadásával szembeni kifogásuk elutasítását. Ezen eljárás keretében vizsgálható az a kérdés, hogy teljesülnek‑e a gazdasági feltételek. ( 57 )

72.

Következésképpen az első három jogalapot mint megalapozatlant el kell utasítani.

C.

A közigazgatási megállapodásra vonatkozó negyedik jogalapról

1.

A felek érvei

73.

A fellebbezők úgy érvelnek, hogy a Törvényszék tévedett, amikor a közigazgatási megállapodást nem vette annak bizonyítékaként figyelembe, hogy a Bizottságnak a gazdasági feltételekre vonatkozó megállapításai kötelező erővel bírnak. E közigazgatási megállapodás első bekezdése 3. pontjának szövege a következő: „Az érintett vámhatóságok és minden más hasonló engedélyekkel vagy kérelmekkel foglalkozó vámhatóság figyelembe veszi a Bizottság következtetéseit (a végrehajtási rendelet 259. cikkének (5) bekezdése). A vámhatározat e következtetésekkel összhangban áll. Ez azt jelenti, hogy a Bizottság következtetése kötelezi az illetékes vámhatóságokat, ( 58 ) tehát az azoktól nem térhet el. […]”

74.

A Bizottság kiemeli, hogy nem tűnik ki egyértelműen, hogy a fellebbezők a negyedik jogalap keretében a bizonyítékok elferdítésére hivatkozva eljárásjogi igényt fogalmaznak‑e meg, vagy az érdemi igénynek minősül, amennyiben azt kifogásolják, hogy a közigazgatási megállapodást nem vették figyelembe jogforrásként. Mindkét esetben arra a megállapításra jut, hogy a fellebbezők igénye megalapozatlan.

2.

Értékelés

75.

A fellebbezők a megtámadott végzés 66. pontját kifogásolják, amelyben a Törvényszék megállapította, hogy a közigazgatási megállapodás csupán a 2913/92 rendelet vonatkozó rendelkezéseinek alkalmazásával kapcsolatos korábbi közigazgatási megállapodást váltotta fel. Mivel ez a korábbi közigazgatási megállapodás nem követte a Bíróság által a Friesland Coberco ítéletben tett megállapításokat, az nem szolgálhat az új közigazgatási megállapodásban foglalt értelmezés érvényes alapjául. A fellebbezők nem vitatják a Törvényszéknek a megtámadott végzés 67. pontjában szereplő megállapítását. Az „ezenkívül” szóval kezdődő mondatban a Törvényszék úgy ítélte meg, hogy noha a közigazgatási megállapodás a gazdasági feltételekkel kapcsolatban megfogalmazott következtetések jellege értelmezése lényeges eszközének tekinthető, azok nem bírnak kötelező jogi erővel, és így azoknak összhangban kell állniuk a végrehajtási rendelet hatályos rendelkezéseivel. Azt is megállapította, hogy azok nem módosítják a végrehajtási rendelet hatályát. ( 59 )

76.

A Törvényszék véleményem szerint helyesen állapította meg a megtámadott végzés 68. pontjában, hogy az új közigazgatási megállapodásban szereplő értelmezés nem felel meg a végrehajtási rendelet hatályos rendelkezéseinek. A Törvényszék érvelése több érven alapul, és a megtámadott végzés 67. és 68. pontjában kifejtett érvek önmagukban elegendőek a Törvényszék érvelésének alátámasztásához. Következésképpen a fellebbezők negyedik jogalapja hatástalan, és annak nem lehet helyt adni.

77.

Tény, hogy a közigazgatási megállapodás téves benyomást kelt – vagy legalábbis kíván kelteni – arra vonatkozóan, hogy a Bizottság által a „gazdasági feltételekkel” kapcsolatban levont következtetések kötelező jellegűek‑e. A Bíróság eljárási szabályzata, valamint a Törvényszék eljárási szabályzata lehetővé teszik a Bíróság és a Törvényszék számára, hogy megismerjék ezeket a tényeket, lehetővé téve számukra, hogy a fellebbezők javára rendelkezzenek a költségek viseléséről, ahogyan azt a Törvényszék a jelen ügyben tette. ( 60 )

D.

Az EUMSZ 263. cikk negyedik bekezdése szerinti kiegészítő követelményekre alapított, ötödik jogalapról

78.

Ötödik jogalapjukban a fellebbezők azt állítják, hogy teljesítik az EUMSZ 263. cikk negyedik bekezdésében előírt kiegészítő feltételeket, azaz közvetlenül és személyükben érintettek.

79.

Mindazonáltal, mivel a Törvényszék a megtámadható aktus hiányára tekintettel helyesen adott helyt a Bizottság elfogadhatatlansági jogalapjának, nem alkalmazta tévesen a jogot, amikor nem vizsgálta meg azt a kérdést, hogy a fellebbezők közvetlenül és személyükben érintettek‑e. Az EUMSZ 263. cikk értelmében vett megtámadható jogi aktus hiányának megállapítása elegendő volt a kereset elutasításához.

VII.

A költségek

80.

Az eljárási szabályzat 184. cikkének (2) bekezdése alapján a Bíróság határoz a költségekről, ha a fellebbezés megalapozatlan. Ugyanezen szabályzat 138. cikkének (1) bekezdése értelmében – amely a 184. cikk (1) bekezdése szerint a fellebbezési eljárásban is alkalmazandó – a Bíróság a pervesztes felet kötelezi a költségek viselésére, ha a pernyertes fél ezt kérte.

81.

A fellebbezőket, mivel pervesztesek lettek, a Bizottság kérelmének megfelelően kötelezni kell a saját költségeiken felül a Bizottság részéről felmerült költségek viselésére. A megtámadott végzés 72–75. pontjában kifejtett megfontolások, amelyek lehetővé teszik, hogy a Bíróság eljárási szabályzatának 139. cikke alapján a Bizottságot kötelezzék a költségek viselésére, nem alkalmazhatók a jelen fellebbezésre.

VIII.

Végkövetkeztetés

82.

A fenti megfontolásokra tekintettel azt javasolom, hogy a Bíróság a következőképpen határozzon: