MACIEJ SZPUNAR

FŐTANÁCSNOK INDÍTVÁNYA

Az ismertetés napja: 2021. december 16.(1)

C‑411/20. sz. ügy

S

kontra

Familienkasse Niedersachsen‑Bremen der Bundesagentur für Arbeit

(a Finanzgericht Bremen [brémai adóügyi bíróság, Németország] által benyújtott előzetes döntéshozatal iránti kérelem)

„Előzetes döntéshozatal – Személyek szabad mozgása – Uniós polgárság – Egyenlő bánásmód – Valamely tagállam gazdaságilag inaktív állampolgára, aki három hónapnál kevesebb ideje tartózkodik egy másik tagállam területén – Az ilyen személy kizárása a családi ellátásokra való jogosultságból – 883/2004/EK rendelet – 4. cikk – Egyenlő bánásmód – 2004/38/EK irányelv – 6. cikk – Három hónapnál rövidebb tartózkodás – A 24. cikk (2) bekezdése – Egyenlő bánásmódtól való eltérés – A »szociális segítségnyújtási ellátások« fogalma”

I.      Bevezetés

1.        Kizárhatja‑e valamely tagállam az Európai Unió egy másik tagállam állampolgárságával rendelkező polgárait a családi támogatások igényléséből az e tagállamban való tartózkodásuk első három hónapjában, ha ezen időszak során nem rendelkeznek belföldi jövedelemmel, míg az említett tagállam olyan állampolgára, aki azt követően tér vissza e tagállamba, hogy az uniós jog alapján egy másik tagállamban tartózkodott, a visszatérésétől jogosult lehet erre, anélkül hogy ilyen jövedelemben részesülne?

2.        Ezt a kérdést teszi fel a kérdést előterjesztő bíróság egy bolgár állampolgár, S és a Familienkasse Niedersachsen‑Bremen der Bundesagentur für Arbeit (a Szövetségi Munkaügyi Hivatal alsó‑szászországi és brémai családi támogatásokat folyósító pénztára, Németország; a továbbiakban: Familienkasse) között folyamatban lévő jogvita keretében, amelynek tárgya az, hogy ez utóbbi megtagadta tőle a családi támogatások nyújtását.

3.        Ebben az összefüggésben a Bíróságnak a 2004/38/EK irányelv(2) 24. cikkét és a 883/2004/EK rendelet(3) 4. cikkét kell értelmeznie, és meg kell határoznia, hogy ez a kérdés teljes mértékben illeszkedik‑e a Dano(4), az Alimanovic(5) és a García‑Nieto és társai ítélettel(6) megkezdett ítélkezési gyakorlat irányvonalába.

4.        A jelen indítványban kifejtem azokat az okokat, amelyek miatt úgy vélem, hogy a más tagállamok gazdaságilag inaktív állampolgárainak az alapügyben szereplőhöz hasonló, családi támogatásokra való jogosultságból való kizárása nem tartozik ezen ítélkezési gyakorlat körébe.

II.    Jogi háttér

A.      Az uniós jog

5.        Az elsődleges jog bizonyos rendelkezései, nevezetesen az EUMSZ 21. cikk (1) bekezdése és az Európai Unió Alapjogi Chartájának (a továbbiakban: Charta) 7. cikke mellett, a jelen ügy szempontjából a 883/2004/EK rendelet 1. cikkének z) pontja, 3. cikke (1) bekezdésének j) pontja, 4. cikke, 11. cikkének (1) és (3) bekezdése, 70. cikkének (1)–(4) bekezdése, valamint a 2004/38/EK irányelv 6. cikke, 7. cikke (1) bekezdésének b) pontja, 14. cikkének (1) bekezdése és 24. cikke releváns.

B.      A német jog

6.        Az Einkommensteuergesetz (a jövedelemadóról szóló törvény, a továbbiakban: EStG) 62. §‑ának az alapügy tényállására alkalmazandó szövege a következőképpen szól:

„(1)      ¹A 63. § értelmében vett gyermekek tekintetében a jelen törvény alapján gyermeknevelési támogatásra jogosult minden olyan személy, aki:

1.      belföldön lakóhellyel vagy szokásos tartózkodási hellyel rendelkezik

[…]

²Az (1) bekezdés szerinti gyermeknevelési támogatásra való jogosultsághoz a jogosultat a részére kiadott azonosítószámmal kell azonosítani […]. Az azonosítószám utólagos kiadása visszamenőleges hatályú azokra a hónapokra, amelyek során teljesülnek az első mondatban foglalt feltételek.

(1a)      ¹Ha az Európai Unió más tagállamának vagy az Európai Gazdasági Térségről szóló megállapodás hatálya alá tartozó államnak az állampolgára belföldön létesít lakóhelyet vagy szokásos tartózkodási helyet, a lakóhely vagy a szokásos tartózkodási hely létesítését követő első három hónapra nem jogosult gyermeknevelési támogatásokra. Ez a szabály nem alkalmazható, ha bizonyítja, hogy a 2. § (1) bekezdése első mondatának 1–4. pontja értelmében belföldi jövedelmet szerez, a 19. § (1) bekezdése első mondatának 2. pontja szerinti jövedelmek kivételével. ³Az első mondatban említett időszak leteltét követően az ilyen állampolgár gyermeknevelési támogatás igénylésére jogosult, kivéve, ha a [Gesetz über die allgemeine Freizügigkeit von Unionsbürgern (az uniós polgárok szabad mozgásáról szóló törvény)] 2. §‑ának (2) vagy (3) bekezdésében előírt feltételek nem teljesülnek, vagy ha csak az uniós polgárok szabad mozgásáról szóló törvény 2. §‑a (2) bekezdése 1a. pontjában előírt feltételek teljesülnek, anélkül hogy e törvény 2. §‑ának (2) bekezdésében foglalt feltételek bármelyike korábban teljesült volna. ⁴Annak vizsgálata, hogy teljesülnek‑e a gyermeknevelési támogatásokra való jogosultság feltételei a második mondatnak megfelelően, kizárólag a Familienkasse hatáskörébe tartozik […]. ⁵Amennyiben ilyen esetben a Familienkasse elutasítja a gyermeknevelési támogatás iránti kérelmet, határozatát közölnie kell a bevándorlási ügyekben illetékes hatósággal. ⁶Ha a kérelmező hamis vagy hamisított dokumentumok felhasználásával, illetve csalárd módon azt a látszatot kelti, hogy megfelel a családi támogatásra való jogosultság feltételeinek, a Familienkasse erről haladéktalanul tájékoztatja a bevándorlási ügyekben illetékes hatóságot.

[…]”

III. Az alapjogvita alapjául szolgáló tényállás, az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdés és a Bíróság előtti eljárás

7.        Az alapeljárás felperese, S, a férje, V és a 2003‑ban, 2005‑ben és 2010‑ben született három gyermekük, bolgár állampolgárok.

8.        S először 2015 májusában nyújtott be családi támogatás iránti kérelmet három gyermeke után a Familienkassénál.

9.        2015. május 13‑i határozatával a Familienkasse helyt adott e kérelemnek, és 2015 májusától kezdődően rendszeres támogatást nyújtott a három gyermek után.

10.      2016. április 25‑én a nyilvántartó hatóság hivatalból törölte S‑t és három gyermekét Bremerhavenben (Németország) található címükről azzal az indokkal, hogy a szóban forgó lakás nem lakott. E törlést követően a Familienkasse 2016. június 3‑tól megszüntette a családi támogatások S részére történő folyósítását, és ugyanezen a napon hozott határozatával 2016 májusától visszavonta a családi támogatások S számára történő megállapításáról szóló határozatát, és az ez utóbbi hónapra kifizetett támogatások visszatérítését követelte tőle.

11.      2017 decemberében S családi támogatás iránti kérelmet nyújtott be két gyermeke, N és A után a Familienkasse Nordrhein‑Westfalen Nordhoz (Észak‑Rajna‑Vesztfália családtámogatási pénztára, Németország), és egy Hernében (Németország) található címet jelölt meg. A hatóság több levelet küldött erre a címre, amelyeket a „címzett ismeretlen” jelzés postai szolgáltató általi feltüntetésével kézbesítettek vissza.

12.      A 2018. augusztus 1‑jei, hirdetmény útján közölt határozatával az említett hatóság elutasította e kérelmet, lényegében azzal az indokkal, hogy S nem rendelkezik lakóhellyel vagy szokásos tartózkodási hellyel Németországban.

13.      2019. október 28‑án S újabb családi támogatás iránti kérelmet nyújtott be három gyermeke után a Familienkasséhoz.

14.      2019. december 27‑i határozatával a Familienkasse elutasította e kérelmet a 2019 augusztusától kezdődő időszak vonatkozásában. A Familienkasse megállapította, hogy S, V és gyermekeik 2019. augusztus 19. óta tartózkodnak Németországban, amely időpont egybeesik az e tagállam területére Bulgáriából való beutazásuk és egy bremerhaveni lakásban való beköltözésük időpontjával. A Familienkasse ugyanis úgy ítélte meg, hogy S a németországi tartózkodásának létesítését követő első három hónapban nem szerzett belföldi jövedelmet, így erre az időszakra S nem felelt meg a gyermeknevelési támogatásra való jogosultság igényléséhez az EStG 62. §‑ának (1a) bekezdésében előírt feltételeknek.

15.      2020. április 6‑i határozatával a Familienkasse elutasította S panaszát, és helybenhagyta az elutasító határozatát. Kifejtette, hogy S a szóban forgó időszakban nem folytatott keresőtevékenységet, és megállapította, hogy V által a 2019. november 5. és december 12. közötti időszakban végzett tevékenység elhanyagolható volt.

16.      2020. május 10‑én S keresetet nyújtott be a kérdést előterjesztő bírósághoz gyermeknevelési támogatás iránti kérelme elutasításának megsemmisítése és a Familienkasse arra való kötelezése iránt, hogy folyósítson gyermeknevelési támogatást a három gyermeke után 2019 augusztusától októberig terjedő hónapokra.

17.      2020. július 13‑i végzésével a Finanzgericht Bremen (brémai pénzügyi bíróság, Németország) elkülönítette a vitatott időszakra, azaz 2019 augusztusától októberéig követelt gyermeknevelési támogatásokra vonatkozó eljárást az eljárás többi részétől.

18.      Először is a kérdést előterjesztő bíróság rámutat, hogy a gyermeknevelési támogatások a 883/2004 rendelet 1. cikkének z) pontjával összefüggésben értelmezett 3. cikke (1) bekezdésének j) pontja értelmében vett „családi ellátások” fogalmába tartoznak.(7) Az adóból finanszírozott családi támogatásokat ugyanis jogilag meghatározott helyzetben, a szülők jövedelmétől és a kérelmező személyes szükségletének bármiféle egyedi mérlegeléssel való vizsgálatától függetlenül nyújtják a jogosultaknak. Kettős célt követnek, nevezetesen a gyermek létminimuma körébe tartozó szükségletek alkotmányosan megkövetelt adómentessége lehetővé tételét, és amennyiben e célból nem szükségesek, a család segítése szociális jogi szempontból.

19.      Másodszor e bíróság lényegében megjegyzi, hogy az EStG 62. §‑ának (1a) bekezdése egy 2019. júliusi jogszabály‑módosítás nyomán eltérő bánásmódot valósít meg valamely tagállamnak a Németországban lakóhelyet vagy szokásos tartózkodási helyet létesítő állampolgára és azon német állampolgár között, aki valamely más tagállamban való tartózkodást követően létesít németországi lakóhelyet vagy szokásos tartózkodási helyet. E tekintetben rámutat, hogy e rendelkezés alapján egy másik tagállam olyan állampolgárától, mint S, megtagadják a családi támogatás juttatását a tartózkodásának első három hónapjában, ha nem bizonyítja, hogy keresőtevékenység folytatásából származó belföldi jövedelemben részesül, míg a német állampolgárnak akkor is jár ez a támogatás, ha nem folytat ilyen tevékenységet.

20.      E tekintetben a kérdést előterjesztő bíróság kifejti, hogy az (1a) bekezdésnek az EStG 62. §‑ába való beiktatásáról rendelkező törvénytervezetben a német jogalkotó úgy ítélte meg, hogy a szóban forgó eltérő bánásmód összeegyeztethető az uniós joggal, mivel lehetővé teszi a más tagállambeli állampolgárok olyan tömeges beáramlásának megakadályozását, amely indokolatlan terhet róna a német társadalombiztosítási rendszerre. Ezenkívül a kérdést előterjesztő bíróság kiemeli, hogy e jogalkotó szerint ez az eltérő bánásmód alapulhat a 2004/38 irányelv 24. cikkének (2) bekezdésén, mivel a más tagállam állampolgárságával rendelkező, keresőtevékenységet nem folytató állampolgárai által kapott családi támogatások ugyanolyan hatással járnak, mint egy szociális ellátás. Mindemellett az említett jogalkotó e törvénytervezetben nem foglalkozott kifejezetten a 883/2004 rendelet 4. cikkének esetleges következményével. Végül a német jogalkotó a Bizottság kontra Egyesült Királyság ítéletre(8) hivatkozva ezen eltérő bánásmódot a fogadó tagállam költségvetése védelmének szükségességével igazolta.

21.      Harmadszor, a kérdést előterjesztő bíróság mindazonáltal megjegyzi, hogy jogtudományi vita tárgyát képezi az a kérdés, hogy a családi támogatások a 2004/38 irányelv 24. cikkének (2) bekezdése értelmében vett „szociális segítségnyújtás” fogalma alá tartoznak‑e. Egyes szerzők szerint ugyanis a családi támogatások szűk értelemben vett szociális biztonsági ellátásoknak minősülnek, mivel a nyújtásuknak nincs jövedelmi feltétele. A kérdést előterjesztő bíróság ezenkívül hozzáteszi, hogy noha a 883/2004 rendeletnek megfelelően valamely tagállam hatáskörrel rendelkezik arra, hogy meghatározza a más tagállamok területén tartózkodó állampolgárai részére keresőtevékenység végzése nélkül járó családi ellátások jogosultsági feltételeit, e rendelet 4. cikke ugyanakkor egyenlő bánásmódra vonatkozó kötelezettséget ír elő, és e rendelet nem tartalmaz olyan rendelkezést, amely lehetővé tenné a jelen ügyben szereplőhöz hasonló eltérő bánásmód alkalmazását.

22.      E körülmények között a Finanzgericht Bremen (brémai pénzügyi bíróság, Németország) a Bírósághoz 2020. szeptember 2‑án érkezett 2020. augusztus 20‑i határozatával úgy határozott, hogy az eljárást felfüggeszti, és előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdést terjeszti a Bíróság elé:

„Úgy kell‑e értelmezni a [2004/38 irányelv] 24. cikkét és a [883/2004 rendelet] 4. cikkét, hogy azokkal ellentétes az olyan tagállami szabályozás, amelynek értelmében valamely másik tagállam olyan állampolgára, aki belföldön lakóhelyet vagy szokásos tartózkodási helyet létesít, és nem igazolja, hogy mezőgazdasági és erdőgazdálkodási tevékenységből, iparűzési tevékenységből, vállalkozói tevékenységből vagy munkaviszonyból származó belföldi jövedelemmel rendelkezik, a lakóhelye vagy szokásos tartózkodási helye létesítésétől számított első három hónapban nem jogosult a [883/2004] rendelet 1. cikkének z) pontjával összefüggésben értelmezett 3. cikke (1) bekezdésének j) pontja szerinti családi ellátásokra, miközben az érintett tagállam azonos helyzetben lévő állampolgára a mezőgazdasági és erdőgazdálkodási tevékenységből, iparűzési tevékenységből, vállalkozói tevékenységből vagy munkaviszonyból származó belföldi jövedelem igazolása nélkül jogosult a [883/2004] rendelet 1. cikkének z) pontjával összefüggésben értelmezett 3. cikke (1) bekezdésének j) pontja szerinti családi ellátásokra?”

23.      S, a német, a cseh és a lengyel kormány, valamint az Európai Bizottság terjesztett elő észrevételeket. Az ügyben nem tartottak tárgyalást. A felek írásban válaszoltak a Bíróság kérdéseire.

IV.    Előzetes megjegyzések

24.      A Bizottság által az alapeljárás felperese álláskeresői minőségét illetően megfogalmazott kétségeket illetően szeretnék rámutatni, hogy a kérdést előterjesztő bíróság jelzi, hogy S a szóban forgó időszakban nem folytatott keresőtevékenységet, és hogy a házastársa által a 2019. november 5. és december 12. közötti időszakban végzett tevékenység elhanyagolható volt.

25.      Mindenesetre meg kell állapítani, hogy a szóban forgó családi támogatások nem minősíthetők a valamely tagállam munkaerőpiacán a munkavállalás megkönnyítését célzó „pénzügyi természetű ellátásoknak”, és ezért az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdést, amint azt a Bizottság javasolja, nem a 883/2004 rendelet 4. cikke és az EUMSZ 45. cikk(9) fényében kell vizsgálni, hanem kizárólag az előbbi rendelkezés fényében.

V.      Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdés elemzése

26.      A kérdést előterjesztő bíróság az egyetlen kérdésével lényegében arra vár választ, hogy a 2004/38 irányelv 24. cikkét és a 883/2004 rendelet 4. cikkét úgy kell‑e értelmezni, hogy azokkal ellentétes az olyan tagállami szabályozás, amely előírja, hogy a más tagállam állampolgárságával rendelkező uniós polgár az e tagállamba való tartózkodásának első három hónapja alatt csak azzal a feltétellel részesülhet családi támogatásban, ha ezen időszak során belföldi jövedelmet szerez, miközben az érintett tagállam azon állampolgára, aki az uniós jog alapján más tagállamban való tartózkodását követően visszatér, a visszatérésétől kezdve jövedelemre vonatkozó feltétel nélkül jogosult erre?

27.      Annak érdekében, hogy e kérdésre hasznos választ javasolhassak a Bíróságnak, először azt vizsgálom meg, hogy az alapeljárás felperesének és gyermekeinek helyzete a 2004/38 irányelv 24. cikke (2) bekezdésének hatálya alá tartozik‑e (A rész). Amennyiben – amint az az alábbi okfejtésemből kitűnik – arra jutok, hogy nem ez a helyzet, másodsorban arra a kérdésre fogok kitérni, hogy az alapügyben szóban forgó nemzeti jogszabály összeegyeztethető‑e a hátrányos megkülönböztetés tilalmának az EUMSZ 18. cikkben elismert és ezen irányelv 24. cikkének (1) bekezdésében, valamint a 883/2004 rendelet 4. cikkében konkretizált elvével (B rész).

A.      A 2004/38 irányelv 24. cikke (2) bekezdésének alkalmazhatóságáról

28.      Mindenekelőtt emlékeztetni kell arra, hogy a 2004/38 irányelv 24. cikkének (1) bekezdése értelmében „ezen irányelv alapján a fogadó tagállam területén tartózkodó valamennyi uniós polgárt a Szerződés alkalmazási körébe tartozó területeken egyenlő bánásmód illet meg a fogadó tagállam állampolgáraival […]”. Ezen irányelv 24. cikkének (2) bekezdése úgy rendelkezik, hogy „[a]z első bekezdéstől eltérve, a fogadó tagállam nem köteles szociális segítségnyújtásra való jogosultságot biztosítani a tartózkodás első három hónapjában, vagy adott esetben a 14. cikk (4) bekezdésének b) pontjában előírt hosszabb időszakban, […] a munkavállalókon, önálló vállalkozókon, e jogállásukat megtartó személyeken és családtagjaikon kívüli személyeknek”.

29.      Amint arra rámutattam, a jelen ügyben az a kérdés merül fel, hogy az alapügyben szóban forgó helyzetre kiterjed‑e a 2004/38 irányelv 24. cikkének (2) bekezdésében foglalt eltérés lehetősége. A Bíróságnak már volt alkalma értelmezni ezt a rendelkezést a Dano, az Alimanovic, a García‑Nieto és társai, valamint a Jobcenter Krefeld(10) ítélet alapjául szolgáló ügyekben.

30.      Annak vizsgálatához, hogy a kérdést előterjesztő bíróság által feltett kérdés az ítélkezési gyakorlat ezen irányvonalába illeszkedik‑e, célszerűnek tűnik számomra előzetesen ismertetni az ezen ítéletekből eredő tanulságokat.

1.      Az ítélkezési gyakorlat háttere

a)      A Dano, az Alimanovic és a García‑Nieto és társai ítéletek

31.      A Bíróság a Dano, az Alimanovic és a García‑Nieto és társai ítéletekben meghatározta azokat a feltételeket, amelyek alapján egy másik tagállam állampolgárságával rendelkező, gazdaságilag inaktív uniós polgár fogadó tagállama a szociális segítségnyújtási ellátások terén eltérhet a 2004/38 irányelv 24. cikkének (1) bekezdésében és az ilyen polgárt megillető – a 883/2004 rendelet 4. cikkében előírt –egyenlő bánásmódhoz való jogtól. Az ezen ítéletek alapjául szolgáló ügyek ugyanis arra vonatkoztak, hogy a német hatóságok megtagadták a német jogszabályok által előírt „alapellátások”, többek között „a megélhetési költségeket fedező ellátások” nyújtását más tagállamok állampolgárainak.

32.      A Dano ítélet alapjául szolgáló ügyben E. Dano soha nem dolgozott Németországban, semmi nem utalt arra, hogy munkát keresett volna, és a szabad mozgáshoz való jogát „kizárólag azért gyakorolta, hogy Németországban szociális segélyben részesüljön”(11), ahol több mint három hónapja kisgyermekével lakott. A Bíróság megállapította, hogy mivel E. Dano és fia nem rendelkezik elegendő forrásokkal, és így a 2004/38 irányelv értelmében nem igényelhettek tartózkodási jogot a fogadó tagállamban, nem hivatkozhatnak a hátrányos megkülönböztetés tilalmának az ezen irányelv 24. cikkének (1) bekezdésében foglalt elvére.(12) A Bíróság ezzel kapcsolatban Wathelet főtanácsnokot követve hangsúlyozta,(13) hogy ilyen körülmények között az érintett tagállam attól való megfosztása, hogy megtagadja a szociális ellátások nyújtását az uniós polgároktól, „azzal a következménnyel járna, hogy azok a személyek, akik valamely másik tagállam területére érkezésükkor nem rendelkeznek elegendő forrásokkal szükségleteik kielégítéséhez, automatikusan rendelkeznének azokkal egy olyan különleges, nem járulékalapú pénzbeli ellátás nyújtása folytán, amelynek célja a kedvezményezett megélhetésének biztosítása”(14). A Bíróság rámutatott arra, hogy ugyanezt a megállapítást kell tenni a 883/2004 rendelet 4. cikkét illetően is, mivel az ott említett ellátásokat e cikk értelmében kizárólag abban a tagállamban nyújtják, amelyben az érintett személy lakóhellyel rendelkezik, összhangban a jogszabályaival,(15) tehát az uniós joggal.

33.      Az Alimanovic ítélet(16) alapjául szolgáló ügyben N. Alimanovic, aki több mint három hónapja Németországban lakott, szociális segítségnyújtási ellátást igényelt a maga és lánya számára. Rövid időtartamú munkaviszonnyal rendelkeztek, vagy egy évnél rövidebb idejű munkalehetőségeket szereztek, és a szóban forgó ellátásokra való jogosultság megtagadásakor már nem rendelkeztek a 2004/38 irányelv 7. cikke (3) bekezdésének c) pontja(17) szerinti álláskeresői jogállással. A Bíróság rámutatott, hogy még ha a kérdést előterjesztő bíróság szerint N. Alimanovic és lánya alapíthatta is tartózkodási jogát ezen irányelv 14. cikke (4) bekezdésének b) pontjára, mégis fontos volt hangsúlyozni, hogy a fogadó tagállam hivatkozhat az irányelv 24. cikkének (2) bekezdésében foglalt eltérésre annak érdekében, hogy ne biztosítsa számukra a kért szociális segítségnyújtási ellátást.(18) A Bíróság rámutatott, hogy ez az eltérési lehetőség a munkavállalói jogállás fenntartásának fokozatos rendszerén alapul, amelynek célja a tartózkodási jog és a szociális ellátásokhoz való hozzáférés biztonságossá tétele. Így a Bíróság megállapította, hogy a 2004/38 irányelv, ahogy létrehozza ezt a rendszert, „maga veszi figyelembe a szociális ellátásért folyamodó egyes kérelmezők egyedi helyzetét jellemző körülményeket és különösen a gazdasági tevékenység végzésének időtartamát”; ennélfogva az egyedi vizsgálat nem volt kötelező ezen eltérésnek a fogadó tagállam általi végrehajtása keretében sem az érintett személy egyéni helyzetének figyelembevétele, sem annak megállapítása céljából, hogy az érintett uniós polgár a tartózkodásának keretében indokolatlan terhet ró a szociális segítségnyújtási rendszerre.(19)

34.      A García‑Nieto és társai ítélet alapjául szolgáló ügyben az alapügy felperesei, akik kevesebb mint három hónapja tartózkodtak Németországban, álláskeresők voltak.(20) A Bíróság szerint a 2004/38 irányelv 24. cikke (2) bekezdésének szövegéből kifejezetten következik, hogy a fogadó tagállam a tartózkodás első három hónapjában megtagadhatja a szociális segítségnyújtási ellátások nyújtását a munkavállalókon, az önálló vállalkozókon vagy az e jogállásukat megtartó személyeken kívüli személyektől.(21)

35.      Ebben a három ítéletben a Bíróság tehát kimondta, hogy a 2004/38 irányelv 24. cikkével és a 883/2004 rendelet 4. cikkével nem ellentétes az olyan tagállami szabályozás, amelynek értelmében a más tagállamok állampolgárait kizárják a szociális segítségnyújtási ellátásokból, amennyiben ezen állampolgárok ezen irányelv alapján nem rendelkeznek tartózkodási joggal a fogadó tagállamban,(22) vagy csak három hónapos határozott időtartamra rendelkeznek e tagállamban való tartózkodás jogával ezen irányelv 6. cikkének (1) bekezdése alapján,(23) vagy a tartózkodási joguk kizárólag ugyanezen irányelv 14. cikke (4) bekezdésének b) pontján alapul,(24) miközben az érintett tagállam az azonos helyzetben lévő állampolgárai számára biztosítja ezeket az ellátásokat. A Bíróság szerint ugyanis annak elismerése, hogy e személyek az állampolgárokra vonatkozó azonos feltételek mellett jogosultak szociális ellátásokra, szembe menne azon célkitűzéssel, hogy úgy őrizzék meg a tagállamok szociális segítségnyújtási rendszerének pénzügyi egyensúlyát, hogy – amint az a 2004/38 irányelv (10) preambulumbekezdéséből kitűnik – a tartózkodási jogukat gyakorló személyek ne jelentsenek indokolatlan terhet a fogadó tagállam szociális segítségnyújtási rendszerének.(25)

b)      A Jobcenter Krefeld ítélet

36.      A Jobcenter Krefeld ítélet alapjául szolgáló ügyben szóban forgó helyzet, amely egy olyan lengyel állampolgárt érintett, aki két kiskorú lányával együtt Németországban tartózkodott, egyértelműen különbözik a fent említett három ügyben szóban forgó tényállásoktól. JD uniós polgár ugyanis, mielőtt munkanélkülivé vált volna a fogadó tagállamban, ott dolgozott és a gyermekeit ott iskoláztatta, ekként a munkavállalók Unión belüli szabad mozgásáról szóló, 2011. április 5‑i 492/2011/EU európai parlamenti és tanácsi rendelet (HL 2011. L 141., 1. o.) 10. cikkén alapuló tartózkodási joggal rendelkezett.

37.      A Bíróság megállapította, hogy egy olyan uniós polgár helyzete, mint JD, a tagállamok szociális segítségnyújtási rendszere pénzügyi egyensúlyának megőrzésére irányuló cél tekintetében lényegesen különbözik a Dano (a 2004/38 irányelven alapuló tartózkodási jog hiánya), a García‑Nieto és társai (az ezen irányelv 6. cikkének (1) bekezdésén alapuló tartózkodási jog) és az Alimanovic (álláskeresésére tekintettel kizárólag a 2004/38 irányelv 14. cikke (4) bekezdésének b) pontján alapuló tartózkodási jog) ítéletek alapjául szolgáló ügyek felpereseinek helyzetétől.(26) E következtetés megállapításához a Bíróság emlékeztetett arra, hogy a (korábbi) migráns munkavállaló gyermekeit az oktatáshoz való hozzáférés iránti joguk biztosítása érdekében megillető tartózkodási jog, és származtatott módon, a felügyeletüket ellátó szülőt megillető tartózkodási jog eredetileg e szülő munkavállalói jogállásából ered. Ugyanakkor e jog annak megszerzését követően önállóvá válik, és e jogállás elvesztését követően is fennállhat.(27) A Bíróság ezt követően megállapította, hogy az ilyen tartózkodási joggal rendelkező személyeket a szociális kedvezmények nyújtása terén a 492/2011 rendeletben(28) előírt, a saját állampolgárokkal való egyenlő bánásmódhoz való jog is megilleti, még akkor is, ha már nem hivatkozhatnak arra a munkavállalói jogállásra, amelyre az eredeti tartózkodási jogukat alapították.(29)

38.      A Dano, Alimanovic, García‑Nieto és társai, valamint a Jobcenter Krefeld ítéletekből eredő ítélkezési gyakorlat bizonyos elemei számomra hasznosnak tűnnek a kérdést előterjesztő bíróság által a jelen ügyben feltett kérdés, különösen a „szociális segítségnyújtási ellátások” fogalmára vonatkozó kérdések vizsgálatához. Ez alapján a következő kérdés merül fel: az ezen ítélkezési gyakorlatból levont tanulságok alkalmazhatók‑e az alapügyre? Ezzel kapcsolatban kétségeim vannak.

2.      A jelen ügy sajátosságai

39.      Az alapeljárásban és a Dano, Alimanovic, García‑Nieto és társai, valamint a Jobcenter Krefeld ítélet alapjául szolgáló ügyekben szóban forgó helyzet közös pontja, hogy az uniós polgár nem szerzett belföldi jövedelmet a fogadó tagállamban abban az időszakban, amelyre vonatkozóan a nemzeti hatóság elutasította a családi támogatás iránti kérelmét. Ezenkívül, mint a García‑Nieto és társai ítélet alapjául szolgáló ügyben is, S és gyermekei fogadó tagállamban való tartózkodása a 2004/38 irányelv 6. cikkének (1) bekezdésén alapul.

40.      Ezzel szemben az alapügy felperesétől eltérően a Dano és az Alimanovic ítélet alapjául szolgáló ügyekben érintett uniós polgárok több mint három hónapja tartózkodtak a fogadó tagállamban, és tartózkodásuk főszabály szerint a 2004/38 irányelv 7. cikkén alapult.(30) Ennél is fontosabb, ahogy azt az alábbiakban bemutatom, hogy a jelen ügy nem „szociális segítségnyújtási ellátásokra” vonatkozik, mint a Dano, az Alimanovic és a García‑Nieto és társai ítélet alapjául szolgáló ügyekben, hanem családi támogatásokra.(31)

41.      Ilyen körülmények között szeretném kifejezni a kétségeimet a fogadó tagállam azon lehetőségével kapcsolatban, hogy a jelen ügy körülményeire tekintettel a 2004/38 irányelv 24. cikkének (2) bekezdésében előírt korlátozásokra hivatkozzon. Mielőtt e kérdésre rátérek, meg kell határozni, hogy S‑t és gyermekeit megilleti‑e az ezen irányelv 24. cikkének (1) bekezdésében előírt egyenlő bánásmódhoz való jog, és ehhez meg kell vizsgálni, hogy S jogszerűen tartózkodik‑e ebben a tagállamban.(32)

3.      A 2004/38 irányelv 6. cikke szerinti tartózkodási jog

a)      Előzetes megjegyzések

42.      A Bíróság számos alkalommal emlékeztetett arra, hogy az uniós polgár jogállásnak az a rendeltetése, hogy a tagállamok állampolgárainak alapvető jogállása legyen.(33) Az EUMSZ 21. cikk (1) bekezdése értelmében a Szerződésekben és a végrehajtásukra hozott intézkedésekben megállapított korlátozásokkal és feltételekkel minden uniós polgárnak joga van a tagállamok területén való szabad mozgáshoz és tartózkodáshoz. Amint azt a 2004/38 irányelv 1. cikke kimondja, ezen irányelv célja többek között az e jog gyakorlására vonatkozó feltételek és korlátozások meghatározása.(34) E korlátozások és feltételek között szerepelnek az ezen irányelv 3. cikkének (1) bekezdésében szereplő, az irányelv személyi hatályára vonatkozó korlátozások és feltételek,(35) és vitathatatlanul az ezen irányelv 6. cikkében előírt korlátozások és feltételek.

b)      A tartózkodás jogszerűsége a 2004/38 irányelv 6. cikke alapján

43.      A 2004/38 irányelv 24. cikkének személyi hatályát illetően emlékeztetek arra, hogy a Bíróság a Dano, az Alimanovic és a García‑Nieto és társai ítéletekben úgy ítélte meg, hogy a „szociális segítségnyújtási ellátásokhoz” való hozzáférés tekintetében az uniós polgár az említett irányelv 24. cikkének (1) bekezdése értelmében csak akkor tarthat igényt a fogadó tagállam állampolgáraival egyenlő bánásmódra, ha a fogadó tagállam területén való tartózkodása megfelel az említett irányelv feltételeinek.(36) Ez a követelmény tehát az e rendelkezésben foglalt egyenlő bánásmódhoz való joggal való rendelkezés előfeltételét képezi.

44.      A Bizottság írásbeli észrevételeiben előadja, hogy noha az első három hónapban az uniós polgárok a 2004/38 irányelv 6. cikke értelmében tartózkodási joggal rendelkeznek a fogadó tagállamban, csak az irányelv 7. cikkének (1) bekezdésében foglalt feltételek betartása mellett lehet „jogszerű tartózkodásról” beszélni. Ezt az állítást a Bíróság által e tárgyban feltett kérdésre adott írásbeli válaszában a Bizottság pontosította, jelezve, hogy „a más tagállamból származó uniós polgár tartózkodáshoz való joga az első három hónapban […] még nem minősül az [ezen irányelv] 7. cikkének (1) bekezdése értelmében vett »jogszerű tartózkodási jognak«”.(37)

45.      Nem osztom a Bizottság álláspontját, és úgy vélem, hogy a használt kifejezések félreérthetők.

46.      Először is emlékeztetek arra, hogy a 2004/38 irányelv 6. cikkének (1) bekezdése értelmében „[a]z uniós polgárokat érvényes személyazonosító igazolvány vagy útlevél birtokában külön feltételek és formai követelmények nélkül három hónapig megilleti a tartózkodás joga egy másik tagállam területén”. E tartózkodási jog tehát valamennyi uniós polgárt megilleti, függetlenül attól, hogy gazdaságilag aktív vagy inaktív. Ezen irányelv 14. cikkének (1) bekezdése mindaddig fenntartja az említett tartózkodási jogot, amíg az uniós polgár és családtagjai nem jelentenek indokolatlan terhet a fogadó tagállam szociális segítségnyújtási rendszerére.(38) Így, tekintettel arra, hogy az említett irányelv 6. cikkében előírt tartózkodási jog az irányelv általános összefüggései között jogszerű,(39) nem tagadható, hogy – amint az a Bíróság elé terjesztett iratokból kitűnik – S és gyermekei ugyanezen irányelv 6. cikkének (1) bekezdésére alapíthatják (jogos) tartózkodási jogukat a fogadó tagállam területén, és hogy következésképpen ezen irányelv 24. cikkének (1) bekezdése értelmében a Szerződés alkalmazási körébe tartozó területeken ezen tagállam állampolgáraival egyenlő bánásmód illeti meg őket.

47.      Másodszor, az a tény, hogy a Bizottság a „jogszerű tartózkodáshoz való jog” kifejezést úgy értelmezi, hogy az kizárólag a 2004/38 irányelv 7. cikkének (1) bekezdésében szereplő tartózkodási jogra utal, nem pedig az irányelv 6. cikkében említett jogra, zavart okoz többek között a fogadó tagállam nemzeti hatóságai számára, amit el kell kerülni. E kifejezések ugyanis arra engednek következtetni, hogy a 2004/38 irányelv 6. cikkében előírt tartózkodási jog nem az irányelv értelmében vett jogszerű tartózkodáshoz való jog. Márpedig ez nincs így. A Bizottság megközelítése sem ezen irányelv felépítéséből, sem annak szövegéből nem következik. E megközelítés ellentétes az irányelv által követett célkitűzéssel is, vagyis – amint az az állandó ítélkezési gyakorlatból következik – a tagállamok területén való szabad mozgás és tartózkodás alapvető és egyéni jogának a megkönnyítésével, amelyet közvetlenül az EUMSZ 21. cikk (1) bekezdése biztosít az uniós polgároknak, továbbá az említett jog megerősítésével.(40)

48.      Ezenkívül a Bizottság érvelése alátámasztása céljából a Bizottság kontra Egyesült Királyság ítélet(41) 68. és 75. pontjára hivatkozik. Márpedig meg kell állapítani, hogy a Bíróság által e pontokban tett, „a fogadó tagállamban való jogszerű tartózkodási joggal való rendelkezés feltételeire”(42) történő általános hivatkozás nemcsak a három hónapot meghaladó tartózkodáshoz való joggal való rendelkezés 2004/38 irányelv 7. cikkében előírt feltételeire, hanem a három hónapig terjedő tartózkodási joggal való rendelkezés feltételeire is vonatkozik.(43) Emlékeztetek továbbá arra, hogy az ezen irányelv által a fogadó tagállamban való tartózkodás jogát illetően bevezetett fokozatos rendszer magában foglalja, hogy az uniós polgár és családtagjai a szabad mozgáshoz való joguk gyakorlásában egy vagy több szakaszt átléphessenek, amennyiben teljesítik az említett irányelvben előírt feltételeket, amelyek a tartózkodás időtartamától függően változhatnak.

49.      Ennek tisztázását követően, és figyelemmel arra, hogy nyilvánvaló, hogy S hivatkozhat a 2004/38 irányelv 6. cikkének (1) bekezdése szerinti jogszerű tartózkodási jogra a családi támogatás iránti kérelmének elutasításával érintett időszak folyamán, amely a németországi tartózkodása első három hónapjának felel meg, most rátérek ezen irányelv 24. cikkének tárgyi hatályára, és ebből következően a Bíróság által a 24. cikk (2) bekezdésében meghatározott „szociális segítségnyújtási ellátás” fogalmára, annak érdekében, hogy meghatározzam, hogy az említett irányelv 24. cikkének (2) bekezdése alkalmazandó‑e az alapügyben szóban forgó helyzetre.

4.      A szóban forgó családi támogatások a 2004/38 irányelv értelmében vett „szociális segítségnyújtási ellátások” fogalmába tartoznak‑e?

a)      A „szociális segítségnyújtási ellátások” fogalma

50.      Észrevételeikből kitűnően S, a német, a cseh és a lengyel kormány, valamint a Bizottság úgy véli, hogy a szóban forgó családi támogatások nem tartoznak a 2004/38 irányelv 24. cikkének (2) bekezdése értelmében vett „szociális segítségnyújtási ellátások” fogalmába. Ezenkívül a cseh és a lengyel kormány, valamint a Bizottság azt állítja, hogy e rendelkezés a jelen ügyben nem alkalmazható. Felmerül tehát a kérdés, hogy a szóban forgó családi támogatások az ezen irányelv értelmében vett „szociális segítségnyújtási ellátásnak” minősíthetők‑e.

51.      Elsődlegesen emlékeztetek arra, hogy a Bíróság szerint a „szociális segítségnyújtási ellátás” fogalmát akként kell értelmezni, hogy az az állami hatóságok által nemzeti, regionális vagy helyi szinten felállított támogatási rendszerek összességére vonatkozik, amelyeket olyan egyén vehet igénybe, aki nem rendelkezik a saját maga és családtagjai eltartásához elegendő forrásokkal, és e ténynél fogva tartózkodási ideje alatt terhet jelenthet a fogadó tagállam költségvetésére, ami az adott tagállam által nyújtható támogatások általános szintjére is hatással lehet.(44) E tekintetben a Bíróság már kimondta, hogy a megélhetési költségeket fedező ellátásokat, amelyek célja, hogy biztosítsák jogosultjaiknak az emberi méltóságnak megfelelő életvitel során a megélhetéshez szükséges minimális eszközöket, a 2004/38 irányelv 24. cikkének (2) bekezdése szerinti „szociális segítségnyújtási ellátásnak” kell minősíteni.(45)

52.      Másodszor megjegyzem, hogy az alapügyben a kérdést előterjesztő bíróság által szolgáltatott, a jelen indítvány 18. pontjában ismertetett információk szerint e családi támogatásokat adókból finanszírozzák, és a kedvezményezettek számára jogilag meghatározott helyzet alapján nyújtják, amely a szülők jövedelmétől független, és amely nem veszi figyelembe a kérelmező személyes szükségletének egyedi helyzetét. Ezen információkból az is kitűnik, hogy a jogtudomány szerint a családi támogatások szűk értelemben vett szociális biztonsági ellátásoknak minősülnek, mivel a juttatásuk nem függ jövedelemmel kapcsolatos feltételtől. Másként fogalmazva, amint az a német kormány észrevételeiből is kitűnik,(46) ezen ellátások nyújtása nem függ sem a szülők jövedelmétől, sem az igénylő személyes szükségleteitől, és nem is irányul az igénylő és családja megélhetési forrásainak biztosítására. Miközben ugyanis e támogatások célja a gyermek létminimumához tartozó szükségletek adómentességének lehetővé tétele, amint azt a kérdést előterjesztő bíróság is világosan jelzi, szociális szempontból a család segítésére is törekszenek.

53.      E tekintetben álláspontom szerint hangsúlyozni kell, hogy a Bíróság ítélkezési gyakorlata értelmében a családoknak automatikusan, a személyes szükségletek bármiféle egyéni mérlegelése nélkül olyan objektív szempontok alapján nyújtott támogatásokat, mint többek között a család mérete, jövedelme és vagyona, amelyek továbbá a családok kiadásainak fedezésére irányulnak, szociális biztonsági ellátásnak kell tekinteni.(47) Ennélfogva, ha ezeket a kritériumokat a szóban forgó családi támogatásokra alkalmazzuk, azokat – a kérdést előterjesztő bíróság által elvégzendő vizsgálatoktól függően – a 883/2004 rendelet 1. cikkének z) pontjával összefüggésben értelmezett 3. cikke (1) bekezdésének j) pontja értelmében vett „szociális biztonsági ellátásnak” kell minősíteni.(48)

54.      Ebből véleményem szerint az következik, hogy a szóban forgó családi támogatások nem minősíthetők a 2004/38 irányelv 24. cikkének (2) bekezdése értelmében vett „szociális segítségnyújtási ellátásnak”, és hogy ennélfogva e rendelkezés nem alkalmazható az alapügyben szóban forgó helyzetre.

b)      A német kormány megközelítése

55.      A német kormány azonban azon a véleményen van, hogy a 2004/38 irányelv 24. cikke (2) bekezdésének jogalkotói célját (ratio legis) figyelembe kell venni a szóban forgó családi támogatások esetén. E támogatások ugyanis hatásaikat tekintve a gazdaságilag inaktív személyek esetében a szociális segítségnyújtási ellátással rokoníthatók.

56.      Ezzel az állásponttal nem értek egyet.

57.      Először is emlékeztetek arra, hogy S‑nek és gyermekeinek helyzete azon uniós polgáréval azonos, aki a fogadó tagállamban a tartózkodás jogát a 2004/38 irányelv 6. cikkére alapítja. A Bíróság már kifejtette, hogy mivel a tagállamok nem követelhetik meg az uniós polgároktól, hogy a területükön való, legfeljebb három hónapos időtartamú tartózkodás során rendelkezzenek a megfelelő megélhetést biztosító eszközökkel és személyes egészségbiztosítási fedezettel, így jogszerű, ha nem az említett tagállamokra hárul e polgárok ezen időszak során történő ellátásának terhe.(49) Márpedig hangsúlyozni kell, hogy az említett rendelkezés megfelel a tagállamok szociális biztonsági rendszere pénzügyi egyensúlyának megőrzésére irányuló, a 2004/38 irányelv által követett célnak, amint az annak (10) preambulumbekezdéséből következik. E rendelkezésből egyértelműen kitűnik, hogy az kizárólag a „szociális segítségnyújtási ellátásokra” vonatkozik.

58.      Következésképpen ellentétes lenne e rendelkezés szövegével, ha – amint azt a német kormány teszi – az igényelt családi támogatások megtagadása érdekében a 2004/38 irányelv 24. cikkének (2) bekezdésére támaszkodnának. Az uniós jogalkotó szándéka ugyanis nem a szociális biztonsági ellátások kizárására, hanem annak elkerülésére irányult, hogy egy másik tagállam állampolgárságával rendelkező uniós polgár indokolatlan terhet jelentsen a fogadó tagállam szociális segítségnyújtási rendszerére. Ráadásul a német kormány értelmezése szembe menne a fogadó tagállam területén való tartózkodás jogát illetően a 2004/38 irányelv által bevezetett fokozatos rendszer mögött meghúzódó általános megfontolással, mivel az ezen irányelv 6. cikkében előírt tartózkodási jog az irányelv 14. cikke értelmében nem addig marad fenn, amíg a polgár és családtagjai nem jelentenek indokolatlan terhet a szociális biztonsági rendszer számára, hanem mindaddig, amíg nem jelentenek indokolatlan terhet a fogadó tagállam szociális segítségnyújtási rendszerére.

59.      Másodszor, hangsúlyozom, hogy mivel a Dano és az Alimanovic ítéletekből eredő ítélkezési gyakorlat az uniós polgárok hátrányos megkülönböztetése tilalmának elve és a 2004/38 irányelv 7. cikke (1) bekezdésének b) pontjában előírt tartózkodási feltételek – nevezetesen az elegendő forrásokkal való rendelkezés(50) – közötti kapcsolaton alapul, nem látom, hogy miként lehetne ezt az ítélkezési gyakorlatot a német kormány javaslatának megfelelően átültetni ezen irányelv 6. cikkének (1) bekezdésében foglalt tartózkodási jog keretei közé, amely ezt a feltételt nem írja elő. Ezenkívül emlékeztetni kell arra, amint azt Saugmandsgaard Øe főtanácsnok tette, hogy „az uniós jog a szolidaritás értékein alapul, amelyeket az uniós polgárság létrehozása óta még inkább megerősítettek”(51).

60.      A fentiekre tekintettel úgy vélem, hogy a vitatott családi támogatások nem tartoznak a „szociális segítségnyújtási ellátásoknak” a 2004/38 irányelv 24. cikkének (2) bekezdése értelmében vett Bíróság által meghatározott fogalmába. Következésképpen a fogadó tagállam nem hivatkozhat erre a rendelkezésre annak érdekében, hogy e támogatások nyújtását illetően eltérjen az ezen irányelv 24. cikkének (1) bekezdésében előírt, az uniós polgárokat megillető egyenlő bánásmódhoz való jogtól.

B.      Az alapügyben szóban forgó jogszabálynak a 2004/38 irányelv 24. cikkének (1) bekezdésében és a 883/2004 rendelet 4. cikkében előírt egyenlő bánásmódhoz való joggal való összeegyeztethetőségéről

1.      A 2004/38 irányelv 24. cikkének (1) bekezdése és a 883/2004 rendelet 4. cikke közötti kapcsolatról

61.      Amint arra rámutattam, álláspontom szerint úgy kell tekinteni, hogy amennyiben az uniós polgár S és gyermekei jogszerűen tartózkodnak Németországban a 2004/38 irányelv 6. cikke alapján, tartózkodásuk megfelel az uniós jognak.(52) Következésképpen ezen irányelv 24. cikkének (1) bekezdése értelmében a Szerződés alkalmazási körébe tartozó területeken az e tagállam állampolgáraival egyenlő bánásmód illeti meg őket.

62.      E körülmények között ebből az következik, hogy mivel S és gyermekei nem szociális segítségnyújtási ellátásokat, hanem szociális biztonsági ellátásokat (családi támogatások) igényelnek, a 2004/38 irányelv 24. cikkének (1) bekezdése alkalmazandó,(53) ezzel szemben az ezen irányelv 24. cikkének (2) bekezdésében előírt, az egyenlő bánásmód elvétől való eltérés nem alkalmazandó.(54)

63.      A kérdést előterjesztő bíróság lényegében rámutat, hogy az EStG 62. §‑ának (1a) bekezdése alapján egy másik tagállam olyan állampolgárától, mint S, megtagadják a családi támogatásra való jogosultságot a tartózkodásának első három hónapjában, ha nem bizonyítja, hogy keresőtevékenységet folytat (belföldi jövedelem), míg egy német állampolgár még akkor is jogosult erre, ha nem végez ilyen tevékenységet.(55) Következésképpen e bíróság úgy véli, hogy a szóban forgó nemzeti rendelkezés állampolgárságon alapuló eltérő bánásmódot valósít meg.

64.      E tekintetben a cseh és a lengyel kormány úgy véli, hogy a szóban forgó nemzeti rendelkezés a 2004/38 irányelv 24. cikkének (1) bekezdésében és a 883/2004 rendelet 4. cikkében tiltott, állampolgárságon alapuló közvetlen hátrányos megkülönböztetést valósít meg, amely nem igazolható a 2004/38 irányelv 24. cikkének (2) bekezdésében előírt eltérési lehetőségre való hivatkozással.(56)

65.      Felmerül tehát a kérdés, hogy a kérdést előterjesztő bíróság által így megállapított eltérő bánásmód a 2004/38 irányelv 24. cikkének (1) bekezdése és/vagy a 883/2004 rendelet 4. cikke által tiltott hátrányos megkülönböztetésnek minősül‑e.

2.      A 883/2004 rendelet 4. cikke által tiltott közvetlen hátrányos megkülönböztetés fennállásáról

66.      Mindenekelőtt emlékeztetek arra, hogy a 2004/38 irányelv 24. cikkének (1) bekezdése és a 883/2004 rendelet 4. cikke fejti ki a hátrányos megkülönböztetés tilalmának az EUMSZ 18. cikkben rögzített elvét. E tekintetben a jelen ügyben e két rendelkezés közötti kapcsolat kérdése merül fel.

67.      Véleményem szerint több indok szól az alapügyben szóban forgó egyenlőtlen bánásmódnak kizárólag a 883/2004 rendelet 4. cikke szempontjából történő elemzése mellett.

68.      Először is, amint azt kifejtettem,(57) a fogadó tagállam nem hivatkozhat a 2004/38 irányelv 24. cikkének (2) bekezdésében előírt eltérésre. Mindazonáltal, bár igaz, hogy az olyan személyek, mint S és gyermekei, ezen irányelv 24. cikke (1) bekezdésének hatálya alá tartoznak amiatt, hogy az irányelv 6. cikkén alapuló tartózkodási joggal rendelkeznek, mivel szociális biztonsági ellátásokat igényelnek, ugyanakkor a 883/2004 rendelet 4. cikkének hatálya alá is tartoznak, és az utóbbi rendelkezésben előírt különös feltételek mellett megilleti őket az egyenlő bánásmódhoz való jog is.

69.      Másodszor, ami többek között a szociális biztonsági ellátásokat illeti, amelyek nem tartoznak a 2004/38 irányelv 24. cikkének (2) bekezdésében előírt eltérés hatálya alá, mivel két különös feltételt ír elő, a 883/2004 rendelet 4. cikke lex specialisnak minősül ezen irányelv 24. cikkének (1) bekezdéséhez képest. A 883/2004 rendelet 4. cikke ugyanis előírja, hogy „[e] rendelet eltérő rendelkezéseinek hiányában az e rendelet hatálya alá tartozó személyeket bármely tagállam jogszabályai szerint ugyanolyan ellátások illetik meg, és ugyanolyan kötelezettségek terhelik, mint az adott tagállam állampolgárait” (kiemelés tőlem).

70.      Harmadszor, mivel a 883/2004 rendelet nem a nemzeti szociális biztonsági rendszereket harmonizálását célzó intézkedés, hanem az e rendszerek koordinálására irányuló jogi aktus, minden tagállam szabadon határozhatja meg jogszabályaiban – az uniós jog tiszteletben tartása mellett – a szociális biztonsági rendszer ellátásai nyújtásának feltételeit(58).

71.      A jelen ügyben, noha a 883/2004 rendeletnek megfelelően az olyan tagállam, mint a Német Szövetségi Köztársaság, szabadon határozhatja meg a területén a családi támogatások nyújtásának feltételeit, e rendelet 4. cikke az egyenlő bánásmódhoz való jogról rendelkezik, és nem tartalmaz semmilyen olyan eltérési lehetőséget, amely igazolhatná az olyan eltérő bánásmódot, mint amelyről az alapügyben szó van. Következésképpen valamely tagállam nem vonhatja ki magát a más tagállamok állampolgárai és saját állampolgárai közötti egyenlő bánásmód biztosítására vonatkozó kötelezettsége alól.

72.      Meg kell jegyezni, hogy a kérdést előterjesztő bíróság aggodalmát fejezte ki azzal kapcsolatban, hogy nem tartották tiszteletben a 883/2004 rendelet 4. cikkét, és hogy következésképpen a szóban forgó szabályozás közvetlen hátrányos megkülönböztetésnek minősül, mivel a különbségtétel meghatározó szempontja az állampolgárság.

73.      Meg vagyok győződve arról is, hogy a szóban forgó két helyzet közötti eltérő bánásmód nem egyeztethető össze a 883/2004 rendelet 4. cikkével.(59) E körülmények között úgy vélem, hogy a szóban forgó nemzeti rendelkezés állampolgárságon alapuló közvetlen hátrányos megkülönböztetést valósít meg, amely a 883/2004 rendeletben kifejezetten előírt eltérés hiányában nem igazolható.

74.      Következésképpen nem releváns a Bizottság azon érve, amely szerint a szóban forgó ellátások nyújtását illetően nem hasonlítható össze az olyan uniós polgárok, mint S helyzete, akik a tartózkodásuk első három hónapjában nem folytatnak kereső tevékenységet, és azon német állampolgárok helyzete, akik ugyanezen időszak alatt nem végeznek ilyen tevékenységet.(60) Tekintettel ugyanis arra, hogy S jogszerűen tartózkodik a fogadó tagállamban, a 883/2004 rendelet 4. cikkének alkalmazásából az következik, hogy más tagállamok ezen rendelet hatálya alá tartozó állampolgárainak és a fogadó tagállam állampolgárainak helyzete összehasonlítható; ennélfogva az előbbiek „ugyanolyan ellátásokra” jogosultak, és „ugyanazon jogokkal” rendelkeznek, mint az utóbbiak.

C.      Közbenső következtetés

75.      E megfontolások összességére tekintettel azt javaslom, hogy a Bíróság a kérdést előterjesztő bíróság által előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésre azt a választ adja, hogy a 883/2004 rendelet 4. cikkét úgy kell értelmezni, hogy azzal ellentétes az olyan tagállami szabályozás, amely előírja, hogy egy más tagállam állampolgárságával rendelkező uniós polgár az e tagállamban való tartózkodásának első három hónapja alatt csak azzal a feltétellel részesülhet családi támogatásban, ha ezen időszak során belföldi jövedelmet szerez, miközben az érintett tagállam azon állampolgára, aki az uniós jog alapján más tagállamban való tartózkodását követően visszatér, a visszatérésétől kezdve jövedelemre vonatkozó feltétel nélkül jogosult erre.

D.      A 2004/38 irányelv 24. cikkének (1) bekezdése által tiltott hátrányos megkülönböztetés fennállásáról

76.      Ha a Bíróság követi a szóban forgó egyenlőtlen bánásmód 883/2004 rendelet 4. cikke fényében történő vizsgálatára vonatkozó javaslatomat, a kérdést előterjesztő bíróság kérdését a 2004/38 irányelv 24. cikkének (1) bekezdése tekintetében nem szükséges megválaszolni.

77.      Az alábbi elemzésre tehát másodlagos jelleggel kerül sor, arra az esetre, ha a Bíróság árnyaltabb megoldást fogadna el a szóban forgó egyenlőtlen bánásmód vizsgálatát illetően.

78.      Első lépésként elvetem a Bizottságnak a szóban forgó helyzetek összehasonlíthatóságának hiányára vonatkozó érveit, majd ezt követően azt fogom meghatározni, hogy a szóban forgó családi támogatások nemzeti hatóságok általi megtagadása igazolt és arányos jellegű‑e, amint azt a német kormány állítja.

1.      A Bizottságnak a szóban forgó helyzetek összehasonlíthatóságára vonatkozó érveiről

79.      A Bíróságnak többek között a kérdést előterjesztő bíróság által megállapított eltérő bánásmód igazolására vonatkozóan feltett kérdésére adott írásbeli válaszából kitűnik, hogy a Bizottság szerint a szóban forgó két helyzet nem hasonlítható össze. E tekintetben arra hivatkozik, hogy a 2004/38 irányelv 6. cikkének (1) bekezdése alapján az uniós polgárokat a tartózkodás első három hónapjában vagy rövidebb ideig megillető tartózkodási jog még nem minősül az ezen irányelv 7. cikkének (1) bekezdése értelmében vett jogszerű tartózkodási jognak. Az uniós polgár csak az utóbbi rendelkezés értelmében vett jogszerű tartózkodáshoz való jog megszerzésével hivatkozhat a szociális segítségnyújtási ellátásokkal kapcsolatos hátrányos megkülönböztetés tilalmára.

80.      Ezek az érvek nem fogadhatók el.

81.      Kétségtelen, hogy – amint az a Bíróság ítélkezési gyakorlatából kitűnik – főszabály szerint semmi nem zárja ki, hogy a szociális ellátásoknak a gazdaságilag inaktív uniós polgárok részére történő nyújtása azon érdemi feltételtől függjön, hogy e személyek megfelelnek‑e a fogadó tagállamban való jogszerű tartózkodás jogával való rendelkezéshez előírt követelményeknek.(61) Mindazonáltal a jelen indítvány 43–49. pontjában kifejtett megfontolások alapján arra a következtetésre kell jutnom, hogy amennyiben valamely másik tagállamnak a 2004/38 irányelv 6. cikke alapján Németországban tartózkodó állampolgára és az e tagállamba egy másik tagállamban való tartózkodást követően visszatérő német állampolgár jogosult e tagállamban jogszerű tartózkodásra, ha nem is azonos,(62) de legalábbis összehasonlítható helyzetben vannak.

82.      Így meg kell állapítani, hogy még ha az olyan egyenlőtlen bánásmód, mint amelyet a kérdést előterjesztő bíróság megállapított, állampolgárságon alapuló közvetlen hátrányos megkülönböztetésnek is minősül, az mégsem önkényes, és azt igazolni lehet.(63) Következésképpen most a német kormány által hivatkozott, az egyenlőtlen bánásmód igazolásának szóban forgó indokát vizsgálom meg.

2.      Az alapügyben szóban forgó megtagadás objektív igazolhatóságáról, vagy annak hiányáról

a)      A német kormány által hivatkozott indokok: a költségvetés védelmének célja

83.      A német kormány azt állítja, hogy az EStG 62. §‑ának (1a) bekezdése nem minősül a más tagállamok állampolgárai és a német állampolgárok közötti egyenlőtlen bánásmódnak. Mindenesetre többek között a Bíróságnak a Bizottság kontra Egyesült Királyság ítélet(64) 80. pontjában szereplő, a családi támogatásokra vonatkozó megfontolásaira támaszkodva úgy véli, hogy a gazdaságilag inaktív családok ellátásokhoz való jogának kizárása igazolt abban az értelemben, hogy az alkalmas, szükséges és megfelelő mértékű a költségvetés védelmére irányuló cél eléréséhez. E rendelkezés célja Németországban a társadalombiztosítási ellátások nem megfelelő igénybe vételének megakadályozása, tekintettel arra a költségvetési kockázatra, amely egyrészt a más tagállamok állampolgárai által 2010 és 2017 között előterjesztett gyermeknevelési támogatás iránti kérelmek, másrészt pedig a gyermeknevelési támogatások iránti visszaélésszerű kérelmek növekedésében jelentkezik. A kérelmek növekedése ugyanis 2020‑ban 46,67 milliárd eurós kiadást eredményezett, amelynek 21,28%‑át külföldi állampolgárok részére folyósítják. Ezenkívül a más tagállamok munkavállalóinak száma, illetve bizonyos esetekben a más tagállamból származó, gyermeknevelési támogatásban részesülő gyermekek száma jelentősen nőtt az utóbbi években.(65) Egyébiránt a más tagállamból származó családok gyermekeinek átlagos száma magasabb, mint a német családok gyermekeinek átlagos száma, és ennélfogva a külföldi állampolgárok családjainak folyósított ellátásokra fordított kiadások összege körülbelül 15%‑kal haladja meg a német családoknak folyósított ellátások kiadásait.

84.      Először is, azzal kapcsolatban, hogy a szóban forgó nemzeti rendelkezés alkalmas‑e a költségvetés védelmére irányuló cél elérésére, a német kormány azt állítja, hogy a más tagállamok gazdaságilag inaktív állampolgárainak a családi támogatásokból való kizárása a tartózkodás első három hónapjában lehetővé teszi ezen állampolgárok arra való ösztönzésének elkerülését, hogy Németországban telepedjenek le. Ezenkívül a keresőtevékenység követelménye e támogatási kérelmek számának csökkentését eredményezi.

85.      Másodszor, ami a szóban forgó nemzeti rendelkezés szükségességét illeti, a német kormány előadja, hogy nincs más eszköz, amely lehetővé tenné a költségvetés védelme céljának elérését. Egyrészt a szóban forgó kizárás csak a tartózkodás első három hónapjában alkalmazandó, és csak az inaktív személyeket és álláskeresőket érinti. Másrészt az ilyen kizáráshoz a közigazgatás által végzett tényállástisztázás alaposságát célzó intézkedések társulnak, és megalapozott kételyek esetén a családtámogatási pénztár az EStG 62. §‑ának (1a) bekezdése alapján maga vizsgálja meg a családi támogatás iránti kérelem keretei között, hogy teljesülnek‑e a szabad mozgásról szóló törvény által előírt feltételek, ami már korai szakaszban lehetővé teszi az ellátásokkal kapcsolatos szervezett visszaélések felismerését és megakadályozását.

86.      Harmadszor, ami a szóban forgó nemzeti rendelkezés megfelelő mértékének jellegét illeti, a német kormány arra hivatkozik, hogy tekintettel arra, hogy a 2004/38 irányelv 24. cikkének (2) bekezdése értelmében a fogadó tagállam nem köteles szociális segítségnyújtási ellátásokat nyújtani az inaktív uniós polgárok részére, e tagállam nem kötelezhető arra sem, hogy más, nem járulékalapú ellátásokat folyósítson, amelyeket kétségkívül a gondoskodás szükségességétől függetlenül nyújtanak, de amelyeket a szociális támogatás iránti igény esetén levonnak a megélhetési költségeket fedező ellátásokból és adóbevételekből finanszíroznak.

b)      Értékelés

87.      Mindenekelőtt emlékeztetek arra, hogy az alapügyben szóban forgó rendelkezésből eredő egyenlőtlen bánásmód csak akkor igazolható az uniós jog szempontjából, ha az az érintett személyek állampolgárságától független, közérdekű objektív megfontolásokon alapul, és a nemzeti jog által jogszerűen megállapított célkitűzéssel arányos. Az ítélkezési gyakorlatból következik, hogy valamely intézkedés akkor arányos, ha – amellett, hogy alkalmas az elérni kívánt cél megvalósítására – nem lépi túl az e cél eléréséhez szükséges mértéket.(66) Bár a nemzeti bíróság feladata ennek értékelése, a Bíróság iránymutatásokat nyújthat a döntéshozatalhoz.

1)      A költségvetést érintő valós kockázatok fennállásáról

88.      Ami először is a költségvetési érintő valós kockázatok fennállását illeti a más tagállamok állampolgárságával rendelkező uniós polgárok által benyújtott családi támogatás iránti kérelmek növekedése miatt, két észrevételt kívánok tenni.

89.      Először is úgy vélem, hogy nem relevánsak a német kormány arra vonatkozó megfontolásai, hogy a más tagállamokból származó családoknak több gyermeke van, mint a német családoknak.(67)

90.      Másodszor megjegyzem, hogy a német kormány annak előadására szorítkozik, hogy a 2020. évben a családi támogatások összegének 21,28%‑át külföldi állampolgárok gyermekei, vagyis a más tagállamok állampolgárságával rendelkező uniós polgárok gyermekei és a harmadik országok állampolgárainak gyermekei után folyósítják. Ugyanakkor a jelen ügyben az utóbbiaknak kifizetett összeg nem releváns. Ami az uniós polgárokat illeti, e kormány nem pontosítja a gazdaságilag inaktív polgárok gyermekei és a gazdaságilag aktív polgárok gyermekei után kifizetett összegeket sem, ez utóbbi összeg ugyanis a jelen ügyben nem releváns.

91.      Következésképpen úgy vélem, hogy nem bizonyított, hogy a szóban forgó családi támogatásokat érintő kiadások növekedése más tagállamok állampolgárainak (vagy azok gyermekeinek) tudható be. Véleményem szerint ugyanis az olyan kiadási tétel növekedése, mint a családi támogatásoké, önmagában nem lehet egy tagállam gazdasági helyzetének negatív mutatója. Fontosnak tartom ugyanis felhívni arra a figyelmet, hogy általánosságban a szociális kiadások hozzájárulhatnak a társadalmi kohézióhoz és a gazdasági tevékenységhez azáltal, hogy lehetővé teszik a kedvezményezettek számára, hogy aktívabbak legyenek a munkaerőpiacon, és jobban hozzájáruljanak a közterhekhez. Egyébiránt a költségvetési bevételekre és a gazdaság hosszú távú dinamizmusára gyakorolt hatásokat az uniós szintű munkaerőpiac integrációja összefüggésében kell értékelni. Így más tagállamok állampolgárainak – különösen kezdetben – a szociális kiadások és adott esetben a képzési kiadások növelésével járó befogadása megfelelhet a tagállam gazdasági igényeinek azáltal, hogy megfelelő munkaerőt biztosít bizonyos munkaerőhiányos ágazatok számára, és ezáltal hozzájárul a versenyképességének javításához.(68)

92.      Álláspontom szerint az egyetemes célú szociális biztonsági ellátások tekintetében, amelyek – akárcsak a szóban forgó családi támogatások – a gyermekeket érintik, az egyenlőtlen bánásmód igazolhatóságához pontos és konkrét adatokat kell bemutatni. Ennélfogva annak elfogadása, hogy költségvetési megfontolások igazolhatják a tagállam állampolgárai és más tagállamok állampolgárai közötti eltérő bánásmódot, azt jelentené, hogy az uniós jog valamely olyan alapvető szabályának alkalmazása és hatálya, mint az állampolgárságon alapuló hátrányos megkülönböztetés tilalmának elve, időben és térben változhat, a tagállamok költségvetésének állapota szerint,(69) anélkül hogy az érintett tagállam a költségvetésre ténylegesen fennálló veszélyt igazoló, pontosan meghatározott bizonyítékokat terjesztene elő(70).

93.      Másodszor, ami a más tagállamok állampolgárságával rendelkező uniós polgárok által szervezett formában elkövetett visszaélések és csalások növekedése miatt a költségvetés védelmére vonatkozó valós veszélyek fennállását illeti, a következő szempontokra szeretnék emlékeztetni.

94.      Először is, a Bíróság ítélkezési gyakorlatából következik, hogy a „joggal való visszaélés” fogalma az uniós jog önálló fogalma, amely szerint „a visszaélésszerű magatartás megállapításához egyrészt olyan objektív körülmények együttes fennállása szükséges, amelyekből az következik, hogy a[z uniós] szabályozás által előírt feltételek formális betartása ellenére nem valósul meg e szabályozás célja. Másrészt pedig egy szubjektív elem, a[z uniós] szabályozás alapján előnyszerzésre irányuló szándék fennállása, amikor mesterséges módon teremtik meg az előny megszerzéséhez szükséges feltételeket”(71).

95.      Másodszor, a Bíróság hangsúlyozta, hogy a nemzeti bíróság feladata e két, objektív és szubjektív körülmény fennállásának megállapítása, amelyek bizonyítását a nemzeti jog szabályainak megfelelően kell elvégezni, „amennyiben [az uniós] jog hatékonysága nem sérül”(72). Emlékeztetett arra is, hogy a joggal való visszaélésre vonatkozó nemzeti szabály végrehajtása nem sértheti az uniós jog rendelkezéseinek teljes érvényesülését és egységes alkalmazását a tagállamokban, valamint különösen arra, hogy a nemzeti bíróságok egy uniós jogi rendelkezésből fakadó jog gyakorlásának értékelése során nem módosíthatják e rendelkezés hatályát, illetve nem veszélyeztethetik az általa követett célokat.(73)

96.      E tekintetben úgy vélem, hogy – amint azt a Bíróság megállapította – az a tény, hogy valamely tagállam más tagállamok családi támogatásokban részesülő állampolgárai által, csalárd eszközök felhasználásával elkövetett joggal való visszaélés vagy csalás eseteinek magas számával szembesül, amint azt a német kormány állítja, nem igazolhatja az olyan általános megelőzési megfontolásokon alapuló intézkedésnek, mint amilyenről az alapeljárásban szó van, az érintett személy magatartása bármiféle egyedi értékelésének mellőzésével történő elfogadását.(74)

97.      A jelen ügyben egyértelműnek tűnik, hogy a német kormány által előterjesztett bizonyítékok nem tekinthetők az alapeljárás felperesének egyéni magatartásához kapcsolódó konkrét bizonyítékoknak. Ezek ugyanis nem felelnek meg a joggal való visszaélés konkrét esetben való fennállásának megállapításához szükséges, a jelen indítvány 94–95. pontjából kitűnő objektív és szubjektív feltételeknek. A kérdést előterjesztő bíróság e tekintetben nem állapította meg, hogy az alapeljárás felperese joggal való visszaélést követett el. Mindenesetre nem utal arra, hogy az alapeljárás felperese a szabad mozgáshoz való jogát „kizárólag azért gyakorolta volna, hogy Németországban szociális segélyben részesüljön”(75).

98.      Arra is emlékeztetni kell, hogy a csalás általános vélelmezése nem elegendő egy olyan intézkedés igazolásához, amely sérti a 2004/38 irányelv alapvető célkitűzéseit.(76) E tekintetben a Német Szövetségi Köztársaság által általánosan alkalmazandó intézkedések végrehajtásának elfogadása egyenértékű lenne annak lehetővé tételével, hogy valamely tagállam megkerülje a szabad mozgáshoz és az egyenlő bánásmódhoz való jogot, és azzal a következménnyel járna, hogy más tagállamok is előírhatnának ilyen intézkedéseket, és egyoldalúan felfüggeszthetnék többek között az irányelv 24. cikke (1) bekezdésének alkalmazását.(77) Ennélfogva nem tekinthető úgy, hogy S „szociális turizmusnak” minősülő célból utazott be Németországba, csak azért, hogy ott családi támogatásban részesüljön, aminek vizsgálata a kérdést előterjesztő bíróság feladata.

99.      Következésképpen számomra nem kétséges, hogy a német kormány nem bizonyította az alapeljárás felperesét érintő joggal való visszaélést, mivel a jelen ügyben egyetlen objektív és szubjektív elem sem azonosítható egyértelműen.

2)      Az alapügyben szóban forgó nemzeti rendelkezés arányos jellegéről

100. Arra az esetre, ha a kérdést előterjesztő bíróság mégis azt állapítaná meg, hogy a német kormány bizonyította a költségvetést érintő valós veszélyek fennállását, megvizsgálom, hogy a német kormány által szolgáltatott információkra tekintettel az alapügyben szóban forgó nemzeti rendelkezés alkalmasnak tekinthető‑e a költségvetés védelmére irányuló cél megvalósítására, és nem lépi‑e túl az említett cél eléréséhez szükséges mértéket.

101. Először is az alapügyben szóban forgóhoz hasonló nemzeti rendelkezés alkalmasságát illetően emlékeztetek arra, hogy S és gyermekei helyzete nem tartozik a Dano, az Alimanovic és a García‑Nieto és társai(78) ügyek alapjául szolgáló helyzetek közé. Ennélfogva a kérdést előterjesztő bíróságnak meg kell vizsgálnia, hogy a nemzeti hatóságok az olyan családi támogatások nyújtása keretében, mint amelyekről a jelen ügyben szó van, tiszteletben tartják‑e a három hónapra korlátozott tartózkodási jogot illetően a 2004/38 irányelv 6. cikkében foglalt követelményeket, mivel az ezen irányelv 7. cikkében foglalt feltételek csak a három hónapot meghaladó tartózkodás keretében alkalmazandók. Ebben az összefüggésben ugyanis álláspontom szerint nehezen lehet a határozott időre szóló tartózkodásra vonatkozó feltételt a fogadó tagállammal való integrációs kapcsolatként előírni, mivel ha ez a feltétel meghaladja a három hónapot, az közvetlenül ellentétes lenne az említett irányelv 6. cikkében előírt tartózkodási jog jellegével és feltételeivel, és potenciálisan ellentétes lenne az ugyanezen irányelv 7. cikkében a három hónapot meghaladó tartózkodás esetére előírt feltételekkel.

102. Másodszor, ami az olyan nemzeti rendelkezés arányos jellegét illeti, mint amilyenről az alapügyben szó van, felmerül a kérdés, hogy léteznek‑e kevésbé korlátozó intézkedések, amelyek lehetővé teszik a költségvetés védelmére irányuló cél elérését.

103. Ebben az összefüggésben a 2004/38 irányelv koherenciájának megőrzése érdekében a Dano, az Alimanovic és a García‑Nieto és társai ítéletek belső logikája, amely ítéletek szerint a fogadó tagállam a 2004/38 irányelv 24. cikkének (2) bekezdése keretében nem kötelező egyedi vizsgálatra,(79) nem releváns az olyan személyek esetében, mint S és gyermekei. Mivel helyzetük nem tartozik a 2004/38 irányelv 24. cikke (2) bekezdésének hatálya alá, a családi támogatásoknak a saját állampolgáraikkal azonos feltételek mellett történő nyújtása tekintetében az érintett személyek egyéni helyzetének meghatározása céljából végzett vizsgálat számomra relevánsnak tűnik annak vizsgálata szempontjából, hogy e személyek ténylegesen a fogadó tagállam területén rendelkeznek‑e lakóhellyel,(80) és ennélfogva már nem részesülhetnek családi támogatásban abban a tagállamban, amelynek állampolgárai.

104. Az ilyen egyedi vizsgálat tehát lehetővé tenné a szabad mozgáshoz való alapvető joguk tiszteletben tartása mellett egyrészt annak elkerülését, hogy automatikusan és kizárólag más tagállamok gazdaságilag inaktív állampolgárait zárják ki a családi támogatásokból, másrészt pedig, hogy felismerjék a más tagállamok állampolgárai által elkövetett joggal való visszaélés és csalás eseteit, ideértve ennek szervezett formáját is abból a célból, hogy csökkentsék az ezen ellátásokat igénylők számát, és ebből következően megóvják a költségvetést.

105. Harmadszor és utolsósorban emlékeztetek arra, hogy mivel az ellátás nyújtásának az alapügyben szereplő megtagadása családi támogatásokra vonatkozik, a kérdést előterjesztő bíróságnak azt is meg kell vizsgálnia, hogy a nemzeti hatóságok figyelembe vették‑e azokat az alapvető jogokat, amelyek tiszteletben tartását a Bíróság biztosítja, különösen pedig a Charta 7. cikkében szereplő, a Charta 24. cikkének (2) bekezdésében elismert, a gyermek mindenek felett álló érdekének figyelembevételére vonatkozó kötelezettséggel együttesen értelmezett magán‑ és családi élet tiszteletben tartásához való jogot.(81)

106. Következésképpen úgy vélem, hogy ha a Bíróság a kérdést előterjesztő bíróság által feltett kérdést a 2004/38 irányelv 24. cikkének (1) bekezdése szempontjából vizsgálja, azt a választ kell adnia, hogy e rendelkezéssel ellentétes az alapeljárásban szóban forgó nemzeti rendelkezés, amely előírja, hogy a más tagállam állampolgárságával rendelkező uniós polgár az e tagállamba való tartózkodásának első három hónapja alatt csak azzal a feltétellel részesülhet családi támogatásban, ha ezen időszak alatt belföldi jövedelmet szerez, miközben az említett tagállam azon állampolgára, aki az uniós jog alapján más tagállamban való tartózkodását követően visszatér ezen tagállamba, a visszatérésétől kezdve jövedelemre vonatkozó feltétel nélkül jogosult e támogatásra.

VI.    Végkövetkeztetés

107. A fenti megfontolások összességére tekintettel azt javaslom, hogy a Bíróság a Finanzgericht Bremen (brémai adóügyi bíróság) által előterjesztett kérdést a következőképpen válaszolja meg:

A szociális biztonsági rendszerek koordinálásáról szóló, 2004. április 29‑i 883/2004/EK európai parlamenti és tanácsi rendelet 4. cikkét úgy kell értelmezni, hogy azzal ellentétes az olyan tagállami szabályozás, amely előírja, hogy a más tagállam állampolgárságával rendelkező uniós polgár az e tagállamba való tartózkodásának első három hónapjában csak azzal a feltétellel részesülhet családi támogatásban, ha ezen időszak alatt belföldi jövedelmet szerez, miközben az említett tagállam azon állampolgára, aki az uniós jog alapján más tagállamban való tartózkodását követően visszatér ezen tagállamba, a visszatérésétől kezdve jövedelemre vonatkozó feltétel nélkül jogosult e támogatásra.

1      Eredeti nyelv: francia.

2      Az Unió polgárainak és családtagjaiknak a tagállamok területén történő szabad mozgáshoz és tartózkodáshoz való jogáról, valamint az 1612/68/EGK rendelet módosításáról, továbbá a 64/221/EGK, a 68/360/EGK, a 72/194/EGK, a 73/148/EGK, a 75/34/EGK, a 75/35/EGK, a 90/364/EGK, a 90/365/EGK és a 93/96/EGK irányelv hatályon kívül helyezéséről szóló, 2004. április 29‑i európai parlamenti és tanácsi irányelv (HL 2004. L 158., 77. o.; magyar nyelvű különkiadás 5. fejezet, 5. kötet, 46. o.; helyesbítés: HL 2009. L 274., 47. o.).

3      A szociális biztonsági rendszerek koordinálásáról szóló, 2004. április 29‑i európai parlamenti és tanácsi rendelet (HL 2004. L 166., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 5. fejezet, 5. kötet, 72. o.; helyesbítés: HL 2004. L 200., 1. o.).

4      2014. november 11‑i ítélet (C‑333/13, a továbbiakban: Dano ítélet, EU:C:2014:2358).

5      2015. szeptember 15‑i ítélet (C‑67/14, a továbbiakban: Alimanovic ítélet, EU:C:2015:597).

6      2016. február 25‑i ítélet (C‑299/14, a továbbiakban: García‑Nieto és társai ítélet, EU:C:2016:114).

7      A 883/2004 rendelet 1. cikkének z) pontja úgy rendelkezik, hogy „[e] rendelet alkalmazásában »családi ellátás« minden olyan természetbeni vagy pénzbeli ellátás, amelynek célja a családi kiadások fedezése, az I. mellékletben említett tartásdíj megelőlegezése és különleges szülési juttatások és örökbefogadási támogatások kivételével”. E rendelet 3. cikke (1) bekezdésének j) pontja úgy rendelkezik, hogy ezt a rendeletet a szociális biztonsági ágakra vonatkozó valamennyi családi ellátást érintő jogszabályra alkalmazni kell.

8      2016. június 14‑i ítélet (C‑308/14, EU:C:2016:436).

9      Alimanovic ítélet (40–43. és 46. pont).

10      2020. október 6‑i ítélet (C‑181/19, a továbbiakban: Jobcenter Krefeld ítélet, EU:C:2020:794).

11      Dano ítélet (78. pont).

12      Dano ítélet (69. és 81. pont).

13      Lásd: a Dano ügyre vonatkozó indítvány (C‑333/13, EU:C:2014:341, 107. pont).

14      Dano ítélet (79. pont).

15      Dano ítélet (83. pont).

16      29. és 34. pont.

17      Alimanovic ítélet (27. és 55. pont).

18      Alimanovic ítélet (56. és 57. pont).

19      Alimanovic ítélet (60. pont).

20      J. Peña Cuevas a fiával utazott be Németországba, hogy J. García-Nietóhoz csatlakozzon, aki korábban közös lányukkal Németországba utazott, és akit álláskeresőként nyilvántartásba vettek, majd konyhai kisegítőként dolgozott. García‑Nieto és társai ítélet (28–29. pont).

21      García‑Nieto és társai ítélet (44. pont).

22      Dano ítélet (84. pont és a rendelkező rész).

23      García‑Nieto és társai ítélet (53. pont és a rendelkező rész).

24      Alimanovic ítélet (63. pont és a rendelkező rész).

25      Lásd: Dano ítélet (74. pont); Alimanovic ítélet (50. pont); García‑Nieto és társai ítélet (39. pont).

26      Jobcenter Krefeld ítélet (67–68. pont).

27      Jobcenter Krefeld ítélet (50. pont). A Bíróság ezen ítélet 52. pontjában hangsúlyozta, hogy ez az értelmezés lehetővé teszi azon személy számára, aki családjával el kívánja hagyni a származási tagállamát annak érdekében, hogy másik tagállamban vállaljon munkát, hogy – amennyiben elveszíti állását – ne kelljen kitennie magát azon kockázatnak, hogy gyermekei iskolai tanulmányait meg kell szakítani és a származási országába kell visszatérnie, mivel nem lehet jogosult azon szociális ellátásokra, amelyeket a nemzeti jog biztosít, és amely ellátások lehetővé tennék a családja számára, hogy e tagállamban a megélhetéshez szükséges elengedő eszközzel rendelkezzen.

28      Lásd a 492/2011 rendelet 7. cikkének (1) és (2) bekezdését.

29      Jobcenter Krefeld ítélet, 54. pont. Ezenkívül, amint azt a jogtudomány ezen ítélet 64. és 65. pontjára hivatkozva hangsúlyozta, ezen irányelv 24. cikkének (2) bekezdése „nem valósított meg teljes körű kodifikációt azon feltételek tekintetében, amelyek mellett a szabad mozgáshoz való jogukat gyakorló uniós polgárok a fogadó tagállam állampolgáraival egyenlő bánásmódban részesülnek, és az e rendelkezésben foglalt, ezen elvtől való eltérés csak azokban az esetekben alkalmazandó, amikor a tartózkodási jog az említett irányelven alapul”. Lenaerts, K., és Adam, S., „La solidarité, valeur commune aux États membres et principe fédératif de l’Union européenne”, Cahiers de droit européen, 2021, 2. szám, 307–417. o. és különösen 327. o. E tekintetben emlékeztetni kell arra is, hogy – amint arra Richard de la Tour főtanácsnok a The Department for Communities in Northern Ireland ügyre vonatkozó indítványában (C‑709/20, EU:C:2021:515, 75. pont és 62. lábjegyzet) rámutatott – a tartózkodási jog alapulhat az uniós jog más rendelkezésén (lásd: Jobcenter Krefeld ítélet, 90. pont és a rendelkező rész), de egy rá nézve kedvezőbb belső jogi rendelkezésen is (lásd különösen: 2004. szeptember 7‑i Trojani ítélet, C‑456/02, EU:C:2004:488, 2016. június 14‑i Bizottság kontra Egyesült Királyság ítélet, C‑308/14, EU:C:2016:436).

30      Lásd a jelen indítvány 32. és 33. pontját. A 2004/38 irányelv 7. cikke (1) bekezdésének b) pontja előírja, hogy „[v]alamennyi uniós polgárt megilleti a tartózkodás joga egy másik tagállam területén három hónapot meghaladó időtartamra, ha: […] b) elegendő forrásokkal rendelkeznek önmaguk és családtagjaik számára ahhoz, hogy ne jelentsenek indokolatlan terhet a fogadó tagállam szociális segítségnyújtási rendszerére tartózkodásuk időtartama alatt, és a fogadó tagállamban teljes körű egészségbiztosítással rendelkeznek”. Kiemelés tőlem.

31      A jelen ügytől eltérően e két ügy a 883/2004 rendelet 70. cikkének (2) bekezdésében szabályozott, az említett rendelet 4. cikkének hatálya alá tartozó különleges, nem járulékalapú pénzbeli ellátásokra vonatkozott (Dano ítélet, 55. pont), amelyeket a 2004/38 irányelv értelmében vett szociális segítségnyújtási ellátásoknak tekintettek.

32      Lásd e tekintetben: García‑Nieto és társai ítélet (40. pont).

33      Lásd többek között: 2001. szeptember 20‑i Grzelczyk ítélet (C‑184/99, EU:C:2001:458, 31. pont).

34      Lásd többek között: 2021. október 6‑i ítélet (Valamely tagállam tengeri határának kedvtelési célú vízi járművel történő átlépése) (C‑35/20, EU:C:2021:813, 49–50. pont).

35      A 2004/38 irányelv 3. cikke (1) bekezdésének megfelelően ezen irányelv hatálya alá tartoznak, és az irányelv által biztosított jogok kedvezményezettjei azok az uniós polgárok, akik olyan tagállamba utaznak, vagy olyan tagállamban tartózkodnak, amelynek nem állampolgárai, valamint az említett irányelv 2. cikkének 2. pontjában meghatározott családtagjaik. E tekintetben lásd különösen: 2019. szeptember 10‑i Chenchooliah ítélet (C‑94/18, EU:C:2019:693, 54. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

36      Dano ítélet (69. pont); Alimanovic ítélet (49. pont); García‑Nieto és társai ítélet (38. pont).

37      Kiemelés tőlem.

38      Kiemelés tőlem.

39      Emlékeztetőül, ami a 2004/38 irányelv általános összefüggéseit illeti, az irányelv „egy fokozatos rendszert ír elő a fogadó tagállamban való tartózkodási jogra vonatkozóan, amely lényegében az ezen irányelvet megelőző uniós jogszabályokban és ítélkezési gyakorlatban előírt fokozatokat és feltételeket átvéve a huzamos tartózkodás jogához vezet”. Lásd többek között: 2011. december 21‑i Ziolkowski és Szeja ítélet (C‑424/10 és C‑425/10, EU:C:2011:866, 38–39. pont).

40      2019. október 2‑i Bajratari ítélet (C‑93/18, EU:C:2019:809, 47. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

41      2016. június 14‑i ítélet (C‑308/14, EU:C:2016:436).

42      2016. június 14‑i Bizottság kontra Egyesült Királyság ítélet (C‑308/14, EU:C:2016:436, 68. és 75. pont): „[…] főszabály szerint semmi akadálya, hogy a szociális ellátások gazdaságilag inaktív uniós polgároknak történő nyújtása ahhoz a követelményhez legyen kötve, hogy az érintettek teljesítsék a fogadó tagállam területén való jogszerű tartózkodás jogával való rendelkezéshez előírt feltételeket”. Kiemelés tőlem.

43      E tekintetben emlékeztetek arra, hogy ezen ítélet 68. pontjában a Bíróság a 2013. szeptember 19‑i Brey ítélet (C‑140/12, EU:C:2013:565) 44. pontjára és a Dano ítélet 83. pontjára hivatkozik. E pontokból kitűnik, hogy „a 2004/38 irányelv szerinti fogadó államban való tartózkodási jogról” van szó. Kiemelés tőlem. Következésképpen az ezen irányelv 6., 7. és 16. cikkében foglalt tartózkodási jogok különböző típusai az irányelv értelmében mind jogszerű tartózkodási jog.

44      2013. szeptember 19‑i Brey ítélet (C‑140/12, EU:C:2013:565, 61. pont); Dano ítélet (63. pont); Alimanovic ítélet (44. pont); García‑Nieto és társai ítélet (38. pont).

45      Jobcenter Krefeld ítélet (57. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

46      A német kormány maga is elismeri, hogy az alapügyben szóban forgó családi támogatások nem a 2004/38 irányelv 24. cikkének szűk értelemben vett szociális gondozás körébe, hanem a 883/2004 rendelet 1. cikkének z) pontjával összefüggésben értelmezett 3. cikke (1) bekezdése j) pontjának hatálya alá tartoznak. E kormány ugyanis jelzi, hogy ezek az ellátások olyan pénzbeli ellátáshoz hasonlíthatók, amelynek célja a családi kiadások fedezése, amelyet a segítségnyújtás iránti igénytől függetlenül folyósítanak.

47      2016. június 14‑i Bizottság kontra Egyesült Királyság ítélet (C‑308/14, EU:C:2016:436, 60. pont). 2021. július 15‑i A (Állami egészségügyi ellátások) ítélet (C‑535/19, EU:C:2021:595, 29. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

48      Lásd a 883/2004 rendelet 1. cikkének z) pontjában szereplő „családi ellátások” fogalmának a jelen indítvány 7. lábjegyzetében szereplő meghatározását.

49      García‑Nieto és társai ítélet, 45. pont. Lásd még ebben az értelemben: Wathelet főtanácsnok Dano ügyre vonatkozó indítványa (C‑333/13, EU:C:2014:341, 70. pont).

50      E tekintetben emlékeztetek arra, hogy a Dano, az Alimanovic, valamint a García‑Nieto és társai ítéletekből eredő ítélkezési gyakorlat az uniós jogalkotó által a 2004/38 irányelv 24. cikkének (2) bekezdésében a „szociális segítségnyújtási ellátások” területén előírt eltérésen alapul. Ezekben az ítéletekben azonban ki lehetett zárni az érintett uniós polgárokat ezen ellátásokból azzal az indokkal, hogy vagy több mint három hónapos volt a tartózkodásuk anélkül, hogy teljesítették volna az ezen irányelv 7. cikke (1) bekezdésének b) pontjában szereplő tartózkodási feltételeket (Dano ítélet, 75–76. pont), vagy kizárólag az említett irányelv 14. cikke (4) bekezdésének b) pontján alapult a tartózkodási joguk (Alimanovic ítélet, 57–58. pont), vagy három hónapnál rövidebb idejű tartózkodás mellett igényeltek szociális segítségnyújtási ellátást (ahogy a García‑Nieto és társai ügyben).

51      Lásd: az A (Állami egészségügyi ellátások) ügyre vonatkozó indítvány (C‑535/19, EU:C:2021:114, 153. pont).

52      Lásd a jelen indítvány 46–49. pontját. E tekintetben célszerűnek tűnik kiemelni, hogy az alapeljárás felperesének tartózkodási joga egyáltalán nem a nemzeti jognak megfelelő jogszerű tartózkodási jogon alapul, amely nem felelne meg a 2004/38 irányelv 7. cikkében foglalt tartózkodási feltételeknek, amint az többek között a Bizottság által a Bíróság kérdéseire adott írásbeli válaszában hivatkozott 2011. december 21‑i Ziolkowski és Szeja ítélet (C‑424/10 és C‑425/10, EU:C:2011:866, 47. pont), illetve a 2021. július 15‑i The Department for Communities in Northern Ireland ítélet (C‑709/20, EU:C:2021:602, 81. pont) alapjául szolgáló ügyben is történt. E tekintetben emlékeztetek arra, hogy a Ziolkowski és Szeja ítélet 46. pontjában a Bíróság kimondta, hogy „a jogszerű tartózkodás fogalma, amely a 2004/38 irányelv 16. cikkének (1) bekezdésében található »jogszerűen tartózkodtak« kifejezésben szerepel, az ezen irányelvben, többek között az annak 7. cikke (1) bekezdésében foglalt feltételeknek megfelelő tartózkodást kell, hogy jelentsen”. Következésképpen, amint arra már rámutattam, a tartózkodás ezen irányelv értelmében jogszerű lehet, ha utóbbinak más feltételei is teljesülnek, mint például különösen az említett irányelv 6. cikkében előírt feltételek. Lásd e tekintetben a jelen indítvány 42–49. pontjában szereplő megállapításaimat.

53      Megjegyzem, hogy a Bíróság a 2016. június 14‑i Bizottság kontra Egyesült Királyság ítéletben (C‑308/14, EU:C:2016:436, 66–68. pont) úgy ítélte meg, hogy a 2004/38 irányelvet kell alkalmazni a családi támogatások tekintetében, miután a 61. pontban rámutatott, hogy azok szociális biztonsági ellátások. Mindazonáltal emlékeztetni kell arra, hogy ez az ügy egy olyan kereset alapján indult, amely annak megállapítására irányult, hogy Nagy‑Britannia és Észak‑Írország Egyesült Királysága nem teljesítette a 883/2004 rendelet 4. cikkéből eredő kötelezettségeit azáltal, hogy ezen ellátások nyújtását a területén való jogszerű tartózkodás feltételéhez kötötte. Célszerűnek tűnik rámutatni, hogy ebben az ítéletben a Bíróság közvetlenül a 2004/38 irányelv 7. cikkének (1) bekezdésében és 14. cikkének (2) bekezdésében, valamint 12. és 13. cikkében említett tartózkodási jogra hivatkozott. Ezzel szemben egyáltalán nem említette ezen irányelv 6. cikkét.

54      Lásd a jelen indítvány 57–60. pontját.

55      Lásd a jelen indítvány 6. pontját.

56      A cseh kormány, valamint a Bizottság úgy véli, hogy azt a kérdést, hogy a szóban forgó nemzeti rendelkezés állampolgárságon alapuló hátrányos megkülönböztetést valósít‑e meg, kizárólag a 883/2004 rendelet 4. cikkének fényében kell vizsgálni.

57      Lásd a jelen indítvány 29–60. pontját.

58      Lásd analógia útján: 2013. április 11‑i Jeltes és társai ítélet (C‑443/11, EU:C:2013:224, 59. pont).

59      Ezenkívül a szóban forgó nemzeti rendelkezés nem felel meg a 2004/38 irányelv és a 883/2004 rendelet által garantált szabad mozgás céljának.

60      Lásd a jelen indítvány 79. pontját.

61      2016. június 14‑i Bizottság kontra Egyesült Királyság ítélet (C‑308/14, EU:C:2016:436, 68. és 75. pont).

62      Nyilvánvaló, hogy a német állampolgárok a nemzeti joguk alapján tartózkodnak a származási tagállamukban.

63      A szakirodalom rámutatott különösen arra, hogy „bár az állampolgársággal kapcsolatos ügyek többségét a hátrányos megkülönböztetés tilalma/egyenlő bánásmód modellje alapján döntötték el, az egyébként a Bíróság szabad mozgásra vonatkozó ítélkezési gyakorlatában tapasztalt, a korlátozások/piaci hozzáférés szempontjából történő megközelítésre való általánosabb átmenet az uniós polgárság területén is megfigyelhető”, lásd: Barnard, C., The substantive Law of the EU: The Four Freedoms, Oxford University Press, Oxford, 2019, (6. kiadás), 352–360. o., különösen 357. o., és ugyanezen szerző, „Editorial Comments – Two‑speed European Citizenship? Can the Lisbon Treaty Help Close the Gap?” Common Market Law Review, 45. kötet, 1. szám, 2008., 1–8. o. Lásd még: Nic Shuibhne, N., „What I Tell You Three Times Is True. Lawful Residence and Equal Treatment after Dano”, Maastricht Journal of European and Comparative Law, 23. kötet, 6. szám, 2016, 908–936. o.

64      2016. június 14‑i ítélet (C‑308/14, EU:C:2016:436).

65      E kérdés szemléltetése érdekében a német kormány Bulgáriát említi, ahol a gyermeknevelési ellátások összege jóval alacsonyabb, mint Németországban.

66      Lásd többek között analógia útján: 2006. október 26‑i Tas‑Hagen és Tas ítélet (C‑192/05, EU:C:2006:676, 33. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

67      Lásd az Eurostat „Statistics explained” című, a termékenységi statisztikákat bemutató dokumentumát: https://ec.europa.eu/eurostat/statistics‑explained/index.php?title=Fertility_statistics.

68      Az „indokolatlan teher” fogalmát nemcsak a kezdetben felmerülő esetleges többletkiadásokat, hanem a hosszú távú gazdasági hatásokat is figyelembe véve kell értékelni. E tekintetben párhuzamot lehet vonni a képzési költségekkel, amelyek a személyek szabad mozgásával összefüggésben bizonyos területeken növekedést mutathatnak, de a gazdasági növekedést és a munkaerő munkaerőpiaci igényeknek való megfelelőségét szolgálják.

69      Lásd többek között analógia útján: 2013. június 20‑i Giersch és társai ítélet (C‑20/12, EU:C:2013:411, 52. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

70      Lásd ebben az értelemben és analógia útján: 2010. április 13‑i Bressol és társai ítélet (C‑73/08, EU:C:2010:181, 71. pont). „Fontos, hogy ez az objektív, részletes és számszerűsített elemzés alkalmas legyen annak valós, egybehangzó és meggyőző adatokkal való bizonyítására, hogy a közegészséget érintő veszélyek ténylegesen fennállnak.” Kiemelés tőlem.

71      Lásd többek között: 2000. december 14‑i Emsland‑Stärke ítélet (C‑110/99, EU:C:2000:695, 52. és53. pont); 2012. október 16‑i Magyarország kontra Szlovákia ítélet (C‑364/10, EU:C:2012:630, 58. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat); 2014. március 12‑i O. és B. ítélet (C‑456/12, EU:C:2014:135); 2014. december 18‑i Mccarthy és társai ítélet (C‑202/13, EU:C:2014:2450).

72      2000. december 14‑i Emsland‑Stärke ítélet (C‑110/99, EU:C:2000:695, 52–54. pont); 2012. október 16‑i Magyarország kontra Szlovákia ítélet (C‑364/10, EU:C:2012:630, 58. pont).

73      Lásd többek között: 1996. március 12‑i Pafitis és társai ítélet (C‑441/93, EU:C:1996:92, 68. pont); 1998. május 12‑i Kefalas és társai ítélet (C‑367/96, EU:C:1998:222, 22. pont).

74      Lásd ebben az értelemben: 2014. december 18‑i McCarthy és társai ítélet (C‑202/13, EU:C:2014:2450, 55. pont).

75      Dano ítélet (78. pont).

76      Lásd ebben az értelemben: 2012. december 19‑i Bizottság kontra Belgium ítélet (C‑577/10, EU:C:2012:814, 53. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat). Lásd még: a McCarthy és társai ügyre vonatkozó indítványom (C‑202/13, EU:C:2014:345, 134. pont).

77      Lásd: a McCarthy és társai ügyre vonatkozó indítványom (C‑202/13, EU:C:2014:345, 139. pont).

78      Lásd a jelen indítvány 39. és azt követő pontjait.

79      Alimanovic ítélet, 60. pont.

80      Emlékeztetek arra, hogy a 883/2004 rendelet 11. cikkének (1) bekezdése előírja, hogy „[a] rendelet hatálya alá tartozó személyekre csak egy tagállam jogszabályai alkalmazandóak”. Ezen irányelv 11. cikke (3) bekezdésének a) és e) pontja úgy rendelkezik, hogy a 12–16. cikkre is figyelemmel, a munkavállalóként vagy önálló vállalkozóként egy tagállamban tevékenységet folytató személyek az adott tagállam jogszabályainak a hatálya alá tartoznak, és az a)–d) pont hatálya alá nem tartozó bármely személyre a lakóhely szerinti tagállam jogszabályai vonatkoznak, e rendelet egyéb olyan rendelkezéseinek sérelme nélkül, amelyek szerint az ilyen személyeknek egy vagy több tagállam jogszabályai alapján ellátásokat biztosítanak. Kiemelés tőlem.

81      2016. szeptember 13‑i Rendón Marín ítélet (C‑165/14, EU:C:2016:675, 66. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).