Ideiglenes változat
RIMVYDAS NORKUS
FŐTANÁCSNOK INDÍTVÁNYA
Az ismertetés napja: 2025. szeptember 25.(1)
C‑477/24. sz. [Deldwyn](i) ügy
Minister for Justice
kontra
I. T.
(a Court of Appeal [fellebbviteli bíróság, Írország] által benyújtott előzetes döntéshozatal iránti kérelem)
„ Előzetes döntéshozatal – Uniós polgárság – A tagállamok területén való szabad mozgáshoz és tartózkodáshoz való jog – 2004/38/EK irányelv – Származékos tartózkodási jog – Uniós polgár családtagjainak tartózkodási joga – Uniós polgár és harmadik országbeli állampolgár közötti házasság – Harmadik országbeli állampolgár tartózkodási jogának fenntartása a házasság felbontása esetén – A házasság felbontásának időpontjában kereső tevékenységet már nem folytató uniós polgár – A 7. cikk (3) bekezdésnek b) pontja – Az »egy évnél hosszabb« időtartam számítása – Egyetlen, megszakítás nélküli időszak követelménye vagy foglalkoztatási időszakok több év alatti összesítésének lehetősége – A »kényszerű, regisztrált munkanélküliség« fogalma – Az uniós polgár foglalkoztatási vagy szociális ellátási előtörténetét bemutató iratokba való betekintés joga ”
I. Bevezetés
1. Jelen előzetes döntéshozatal iránti kérelmet(2) a Minister for Justice (igazságügyi miniszter, Írország, a továbbiakban: miniszter) és I. T. (a továbbiakban: fellebbező) ‑ aki nem EGT‑állampolgár és egy uniós polgár korábbi házastársa(3) ‑ között azzal kapcsolatban indult fellebbezési eljárással összefüggésben terjesztették elő, hogy a miniszter elutasította, hogy a fellebbező megtarthassa tartózkodási kártyáját, ami lehetővé tette volna számára, hogy határozatlan ideig Írországban maradjon. A fellebbezőt többek között tájékoztatták arról, hogy tartózkodási joga attól függ, hogy volt házastársa továbbra is gyakorolja‑e az uniós Szerződésekből eredő jogait Írországban, valamint hogy a házasság felbontására irányuló eljárás megindításakor nem nyújtott be bizonyítékot volt házastársa e tagállamban folytatott kereső tevékenységéről.(4)
2. Előzetes döntéshozatal iránti kérelmében a kérdést előterjesztő bíróság azt kívánja megtudni, hogy a 2004/38/EK irányelv(5) 7. cikke (3) bekezdésének b) pontjában szereplő „egy év” kifejezés megköveteli‑e, hogy a szóban forgó évnek egyetlen, megszakítás nélküli időszaknak kell lennie, vagy pedig a több évre eső rövidebb foglalkoztatási időszakok összevonhatók‑e úgy, hogy egyéves időszakot tegyenek ki. Ezenfelül a kérdést előterjesztő bíróság arra keresi a választ, hogy az a tény, hogy a fellebbező volt házastársa Írországban álláskeresési támogatásban részesült, azt jelenti‑e, hogy a volt házastárs e rendelkezés értelmében vett „kényszerű, regisztrált munkanélkülivé vált”. Végül a kérdést előterjesztő bíróság arra kér választ, hogy a miniszter köteles‑e a fellebbező rendelkezésére bocsátani azokat az iratokat, amelyek alapján a fellebbező állandó tartózkodás iránti kérelmét elutasította, és amelyek többek között a volt házastársának foglalkoztatási vagy szociális ellátási előtörténetét mutatják be, és ha igen, milyen feltételek mellett.
II. Jogi háttér
A. Az uniós jog
3. A 2004/38 irányelvnek a „Tartózkodás joga három hónapot meghaladóan” című 7. cikke a következőképpen rendelkezik:
„(1) Valamennyi uniós polgárt megilleti a tartózkodás joga egy másik tagállam területén három hónapot meghaladó időtartamra, ha:
a) munkavállalók vagy önálló vállalkozók a fogadó tagállamban; vagy
[…]
b) elegendő forrásokkal rendelkeznek önmaguk és családtagjaik számára ahhoz, hogy ne jelentsenek indokolatlan terhet [helyesen: ne jelentsenek terhet] a fogadó tagállam szociális segítségnyújtási rendszerére tartózkodásuk időtartama alatt, és a fogadó tagállamban teljes körű egészségbiztosítással rendelkeznek; vagy
[…]
(2) Az (1) bekezdésben meghatározott tartózkodás jogát ki kell terjeszteni azokra a családtagokra, akik nem valamelyik tagállam állampolgárai, és az uniós polgárt kísérik vagy hozzá csatlakoznak a fogadó tagállamban, feltéve hogy az uniós polgár megfelel az (1) bekezdés a), b) vagy c) pontjában említett feltételeknek.
(3) Az (1) bekezdés a) pontjának alkalmazásában az az uniós polgár, aki a továbbiakban már nem munkavállaló vagy önálló vállalkozó, megtartja munkavállaló vagy önálló vállalkozó jogállását a következő körülmények között:
[…]
b) ha kényszerű, regisztrált munkanélkülivé vált azt követően, hogy egy évnél hosszabb ideig alkalmazásban állt, és a megfelelő munkaügyi hivatal nyilvántartásba vette álláskeresőként;
c) ha kényszerű, regisztrált munkanélkülivé vált azt követően, hogy az egy évnél rövidebb határozott időre kötött munkaszerződése lejárt, vagy kényszerű munkanélkülivé vált az első tizenkét hónapban, és a megfelelő munkaügyi hivatal nyilvántartásba vette álláskeresőként. Ebben az esetben a munkavállalói jogállás legalább hat hónapig fennmarad;
[…]”
4. Ezen irányelvnek „A családtagok tartózkodási jogának megtartása válás, a házasság érvénytelenítése vagy a regisztrált élettársi kapcsolat megszüntetése esetén” című 13. cikke a következőképpen rendelkezik:
„[…]
(2) A második albekezdés sérelme nélkül a válás […] nem érinti azon családtagjainak tartózkodási jogát, akik nem valamelyik tagállam állampolgárai, ha:
a) a válásnak [a] […] kezdeményezését megelőzően a házasság […] legalább három évig fennállt, ebből egy évig a fogadó tagállamban; vagy
[…]
A huzamos tartózkodási jog elnyeréséig az érintett személyek tartózkodási joga továbbra is attól a követelménytől függ, hogy bizonyítsák, hogy munkavállalók vagy önálló vállalkozók, vagy elegendő forrással rendelkeznek önmaguk és családtagjaik számára ahhoz, hogy ne jelentsenek terhet a fogadó tagállam szociális segítségnyújtási rendszerére tartózkodásuk ideje alatt, és teljes körű egészségbiztosítással rendelkeznek a fogadó tagállamban, vagy a fogadó tagállamban már beilleszkedett olyan család tagjai, amelynek egyik tagja megfelel ezeknek a feltételeknek. Az »elegendő forrást« a 8. cikk (4) bekezdése határozza meg.
Ezek a családtagok kizárólag személyes alapon tartják meg tartózkodási jogukat.”
5. Ezen irányelvnek „A tartózkodási jog megtartása” című 14. cikke értelmében:
„[…]
(2) Az uniós polgárok és családtagjaik mindaddig rendelkeznek a 7., 12. és 13. cikkben előírt tartózkodási joggal, amíg megfelelnek az azokban meghatározott feltételeknek.
[…]”
B. Az ír jog
6. Az SI 548 2015 – European Communities (Free Movement of Persons) Regulations 2015(6) (az Európai Közösségek [a személyek szabad mozgása] szóló 2015. évi SI 548 2015. sz. rendelet; a továbbiakban: rendelet) ültette át a 2004/38 irányelvet az ír jogba. A kérdést előterjesztő bíróság szerint nincs lényeges különbség a rendelet 6. cikke (3) bekezdésének c) pontja és a 2004/38 irányelv 7. cikkének (3) bekezdése között.
III. Az alapeljárás és az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések
7. A fellebbező nem EGT‑állampolgár. 2002 októberében diákvízummal utazott be Írországba. 2009 júliusában a fellebbező Írországban uniós polgárral kötött házasságot és uniós polgár házastársának jogállása alapján tartózkodási engedélyt kért a 2004/38 irányelv és a rendelet alapján. E kérelmet 2010 februárjában elutasították. A fellebbező 2011. július 17‑én újabb kérelmet nyújtott be, amelyet 2012. február 9‑én utasítottak el. Az elutasítás indoka mindkét esetben az volt, hogy az uniós polgár munkáltatójánál végzett vizsgálat során(7) kiderült, hogy a kérelem elbírálásának időpontjában(8) az uniós polgár a kérelemben megjelölt munkáltatónál már nem állt alkalmazásban. 2013 márciusában a fellebbező egy harmadik írországi tartózkodási engedély iránti kérelmet nyújtott be. Ez alkalommal öt évre, 2018 szeptemberéig megadták a tartózkodási engedélyt. 2014 júniusában, tehát ezen engedély megadását követően a fellebbező és házastársa között házasság felbontására irányuló eljárás indult. A házasságot felbontó okiratot 2014 júliusában állították ki az uniós polgár származási országában. Ezen időpontban a házasság öt éve fennállt.
8. A fellebbező írországi tartózkodási engedélyét a válását követően nem vonták vissza, és továbbra is Írországban dolgozott. Korábbi házastársa továbbra is Írországban lakott (de a származási országába való visszatérése idején esetleges távolléti időszakokkal).
9. A fellebbező 2018 augusztusában tartózkodási engedélyének fenntartását kérte a rendelet 10. cikkének (2) bekezdése(9) szerinti személyes jogosultsága alapján, amely rendelkezés a házasság felbontása esetén előírja a tartózkodási jog fenntartását bizonyos körülmények között, abban az esetben, ha a házasság három évig vagy annál hosszabb ideig tartott, ebből legalább egy évig Írországban. Ezt a kérelmet 2019 októberében azzal az indokkal utasították el, hogy a fellebbező nem bizonyította, hogy volt házastársa rendelkezik Írországban munkaviszonnyal, illetve hogy a házasság felbontására irányuló eljárás megindításának időpontjában elegendő forrással rendelkezett.(10)
10. 2019. október 17‑én a fellebbező az elutasító határozat felülvizsgálatát kérte, és kérte a Department of Employment Affairs and Social Protectiontől (szociális védelmi minisztérium; a továbbiakban: DEASP) kapott információk másolatát. A fellebbező kifejtette, hogy ő és uniós polgár volt házastársa nincsenek kapcsolatban, de a fellebbező ügyvédei írásban segítséget kértek a volt házastárstól a miniszter által említett időszakokban Írországban folytatott kereső tevékenységeit illetően, és megismételte azt a meggyőződését, hogy a volt házastárs ezen időszak legalább egy része alatt szociális ellátásban részesült. A fellebbező rámutatott, hogy volt házastársa segítsége és együttműködése nélkül nem állt módjában ellenőrizni azt, hogy a volt házastársa ezen időszak alatt szociális támogatásban részesült.
11. 2021. november 22‑én miniszter jogerős határozatot hozott, amelyben helybenhagyta az elutasító határozatot.(11) E határozat alapja az volt, hogy az ügy irataiban semmilyen információ nem volt található azokról a körülményekről, amelyek miatt a volt házastárs felhagyott korábbi kereső tevékenységével, és így arról, hogy ezt önként vagy kényszerűen tette. Ezenfelül az ügy irataiban semmi nem utalt arra, hogy a DEASP‑nél való nyilvántartásba vételét megelőzően több mint egy éve állt volna alkalmazásban, vagy hogy egy évnél rövidebb határozott idejű szerződéssel rendelkezett volna. A miniszter álláspontja az uniós polgár 2013‑ban 37 hetes, 2014‑ben pedig kéthetes foglalkoztatásán alapult. Az elutasító határozat szerint az uniós polgár „2014‑ben, amikor a házasság felbontására irányuló eljárást megindították és lezárták, nem gyakorolta az uniós Szerződésekből eredő jogait a kényszerű munkanélküliség miatt, mivel a munkanélküliség időszakát nem előzte meg 12 hónapnyi munkavégzés”. A jogerős határozat megállapította továbbá, hogy bár az uniós polgár 2014‑ben ellátásban részesült, a minisztert nem köti a DEASP semmilyen döntése, és az uniós polgárnak nyújtott szociális segélyek folyamatos folyósítása nem meghatározó a miniszter előtt az uniós szerződések szerinti jogokkal kapcsolatosan felmerült kérdésekben.
12. A kérdést előterjesztő bíróság szerint a miniszter határozatáról készült jegyzőkönyvben semmi nem utal arra, hogy az uniós polgár több mint egy évig dolgozhatott‑e esetleg az Írországban való tartózkodásának 2013. szeptember előtti időtartama alatt, amikor először részesült álláskeresési támogatásban. Ezeket a korábbi kereső tevékenységi időszakokat nem vették figyelembe annak meghatározásakor, hogy az uniós polgár a házasság felbontására irányuló eljárás megindításának időpontjában gyakorolta‑e Írországban az uniós Szerződésekben biztosított jogait.
13. A fellebbező a miniszter határozatát megtámadva bírósági felülvizsgálati eljárást indított a High Court (felsőbíróság, Írország) előtt. A High Court (felsőbíróság) 2023. február 1‑jei ítéletével hatályon kívül helyezte e határozatot. E bíróság megállapította, hogy a miniszter az uniós polgárnak az álláskeresési támogatás iránti kérelmét közvetlenül megelőző időszakban és a házasság felbontására irányuló eljárás megindítását megelőző 12 hónapos időszakban fennálló foglalkoztatási helyzetére összpontosított. Ezzel szemben a miniszter nem vette figyelembe az uniós polgár 2009 és 2012 közötti foglalkoztatási vagy tartózkodási jogállását, annak ellenére, hogy a fellebbező arra hivatkozott. A High Court (felsőbíróság) úgy határozott, hogy sem a 2004/38 irányelv 7. cikke (3) bekezdésének b) pontja, sem pedig a rendelet 6. cikke (3) bekezdése c) pontjának ii. alpontja nem kötötte a munkavállalói jogállás megtartását ahhoz a feltételhez, hogy az uniós munkavállaló igazolja, hogy a 2004/38 irányelv 7. cikkének (3) bekezdése alapján a tartózkodási jog megtartásának céljából a kényszerű munkanélküliként való nyilvántartásba vételét közvetlenül megelőzően 12 hónapon keresztül folyamatosan foglalkoztatásban állt. A High Court (felsőbíróság) továbbá úgy ítélte meg, hogy sértette az eljárás tisztességes jellegét, hogy a fellebbező számára nem tették hozzáférhetővé a volt házastársa 2009., 2010., 2011. és 2012. évi járulékfizetésével kapcsolatos adatokat valamilyen szerkesztett vagy megfelelő formában, amennyiben azok a DEASP‑től kapott és a miniszter rendelkezésére álló információk között szerepeltek, vagy nem foglalkoztak azokkal átlátható módon a döntéshozatali eljárás során, miközben a minisztert tájékoztatták a fellebbező azon állításáról, miszerint a volt házastársa ezekben az években dolgozott, és a fellebbező erre vonatkozóan előterjesztett néhány bizonyítékot, azonban – mivel a volt házastársa nem működött együtt – nem jutott további információkhoz.
14. A miniszter a High Court (felsőbíróság) ítélete ellen fellebbezést nyújtott be a Court of Appealhoz (fellebbviteli bíróság). Mivel a fellebbezés elbírálása az uniós jog értelmezését igényli, a Court of Appeal (fellebbviteli bíróság, Írország) az eljárást felfüggesztette, és előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdéseket terjesztette a Bíróság elé:
„1) a) A [2004/38] irányelv […] 7. cikke (3) bekezdésének b) pontjában szereplő »egy év« kifejezés előírja vagy megköveteli, hogy az adott évnek egyetlen, megszakítás nélküli időszaknak kell lennie?
b) Ha az 1a) kérdésre adandó válasz nemleges, ki van‑e zárva az uniós polgár a [2004/38 irányelv] 7. cikk[e] (3) bekezdése b) pontjának hatálya alól abban az esetben, ha a szóban forgó évet alkotó foglalkoztatási időszakokat esetleg négy vagy öt év alatt gyűjtötték össze vagy halmozták fel?
2) Az a tény, hogy az uniós polgár […] [a DEASP‑tól] […] álláskeresési támogatásban részesült, azt jelenti, hogy [a 2004/38] irányelv 7. cikke (3) bekezdésének b) pontja értelmében vett »kényszerű, regisztrált munkanélkülivé vált«?
3) A Charta 41. cikkét, illetve másodlagosan az ezen általános elv fényében értelmezett [2004/38] irányelvet tükröző általános uniós jogi elv alapján [a miniszter] köteles‑e (ha szükséges, megfelelően kitakart formában) az iratanyagát a fellebbező rendelkezésére bocsátani:
a) [a 2004/38] irányelv 14. cikke szerinti tartózkodási jogok megtartásáról/tartózkodási kártyáról szóló határozat meghozatala előtt, az [ezen] irányelv 13. cikke és/vagy 7. cikkének (3) bekezdése kapcsán; és/vagy
b) amikor a felperes az ilyen határozatot bírósági felülvizsgálati eljárás keretében meg kívánja támadni?”
IV. A Bíróság előtti eljárás
15. A fellebbező, a német kormány, Írország, valamint az Európai Bizottság nyújtott be írásbeli észrevételeket. Jelen indítványban a Bíróság kérésének megfelelően a Court of Appeal (fellebbviteli bíróság) által előzetes döntéshozatalra előterjesztett első és második kérdést elemzem.
V. Értékelés
A. Előzetes észrevételek
16. A 2004/38 irányelv célja,(12) hogy megkönnyítse és megerősítse a tagállamok területén való szabad mozgás és tartózkodás jogának a gyakorlását, amelyet közvetlenül az EUMSZ 21. cikk (1) bekezdése biztosít az uniós polgároknak.(13) E tekintetben az uniós polgárnak a harmadik ország állampolgárságával rendelkező, ezen irányelv 2. cikkének 2. pontja értelmében vett valamennyi olyan családtagja számára,(14) aki az uniós polgárt kíséri, vagy hozzá csatlakozik az uniós polgár állampolgársága szerinti tagállamon kívüli más tagállamban,(15) biztosítja az e fogadó tagállamba való beutazás, valamint az annak területén való tartózkodás jogát.(16)
17. A 2004/38 irányelv 7. cikke meghatározza azokat a feltételeket, amelyek alapján az uniós polgárokat és családtagjaikat megilleti a tartózkodás joga a fogadó tagállam területén három hónapot meghaladó időtartamra,(17) és akik ennélfogva még nem rendelkeznek a 2004/38 irányelv 16. cikkének (1) bekezdése szerinti huzamos tartózkodási joggal.(18)
18. A 2004/38 irányelv 7. cikke (1) bekezdésének a) pontja úgy rendelkezik, hogy valamennyi uniós polgárt megilleti e tartózkodási jog, feltéve, hogy a fogadó tagállamban munkavállalói vagy önálló vállalkozói jogállással rendelkezik.(19) A 2004/38 irányelv 7. cikke (1) bekezdésének b) pontja szerint az uniós polgárokat a fogadó tagállamban anélkül is megilleti a tartózkodás joga, hogy gazdaságilag aktívak lennének, feltéve, hogy önmaguk és családtagjaik számára ezen tagállamban teljes körű egészségbiztosítással rendelkeznek, és elegendő forrással rendelkeznek ahhoz, hogy ne jelentsenek terhet ezen tagállam szociális segítségnyújtási rendszerére tartózkodásuk időtartama alatt.(20) A 7. cikk (1) bekezdésének c) pontja bizonyos feltételek mellett hallgatók számára is tartózkodási jogot biztosít.
19. A 2004/38 irányelv 7. cikkének (2) bekezdése tartózkodási jogot biztosít az uniós polgár azon családtagjainak, akik harmadik ország állampolgárságával rendelkeznek, és az uniós polgárt kísérik vagy hozzá csatlakoznak a fogadó tagállamban, feltéve, hogy az uniós polgár megfelel a többek között az ezen irányelv 7. cikke (1) bekezdésének a), b) vagy c) pontjában említett feltételeknek.(21) A 2004/38 irányelv 14. cikkének (2) bekezdésével összhangban az uniós polgár családtagjai többek között az ezen irányelv 7. cikkének (2) bekezdése alapján csak akkor tarthatják meg a fogadó tagállam területén való tartózkodási jogukat, ha az uniós polgár(22) megfelel az e rendelkezésben meghatározott feltételeknek.(23) E tekintetben a Bíróság hangsúlyozta, hogy a 2004/38 irányelv – többek között ezen irányelv 7. cikke – által a családtagok számára biztosított jogok nem önálló jogok, hanem az uniós polgár szabad mozgáshoz való jogának gyakorlásából származtatott jogok.(24)
20. A 2004/38 irányelv 7. cikkének (3) bekezdése akként rendelkezik, hogy ezen irányelv 7. cikke (1) bekezdésének a) pontja alkalmazásában az az uniós polgár, aki a fogadó tagállamban a továbbiakban már nem munkavállaló vagy önálló vállalkozó, bizonyos körülmények között megtartja munkavállalói vagy önálló vállalkozói jogállását.(25) A 2004/38 irányelv 7. cikkének (3) bekezdése az említett jogállás megtartásával kapcsolatos feltételekkel összefüggésben fokozatosságot vezet be, amely jogállás megtartása egyrészről az uniós polgár munkanélküliségének okától, másrészről pedig a fogadó tagállamban a munkavégzés időszakának eredeti időtartamától függ. E tekintetben a munkavállalói vagy önálló vállalkozói jogállás megtartásának feltételei attól függően változnak, hogy a munkavégzés eredeti időtartama meghaladja‑e, vagy sem az egy évet.(26) Ily módon a fogadó tagállamban munkavállalói vagy önálló vállalkozói tevékenységet végző uniós polgár időbeli korlátozás nélkül akkor tartja meg munkavállalói jogállását, ha: i. betegségből vagy balesetből eredően átmenetileg munkaképtelenné vált;(27) ii. azelőtt, hogy kényszerű munkanélkülivé vált volna, a fogadó tagállamban egy évnél hosszabb ideig végzett munkavállalói vagy önálló vállalkozói tevékenységet;(28) vagy iii. szakképzésben vesz részt.(29)
21. Ezzel szemben 2004/38 irányelv 7. cikke (3) bekezdése c) pontjának megfelelően a fogadó tagállamban korábban kényszerű, regisztrált munkanélkülivé válását megelőzően egy évnél rövidebb ideig munkavállalói vagy önálló vállalkozói tevékenységet végző uniós polgár csupán arra az időtartamra jogosult megtartani munkavállalói jogállását, amelyet az említett tagállam meghatároz, feltéve, hogy az nem rövidebb hat hónapnál. A Tarola ítéletben a Bíróság kimondta, hogy az uniós polgár a fogadó tagállamban kényszerű munkanélkülivé válása előtt kéthetes időszakban végzett tevékenysége miatt ezt a jogállását megtartja. A Bíróság hangsúlyozta, hogy a 2004/38 irányelv 7. cikke (3) bekezdésének b) pontja(30) és 7. cikke (3) bekezdésének c) pontja(31) értelmében az uniós polgár munkanélkülivé válása körülményeinek akaratától függetlennek kell lenniük.
22. Tekintettel arra, hogy az uniós polgár olyan családtagjait, akik harmadik ország állampolgárságával rendelkeznek, nem illeti meg a tartózkodásnak a 2004/38 irányelv 7. cikke szerinti önálló joga, hanem csupán az uniós polgár szabad mozgáshoz való jogának gyakorlásából származtatott jogokat élvezi, a 2004/38 irányelv jogi biztosítékokat vezet be az uniós polgár családtagjainak bizonyos esetekben történő védelme érdekében.(32) E tekintetben a 2004/38 irányelv 13. cikke (2) bekezdésének a) pontja biztosítja, hogy a házasság felbontása esetén az uniós polgár harmadik ország állampolgárságával rendelkező házastársa a fogadó tagállamban származékos helyett személyes alapon tarthatja meg tartózkodási jogát.(33) A személyes jog feltétele, hogy a házasság felbontására irányuló bírósági eljárás megindítását megelőzően a házasság legalább három évig fennállt, ebből egy évig a fogadó tagállamban. Az előzetes döntéshozatal iránti kérelemben foglalt tényállásból kitűnik, hogy a fellebbező megfelel ezeknek a feltételeknek. Ezenfelül a tartózkodási jog megszerzése előtt az érintett személynek meg kell felelnie a 2004/38 irányelv 13. cikke (2) bekezdésének második albekezdésében megállapított feltételeknek, vagyis annak, hogy az érintett bizonyítsa vagy azt, hogy munkavállaló, vagy hogy elegendő forrással rendelkezik önmaga és családtagjai számára ahhoz, hogy ne jelentsenek terhet a fogadó tagállam szociális segítségnyújtási rendszerére tartózkodásuk ideje alatt, és teljes körű egészségbiztosítással rendelkeznek e tagállamban, vagy hogy az említett tagállamban már beilleszkedett olyan család tagja, amelynek egyik tagja megfelel ezeknek a feltételeknek. A Bíróság megállapította, hogy e feltételek megfelelnek a 2004/38 irányelv 7. cikke (1) bekezdésének a), b) és d) pontjában foglalt feltételeknek, amelyeket maguknak az uniós polgároknak is teljesíteniük kell ahhoz, hogy három hónapot meghaladó időtartamra ideiglenes tartózkodáshoz való joggal rendelkezzenek a fogadó tagállam területén.(34)
23. A fellebbezőnek tehát bizonyítania kell, hogy a házasság felbontására irányuló bírósági eljárás megindításának időpontjában megillette‑e az írországi tartózkodási jog. Tekintettel arra, hogy a fellebbező korábbi uniós polgár házastársának a tartózkodási jogára hivatkozik, a fellebbező joga attól függ, hogy korábbi házastársát akkoriban megillette‑e ez a jog.(35) E feltételek állnak az alapeljárás középpontjában.(36)
24. Többek között a 2004/38 irányelv (10) preambulumbekezdéséből kitűnik, hogy az ezen irányelv 7. cikkében előírt feltételek célja többek között annak megakadályozása, hogy az uniós polgár és családtagjai indokolatlan terhet jelentsenek a fogadó tagállam szociális segítségnyújtási rendszerére.(37) E kockázat potenciálisan fennáll, mivel a 2004/38 irányelv 24. cikkének (1) bekezdése értelmében az uniós polgár csak akkor igényelhet a Szerződés alkalmazási körébe tartozó területeken a fogadó tagállam állampolgárainak járóval egyenlő bánásmódot, ha a fogadó tagállam területén való tartózkodása megfelel a 2004/38 irányelv feltételeinek. E rendelkezés kedvezménye kiterjed azokra a családtagokra is, akik nem a fogadó tagállam állampolgárai, és tartózkodási joggal rendelkeznek. A 2004/38 irányelv 24. cikkének (2) bekezdésében foglalt eltérés fenntartása mellett tehát az uniós polgár a 2004/38 irányelv 24. cikkének (1) bekezdése alapján csak akkor igényelhet a szociális segítségnyújtási ellátásokhoz való, a fogadó tagállam állampolgárainak járóval egyenlő hozzáférést, ha a fogadó tagállam területén tartózkodása megfelel a 2004/38 irányelv feltételeinek.(38)
B. Az első kérdésről
25. Első, két részre tagolt kérdésével(39) a kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra keresi a választ, hogy a 2004/38 irányelv 7. cikke (3) bekezdésének b) pontjában szereplő „egy évnél hosszabb ideig” kifejezés(40) a gazdasági tevékenység egyetlen, megszakítás nélküli időszakára vonatkozik‑e, vagy utalhat‑e arra, hogy az ilyen tevékenység különálló vagy elkülönült időszakait négy vagy öt év alatt halmozták fel.
26. A fellebbező úgy véli, hogy nincs ok azt feltételezni, hogy a 2004/38 irányelv 7. cikke (3) bekezdésének b) pontjában szereplő „egy évnél hosszabb ideig” kifejezés egyetlen, megszakítás nélküli időszakra vonatkozik. Ez utalhat arra, hogy „egy évnél rövidebb időszakokat […] halmoztak fel”. Írország és a német kormány úgy véli, hogy e kifejezés egyetlen, megszakítás nélküli egyéves időszakra vonatkozik. A Bizottság megközelítése árnyaltabb. A Bizottság úgy véli, hogy e kifejezés főszabály szerint a gazdasági tevékenység olyan időtartamára utal, amelyet a fogadó tagállam gazdasági életével való bizonyos szintű kapcsolat jellemez, és ez a gazdasági tevékenységnek az ezen államban fennálló minimális szintű folyamatosságát feltételezi. A kapcsolat továbbá azzal jár, hogy az uniós munkavállaló az adók és társadalombiztosítási járulékok megfizetése révén jelentős mértékben hozzájárul a fogadó tagállam költségvetéséhez. A folyamatosság követelménye nem zárhatja ki, hogy a fogadó tagállamban két vagy több, együttesen egy évet meghaladó időszak alatt folytatnak tényleges és hatékony munkavégzést azon az alapon, hogy ezen időszakok különböző munkáltatókkal kötött egymást követő munkaszerződésekből erednek, ideértve azt is, hogy e munkavégzések között megszakítások lehetnek.
27. Hangsúlyozni kell, hogy a 2004/38 irányelv nem határozza meg, hogy mit jelent a 7. cikke (3) bekezdésének b) pontjában(41) szereplő „egy évnél hosszabb ideig” kifejezés.(42) Ezen túlmenően e kifejezésnek a különböző nyelvi változatok(43) alapján történő szó szerinti értelmezése önmagában nem teszi lehetővé annak egyértelmű meghatározását, hogy az egyetlen, egy évet meghaladó folyamatos vagy megszakítás nélküli időszakra vagy két vagy több, egy évnél rövidebb, különálló időszak összesítésén alapuló, összesen egy évet meghaladó időtartamra vonatkozik‑e. Az egyértelműség e hiánya szembeállítható más, a személyek szabad mozgása és a tartózkodás területére vonatkozó uniós jogszabályokkal, amelyekben az uniós jogalkotó kifejezetten meghatározott, megszakítás nélküli vagy folyamatos időszakra hivatkozott.(44) Talán még szembetűnőbb az a tény, hogy maga a 2004/38 irányelv 16. és 17. cikke a huzamos tartózkodás jogával összefüggésben a fogadó tagállamban való folyamatos tartózkodásra utal. Így például a 2004/38 irányelv 16. cikkének (1) bekezdése szerint azok „[a]zok az uniós polgárok, akik jogszerűen öt éven át folyamatosan tartózkodtak a fogadó tagállamban, huzamos tartózkodási jogot nyernek ott”.(45) Ezenfelül e rendelkezés szigorú és egyértelmű szövegének árnyalása érdekében a 2004/38 irányelv 16. cikkének (3) bekezdése előírja, hogy a tartózkodás folyamatosságát nem érintik bizonyos esetek, mint például „az évi hat hónapot meg nem haladó ideiglenes távollét”.(46)
28. Az Írország által kifejtettekkel ellentétben nem gondolom, hogy a 2004/38/EK irányelv 7. cikke (3) bekezdése b) pontjának szövege „tartalma alapján egyértelmű” lenne.(47) E rendelkezés értelmezéséhez tehát nemcsak megfogalmazását, hanem annak kontextusát, azon szabályozásnak az általános rendszerét, amelynek az részét képezi, valamint az általa követett célkitűzéseket is figyelembe kell venni.(48)
29. Ami a kontextust és az általános rendszert illeti, először is meg kell állapítani, hogy az a tény, hogy a 2004/38 irányelv 16. cikkének (1) bekezdése kifejezetten folyamatos időtartamra hivatkozik, miközben ezen irányelv 7. cikke (3) bekezdésének b) pontja nem, arra utalhat, hogy ez utóbbi rendelkezés nem követeli meg ezt a folyamatosságot. A szóban forgó rendelkezések azonban a 2004/38 irányelv különböző fejezeteiben találhatók, ezen irányelv pedig egyértelmű különbséget tesz a tartózkodás joga (III. fejezet) és a huzamos tartózkodás joga (IV. fejezet), valamint az e különböző jogok gyakorlásának feltételei között.(49) Ezért nem gondolom, hogy a 2004/38 irányelv 7. cikke (3) bekezdésének b) pontjában a folyamatosságra vonatkozó kifejezett követelmény hiánya döntő jelentőségű lenne.
30. Helyénvaló tehát figyelembe venni a 2004/38 irányelv tartózkodás jogára vonatkozó III. fejezetének a szabályait, különösen ezen irányelv 7. cikkét, valamint az e szabályokkal elérni kívánt célokat.
31. A 2004/38 irányelv 7. cikkének (3) bekezdése, amely azokra a helyzetekre vonatkozik, amelyekben a munkavállalói vagy önálló vállalkozói tevékenységének gyakorlásával ideiglenesen felhagyó uniós polgár megtartja munkavállalói jogállását, valamint az ezen irányelv 7. cikkének (1) bekezdése alapján őt megillető tartózkodási jogot,(50) azon az előfeltevésen alapul, hogy e polgár rendelkezésre áll, és alkalmas észszerű határidőn belül a fogadó tagállam munkaerőpiacára történő visszatérésre.(51) E rendelkezés megfelelő egyensúlyt hoz létre a munkavállalók szabad mozgásának megőrzése(52) és azon garancia között, hogy a fogadó tagállam szociális biztonsági rendszerére ne háruljon indokolatlan teher.(53) A 2004/38 irányelv 7. cikkének (3) bekezdésében szereplő, egymással versengő jogos érdekek mérlegelése és összehangolása, valamint az uniós jogalkotó által e cikkben kialakított óvatos fokozatosság (részben) az EUSZ 5. cikk (4) bekezdésében foglalt arányosság elvét(54) tükrözi.(55)
32. Amint azt már korábban jeleztem, a 2004/38 irányelv 7. cikkének (3) bekezdése alapján nyújtott védelem, különösen e védelem időtartama többek között a fogadó tagállamban folytatott kereső tevékenységgel való felhagyás okaitól és ezen eredeti tevékenység időtartamától függően változhat.(56) Így, bár egyértelmű párhuzam vonható a 2004/38 irányelv 7. cikke (3) bekezdésének b) és c) pontja között, amely két rendelkezés a „kényszerű, regisztrált munkanélküliségre” hivatkozik, amelynek időtartama alatt az érintett személyt „álláskeresőként nyilvántartásba vették”, e rendelkezések jelentősen eltérnek egymástól a tekintetben, hogy a munkavállaló vagy az önálló vállalkozó mennyi ideig tartja meg ezt a jogállást, ami attól függ, hogy a fogadó tagállamban a munkavégzése időszakának eredeti időtartama meghaladja‑e, vagy sem az egy évet.(57) Mivel a 2004/38 irányelv 7. cikke (3) bekezdésének b) és c) pontja egyaránt azon a tényen alapul, hogy az uniós polgár kereső tevékenysége önhibáján kívül szakadt meg,(58) és hogy észszerű időn belül újra munkába áll a fogadó tagállamban, egyértelmű, hogy – amint arra a német kormány,(59) Írország(60) és a Bizottság(61) is rámutatott – az „egy évnél hosszabb idő” fogalmának kiterjesztése a gazdasági tevékenység rövid, szétszórt vagy szórványos időszakainak hosszabb idő alatti felhalmozására(62) a gyakorlatban eltörölheti az e rendelkezések(63) és az uniós jogalkotó által a 2004/38 irányelv 7. cikke (3) bekezdésének különböző pontjaiban(64) kialakított óvatos fokozatosság közötti különbséget, és ezáltal felboríthatja az e rendelkezésben foglalt megfelelő egyensúlyt.(65) E tekintetben úgy vélem, hogy a 2004/38 irányelv 7. cikke (3) bekezdésének b) pontja alapján biztosított fokozott védelem, amely határozatlan időre szólhat,(66) a fogadó tagállam gazdaságához való megfelelő hozzájárulást és kapcsolatot igényel,(67) amely mindkettő tartós és fenntartható az ezen irányelv 7. cikke (3) bekezdésének c) pontja alapján biztosított alacsonyabb szintű védelemhez képest,(68) amely esetében az utóbbi rendelkezés által biztosított védelem igénybevételéhez elegendő például két hétig(69) tartó gazdasági tevékenység. Mivel a Tarola ítéletre tekintettel a 2004/38 irányelv 7. cikke (3) bekezdésének c) pontjában szereplő időbeli küszöb alacsony,(70) e rendelkezés alapján nem merül fel a folyamatosság kérdése.
33. E tekintetben a 2004/38 irányelv 7. cikke (3) bekezdésének b) és c) pontja közötti különbségtétel elmosásával indokolatlan teher hárulhat a fogadó tagállamok szociális biztonsági rendszerére. Ezenfelül e teher teljes hatása nem lenne előrelátható, mivel a fogadó tagállamban a több évre eső és a fogadó államban munkanélküliként töltött időszakok által megszakított foglalkoztatási és az önálló vállalkozói időszakok figyelembe vehetők, és a munkavállalói jogállás és a kapcsolódó jogok határozatlan időre történő megtartását eredményezhetik. Ezért úgy vélem, hogy az „egy évnél hosszabb ideig” kifejezés nemcsak a szóban forgó gazdasági tevékenység minimális időtartamára,(71) hanem főszabály szerint e tevékenység folyamatosságára is utal.
34. Noha a 2004/38 irányelv 7. cikke (3) bekezdésének b) pontja szerinti, a munkavállalói jogállás megtartásához szükséges egy évnél hosszabb folyamatos időszak követelménye főszabály szerint megfelelően és méltányosan egyezteti össze a szóban forgó, egymással versengő jogokat, érdekeket és elveket, valamint az elérendő megfelelő egyensúlyt, úgy vélem, hogy azt is meg kell vizsgálni, hogy bizonyos korlátozott inaktív időszakok nem befolyásolhatják‑e ezt a folyamatosságot.(72) Ennek vizsgálatára annak érdekében van szükség, hogy az EUSZ 5. cikk (4) bekezdésében foglalt arányosság elvének teljes mértékű tiszteletben tartása biztosított legyen.
35. Először is hangsúlyozni kell, hogy – amint arra a Bizottság rámutatott – míg a 2004/38 irányelv 7. cikkének (3) bekezdése mind a munkavállalói tevékenységre, mind pedig az önálló vállalkozói tevékenységre vonatkozik, ez utóbbi azonban jellegénél fogva több olyan munkavégzésre irányuló megbízásból állhat, amelyek között megszakítások vannak. A 2004/38 irányelv 7. cikke (3) bekezdése b) pontjának olyan értelmezése, amely kivétel nélkül egyetlen folyamatos munkavégzési időszakot követel meg, megnehezítené az uniós polgárok számára az e rendelkezésre való hivatkozást, és nem lenne összeegyeztethető a tervezett tárgyi hatályával.(73)
36. Ami az önkéntes munkanélküliséget illeti, túlságosan formális és szigorú lenne, ha az az uniós polgár, aki a fogadó tagállamban 10 hónapig folyamatosan dolgozott, önként hagyta el a munkahelyét, például családi vészhelyzet vagy ügy miatt, a munkába való visszatérését követően pedig az óra automatikusan visszaállna, vagy nulláról indulna újra. Ilyen esetben az olyan személy, aki 10 hónapig dolgozott, majd két hónapos megszakítást követően újabb 10 hónapig, mielőtt kényszerű munkanélkülivé vált, nem részesülhetne a 2004/38 irányelv 7. cikke (3) bekezdésének b) pontja által biztosított védelemben. Az egy évet meghaladó folyamatos és megszakítás nélküli időtartamra vonatkozó követelmény automatikus és szigorú alkalmazása nem venné figyelembe például azt a tényt, hogy miközben az uniós polgár a fogadó tagállamban vállalt munkát, továbbra is vállalhat olyan családi és egyéb kötelezettségeket (máshol), amelyek szükségessé teszik fizikai jelenlétét.(74) Az így vállalt kötelezettségek nem feltétlenül teljesíthetők az éves szabadság munkavállaló által a fogadó tagállamban(75) végzett kereső tevékenységének első évében igénybe vehető időszakai alatt, vagy távolról.(76)
37. Ezenfelül a Bíróság már 1988‑ban elismerte, hogy „a folyamatos pályafutás már kevésbé gyakori, mint korábban”.(77) Ezenkívül közismert,(78) hogy a munkavállalók úgy dönthetnek, hogy rövid ideig nem dolgoznak, amikor egyik kereső tevékenységről egy másikra váltanak.(79) Feltéve, hogy e munkavállalók megfelelnek a 2004/38 irányelv 7. cikke (3) bekezdésének b) pontjában foglalt többi feltételnek, szükségtelenül szigorú lenne automatikusan kizárni e munkavállalókat a rendelkezésben foglalt kedvezményből, ha összesen egy évnél hosszabb ideig dolgoztak, bár rövid szünetek vagy megszakítások beiktatásával, amelyek időtartama összességében korlátozott.
38. Ebből következik, hogy bár a 2004/38 irányelv 7. cikke (3) bekezdésének b) pontjában szereplő „egy évnél hosszabb ideig” kifejezés főszabály szerint egyetlen, egy évnél hosszabb, folyamatos időszakra vonatkozik, tekintettel arra, hogy a „munkavállaló” fogalma nem értelmezhető szűken,(80) és ezáltal az e jogállás megtartásának feltételei sem, e folyamatosságot nem szakíthatja meg rövid, észszerű időtartamú,(81) összesen két hónapot meg nem haladó önként vállalt, illetve kényszerű munkanélküliség esetén hat hónapot meg nem haladó munkából való távollét.(82)
39. Hangsúlyozni kell, hogy a 2004/38 irányelv 7. cikke (3) bekezdésének b) pontjában szereplő egy évnél hosszabb időtartam alapján, illetve ahhoz képest rövidnek tekinthető a két hónapos önkéntes inaktivitás időtartama. E rendelkezés analógia útján a 2004/38 irányelv 16. cikkének (3) bekezdése alapjául szolgáló indokolást vagy logikát követi. A 2004/38 irányelv 16. cikkének (3) bekezdése többek között előírja, hogy bizonyos körülmények között az összesen hat hónaptól 12 egymást követő hónapig terjedő időtartamú távollét nem szakítja meg a fogadó tagállamban való folyamatos, ötéves tartózkodási időt. A 2004/38 irányelv 16. cikkének (3) bekezdése alapján megengedett megszakítás időtartama lényegében attól függően változik, hogy az uniós polgár választása vagy a körülmények folytán merült‑e fel.
40. Ami a kényszerű munkanélküliség esetén a hat hónapos időtartamot illeti, úgy vélem, hogy az a munkavállalói jogállás megtartásának a 2004/38 irányelv 7. cikke (3) bekezdésének c) pontjában foglalt minimális időtartamára való hivatkozással,(83) valamint annak érdekében elfogadható, hogy ne szüntesse meg vagy homályosítsa el az e rendelkezés és ezen irányelv 7. cikke (3) bekezdésének b) pontja közötti különbséget. A hat hónapos időtartam a 2004/38 irányelv 16. cikkének (3) bekezdésében az uniós jogalkotó által elfogadott árnyalt megközelítést is tükrözi a megszakítás megengedett időtartama tekintetében, attól függően, hogy az önkéntes vagy kényszerű volt‑e.(84)
41. A szóban forgó önkéntes vagy kényszerű megszakítás időtartama(i) azonban nem vehető(k) figyelembe a 2004/38 irányelv 7. cikke (3) bekezdésének b) pontjában foglalt, egy évnél hosszabb ideig tartó alkalmazás(85) szükséges időtartamának kiszámításánál.
42. Ezért a kérdést előterjesztő bíróság első kérdésére válaszolva úgy vélem, hogy a 2004/38 irányelv 7. cikke (3) bekezdésének b) pontjában szereplő „egy évnél hosszabb” kifejezést úgy kell értelmezni, hogy az főszabály szerint egyetlen folyamatos időszakra vonatkozik. Az arányosság elvének megfelelően ezen időszak folyamatosságát nem szakítják meg a munkanélküliség rövid, észszerű hosszúságú időtartamai, amelyek összesítve nem haladják meg a két hónapot, ha a megszakítás önkéntes, vagy a hat hónapot, ha az kényszerű munkanélküliség eredménye. A szóban forgó megszakítás időtartama(i) nem vehető(k) figyelembe a 2004/38 irányelv 7. cikke (3) bekezdésének b) pontjában egy évnél hosszabb ideig tartó alkalmazás szükséges időtartamának kiszámításánál.
C. A második kérdésről
43. Második kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság azt kívánja megtudni, hogy az uniós polgár álláskeresési támogatásra való jogosultsága azt jelenti‑e, hogy a 2004/38 irányelv 7. cikke (3) bekezdésének b) pontja alapján a fogadó tagállamban „kényszerű, regisztrált munkanélkülivé vált”.
44. Az előzetes döntéshozatal iránti kérelemből és a Bíróság elé terjesztett iratokból kitűnik, hogy a kérdést előterjesztő bíróság inkább a 2004/38 irányelv 7. cikke (3) bekezdésének b) pontjában szereplő „regisztrált”, mintsem a „kényszerű munkanélküliség” fogalmak értelmezését kéri.(86) A kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra keresi a választ, hogy azt a tényt, hogy a DEASP(87) a fellebbező volt házastársának álláskeresési támogatást folyósított, el kell‑e fogadnia a miniszter(88) által arra vonatkozóan előterjesztett bizonyítékként, hogy a volt házastárs a 2004/38 irányelv 7. cikke (3) bekezdésének b) pontja alkalmazásában kényszerű, regisztrált munkanélkülivé vált, vagy legalábbis figyelembe kell‑e vennie azt e vizsgálat során.
45. A fellebbező úgy véli, hogy a DEASP‑nek arról kell döntenie, hogy a munkanélküliség kényszerű‑e vagy sem, és e döntés az uniós jog értelmében kötelező a miniszterre nézve. Az álláskeresési támogatás uniós polgár részére történő megítélésével a DEASP úgy tekinti, hogy a fellebbező vagy volt élettársa megfelel a 2004/38 irányelv 7. cikke (3) bekezdésének b) pontjában foglalt feltételeknek. Másodlagosan, e megállapításnak különösen nagy jelentőséget kell tulajdonítani. Amennyiben a miniszter nem tartja a DEASP álláspontját meghatározónak, a miniszter köteles megindokolni, hogy miért nem veszi figyelembe ezt az álláspontot.
46. A német kormány azt állítja, hogy az olyan személy, mint a fellebbező, aki a volt házastársát megillető jogokból származtatott tartózkodási jogot kíván elismertetni, hivatkozhat arra, hogy volt házastársa a DEASP‑től álláskeresési támogatásban részesült, annak bizonyítására, hogy volt házastársa a 2004/38 irányelv 7. cikke (3) bekezdésének b) pontja értelmében vett „kényszerű, regisztrált munkanélkülivé vált”. A német kormány rámutatott a jelen ügy sajátos körülményeire, nevezetesen az uniós polgár együttműködésének hiányára, valamint arra, hogy az ír hatóságok megtagadták, hogy a fellebbező rendelkezésére bocsássák a vonatkozó igazolásokat, és ezáltal lehetetlenné tették számára a 2004/38 irányelvben biztosított jogok érvényesítését. E kormány szerint, ha már nem lehet megállapítani, hogy a munkanélküliség kényszerű volt‑e, az kizárólag az ír hatóságok eljárásának, mint például a tényállás megállapítása elmulasztásának vagy a vonatkozó információk adatbázisokból való törlésének tudható be. Ez a helyzet nem okozhat hátrányt a fellebbezőnek.
47. Írország úgy véli, hogy az, hogy az uniós polgárt a DEASP álláskeresőként nyilvántartásba vette, a 2004/38 irányelv 7. cikke (3) bekezdésének b) pontjában foglalt követelményeknek csak egy részét teljesíti, és az ilyen nyilvántartásba vétel önmagában nem képezi és képezheti alapját annak, hogy az uniós polgár megtarthassa munkavállalói jogállását. Nyilvánvalóan további követelményt jelent az, hogy a munkanélküliség „kényszerű”. Ezt az ír hatóságok nem veszik figyelembe az álláskeresési támogatás megítélésekor. Ezen túlmenően minden esetben a fellebbezőt terheli annak bizonyítása, hogy korábbi házastársa, az uniós polgár kényszerű munkanélküli volt. Írország szerint az a tény, hogy az uniós polgár a DEASP‑től álláskeresési támogatásban részesült, jogi szempontból önmagában nem jelenti azt, hogy Írországban az irányelv 7. cikke (3) bekezdésének b) pontja értelmében vett „kényszerű, regisztrált munkanélkülivé vált”.
48. A Bizottság szerint azok az indokok, amelyek alapján a mobilis uniós polgár a fogadó tagállamban felhagyott gazdasági tevékenységének folytatásával, lényegesek lehetnek annak megállapításakor, hogy a munkanélküliség önkéntes vagy kényszerű‑e. A 2004/38 irányelv 7. cikke (3) bekezdésének b) és c) pontjában előírt „kényszerű” munkanélküliség követelménye a munkavállalói jogállás megtartását olyan helyzetekre korlátozza, amikor valamennyi gazdasági tevékenység megszüntetésére (bár nem feltétlenül konkrét munkaviszony megszüntetésére) a mobil uniós polgáron kívül álló körülmények miatt került sor. Egy másik, alternatív értelmezés lehetővé tenné, hogy a mobil munkavállalók akkor is részesülhetnek a megtartott munkavállalói jogállás előnyeiből, ha keresőtevékenységüket kizárólag saját akaratukból szüntették be a fogadó tagállamban. Ugyanakkor a jelen eljárás tárgyát képező álláskeresési támogatásra való jogosultság attól függ, hogy a mobilis uniós polgár igazolja‑e, hogy képes munkába állni, és valóban keres, de nem tud megfelelő munkát találni. Elképzelhető tehát, hogy az illetékes hatóságok az uniós polgár álláskeresési támogatásra való, továbbra is fennálló jogosultságának ellenőrzése céljából további információkkal rendelkezzenek az uniós polgár munkakereséssel kapcsolatos erőfeszítéseinek jellegéről és mértékéről, valamint ezen erőfeszítések eredményéről, amely releváns lenne annak megállapítása szempontjából, hogy a munkanélküli jogállás önkéntes volt‑e vagy sem. A kérdést előterjesztő bíróság van azonban a legmegfelelőbb helyzetben ahhoz, hogy e kérdést ellenőrizze.
49. A 2004/38 irányelv 7. cikke (3) bekezdése b) pontjának szövegéből következik, hogy ahhoz, hogy az uniós polgár megtarthassa munkavállalói vagy önálló vállalkozói jogállását, három különálló kumulatív feltételnek kell megfelelnie, nevezetesen: i. „kényszerű, regisztrált munkanélkülivé vált”; ii. azt követően, hogy egy évnél hosszabb ideig alkalmazásban állt, és iii. a megfelelő munkaügyi hivatal nyilvántartásba vette álláskeresőként. E feltételek kumulatív jellege az e rendelkezésben szereplő „követően”, valamint az „és” kifejezés használata alapján nyilvánvaló. Az egy évnél hosszabb ideig tartó alkalmazásban állást követő, álláskeresőként való nyilvántartásba vétel tehát nem elegendő ahhoz, hogy valamely uniós polgár a 2004/38 irányelv 7. cikke (3) bekezdésének b) pontja szerint a munkavállalói vagy önálló vállalkozói jogállását megtarthassa. Az uniós polgárnak meg kell felelnie annak a külön követelménynek is, hogy „kényszerű, regisztrált munkanélküli” legyen.
50. A 2004/38 irányelv nem határozza meg a „regisztrált” fogalmát és a kényszerű munkanélküliség megállapításának/nyilvántartásba vételének módját. Ebből ezért az következik, hogy az adott területre vonatkozó uniós szabályozás hiányában és az eljárási autonómia elvével összhangban a 2004/38 irányelv 7. cikke (3) bekezdése b) pontjának alkalmazásában a kényszerű munkanélküliség nyilvántartására vonatkozó szabályok meghatározása az egyes tagállamok belső jogrendjébe tartozik, feltéve, hogy e szabályok nem kedvezőtlenebbek a hasonló jellegű belső jogi helyzetekre vonatkozókhoz képest (az egyenértékűség elve), és nem teszik gyakorlatilag lehetetlenné vagy rendkívül nehézzé az uniós jog által biztosított jogok gyakorlását (a tényleges érvényesülés elve).(89)
51. Az alapügyben kizárólag a tényleges érvényesülés elve tiszteletben tartásának kérdése merül fel.
52. Úgy tűnik, hogy – a kérdést előterjesztő bíróság általi vizsgálat fenntartása mellett – a rendelet 6. cikke (3) bekezdésének c) pontja – a 2004/38 irányelv 7. cikke (3) bekezdésének b) pontjához hasonlóan – csupán „kényszerű, regisztrált munkanélküliségre” utal, anélkül, hogy konkrétan megjelölné, hogyan kell ezt a nyilvántartást létrehozni. Ezenkívül a Bíróság előtt lévő iratokban nincs jele, hogy más nemzeti jogszabály, rendelet(ek) vagy ítélkezési gyakorlat eldöntené a kérdést.
53. Ennél is lényegesebb azonban, hogy a kérdést előterjesztő bíróság nem jelölte meg az írországi álláskeresési támogatás megszerzésének jogszabályi alapját és feltételeit. E bíróság különösen azt nem fejtette ki, hogy az álláskeresési támogatásnak a DEASP általi megítélése attól függ‑e, hogy e szerv megállapítja‑e, hogy az érintett személy rajta kívül álló okok miatt munkanélküli, vagy hogy az ilyen körülmények relevánsak lehetnek‑e az e támogatásra való jogosultság elbírálása során, és ha igen, hogyan és milyen mértékben. Ezért komoly fenntartásaim vannak azzal kapcsolatban, hogy a második kérdés elfogadható‑e egyáltalán, mivel a kérdést előterjesztő bíróság nem fejtette ki az e kérdés tekintetében alkalmazandó releváns nemzeti rendelkezések tartalmát, amint azt a Bíróság eljárási szabályzata 94. cikkének b) pontja megköveteli.
54. Abban az esetben, ha a Bíróság a második kérdést elfogadhatónak minősítené, hangsúlyozom, hogy a Bizottság szerint a miniszter a High Court (felsőbíróság) előtt azt állította, hogy az álláskeresési támogatásra való jogosultság értékelése során a DEASP nem vizsgálja azokat az okokat, amelyek miatt az érintett személy elhagyta korábbi munkahelyét.(90) Írország a Bíróság elé terjesztett észrevételeiben azt is állítja, hogy az ír hatóságok az álláskeresési támogatás megítélésekor nem vizsgálják, hogy a munkanélküliség „kényszerű‑e”.
55. Úgy tűnik azonban, hogy a szociális védelmi minisztérium (korábban DEASP) alá tartozó, jogszabály által létrehozott szerv által rendelkezésre bocsátott, nyilvánosan elérhető információk alapján – a kérdést előterjesztő bíróság általi vizsgálat fenntartása mellett – valamely személyt bizonyos időre (legfeljebb kilenc hétre) kizárhatnak az álláskeresési támogatásból, ha „önként és alapos ok nélkül hagyta el a munkahelyét”.(91) Ebből következik,(92) hogy a szociális védelmi minisztérium az álláskeresési támogatás megítélésekor jelenleg azt vizsgálja,(93) vagy legalábbis jogosult vizsgálni, hogy az adott személy milyen okból munkanélküli, és e személyt ideiglenesen kizárhatja az álláskeresési támogatásból, ha munkanélkülisége önkéntes. Úgy tűnik tehát, hogy Írországban az álláskeresési támogatásban való részesülés feltételei és a 2004/38 irányelv 7. cikke (3) bekezdésének b) pontjában szereplő „kényszerű munkanélküliség” fogalma között bizonyos átfedés van.(94)
56. Ha a kérdést előterjesztő bíróság megállapítja, hogy a DEASP a releváns időpontban rendelkezett ilyen hatáskörrel, és az álláskeresési támogatásra való jogosultsághoz lényegében az szükséges, hogy az érintett személy „kényszerű munkanélkülivé” váljon,(95) úgy vélem, hogy azt a tényt, hogy az uniós polgár e szervtől álláskeresési támogatásban részesült, a miniszternek figyelembe kell vennie annak értékelésekor, hogy az uniós polgár a 2004/38 irányelv 7. cikke (3) bekezdésének b) pontja alapján megtarthatja‑e munkavállalói vagy önálló vállalkozói jogállását. Ilyen körülmények között az álláskeresési támogatásban való részesülés első ránézésre meggyőző bizonyítékként szolgál arra nézve, hogy az uniós polgár a 2004/38 irányelv 7. cikke (3) bekezdésének b) pontja értelmében „kényszerű, regisztrált munkanélkülivé vált”.(96)
57. A miniszter megcáfolhatja ezt a bizonyítékot annak bizonyításával, hogy az uniós polgárt (ideiglenesen) kizárták az álláskeresési támogatásból, mivel munkanélkülisége önkéntes volt, vagy bármely más releváns bizonyítékkal. Hangsúlyozni kell, hogy a miniszter nagymértékben a fellebbező volt házastársára vonatkozóan a DEASP‑től kapott információkra támaszkodott többek között a volt élettárs foglalkoztatására vonatkozó adatok, a munkavállalói jogállása hiányának és azon tény bizonyítására, hogy „2013. szeptember és 2017. szeptember között” álláskeresési támogatásban részesült. A miniszternek tehát lehetősége van arra, hogy a DEASP‑től információkat szerezzen be a szóban forgó prima facie bizonyíték megcáfolására.
58. Ezért a kérdést előterjesztő bíróság második kérdésére válaszolva úgy vélem, hogy az uniós polgár álláskeresési támogatásra való jogosultsága első ránézésére bizonyítékként szolgál arra nézve, hogy az uniós polgár „kényszerű, regisztrált munkanélkülivé vált”, ha e jogosultság attól függ, hogy az adott személy rajta kívül álló okokból munkanélküli, és az érintett nemzeti hatóság, amely ezt a támogatást nyújtja, vizsgálja vagy jogosult vizsgálni azokat az okokat, amelyek miatt e személy munkanélküli.
VI. Végkövetkeztetések
59. A fenti megfontolások összességére tekintettel azt javasolom a Bíróságnak, hogy a Court of Appeal (fellebbviteli bíróság, Írország) előzetes döntéshozatalra előterjesztett első és második kérdésére a következő választ adja:
Az Unió polgárainak és családtagjaiknak a tagállamok területén történő szabad mozgáshoz és tartózkodáshoz való jogáról, valamint az 1612/68/EGK rendelet módosításáról, továbbá a 64/221/EGK, a 68/360/EGK, a 72/194/EGK, a 73/148/EGK, a 75/34/EGK, a 75/35/EGK, a 90/364/EGK, a 90/365/EGK és a 93/96/EGK irányelv hatályon kívül helyezéséről szóló, 2004. április 29‑i 2004/38/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv 7. cikke (3) bekezdésének b) pontját
a következőképpen kell értelmezni:
– az e rendelkezésben szereplő „egy évnél hosszabb idő” kifejezés főszabály szerint egyetlen összefüggő időszakra vonatkozik. Az arányosság elvének megfelelően ezen időszak folyamatosságát nem szakítják meg a munkanélküliség rövid, észszerű hosszúságú időtartamai, amelyek összesítve nem haladják meg a két hónapot, ha a megszakítás önkéntes, vagy a hat hónapot, ha az kényszerű munkanélküliség eredménye. A szóban forgó megszakítás időtartama(i) nem vehető(k) figyelembe a 2004/38 irányelv 7. cikke (3) bekezdésének b) pontjában egy évnél hosszabb ideig tartó alkalmazás szükséges időtartamának kiszámításánál;
– az uniós polgár álláskeresési támogatásra való jogosultsága első ránézésére bizonyítékként szolgál arra nézve, hogy az uniós polgár „kényszerű, regisztrált munkanélkülivé vált”, ha e jogosultság attól függ, hogy az adott személy rajta kívül álló okokból munkanélküli, és az érintett nemzeti hatóság, amely ezt a támogatást nyújtja, vizsgálja vagy jogosult vizsgálni azokat az okokat, amelyek miatt e személy munkanélküli.
1 Eredeti nyelv: angol.
i A jelen ügy neve fiktív. Az nem egyezik az eljárásban részt vevő egyetlen fél valódi nevével sem.
2 A kérelmet a Court of Appeal (fellebbviteli bíróság, Írország) 2024. július 9‑én nyújtotta be a Bíróság Hivatalához.
3 A felperes és volt házastársa 2014 júliusában vált el.
4 Munkavállalóként vagy önálló vállalkozóként.
5 Az Unió polgárainak és családtagjaiknak a tagállamok területén történő szabad mozgáshoz és tartózkodáshoz való jogáról, valamint az 1612/68/EGK rendelet módosításáról, továbbá a 64/221/EGK, a 68/360/EGK, a 72/194/EGK, a 73/148/EGK, a 75/34/EGK, a 75/35/EGK, a 90/364/EGK, a 90/365/EGK és a 93/96/EGK irányelv hatályon kívül helyezéséről szóló, 2004. április 29‑i európai parlamenti és tanácsi irányelv (HL 2004. L 158., 77. o.; magyar nyelvű különkiadás 5. fejezet, 5. kötet, 46. o.; helyesbítés: HL 2009. L 274., 47. o.).
6 https://www.irishstatutebook.ie/eli/2015/si/548/made/en/print
7 A vonatkozó jogszabályban meghatározottak szerint.
8 Amire mindegyik esetben valamikor a kérelem benyújtását követően került sor.
9 Írország írásbeli észrevételeiben jelezte, hogy a rendelet 10. cikkének (2) bekezdése a 2004/38 irányelv 13. cikkének (2) bekezdését hajtja végre.
10 A felperest az elutasító levélben tájékoztatták arról, hogy „a [DEASP‑]miniszter rendelkezésére álló információk azt mutatják, hogy az uniós polgár nem gyakorolta a jogait munkaviszony, önálló vállalkozói tevékenység, tanulmányok folytatása, kényszerű munkanélküliség vagy a rendelet 6. cikkének (3) bekezdése szerinti elegendő forrás birtokában a 2013. szeptember 13‑tól 2017. szeptember 23‑ig terjedő időszakban”. A benyújtott határozatban az uniós Szerződések szerinti jogok osztályának tisztviselője úgy döntött, hogy a kérelmet el kell utasítani, mivel: „a DEASP rendelkezésére álló információk azt mutatják, hogy az [uniós] polgár a házasság felbontására irányuló eljárás [2014. június ...‑án] történő megindításának időpontjában nem gyakorolta foglalkoztatás révén az [uniós Szerződések szerinti jogait] az állam területén, itt lakott, de 2013. szeptember 13‑tól 2017. szeptember 23‑ig álláskeresési támogatásban részesült”.
11 Az ügyet felülvizsgálati tisztviselő kezelte, aki az ír bíróságok előtti alapeljárásban a miniszter nevében is eljár.
12 Lásd a 2004/38 irányelv (1)–(4) preambulumbekezdését.
13 2019. április 11‑i Tarola ítélet, C‑483/17, EU:C:2019:309, 23. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat; a továbbiakban: Tarola ítélet). A Bíróság hangsúlyozta, hogy amint az magából az EUMSZ 20. és EUMSZ 21. cikknek a szövegéből következik, az uniós polgároknak és családtagjaiknak a tagállamok területén való szabad mozgáshoz és tartózkodáshoz való joga nem feltétlen, hanem az EUM‑Szerződésben, valamint a végrehajtására hozott rendelkezésekben előírt korlátozások és feltételek mellett ismerhető el. Az uniós jogalkotó a 2004/38 irányelvvel szabályozta e korlátozásokat és feltételeket. 2021. szeptember 2‑i État belge (Tartózkodási jog családon belüli erőszak esetén) ítélet (C‑930/19, EU:C:2021:657, 78. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
14 A 2004/38 irányelv 2. cikke (2) bekezdésének a) pontja értelmében a „házastárs” „családtagnak” minősül.
15 Ezen tagállamra fogadó tagállamként hivatkozom majd.
16 A 2004/38 irányelv 3. cikkének (1) bekezdése az irányelvvel biztosított jogok „kedvezményezett[jeit]” úgy határozza meg, hogy „[mindazon] uniós polgárok[…], akik olyan tagállamba utaznak, vagy olyan tagállamban tartózkodnak, amelynek nem állampolgárai, valamint az őket kísérő vagy hozzájuk csatlakozó, a 2. cikk 2. pontjában meghatározott családtagjaik[…]”. A családtagok számára elismert jogok célja és igazolása azon a megállapításon alapul, hogy az ilyen jogok el nem ismerése sértheti az uniós polgár szabad mozgását azáltal, hogy visszatartja őt a fogadó tagállamba való beutazáshoz és az ott‑tartózkodáshoz fűződő jogainak a gyakorlásától. 2015. július 16‑i Singh és társai ítélet (C‑218/14, EU:C:2015:476, 50. pont; a továbbiakban: Singh ítélet).
17 A 2004/38 irányelv 6. cikke az uniós polgárok és családtagjaik fogadó tagállamban három hónapig való tartózkodásának jogára hivatkozik.
18 Lásd még a 2004/38 irányelvnek a fogadó tagállamokban már nem dolgozó személyekre és családtagjaikra vonatkozó mentességekről szóló 17. cikkét. A 2004/38 irányelv 21. cikke szerint „[e]zen irányelv alkalmazásában a tartózkodás folyamatosságát a fogadó tagállamban használt bizonyítási eszközökkel lehet bizonyítani […]”.
19 Lásd: Tarola ítélet, 24. pont.
20 2021. július 15‑i A (Állami egészségügyi ellátások) ítélet (C‑535/19, EU:C:2021:595, 53. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat). E feltétel azon a feltevésen alapul, hogy az uniós polgárok tartózkodási jogának gyakorlása alárendelhető a tagállamok jogos érdekének, például a tagállamok költségvetése védelmének. Lásd ebben az értelemben: 2013. szeptember 19‑i Brey ítélet (C‑140/12, EU:C:2013:565, 55. pont). Hangsúlyozni kell, hogy az állandó ítélkezési gyakorlat szerint jóllehet az uniós polgárnak elegendő forrásokkal kell rendelkeznie, az uniós jog a legcsekélyebb mértékben sem ír elő a forrás eredetére vonatkozó követelményt. Ezt a forrást például az uniós polgárnak a harmadik állam állampolgárságával rendelkező házastársa is biztosíthatja. Lásd ebben az értelemben: Singh ítélet (74. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
21 Amint azt a Bizottság megállapította, a 2004/38 irányelv 7. cikkének (1) bekezdése számos különböző jogalapot tartalmaz, amelyeknek megfelelően az uniós polgárokat három hónapnál hosszabb ideig megilleti a tartózkodás joga egy másik tagállam területén. Tekintettel arra, hogy a tartózkodás jogalapja idővel változhat, az uniós polgár a 2004/38 irányelv 7. cikkének (1) bekezdésében előírt több jogalap alapján több jogszerű tartózkodási időszakot is összegyűjthet.
22 Továbbá az uniós polgár családtagjai.
23 Lásd ebben az értelemben: 2023. december 21‑i Chief Appeals Officer és társai ítélet (C‑488/21, EU:C:2023:1013, 59. pont).
24 Az ilyen családi jogok származékos jellege tükrözi a 2004/38 irányelv szerinti elsődleges céljukat, amely az uniós polgárok szabad mozgásának elősegítése. Lásd: 2021. szeptember 2‑i État belge (Tartózkodási jog családon belüli erőszak esetén) ítélet (C‑930/19, EU:C:2021:657, 74. és 82. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
25 A Bíróság megállapította, hogy ezeket a körülményeket a 2004/38 irányelv 7. cikkének (3) bekezdése nem sorolja fel kimerítő módon. Lásd: Tarola ítélet, 26. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat. Lásd még: 2014. június 19‑i Saint Prix ítélet (C‑507/12, EU:C:2014:2007, 31. és 38. pont). Az utóbbi ítélet 28., 40. és 41. pontjában a Bíróság megállapította, hogy a 2004/38 irányelv 7. cikkének (3) bekezdése nem említi kifejezetten az olyan nő helyzetét, aki a terhesség előrehaladott szakasza, valamint a szülés által okozott fizikai korlátok miatt különleges helyzetben van. Márpedig az a tény, hogy az említett korlátok egy nőt arra kényszerítenek, hogy a fizikai erőnlét visszaszerzéséhez szükséges időszakon át a munkavállalói tevékenységét abbahagyja, főszabály szerint nem olyan jellegű, hogy megfosztaná e személyt az EUMSZ 45. cikk értelmében vett „munkavállalói” minőségtől. Az a körülmény ugyanis, hogy az ilyen személy néhány hónapon keresztül nem volt jelen a fogadó tagállam munkaerőpiacán, nem jelenti azt, hogy a személy többé nem tartozik e piacra ezen időszak során, feltéve, hogy a szülést követő észszerű határidőn belül visszatér az állásába, vagy más állást talál. Lásd még: 2019. szeptember 19‑i Dakneviciute ítélet (C‑544/18, EU:C:2019:761, 41. pont), amely az EUMSZ 49. cikken alapul.
26 Lásd: Tarola ítélet, 43. pont.
27 Lásd a 2004/38 irányelv 7. cikke (3) bekezdésének a) pontját.
28 Lásd a 2004/38 irányelv 7. cikke (3) bekezdésének b) pontját. Az érintett személyt az illetékes munkaügyi hivatalnak álláskeresőként nyilvántartásba kell vennie.
29 Lásd a 2004/38 irányelv 7. cikke (3) bekezdésének d) pontját.
30 2017. december 20‑i Gusa ítélet (C‑442/16, EU:C:2017:1004, 45. pont).
31 Lásd: Tarola ítélet, 46., 48. és 49. pont.
32 Lásd például a 2004/38 irányelv 12. és 13. cikkét.
33 A 2004/38 irányelv 13. cikkének (2) bekezdése tehát eltérést jelent attól az elvtől, hogy az uniós polgárok családtagjait nem illeti meg a tartózkodás önálló joga, hanem az ezen irányelv szerinti származékos jogok. 2021. szeptember 2‑i État belge (Tartózkodási jog családon belüli erőszak esetén) ítélet (C‑930/19, EU:C:2021:657, 34. pont).
34 2021. szeptember 2‑i État belge (Tartózkodási jog családon belüli erőszak esetén) ítélet (C‑930/19, EU:C:2021:657, 61. és 62. pont).
35 A Bíróság megállapította, hogy a 2004/38 irányelv 7. cikke (1) bekezdése értelmében a harmadik országbeli állampolgár uniós polgár házastársának a fogadó tagállamban kell tartózkodnia a házasság felbontására irányuló bírósági eljárás elindításáig ahhoz, hogy e harmadik országbeli állampolgár ezen irányelv 13. cikkének (2) bekezdése alapján megtarthassa tartózkodási jogát e tagállamban (Singh ítélet). Ezeket a követelményeket a Bíróság a családon belüli erőszak esetében módosította és enyhítette. 2021. szeptember 2‑i État belge (Tartózkodási jog családon belüli erőszak esetén) ítélet (C‑930/19, EU:C:2021:657, 43. pont). Úgy vélem, hogy a 2004/38 irányelv 7. cikkének (3) bekezdése is releváns.
36 Az előzetes döntéshozatal iránti kérelem többször hivatkozik arra, hogy a fellebbező volt házastársa álláskeresési támogatásban, „szociális ellátásban” és családi támogatásban részesült. Az ilyen kifizetések kézhezvételének pontos időpontjai és az álláskeresési támogatáson kívüli ilyen kifizetések relevanciája némileg tisztázatlan. Ezenfelül e kérelem utal a házasság felbontására irányuló bíróság eljárás megindítását követő olyan időszakokra, amelyekben az uniós polgár Írországban kereső tevékenységet folytatott. Elég megjegyezni, hogy a 13. cikk (2) bekezdésének a) pontja értelmében csak a házasság felbontására irányuló bírósági eljárás megindítását megelőző időszakok relevánsak.
37 Lásd: 2014. november 11‑i Dano ítélet (C‑333/13, EU:C:2014:2358, 71. pont), amely a 2004/38 irányelv 7. cikkének (1) bekezdésére hivatkozik. Álláspontom szerint a Tarola ítélet 51. és 52. pontjából az következik, hogy az említett irányelv (10) preambulumbekezdésében kifejezett aggályok az irányelv 7. cikkének egészét érintik.
38 Emlékeztetni kell arra, hogy az EUMSZ 45. cikk (2) bekezdése kimondja, hogy a munkavállalók szabad mozgása magában foglalja az állampolgárság alapján történő minden megkülönböztetés megszüntetését a tagállamok munkavállalói között a foglalkoztatás, a javadalmazás, valamint az egyéb munka- és foglalkoztatási feltételek tekintetében. A szociális kedvezmények területén e rendelkezést a munkavállalók Unión belüli szabad mozgásáról szóló, 2011. április 5‑i 492/2011/EU európai parlamenti és tanácsi rendelet (HL 2011. L 141., 1. o.) 7. cikkének (2) bekezdése konkretizálja. A Bíróság kimondta, hogy a fogadó tagállam számára indokolatlan pénzügyi teher elkerülésének célkitűzése nem igazolhatja a migráns munkavállalók és a 2004/38 irányelv 2. cikkében meghatározott családtagjaik, valamint a belföldi munkavállalók közötti eltérő bánásmódot a szociális kedvezményekhez való hozzáférés terén. 2023. december 21‑i Chief Appeals Officer és társai ítélet (C‑488/21, EU:C:2023:1013, 49. és 71. pont). Ezzel szemben a Bíróság kimondta, hogy a tagállamok megtagadhatják a szociális segítségnyújtási ellátások nyújtását a gazdaságilag inaktív olyan uniós polgárok esetében, akik szabad mozgáshoz való jogukat gyakorolják, és akik nem rendelkeznek elegendő forrásokkal ahhoz, hogy az ezen irányelvben meghatározott tartózkodási jog illesse meg őket. 2021. július 15‑i The Department for Communities in Northern Ireland ítélet (C‑709/20, EU:C:2021:602, 78. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat). A Bíróság tehát többek között a 2004/38 irányelv 7. cikkével összefüggésben egyértelmű különbséget tett a munkavállalók és a gazdaságilag inaktív uniós polgárok között.
39 A két részt együttesen vizsgálom.
40 Bár az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdés csupán az „egy év” kifejezésre utal, úgy vélem, hogy a jelen eljárás összefüggésében és a 2004/38 irányelv 7. cikke (3) bekezdése b) pontjának szövegére tekintettel helyénvaló az „egy évnél hosszabb ideig” kifejezést értelmezni.
41 A 2004/38 irányelv 7. cikke (3) bekezdésének c) pontjában szereplő „egy évnél rövidebb” és „az első tizenkét hónapban” kifejezés, amely szintén nincs meghatározva, önmagában nem világítja meg azt a kérdést, hogy az ezen irányelv 7. cikke (3) bekezdésének b) pontjában szereplő időszak folyamatos‑e vagy sem.
42 Ezenkívül nincs tudomásom róla, hogy e kérdés a Bíróság ítélkezési gyakorlatának tárgyát képezte volna. A 2014. március 12‑i O. és B. ítéletben (C‑456/12, EU:C:2014:135, 59. pont) arra a kérdésre adott választ, hogy a fogadó tagállamban való egyes rövid idejű tartózkodások kumulatív hatása származékos tartózkodási jogot nyithat‑e uniós polgár harmadik állam állampolgárságával rendelkező családtagja számára ezen uniós polgár állampolgársága szerinti tagállamába való visszatérésekor, megállapítva, hogy kizárólag a 2004/38 irányelv 7. cikkének (1) és (2) bekezdésében vagy 16. cikkének (1) és (2) bekezdésében meghatározott feltételeknek megfelelő tartózkodás nyithat ilyen tartózkodási jogot. E tekintetben az uniós polgár állampolgársága szerinti tagállamtól eltérő tagállamban való rövid idejű tartózkodások, mint az ott töltött hétvégék vagy szünidők, együttesen tekintve is a 2004/38 irányelv 6. cikkének hatálya alá tartoznak, és nem felelnek meg az említett feltételeknek. Tekintettel arra, hogy az alapügyben szereplő uniós polgár hosszú ideig tartózkodott Írországban, a 2004/38 irányelv 6. cikke nem releváns.
43 Meg kell jegyezni, hogy úgy tűnik, a szóban forgó rendelkezés különböző nyelvi változatai az angol nyelvű változat szerinti „for more than one year” kifejezésnek megfelelő kifejezést használnak. A különböző nyelvi változatok tehát nem egyetlen folyamatos vagy megszakítás nélküli időszakra utalnak. Ezen túlmenően a különböző változatok nem teszik lehetővé, hogy az egyéves időtartam két vagy több rövidebb időszak összesítésével is elérhető. Így például a francia nyelvi változat a „pendant plus d’un an”, a spanyol nyelvi változat a „durante más de un año”, a portugál nyelvi változat a „durante mais de um ano”, az olasz nyelvi változat a „per oltre un anno”, a görög nyelvi változat a „άνω του ενός έτους”, a német nyelvi változat a „nach mehr als einjähriger”, a bolgár nyelvű változat a „повече от една година”, a litván nyelvű változat a „daugiau kaip vienerius metus”, a lett nyelvű változat az „ilgāk nekā vienu gadu”, az észt nyelvű változat az „üle egy aasta”, a cseh nyelvű változat a „více než jeden rok”, a román nyelvű változat a „perioadă de peste un an” megfogalmazást használja.
44 Lásd például a Cseh Köztársaság, az Észt Köztársaság, a Ciprusi Köztársaság, a Lett Köztársaság, a Litván Köztársaság, a Magyar Köztársaság, a Máltai Köztársaság, a Lengyel Köztársaság, a Szlovén Köztársaság és a Szlovák Köztársaság csatlakozásának feltételeiről, valamint az Európai Unió alapját képező szerződések kiigazításáról szóló okmány (HL 2003. L 236., 33. o.; helyesbítések: HL 2007. L 60., 1. o.; HL 2016. L 150., 4. o.) XII. melléklete 2. fejezetének (2) bekezdését, amely a személyek szabad mozgásával foglalkozik, és különösen Nagy‑Britannia és Észak‑Írország Egyesült Királyságában munkavállalóként „megszakítás nélkül legalább 12 hónapig” való jelenlétre hivatkozik. Kiemelés tőlem. A 2018. szeptember 13‑i Prefeta ítéletében (C‑618/16, EU:C:2018:719, 55. pont) a Bíróság megállapította, hogy a szóban forgó rendelkezés az átmeneti időszakban lehetővé teszi az Egyesült Királyság részére, hogy kizárja a 2004/38 irányelv 7. cikke (3) bekezdésének kedvezményeiből az olyan lengyel állampolgárt, aki nem tett eleget a nemzeti szabályozás által előírt azon feltételnek, hogy megszakítás nélkül tizenkét hónapon keresztül nyilvántartásba vett munkatevékenységet végezzen a területén. A Bíróság azonban nem értelmezte a 2004/38 irányelv 7. cikkének (3) bekezdésében szereplő „egy évnél hosszabb ideig” kifejezést, és nem tekintette azt egyenértékűnek a „megszakítás nélkül legalább 12 hónapig” kifejezéssel. Lásd még a harmadik országok huzamos tartózkodási engedéllyel rendelkező állampolgárainak jogállásáról szóló, 2003. november 25‑i 2003/109/EK tanácsi irányelv (HL 2004. L 16., 44. o.; magyar nyelvű különkiadás 19. fejezet, 6. kötet, 272. o.). 4. cikkének (1) bekezdését, amely előírja, hogy „[a] tagállamok harmadik országok olyan állampolgárainak adják meg a »huzamos tartózkodási engedéllyel rendelkező« jogállást, akik közvetlenül a jogállásra irányuló kérelem benyújtását megelőzően jogszerűen és folyamatosan öt éven át a tagállam területén tartózkodtak.” Kiemelés tőlem.
45 Kiemelés tőlem.
46 E rendelkezés bizonyos esetekben hosszabb távollétet is lehetővé tesz. Lásd analógia útján a 2003/109 irányelv 4. cikkének (3) bekezdését, amely szerint „[a]z érintett tagállam területétől való távollétek nem szakítják meg az (1) bekezdésben említett időtartamot, és ezeket is figyelembe kell venni annak kiszámításakor, amennyiben azok hat egymást követő hónapnál rövidebbek, és összességükben nem haladják meg a 10 hónapot az (1) bekezdésben említett időszakon belül”.
47 A német kormány úgy véli továbbá, hogy a köznyelvben az egy év kifejezés „folyamatos egy évből álló időszakot” jelent.
48 Lásd: Tarola ítélet, 37. pont. Lásd analógia útján: 2020. január 30‑i Tim ítélet (C‑395/18, EU:C:2020:58, 36. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
49 A 2004/38 irányelv 16. cikkének (1) bekezdése kifejezetten úgy rendelkezik, hogy az uniós polgárok által a fogadó tagállamban való ötéves folyamatos jogszerű tartózkodást követően szerzett, huzamos tartózkodáshoz való jogra „nem vonatkoznak a III. fejezetben előírt feltételek”. E jogra tehát nem alkalmazandók többek között az ezen irányelv 7. cikke (1) bekezdésének b) pontjában előírt azon feltételek, amelyek szerint az érintettnek önmaga és a családja számára elegendő forrásokkal, valamint teljes körű egészségbiztosítással kell rendelkeznie. 2022. március 10‑i Commissioners for Her Majesty's Revenue and Customs (Teljes körű egészségbiztosítás) ítélet (C‑247/20, EU:C:2022:177, 54. pont).
50 Ennek következtében pedig a fogadó tagállamban a szociális segítségnyújtási ellátásokhoz való, az állampolgároknak járóval egyenlő hozzáférés azonban a 2004/38 irányelv 7. cikke (3) bekezdése c) pontjának és 24. cikke (2) bekezdésének hatálya alá tartozik.
51 2018. szeptember 13‑i Prefeta ítélet (C‑618/16, EU:C:2018:719, 37. és 39. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
52 Miközben a 2004/38 irányelv az Unió polgárainak és családtagjaiknak a tagállamok területén történő szabad mozgáshoz és tartózkodáshoz való jogát szabályozza, nem lehet alábecsülni a munkavállalók – vagy a gazdaságilag aktív személyek – központi és kiváltságos helyzetét ezen irányelv és különösen annak 7. cikke keretében. Lásd: 2014. november 11‑i Dano ítélet (C‑333/13, EU:C:2014:2358, 73–78. pont).
53 Lásd: Tarola ítélet, 50. pont. Lásd még a 2004/38 irányelv (10) preambulumbekezdését.
54 Az uniós fellépés tartalmára és formájára irányadó elv annak biztosítására irányul, hogy az ilyen fellépés alkalmas legyen az elérni kívánt célok megvalósításának biztosítására, és ne lépje túl az e célok eléréséhez szükséges mértéket. 2022. február 24‑i Viva Telecom Bulgaria ítélet (C‑257/20, EU:C:2022:125, 112. pont).
55 Ezen egyensúlyt néha szigorúan értelmezett arányosságnak nevezik. „Ahhoz, hogy az arányosság elvének megfeleljen, az elfogadott intézkedésnek alkalmasnak kell lennie az elérni kívánt jogszerű célok megvalósításához; nem léphetik túl azt a mértéket, amely szükséges azok megvalósításához (amikor több alkalmas intézkedés közül lehet választani, a legkevésbé hátrányosat kell igénybe venni); és az okozott hátrányok nem lehetnek túlzottak az elérni kívánt célokhoz képest (belső egyensúly vagy szigorúan értelmezett arányosság).” Bobek főtanácsnok Pöpperl ügyre vonatkozó indítványa (C‑187/15, EU:C:2016:194, 45. pont).
56 Lásd a jelen indítvány 30. pontját és a Tarola ítélet 43. pontját.
57 Lásd: Tarola ítélet, 43. pont. A fogadó tagállamban munkavállalói vagy önálló vállalkozói tevékenységet végző uniós polgár időbeli korlátozás nélkül akkor tartja meg munkavállalói jogállását, ha az említett irányelv 7. cikke (3) bekezdése b) pontjának megfelelően azelőtt, hogy kényszerű munkanélkülivé vált volna, a fogadó tagállamban egy évnél hosszabb ideig végzett munkavállalói vagy önálló vállalkozói tevékenységet. Ezzel szemben a fogadó tagállamban korábban egy évnél rövidebb ideig munkavállalói vagy önálló vállalkozói tevékenységet végző uniós polgár csupán arra az időtartamra jogosult megtartani munkavállalói jogállását, amelyet az említett tagállam meghatároz, feltéve, hogy az nem rövidebb a 2004/38 irányelv 7. cikke (3) bekezdésének c) pont szerinti hat hónapnál.
58 Így pedig az uniós polgár akaratától független okok miatt. 2017. december 20‑i Gusa ítélet (C‑442/16, EU:C:2017:1004, 31. és 45. pont) és a Tarola ítélet, 46., 48. és 49. pont.
59 A német kormány úgy véli, hogy az ilyen értelmezés azt jelentené, hogy a 2004/38 irányelv 7. cikke (3) bekezdésének b) pontja szerinti korlátlan idejű tartózkodás jogának megadásánál figyelembe lehetne venni a fogadó tagállamban évtizedekkel ezelőtt, például idénymunkásként teljesített foglalkoztatási időszakokat, még akkor is, ha az érintett személy a közelmúltban csak egy hónapot dolgozott ott.
60 Írország úgy véli, hogy nincs semmilyen alapja annak a feltételezésnek, hogy a 2004/38 irányelv 7. cikke (3) bekezdésének b) pontja alapján különböző rövid munkavégzéssel töltött időszakokat négy vagy öt év alatt össze kell adni, mivel e rövid foglalkoztatási időszakok között az érintett személy elveszítheti a munkavállalói jogállását azt követően, hogy a 2004/38 irányelv 7. cikke (3) bekezdése c) pontjának megfelelően legalább hat hónapig munkanélküli volt. „Megalapozatlan annak feltételezése, hogy rövidtávú (külön–külön egy vagy két hónapos) munkaviszonyokat és munkanélküliként töltött hosszabb időszakokat magában foglaló néhány évet követően valamilyen módon meg lehet vizsgálni a múltban történteket, és visszamenőlegesen úgy lehet tekinteni, hogy jogszabály alapján megtartható az alapvető munkavállalói jogállás az összes kapcsolódó joggal és előnnyel együtt.” Ezenfelül Írország azt állítja, hogy „teljesen tisztázatlan, hogy milyen időszak alatt számolhatók össze a rövid munkaviszonyban töltött időszakok ahhoz, hogy meglegyen az uniós jogalkotó előírt egyéves időszak. Négy vagy öt év lenne, ahogyan azt a jelen ügyben állítják, vagy lehet tíz vagy tizenöt év?”
61 A Bizottság szerint a „munkavállalói” jogállás határozatlan ideig való megtartásához való, a 2004/38 irányelv 7. cikke (3) bekezdésének b) pontja szerinti jog azon a feltételezésen alapul, hogy az egy évnél hosszabb ideig gazdaságilag aktív mobilis uniós polgár megbízható munkavállalóként járult hozzá a munkaerőpiachoz, és kellő mértékben kiismerte azt ahhoz, hogy észszerű időn belül újra munkába álljon és hozzájáruljon a fogadó állam gazdaságához, beleértve annak társadalombiztosítási rendszerét is.
62 Összesen több mint egy év.
63 Különösen, ha a megszakítás időtartama meghaladja a 2004/38 irányelv 7. cikke (3) bekezdésének c) pontjában előírt minimális hat hónapos védelmi időt.
64 Különösen a 2004/38 irányelv 7. cikke (3) bekezdésének b) és c) pontja.
65 A Tarola ítélet 48. pontjában a Bíróság rámutatott arra, hogy a 2004/38 irányelv 7. cikke (1) bekezdésének c) pontja „minden olyan helyzetben [alkalmazandó], amikor a munkavállaló az akaratától független okokból arra kényszerült, hogy az egy év lejárta előtt hagyjon fel tevékenységével a fogadó tagállamban […]”. Véleményem szerint ez azt jelenti, hogy a 2004/38 irányelv 7. cikke (1) bekezdésének b) pontja egyetlen, egy évnél hosszabb, folyamatos időszakra vonatkozik. A folyamatosság eleme jobban kitűnik az ítélet francia nyelvű változatából, amely az „avant l’échéance d’une année” fordulatot használja.
66 Feltéve, hogy az e rendelkezésben foglalt további feltételek teljesülnek.
67 Az adók és társadalombiztosítási járulékok megfizetésével (Lásd analógia útján: 2023. december 21‑i Chief Appeals Officer és társai ítélet, C‑488/21, EU:C:2023:1013, 71. pont).
68 A 2004/38 irányelv 7. cikke (3) bekezdésének c) pontjában szereplő „egy évnél rövidebb” vagy „az első tizenkét hónapban” kifejezés használata azt az értelmezést erősíti meg, hogy az e rendelkezés és hallgatólagosan az ezen irányelv 7. cikke (3) bekezdésének b) pontja szerinti egyéves időszak egyetlen, kritikus „egységnyi” vagy folyamatos időszakot jelent.
69 Lásd: Tarola ítélet, 54. pont. Lásd analógia útján: 2009. június 4‑i Vatsouras és Koupatantze ítélet (C‑22/08 és C‑23/08, EU:C:2009:344, 30. pont), amelyben a Bíróság úgy ítélte meg, hogy a kereső tevékenység rövid időtartama ellenére nem zárható ki, hogy az érintett személy az EUMSZ 45. cikk értelmében munkavállalónak minősül.
70 Ezen ügyben két hét.
71 2015. szeptember 15‑i Alimanovic ítélet (C‑67/14, EU:C:2015:597, 60. pont).
72 Lásd analógia útján a 2004/38 irányelv 16. cikkének (3) bekezdését.
73 Lásd analógia útján: Szpunar főtanácsnok Tarola ügyre vonatkozó indítványa (C‑483/17, EU:C:2018:919, 45–49. pont).
74 Az ilyen kérdések ugyanis elsősorban a szabad mozgáshoz való jog uniós polgár általi gyakorlásának első évében merülhetnek fel.
75 Különösen mivel az éves szabadság igénybevételéhez való jog a kereső tevékenység első évében egyes tagállamokban a minimális szolgálati idő követelménye miatt rendkívül korlátozott lehet.
76 A modern kommunikációs és közlekedési eszközök fejlődése ellenére. E tekintetben bizonyos bürokratikus ügyek csak akkor rendezhetők, ha a munkavállaló a helyszínen tartózkodik.
77 1988. június 21‑i Lair ítélet (39/86, EU:C:1988:322, 38. pont).
78 Lásd például: Eurostat news 2023. február 16‑i „3.5 million job leavers in Q3 2022 in EU” című cikke, elérhető a következő oldalon: https://ec.europa.eu/eurostat/web/products-eurostat-news/w/ddn-20230216-2. A cikk arra utal, hogy 2022 harmadik negyedévében a 25–54 évesek körében a 2021 harmadik negyedévéhez képest megnövekedett a munkahelyüket többek között személyes okokból, így amiatt elhagyók száma, hogy több szabadidőre vágynak, utaznak és lakóhelyet változtatnak.
79 Ezt a jelenséget néha „jobbymoonnak” nevezik. A változó karrierutak és a „jobcrafting” és a „pixelated market” jelenségéről lásd: Bersin, J., The labor market has totally changed: Are ou really ready?, 31 March 2024, frissítés: 2024. április 6., elérhető a következő oldalon: https://joshbersin.com/2024/03/the-needs-of-employees-have-totally-changed-are-you-really-ready/. Lásd még: https://www.shrm.org/mena/executive-network/insights/people-strategy/pixelated-workforce-arrived-ready
80 2013. február 21‑i N ítélet (C‑46/12, EU:C:2013:97, 39. pont). „Mivel ugyanis e fogalom az EUM‑Szerződés által előírt alapvető jog hatályát határozza meg, azt kiterjesztően kell értelmezni.” Szpunar főtanácsnok G. M. A. (Álláskereső) ügyre vonatkozó indítványa (C‑710/19, EU:C:2020:739, 37. pont).
81 A 2004//38 irányelv 7. cikke (3) bekezdésének b) pontjában foglalt egy évhez viszonyítva.
82 Ilyen esetekben, amikor a fogadó tagállamban a foglalkoztatási vagy önálló vállalkozói időszak „egy évnél rövidebb” vagy „tizenkét hónap”, az uniós polgár a 2004/38 irányelv 7. cikke (3) bekezdésének c) pontja által biztosított védelemben részesül az e rendelkezésben meghatározott feltételek szerint. Hangsúlyozni kell, hogy bár az uniós polgár legalább hat hónapig fenntartja a munkavállalói jogállást, valamint tartózkodási jog és egyenlő bánásmód illeti meg, e jogállás nem egyenértékű az irányelv 7. cikke (3) bekezdésének b) pontja értelmében vett foglalkoztatással, a kényszerű munkanélküliség időtartama pedig nem vehető figyelembe az előírt egy évnél hosszabb munkaviszony vagy önálló vállalkozói tevékenység időtartamának kiszámításához.
83 Ami hat hónapot jelent.
84 Ez az értelmezés a 2004/38 irányelvvel elérni kívánt fő célkitűzésnek is megfelel, azaz – a jelen indítvány 16. pontjában felidézetteknek megfelelően – valamennyi uniós polgár szabad mozgáshoz és tartózkodáshoz való joga megerősítésének, továbbá a kifejezetten az irányelv 7. cikkének (3) bekezdésével elérni kívánt célkitűzésnek, azaz a munkavállalói jogállás megtartása által az olyan személyek tartózkodáshoz való joga biztosításának, akik szakmai tevékenységük gyakorlásával akaratuktól független körülményekből eredő munkalehetőség‑hiány miatt hagytak fel. Lásd: Tarola ítélet, 49. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot.
85 Azért emeltem ki ezt a kifejezést, hogy hangsúlyozzam, a 2004/38 irányelv 7. cikke (3) bekezdésének b) pontja az „azt követően, hogy […] alkalmazásba állt” kifejezést használja. Ezért úgy vélem, hogy ez azt követeli meg, hogy az érintett személy ténylegesen alkalmazásban álljon, és ne csupán munkavállalói jogállással rendelkezzen.
86 E tekintetben, és ahogyan azt korábban jeleztem, az utóbbiak a Bíróság értelmezésének tárgyát képezték. Lásd: 2017. december 20‑i Gusa ítélet (C‑442/16, EU:C:2017:1004, 31. és 45. pont). Lásd analógia útján: Tarola ítélet, 46, 48. és 49. pont.
87 Amely az ír jog szerint az álláskeresési támogatás kifizetésére illetékes szerv.
88 Amely az ír jog szerint a tartózkodási engedélyek kiadására illetékes szerv.
89 2018. június 27‑i Diallo ítélet (C‑246/17, EU:C:2018:499, 45. és 59. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
90 A Bizottság a Phelan J. által az I.T. kontra Minister for Justice ügyben hozott ítéletre ([IEHC] 40., 72. pont) hivatkozott.
91 Lásd ebben az értelemben: https://www.citizensinformation.ie/en/social-welfare/unemployed-people/jobseekers-allowance/. A Citizens Information Board (polgári tájékoztatási tanács) az a jogszabály alapján létrehozott szerv, amely támogatja a köz‑ és szociális szolgáltatások széles körével kapcsolatos tájékoztatás, tanácsadás és érdekérvényesítés biztosítását. E szerv működteti a Citizens Information oldalt (citizensinformation.ie). A tanács a szociális védelmi minisztérium (korábban DEASP) alá tartozik.
92 A kérdést előterjesztő bíróságnak kell megvizsgálnia.
93 A kérdést előterjesztő bíróságnak azt kell értékelnie, hogy e szabályok és feltételek az alapeljárás tárgyát képező kereset szempontjából releváns időpontban is fennálltak‑e.
94 Ennek az átfedésnek a mértéke az álláskeresési támogatás megítélésének szabályaitól és feltételeitől, és így esetleg a „munkából való önkéntes és indokolás nélküli kilépés” megfogalmazás értelmezésétől függ.
95 A 2004/38 irányelv 7. cikke (3) bekezdése b) pontjának megfelelően.
96 E tekintetben és amint azt korábban már említettem, a 2004/38 irányelv célja, hogy megkönnyítse és megerősítse a tagállamok területén való szabad mozgás és tartózkodás jogának a gyakorlását, amelyet közvetlenül az EUMSZ 21. cikk (1) bekezdése biztosít az uniós polgároknak.