Az Unió általános költségvetésére alkalmazandó pénzügyi szabályokról és az 1605/2002/EK, Euratom tanácsi rendelet hatályon kívül helyezéséről szóló, 2012. október 25‑i 966/2012/EU, Euratom európai parlamenti és tanácsi rendeletnek (HL 2012. L 298., 1. o.) „A követelések megállapítása” című 78. cikke a következőképpen rendelkezik: „(1)A követelés megállapítása olyan eljárás, amellyel az illetékes engedélyezésre jogosult tisztviselő:

a)ellenőrzi, hogy az adós tartozása fennáll;

b)megállapítja vagy ellenőrzi a tartozás valódiságát és összegét;

c)ellenőrzi azon feltételeket, amelyek mellett a tartozás esedékes.

(2)A Bizottság számára rendelkezésre bocsátott saját forrásokat, és bármely nem vitatott, határozott összegű és esedékes követelést a számvitelért felelős tisztviselőnek szóló beszedési megbízás állapít meg, amelyet az adósnak megküldött terhelési értesítés követ – mindkét okmányt az illetékes engedélyezésre jogosult tisztviselő készíti el. (3)A jogalap nélkül kifizetett összegeket vissza kell fizettetni. (4)A Bizottság felhatalmazást kap arra, hogy a 210. cikknek megfelelően felhatalmazáson alapuló jogi aktust fogadjon el a követelések megállapításával kapcsolatos részletes szabályokra vonatkozóan, beleértve az eljárásokat és a bizonylatokat, valamint a késedelmi kamat megállapításával kapcsolatos részletes szabályokra vonatkozóan.”

E rendeletnek „A visszafizettetés engedélyezése” című 79. cikke (1) bekezdésében a következőket írja elő: „A visszafizettetés engedélyezése olyan eljárás, amellyel az illetékes engedélyezésre jogosult tisztviselő beszedési megbízás kiállításával utasítja a számvitelért felelős tisztviselőt, hogy fizettesse vissza az illetékes engedélyezésre jogosult tisztviselő által megállapított követelést.”

Az említett rendeletnek „A visszafizettetésre vonatkozó szabályok” című 80. cikke (1) bekezdésében a következőket mondja ki: „A számvitelért felelős tisztviselő az illetékes engedélyezésre jogosult tisztviselő által szabályszerűen kiállított beszedési megbízások szerint jár el. A számvitelért felelős tisztviselőnek kellő körültekintéssel kell eljárnia annak biztosítására, hogy az Unió megkapja bevételeit, és gondoskodnia kell az Unió jogainak védelméről. A számvitelért felelős tisztviselő úgy fizetteti vissza az összegeket, hogy ellentételezi azon egyenértékű követelésekkel, amelyek az Unió oldalán az olyan adósokkal szemben állnak fenn, akiknek viszont az Unióval szemben vannak követeléseik. Az ilyen követeléseknek nem vitatottnak, határozott összegűnek és esedékesnek kell lenniük.”

A 966/2012 rendelet „Elévülési idő” című 81. cikke értelmében: „(1)A konkrét rendeletek rendelkezéseinek, valamint [az Európai Közösségek saját forrásainak rendszeréről szóló, 2007. június 7‑i 2007/436/EK, Euratom tanácsi határozat (HL 2007. L 163., 17. o.)] sérelme nélkül, az Uniónak harmadik országokkal [helyesen: harmadik felekkel] szembeni, valamint harmadik feleknek az Unióval szembeni jogosultságai [helyesen: követelései] ötéves elévülési időszak hatálya alá tartoznak. (2)A Bizottság felhatalmazást kap arra, hogy a 210. cikknek megfelelően felhatalmazáson alapuló jogi aktust fogadjon el az elévülési időszakkal kapcsolatos részletes szabályokra vonatkozóan.”

A 966/2012 rendelet 81. cikkének (1) bekezdése hasonló módon került megfogalmazásra mint a 2006. december 13‑i 1995/2006/EK, Euratom rendelettel (HL 2006. L 390., 1. o.; helyesbítés: HL 2008. L 48., 88. o.) módosított, az Európai Közösségek általános költségvetésére alkalmazandó költségvetési rendeletről szóló, 2002. június 25‑i 1605/2002/EK, Euratom tanácsi rendelet (HL 2002. L 248., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 1. fejezet, 4. kötet, 74. o.; helyesbítés: HL 2007. L 99., 18. o.) 73a. cikke.

A 966/2012 rendelet alkalmazási szabályairól szóló, 2012. október 29‑i 1268/2012/EU felhatalmazáson alapuló bizottsági rendelet (HL 2012. L 362., 1. o.) 81. cikke a következőket írja elő: „A követelések megállapításához az illetékes engedélyezésre jogosult tisztviselő megbizonyosodik arról, hogy:

a)a követelés biztos, azaz nem függ semmilyen feltételtől;

b)a követelés határozott összegű, azaz pontosan meghatározott pénzösszegben kifejezett;

c)a követelés esedékes, azaz nem érvényes rá fizetési határidő;

d)az adós adatai helyesek;

e)a beszedésre váró összeget a megfelelő költségvetési tételhez könyvelték;

f)a bizonylatok szabályszerűek;

g)a hatékony és eredményes pénzgazdálkodás elvét betartják, különösen a 91. cikk (1) bekezdésének a) pontjában említett követelmények tekintetében.”

A felhatalmazáson alapuló ezen rendelet 82. cikkének (1) és (2) bekezdése értelmében: „(1)A követelés megállapítása az Unió jogosultságát bizonyító bizonylatokon alapul. (2)A követelés megállapítása előtt az illetékes engedélyezésre jogosult tisztviselő személyesen ellenőrzi a bizonylatokat, vagy saját hatáskörében meggyőződik arról, hogy ellenőrzésük megtörtént.”

A felhatalmazáson alapuló említett rendeletnek „Az elévülési időre vonatkozó szabályok” című 93. cikke a következőket írja elő: „(1)Az Unió harmadik felekkel szembeni jogosultságainak [helyesen: követeléseinek] elévülési ideje az adóssal a 80. cikk (3) bekezdésének b) pontja szerinti terhelési értesítésben közölt határidő lejártát követő napon [helyesen: határidő lejártakor] kezdődik. A harmadik felek Unióval szembeni jogosultságainak [helyesen: követeléseinek] elévülési ideje azon a napon kezdődik, amikor a megfelelő jogi kötelezettségvállalás értelmében a harmadik fél jogosultságának [helyesen: követelésének] kifizetése esedékes. [...] (6)Az (1)–(5) bekezdésben megállapított elévülési idő lejárta után a jogosultságok [helyesen: követelések] nem szedhetők be.”

Az 1268/2012 felhatalmazáson alapuló rendelet 93. cikke (1) bekezdésének szövege az 1605/2002 rendelet végrehajtására vonatkozó részletes szabályok megállapításáról szóló 2342/2002/EK, Euratom rendelet módosításáról szóló, 2007. április 23‑i 478/2007/EK, Euratom bizottsági rendelettel (HL 2007. L 111., 13. o.) módosított, az 1605/2002 rendelet végrehajtására vonatkozó részletes szabályok megállapításáról szóló, 2002. december 23‑i 2342/2002/EK, Euratom bizottsági rendelet (HL 2002. L 357., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 1. fejezet, 4. kötet, 145. o.; helyesbítés: HL 2005. L 345., 35. o.) 85b.cikke (1) bekezdése szövegének felel meg.

Az európai parlamenti képviselőket megillető költségtérítések és juttatások kifizetésére vonatkozó szabályzat (a továbbiakban: KKJ szabályzat) 27. cikke (3) bekezdésének a 2009. július 14‑ig hatályos szövege a következőket írta elő: „Amennyiben a főtitkár, a questorokkal való konzultációt követően megbizonyosodik afelől, hogy a jelen szabályzat által előírt, költségtérítés [helyesen: juttatás] címén járó összegeknek az Európai Parlament képviselői javára történő kifizetésére jogosulatlanul került sor, az érintett képviselőnek utasítást ad ezen összegek visszafizetésére [helyesen: utasítást ad, hogy ezen összegeket az érintett képviselőtől hajtsák be].”

Az Európai Parlament tagjainak statútumára vonatkozó végrehajtási intézkedésekről szóló, 2008. május 19‑i és július 9‑i, az Európai Parlament Elnöksége határozatának (HL 2009. C 159., 1. o.) 2010. október 21. után hatályos szövege (HL 2010. C 283., 9. o.; a továbbiakban: végrehajtási intézkedések) a „Jogtalanul felvett összeg visszakövetelése” című 68. cikkében a következőket írja elő: „(1)Az alkalmazási szabályok alkalmazásával jogtalanul felvett összegek behajtandók. A főtitkár ad utasítást arra, hogy ezen összegeket az érintett képviselőktől behajtsák. (2)A behajtás terén hozott minden határozat meghozatala során ügyelnek a képviselő mandátumának tényleges gyakorlására és a Parlament megfelelő működésére, és az érintett képviselőt a főtitkár előzőleg meghallgatja. (3)E cikk analóg módon alkalmazandó a volt képviselőkre és harmadik felekre is.”

Az említett végrehajtási intézkedések „Általános és záró rendelkezések” című III. címe tartalmazza a „Záró rendelkezések[re]” vonatkozó IV. fejezetet. E IV. fejezetben a „Jogorvoslat [helyesen: Panasz]” című 72. cikk a következőképpen rendelkezik: „(1)Az a képviselő, aki úgy véli, hogy az illetékes szolgálat ezen alkalmazási szabályokat vele szemben helytelenül alkalmazta, írásban a főtitkárhoz fordulhat. A főtitkár panasszal kapcsolatos döntésének tartalmaznia kell a döntés indokait. (2)Az a képviselő, aki nem ért egyet a főtitkár döntésével, a főtitkár döntésének kiadásától [helyesen: közlésétől] számított két hónapon belül kérheti az ügy quaestorok elé utalását, akik a főtitkár véleményének kikérését követően döntést hoznak. (3)Ha a panaszeljárásban érintett valamely fél nem ért egyet a quaestorok döntésével, a döntés kiadásától [helyesen: közlésétől] számított két hónapon belül kérheti az ügy Elnökség elé utalását, amely meghozza a végső döntést. (4)E cikk alkalmazandó a képviselők jogutódaira, valamint a volt képviselőkre és azok jogutódaira is.”

A végrehajtási intézkedések 74. cikke értelmében: „A IV. címben előírt átmeneti rendelkezések fenntartásával, a KKJ szabályzat a képviselői statútum hatálybalépésének napján hatályát veszti.”

Első jogalapjával, amely hat részre oszlik, a fellebbező lényegében azt állítja, hogy a Törvényszék a végrehajtási intézkedések alkalmazása során tévesen alkalmazta a jogot, a megtámadott ítéletet ellentmondásosan indokolta, valamint megsértette a védelemhez való jog tiszteletben tartásának elvét.

A Parlament úgy válaszol, hogy az első jogalap első, ötödik és hatodik része elfogadhatatlan, mivel ezekben a részekben a fellebbező, anélkül hogy a Törvényszék megtámadott ítéletben szereplő indokolását konkrétan kifogásolná, a Törvényszék előtt előadott érvelés megismétlésére szorítkozik. E jogalap a fennmaradó részében részben hatástalan, részben pedig megalapozatlan.

Az első jogalap első, ötödik és hatodik részének a Parlament által hivatkozott elfogadhatatlanságát illetően emlékeztetni kell arra, hogy amennyiben valamely fél az uniós jognak a Törvényszék általi értelmezését vagy alkalmazását kifogásolja, az elsőfokú eljárásban megvizsgált jogkérdések a fellebbezés keretében újból vita tárgyát képezhetik. Ugyanis, ha valamely fél nem alapíthatná ily módon fellebbezését a Törvényszék előtt már hivatkozott jogalapokra és érvekre, a fellebbezési eljárás részben értelmét vesztené (lásd többek között: 2010. szeptember 21‑i Svédország és társai kontra API és Bizottság ítélet, C‑514/07 P, C‑528/07 P és C‑532/07 P, EU:C:2010:541, 116. pont).

A jelen esetben igaz ugyan, hogy a fellebbező által az első jogalap keretében kifejtett érvelés egyes fordulatai pontatlanok, a fellebbezésből egyértelműen kitűnik, hogy az e jogalap első, ötödik és hatodik részében kifejtett érvek célja annak bizonyítása, hogy a Törvényszék a végrehajtási intézkedések alkalmazása során tévesen alkalmazta a jogot, valamint megsértette a fellebbező védelemhez való jogát. Ezek a részek következésképpen elfogadhatók.

Első jogalapjának első részében a fellebbező azt állítja, hogy a Törvényszék figyelmen kívül hagyta a végrehajtási intézkedések 68. cikke (3) bekezdésének egyértelmű szövegét – amely kifejti, hogy e rendelkezés a volt képviselőkre és harmadik felekre is alkalmazandó –, annak megállapításával, hogy ezek a végrehajtási intézkedések nem alkalmazandók a fellebbezővel szemben indított, behajtásra irányuló eljárásra, jóllehet nem vitatott, hogy a fellebbező egy volt képviselő.

E tekintetben a végrehajtási intézkedések 68. cikkének (1) bekezdéséből kitűnik, hogy „[a]z alkalmazási szabályok alkalmazásával jogtalanul felvett összegek behajtandók”. Ez a bekezdés ily módon pontosítja az említett 68. cikk tárgyi hatályát azzal, hogy azt az ezen végrehajtási intézkedések alapján folyósított összegek behajtására korlátozza. Márpedig nem vitatott, hogy a jelen ügyben szóban forgó összegeket a fellebbezőnek a KKJ szabályzat, nem pedig a végrehajtási intézkedések alapján – amelyek a vitatott kifizetéseknél később léptek hatályba – folyósították. Következésképpen a Törvényszék nem alkalmazta tévesen a jogot, amikor a megtámadott ítélet 27. és 28. pontjában kizárta a végrehajtási intézkedések 68. cikkének a jelen ügyre való alkalmazását, és az a körülmény, hogy ez a rendelkezés a volt képviselőkre hivatkozik, e tekintetben nem bír jelentőséggel.

Egyébiránt meg kell állapítani, hogy a végrehajtási intézkedések 72. cikkének (1), (3) és (4) bekezdése szerint e rendelkezés célja olyan panaszeljárás létrehozása, amely lehetővé teszi a főtitkárnak a képviselők, a volt képviselők és azok jogutódai által az említett intézkedések velük szembeni helyes alkalmazását illetően benyújtott kifogások elbírálását. Márpedig mivel a Törvényszék joggal ítélte meg úgy, hogy a fellebbezővel szemben indított, a jogalap nélkül fizetett összeg visszakövetelése iránti eljárás nem a végrehajtási intézkedések 68. cikkén alapul, meg kell állapítani, hogy a fellebbezőnek az ezen eljárás lefolytatásával kapcsolatos egyetlen kifogása sem tekinthető az e 72. cikk értelmében vett panasznak.

Következésképpen a Törvényszék nem alkalmazta tévesen a jogot, amikor a megtámadott ítélet 27., 28. és 31. pontjában kizárta a végrehajtási intézkedéseknek a jelen ügyben szóban forgó, a követelések behajtására irányuló eljárásra való alkalmazhatóságát.

Ilyen körülmények között e jogalap ötödik részét is el kell utasítani, amely azon alapul, hogy a Törvényszék tévesen alkalmazta a jogot, amikor megállapította, hogy a vitatott határozatot a 966/2012 rendelet 78–80. cikke alapján lehetett elfogadni, miközben kizárólag a végrehajtási intézkedéseket kellett volna alkalmazni a volt képviselővel szemben indított, a jogalap nélkül fizetett összeg visszakövetelése iránti eljárásra.

Az a puszta körülmény ugyanis, hogy a 966/2012 rendelet 78–80. cikke nem tartalmaz részletszabályokat konkrétan az európai képviselők esetében a követelések behajtására irányuló eljárásra, hanem az Unió követeléseinek megállapítására és a visszakövetelések engedélyezésére vonatkozik – amint azt a Törvényszék a megtámadott ítélet 31. pontjában kiemelte –, nem teheti alkalmazhatóvá a végrehajtási intézkedéseket tárgyi hatályuk megsértésével.

El kell tehát utasítani az első jogalap első és ötödik részét.

Az első jogalap második és negyedik részét illetően, amelyek a megtámadott ítélet állítólagos ellentmondásos indokolásán alapulnak a végrehajtási intézkedések 68. cikke, valamint a KKJ szabályzat jelen esetben történő alkalmazhatóságát illetően, meg kell állapítani, hogy ezek a részek a megtámadott ítélet téves értelmezésén alapulnak.

Először is ugyanis a Törvényszék, miután a megtámadott ítélet 27. és 28. pontjában megállapította, hogy a végrehajtási intézkedések nem voltak alkalmazandók a fellebbezővel szemben indított eljárásra, ezen ítélet 29. pontjában egyértelműen jelezte, hogy megvizsgálja a fellebbezőnek a végrehajtási intézkedések 68. és 72. cikkének téves alkalmazására alapított érveit „függetlenül attól a kérdéstől, hogy a jogalap nélkül felvett összegek visszakövetelésére a végrehajtási intézkedések alapján kellett‑e, hogy sor kerüljön”, és „feltételezve, hogy a végrehajtási intézkedések alkalmazandók voltak”. Ebből az következik, hogy a Törvényszék a megtámadott ítéletet nem indokolta ellentmondásosan az említett 68. cikk jelen ügyben történő alkalmazhatóságát illetően, mivel mellékesen megvizsgálta a végrehajtási intézkedések megsértését.

Másodszor a megtámadott ítéletből kitűnik, hogy a Törvényszék az említett ítélet 27. pontjában megállapította, hogy jóllehet a szóban forgó összegek folyósítása – amelyre 2001 és 2004 között került sor – a KKJ szabályzat alapján történt, ez utóbbit – amint azt a Törvényszék ugyanezen ítélet 30. pontjában kifejtette – az európai parlamenti képviselők statútumának elfogadásáról szóló, 2005. szeptember 28‑i 2005/684/EK, Euratom európai parlamenti határozat (HL 2005. L 262., 1. o.) hatálybalépésének időpontjában hatályon kívül helyezték. Ilyen feltételek mellett a Törvényszék a megtámadott ítélet 31. pontjában joggal ítélte meg úgy – anélkül, hogy ítélete e tekintetben bármilyen ellentmondást tartalmazott volna –, hogy a jogtalanul folyósított összegek visszakövetelése iránti eljárás, amelynek keretében a vitatott határozatot 2013‑ban elfogadták, nem alapulhatott a KKJ szabályzaton.

Egyébiránt mivel a Törvényszék joggal ítélte meg úgy – amint az a jelen ítélet 40–44. pontjából kitűnik –, hogy a végrehajtási intézkedések a jelen esetben nem voltak alkalmazandók, azt is meg kell állapítani, hogy a fellebbező első jogalapjának harmadik és negyedik része – amennyiben azok az említett végrehajtási intézkedések 68. és 72. cikke kapcsolatának téves értelmezésén, valamint a 2013. június 27‑i azon levél tartalmának elferdítésén alapulnak, amelyet a fellebbező szerint az említett 72. cikk értelmében vett panasznak kellett volna tekinteni – a megtámadott ítéletnek a tárgyhoz szorosan nem tartozó indokai ellen irányul, és a Bíróság állandó ítélkezési gyakorlata alapján nem vezethet ezen ítélet hatályon kívül helyezéséhez (lásd: 2011. december 21‑i Franciaország kontra People’s Mojahedin Organization of Iran ítélet, C‑27/09 P, EU:C:2011:853, 79. pont; 2014. február 13‑i Magyarország kontra Bizottság ítélet, C‑31/13 P, EU:C:2014:70, 82. pont).

Az előzőekre tekintettel az első jogalap második, harmadik és a negyedik részét el kell utasítani.

Végül e jogalap hatodik részét illetően, amely a Törvényszéknek a fellebbező védelemhez való joga Parlament általi állítólagos megsértésének értékelésével kapcsolatos téves jogalkalmazásán alapul, emlékeztetni kell arra, hogy az uniós jog általános elvének minősül a védelemhez való jog tiszteletben tartásának elve minden olyan eljárásban, amely valamely személlyel szemben indult, valamint e személyre nézve hátrányos intézkedéshez vezethet, és ezt az elvet még az eljárásra vonatkozó konkrét szabályozás hiányában is alkalmazni kell. Ezen elv azt a követelményt fogalmazza meg, hogy azoknak a határozatoknak a címzettjeit, amelyek utóbbiak érdekeit érezhetően érintik, olyan helyzetbe kell hozni, hogy a terhelő bizonyítékokkal kapcsolatos álláspontjukat megfelelően ismertethessék e határozatok megalapozásához (lásd ebben az értelemben: 1992. február 12‑i Hollandia és társai kontra Bizottság ítélet, C‑48/90 és C‑66/90, EU:C:1992:63, 44. és 45. pont; 1996. október 24‑i Bizottság kontra Lisrestal és társai ítélet, C‑32/95 P, EU:C:1996:402, 30. pont; 2005. június 9‑i Spanyolország kontra Bizottság ítélet, C‑287/02, EU:C:2005:368, 37. pont).

Márpedig ebben a részben a fellebbező azt rója fel a Törvényszéknek, hogy utóbbi a megtámadott ítélet 37. pontjában tévesen állapította meg, hogy a 2013. június 27‑i levele quaestorokkal való közlésének hiánya nem sértette a védelemhez való jogát, mivel ezek a quaestorok véleményüket anélkül fogalmazták meg, hogy ismerték volna a fellebbező álláspontját.

E tekintetben a megtámadott ítélet 32–39. pontjából kitűnik, hogy a Törvényszék megvizsgálta, hogy a 966/2012 rendeletben előírt, a jogalap nélkül fizetett összeg visszakövetelése iránti konkrét eljárás hiányában tiszteletben tartották‑e a fellebbező védelemhez való jogát a vitatott határozat elfogadásához vezető eljárásban. A Törvényszék a megtámadott ítélet 33. pontjában megállapította – anélkül, hogy azt a fellebbező fellebbezésében megkérdőjelezte volna –, hogy a vitatott határozat elfogadása előtt „a főtitkár egyrészt meghallgatta a felperest, másrészt pedig beszerezte a quaestorok véleményét”.

A fellebbező nem hivatkozik a Törvényszék által a megtámadott ítélet 36. pontjában végzett azon ténybeli értékelés elferdítésére sem, amely szerint – ellentétben azzal, amit a Törvényszék előtt állított – a quaestorok nem határoztak a vitatott határozat elfogadásához vezető eljárásban, hanem kizárólag a véleményüket kérték, mivel az a főtitkárt e határozat elfogadásakor nem köti.

Egyébiránt – amint azt a Törvényszék a megtámadott ítélet 37. pontjában megállapította, és anélkül hogy ezen értékelést a fellebbező fellebbezésében megkérdőjelezte volna – noha a Parlament elismerte, hogy a 2013. június 27‑i levelet nem közölték a quaestorokkal, e levél csak a fellebbező által készített, a főtitkár előtti meghallgatásáról szóló emlékeztetőnek minősül. Márpedig bármely, azt pontosító kiegészítő információ hiányában, hogy mennyiben sérti a fellebbező védelemhez való jogának tiszteletben tartásából eredő, a jelen ítélet 51. pontjában felidézett követelményeket az, hogy e levelet nem közölték a quaestorokkal a véleményük kikérése során, meg kell állapítani, hogy a Törvényszék joggal vetette el a fellebbezőnek a védelemhez való joga megsértésére alapított érvét. Következésképpen el kell utasítani az első fellebbezési jogalap hatodik részét.

Az előzőekre tekintettel az első jogalapot teljes egészében el kell utasítani.

Második jogalapjával a fellebbező arra hivatkozik, hogy a Törvényszék tévesen alkalmazta a jogot, amikor a megtámadott ítélet 54. pontjában megállapította, hogy a KKJ szabályzatnak megfelelően a parlamenti asszisztensi támogatás felhasználásával kapcsolatos bizonyítási teher az ezen támogatások visszakövetelése iránti eljárás keretében a fellebbezőt, nem pedig a Parlamentet terheli. A Törvényszéknek el kellett volna ismernie a körülményekre tekintettel egyrészt azt, hogy a fellebbező teljesítette az ezen szabályzat által előírt feltételeket az említett támogatás biztosítását illetően akkor, amikor azt kérte, másrészt pedig azt, hogy a vitatott határozatot több mint kilenc évvel a fellebbező mandátumának lejártát követően fogadták el, ezért a bizonyítási teher a Parlamentre hárul.

A Parlament azt állítja, hogy ez a jogalap – amennyiben az a parlamenti asszisztensi támogatások megfelelő felhasználásával kapcsolatos bizonyítási terhet illetően a KKJ szabályzat téves alkalmazásán alapul – hatástalan, mivel a megtámadott ítéletnek a tárgyhoz szorosan nem tartozó indokai ellen irányul. Amennyiben e jogalap az említett bizonyítási terhet illetően az észszerű határidő elvének megsértésére vonatkozik, a Parlament arra az álláspontra helyezkedik, hogy az nem megalapozott.

Meg kell állapítani, hogy a második jogalap, amennyiben az azon alapul, hogy a Törvényszék tévesen alkalmazta a jogot, amikor a megtámadott ítélet 54. pontjában úgy ítélte meg, hogy „a felperes feladata [...] a [vitatott] határozat megkérdőjelezését lehetővé tevő bizonyítékok bemutatása, amennyiben e határozat megállapítja, hogy a felperes nem mutatott be annak igazolását lehetővé tevő semmilyen bizonyítékot, hogy a szóban forgó parlamenti asszisztensek a KKJ szabályzat 14. cikke szerinti parlamenti asszisztensi feladatokat láttak el”, a megtámadott ítéletnek a tárgyhoz szorosan nem tartozó indokai ellen irányul. Ezen 54. pontból ugyanis kitűnik, hogy a fellebbező az arra vonatkozó kifogását, hogy a bizonyítási teher állítólag a Parlamentre hárul, a Törvényszék előtt első alkalommal a válasz szakaszában mutatta be, amelyet emiatt a Törvényszék elfogadhatatlannak nyilvánított.

Ennek alapján ezt a jogalapot következésképpen a jelen ítélet 49. pontjában felidézett ítélkezési gyakorlat alapján hatástalanként el kell utasítani.

Egyébiránt, mivel a fellebbező azt is állítja, hogy a Törvényszék tévesen állapította meg a bizonyítási teher megosztását – amely a Parlamentnek kedvez – a KKJ szabályzatnak megfelelően a parlamenti asszisztensi támogatások felhasználását illetően azon hosszú időszak ellenére, amely a képviselő mandátumának lejárta és a vitatott határozat elfogadásának időpontja között telt el, hangsúlyozni kell, hogy az elsőfokú eljárás ügyirataiból kitűnik, hogy ilyen érvelést nem adtak elő a Törvényszék előtt. Következésképpen ez az érv új érvnek minősül, és azt a Bíróság állandó ítélkezési gyakorlata alapján elfogadhatatlanként el kell utasítani (2016. március 8‑i Görögország kontra Bizottság ítélet, C‑431/14 P, EU:C:2016:145, 55. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

Következésképpen a második jogalapot el kell utasítani.

Harmadik jogalapjával a fellebbező azt rója fel először is a Törvényszéknek, hogy utóbbi megsértette a kontradiktórius eljárás elvét azzal, hogy nem határozott az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló, 1950. november 4‑én Rómában aláírt európai egyezmény (kihirdette: az 1993. évi XXXI. tv., a továbbiakban: EJEE) 6. cikkének megsértéséről, miközben az EJEE a Parlamentet mint uniós intézményt kötelezi.

Másodszor a fellebbező úgy véli, hogy az EJEE 6. cikkéből eredő pártatlanság elve tágabb hatállyal rendelkezik mint a Törvényszék által a megtámadott ítéletben – az előtte a keresetlevél alátámasztására hivatkozott megfelelő jogalapról való döntés érdekében – figyelembe vett megfelelő ügyintézés elve. A Törvényszék következésképpen a pártatlanság elvét is megsértette.

A Parlament elsődlegesen arra az álláspontra helyezkedik, hogy a harmadik jogalapot elfogadhatatlanként el kell utasítani, mivel a fellebbező megelégszik a Törvényszék előtt már előadott érvek megismétlésével. Végezetül e jogalap a megtámadott ítélet téves értelmezésén alapul, mivel a Törvényszék megfelelően indokolta a főtitkár állítólagos elfogultságára alapított jogalap elutasítását. Mindenesetre az EJEE 6. cikke nem alkalmazandó a főtitkár előtti eljárásra.

Mindenekelőtt a Parlament azon érvét illetően, amely szerint a harmadik jogalapot elfogadhatatlannak kell nyilvánítani, a jelen ítélet 37. pontjában felidézett ítélkezési gyakorlatra tekintettel hangsúlyozni kell, hogy amennyiben valamely fél az uniós jognak a Törvényszék által elfogadott értelmezését vagy alkalmazását kifogásolja, az elsőfokú eljárásban megvizsgált jogkérdések a fellebbezés keretében újból vita tárgyát képezhetik, különben a fellebbezési eljárás részben értelmét vesztené. Ez az érv annál is inkább releváns, amikor a Törvényszéknek azt róják fel, hogy tévesen elmulasztotta a fellebbező valamely jogalapjának megvizsgálását (lásd: 2004. június 22‑i Meyer kontra Bizottság végzés, C‑151/03 P, nem tették közzé, EU:C:2004:381, 50. pont).

Márpedig harmadik jogalapjával a fellebbező azt rója fel a Törvényszéknek, hogy nem határozott a jelen esetben az EJEE 6. cikkének megsértésére alapított érvéről. A harmadik fellebbezési jogalap következésképpen elfogadható.

E tekintetben meg kell állapítani, hogy a fellebbező azzal az érvvel, amely szerint a Törvényszék nem határozott az EJEE 6. cikkére alapított kifogásról, valójában azt rója fel a Törvényszéknek, hogy utóbbi a pártatlanság elvének megsértésére alapított kifogás vizsgálatának keretében nem határozott az első alkalommal a válasz szakaszában megfogalmazott azon érvéről, amely szerint ezt az elvet az említett 6. cikk is kimondja, amely a Parlamentet mint uniós intézményt kötelezi.

Márpedig az állandó ítélkezési gyakorlatból következik, hogy a Törvényszéknek a határozatai indokolására vonatkozó kötelezettsége nem vonja maga után azt, hogy köteles részletekbe menően válaszolni minden egyes hivatkozott érvre (lásd: 2008. szeptember 9‑i FIAMM és társai kontra Tanács és Bizottság ítélet, C‑120/06 P és C‑121/06 P, EU:C:2008:476, 91. pont; 2009. október 29‑i Portela kontra Bizottság végzés, C‑85/09 P, nem tették közzé, EU:C:2009:685, 31. pont). A Törvényszék indokolása tehát lehet közvetett is, amennyiben lehetővé teszi az érdekelt felek számára, hogy megismerjék a Törvényszék döntésének indokait, a Bíróság számára pedig azt, hogy kellő információval rendelkezzen felülvizsgálatának elvégzéséhez (lásd többek között: 2008. május 22‑i Evonik Degussa kontra Bizottság ítélet, C‑266/06 P, EU:C:2008:295, 103. pont; 2016. március 8‑i Görögország kontra Bizottság ítélet, C‑431/14 P, EU:C:2016:145, 38. pont).

Ezen ítélkezési gyakorlatra tekintettel meg kell állapítani, hogy noha a Törvényszék a megtámadott ítélet 63–68. pontjában nem határozott kifejezetten az EJEE 6. cikkével kapcsolatban, a Törvényszék által figyelembe vett indokokból egyértelműen következik, hogy utóbbi kifejtette álláspontját a pártatlanság elvére vonatkozó kifogással kapcsolatban annak egy olyan indokolással történő elutasításával, amely lehetővé teszi a fellebbező számára a Törvényszék döntése indokainak megértését, a Bíróság számára pedig felülvizsgálatának elvégzését. E tekintetben a Törvényszék a megtámadott ítélet 63. pontjában többek között azt emelte ki, hogy a valamennyi uniós intézményre alkalmazandó megfelelő ügyintézés elve magában foglalja azt a kötelezettséget, hogy valamennyi intézmény pártatlanul megvizsgálja az adott ügy esetében releváns összes körülményt. Egyébiránt a Törvényszék ezen ítélet 64. pontjában megállapította, hogy a főtitkárnak ünnepélyesen kötelezettséget kell vállalnia a Parlament hivatala előtt arra, hogy feladatait pártatlanul és lelkiismeretesen látja el. Ezt követően a Törvényszék az említett ítélet 65–68. pontjában egy részletes vizsgálatot követően úgy ítélte meg, hogy a főtitkár nem mulasztotta el ezt a kötelezettséget a vitatott határozat elfogadásakor. A Törvényszék ily módon határozott a megtámadott ítélet 63–68. pontjában a pártatlanság elvének megsértésére alapított fellebbezői kifogásról.

Egyébiránt, anélkül hogy szükséges lenne azon kérdés eldöntése, hogy az EJEE 6. cikke alkalmazandó‑e a Parlament által folytatott, a jogalap nélkül fizetett összeg visszakövetelése iránti közigazgatási eljárásra, meg kell állapítani, hogy a fellebbező – amennyiben annak állítására szorítkozik, hogy az e rendelkezésből eredő pártatlanság elve tágabb hatállyal rendelkezik, mintha az a megfelelő ügyintézés elvének összefüggésében kerülne figyelembevételre – nem ad ugyanakkor elő semmilyen olyan jogi érvet, amely lehetővé tenné a Törvényszék által a megtámadott ítélet 63–68. pontjában tett megállapítások megkérdőjelezését.

Következésképpen ezt az érvet elfogadhatatlanként el kell utasítani a Bíróság azon állandó ítélkezési gyakorlatának alapján, amely szerint a fellebbezésben pontosan meg kell jelölni a hatályon kívül helyezni kért ítélet kifogásolt részeit, valamint az e kérelmet konkrétan alátámasztó jogi érveket (2013. április 11‑i Mindo kontra Bizottság ítélet, C‑652/11 P, EU:C:2013:229, 21. pont; 2013. október 3‑i Inuit Tapiriit Kanatami és társai kontra Parlament és Tanács ítélet, C‑583/11 P, EU:C:2013:625, 46. pont).

Következésképpen a fellebbező által fellebbezésének alátámasztására felhozott harmadik jogalapot el kell utasítani.