Ideiglenes változat
ANDREA BIONDI
FŐTANÁCSNOK INDÍTVÁNYA
Az ismertetés napja: 2025. szeptember 18.(1)
C‑564/24. sz. ügy
Eisenberger Gerüstbau GmbH
kontra
JK
(a Kammergericht [berlini regionális felsőbíróság, Németország] által benyújtott előzetes döntéshozatal iránti kérelem)
„ Előzetes döntéshozatal – Eladó vagy szolgáltató és fogyasztó mint távollevők között kötött szerződés – A fogyasztó elállási joga – Az eladó vagy szolgáltató kompenzációs kártalanításhoz való joga – A fogyasztó és az eladó vagy szolgáltató közötti kapcsolatfelvétel a fogyasztó által megbízott harmadik személy útján ”
I. Bevezetés
1. A nemzeti bíróság által a 2011/83 irányelv(2) értelmezésére vonatkozóan előterjesztett kérdések tárgyát elsősorban a „távollevők között kötött szerződés” fogalmának meghatározása, valamint az képezi, hogy miként lehet megfelelő egyensúlyt teremteni a fogyasztó elállása esetén az uniós jogalkotó által követett különböző célok között. Az irányelv elsődleges célja nyilvánvalóan a fogyasztók védelme. Ezt azonban mindenképpen árnyalnia kell a jogbiztonság és a szerződéses jogviszonyokban a felek közötti jóhiszeműség megőrzése szükségességének. Az ügy tehát az irányelv alkalmazása fontos szempontjainak tisztázására kínál lehetőséget a Bíróság számára.
2. A kérdést előterjesztő bíróság az előzetes döntéshozatal céljából előterjesztett kérdéseivel lényegében arra vár választ, hogy a „távollevők között kötött szerződésnek” a 2011/83 irányelv 2. cikke szerinti fogalma magában foglalhatja‑e azt az esetet is, amelyben a szerződés megkötését megelőzően a fogyasztó harmadik személy szolgáltató segítségét vette igénybe, és a járulékos szolgáltatásokra vonatkozó utólagos megállapodás távollevők között kötött szerződésnek minősülhet‑e. A számomra legfontosabbnak tűnő kérdésnek végső soron az az eset képezi a tárgyát, amelyben a fogyasztó, mivel nem részesült a jogszabályokban előírt tájékoztatásban,a teljesítését követően eláll a szerződéstől; ilyen esetben pedig az a kérdés vetődik fel, hogy kötelezhető‑e a fogyasztó arra, hogy észszerű mértékű megtérítést nyújtson az eladónak vagy szolgáltatónak, mivel máskülönben joggal való visszaélés valósulhat meg.
II. Jogi háttér
A. Az uniós jog
3. A 2011/83 irányelv 2. cikke a következőképpen rendelkezik:
„Ezen irányelv alkalmazásában:
1. »fogyasztó«: bármely természetes személy, aki az ezen irányelv hatálya alá tartozó szerződések keretében olyan célból jár el, amely kívül esik kereskedelmi, ipari, kézműipari vagy szakmai tevékenysége körén;
2. »kereskedő«: bármely természetes vagy – akár magán‑, akár köztulajdonban álló – jogi személy, aki vagy amely az ezen irányelv hatálya alá tartozó szerződések vonatkozásában kereskedelmi, ipari, kézműipari vagy szakmai tevékenységével összefüggő célok érdekében jár el, ideértve bármely olyan személyt, aki vagy amely a kereskedő nevében vagy javára jár el; [...]
7. »távollevők között kötött szerződés«: a kereskedő és a fogyasztó között áru vagy szolgáltatás értékesítésére szervezett távértékesítési rendszer keretében, a kereskedő és a fogyasztó egyidejű fizikai jelenléte nélkül – a szerződés megkötésének időpontjával bezárólag kizárólag egy vagy több távközlő eszköz alkalmazásával – kötött szerződés;
4. Ugyanezen irányelv „Tájékoztatási követelmények a távollevők között és az üzlethelyiségen kívül kötött szerződések esetében” címet viselő 6. cikke a következőképpen szól:
„(1) A fogyasztót a távollevők között vagy az üzlethelyiségen kívül kötött szerződés, illetve annak megfelelő ajánlat mindaddig nem köti, amíg a kereskedő egyértelműen és érthető módon tájékoztatást nem nyújt a fogyasztónak a következőkről: [...]
h) elállási jog fennállása esetén az említett jog gyakorlásának a 11. cikk (1) bekezdése szerinti feltételei, határideje és a vonatkozó eljárások, valamint az I. melléklet B. részében meghatározott elállásinyilatkozat‑minta;
i) adott esetben arról, hogy elállás esetén az áru visszaküldésének költségét és távollevők között kötött szerződések esetében – amennyiben az áru jellegénél fogva a szokásos postai úton nem küldhető vissza – az áru visszaküldésének költségét a fogyasztónak kell viselnie;
j) arról, hogy a fogyasztó a 14. cikk (3) bekezdésének megfelelően köteles megtéríteni a kereskedő észszerű költségeit, ha a 7. cikk (3) bekezdése vagy a 8. cikk (8) bekezdése szerinti kérelem benyújtását követően gyakorolja elállási jogát;
k) arról, hogy a fogyasztót nem illeti meg az elállási jog, amennyiben elállási jog a 16. cikk értelmében nem gyakorolható, illetve adott esetben azokról a körülményekről, amelyek teljesülése esetén a fogyasztó elveszti elállási jogát; [...].”
5. Az „Elállási jog” című 9. cikk (1) bekezdése a következőképpen szól:
„1. Azon esetet kivéve, amikor a 16. cikkben említett kivételek alkalmazandók, a fogyasztó 14 napon belül indoklás nélkül elállhat a távollevők között vagy az üzlethelyiségen kívül kötött szerződéstől, anélkül, hogy a 13. cikk (2) bekezdésében és a 14. cikkben előírtakon kívül más költség terhelné.”
6. „Az elállási jogra vonatkozó tájékoztatás elmulasztása” címet viselő 10. cikk a következőképpen szól:
„(1) Ha a kereskedő a 6. cikk (1) bekezdésének h) pontjában előírt, a fogyasztó részére az elállási jogáról nyújtandó tájékoztatást elmulasztotta, a 9. cikk (2) bekezdésében foglaltak értelmében az elállási időszak az eredeti elállási időszak lejárta után 12 hónappal jár le.
(2) Amennyiben a kereskedő a 9. cikk (2) bekezdésében említett naptól számított 12 hónapon belül megadta a fogyasztónak az e cikk (1) bekezdésében előírt tájékoztatást, az elállási időszak az azon napot követő 14 nap vagy – amennyiben a tagállamok a 9. cikk (1a) bekezdésével összhangban szabályokat fogadtak el – 30 nap elteltével jár le, amelyen a fogyasztó megkapta ezen tájékoztatást.”
7. „Az elállás joghatásai” címet viselő 12. cikk a következőképpen rendelkezik:
„Az elállási jog gyakorlása megszünteti a felek kötelezettségeit:
a) a távollevők között vagy üzlethelyiségen kívül kötött szerződés teljesítésére vonatkozóan; vagy
b) a távollevők között vagy üzlethelyiségen kívül kötött szerződés megkötésére vonatkozóan, amennyiben a fogyasztó tette az ajánlatot.”
8. „A kereskedő kötelezettségei elállás esetén” címet viselő 13. cikk (1) bekezdése a következőképpen szól:
„(1) A kereskedő késedelem nélkül, de minden esetben legkésőbb attól a naptól számított 14 napon belül visszatéríti a fogyasztó által megfizetett teljes összeget, beleértve adott esetben a szállítás költségeit is, amikor a 11. cikknek megfelelően értesül a fogyasztó azon döntéséről, hogy eláll a szerződéstől.
[...]”
9. „A fogyasztó kötelezettségei elállás esetén” címet viselő 14. cikk (4) bekezdésének a) pontja a következőképpen rendelkezik:
„(4) A fogyasztó nem viseli az alábbiak költségeit:
a) a szolgáltatások teljesítése, a víz‑, gáz‑, villamosenergia‑ellátás – amennyiben azokat nem korlátozott volumenben vagy meghatározott mennyiségben kínálják értékesítésre – vagy távfűtés teljes vagy részleges költségei, amennyiben:
i. a kereskedő elmulasztotta közölni a 6. cikk (1) bekezdésének h) vagy j) pontjában előírt információkat; vagy
ii. a fogyasztó nem kérte kifejezetten a 7. cikk (3) bekezdésének és a 8. cikk (8) bekezdésének megfelelően a szolgáltatás nyújtásának az elállási időszak alatti megkezdését; vagy [...].”
B. A német jog
10. A Bürgerliches Gesetzbuch(3) (polgári törvénykönyv; a továbbiakban: BGB) 242. §‑a a következőképpen rendelkezik:
„A kötelezett a szolgáltatást a jóhiszeműség követelményének megfelelően, az ügyletek során elfogadott szokásokra tekintettel köteles nyújtani.”
11. A BGB „Távollevők között kötött szerződések” címet viselő 312c. §‑a a következőképpen szól:
„(1) A »távollevők között kötött szerződések« olyan szerződések, amelyek esetében az eladó vagy szolgáltató, illetve az ő nevében vagy javára eljáró személy, valamint a fogyasztó a szerződéssel kapcsolatos tárgyalásokhoz és a szerződés megkötéséhez kizárólag távollévők közötti kommunikációt lehetővé tévő eszközöket használ, kivéve, ha a szerződés megkötésére nem áru vagy szolgáltatás értékesítésére szervezett távértékesítési rendszer keretében kerül sor.
(2) E törvény alkalmazásában a »távollévők közötti kommunikációt lehetővé tévő eszköz« minden olyan kommunikációs eszköz, amely a szerződés előkészítéséhez vagy megkötéséhez használható, anélkül hogy a felek egyidejűleg fizikailag jelen lennének, mint például levelek, katalógusok, telefonhívások, faxüzenetek, e‑mailek, mobiltelefon‑szolgáltatás útján küldött üzenetek (SMS), valamint a rádió és az elektronikus média.”
12. A BGB „A pénzügyi szolgáltatásokra vonatkozó szerződések kivételével az üzlethelyiségen kívül és a távollevők között kötött szerződésektől való elállás jogkövetkezményei” címet viselő 357. §‑a a következőképpen szól
„(1) A kapott szolgáltatásokat legkésőbb 14 nap elteltével vissza kell szolgáltatni.
[...]
(8) Amennyiben a fogyasztó [...] szolgáltatásra vonatkozó szerződéstől eláll, kompenzációs kártalanítást kell fizetnie a nyújtott szolgáltatásért az elállásig, amennyiben kifejezetten felszólította az eladót vagy szolgáltatót, hogy a szolgáltatás nyújtását az elállásra nyitva álló határidő lejárta előtt kezdje meg. Az első mondatból eredő jog csak akkor áll fenn, ha az eladó vagy szolgáltató az Einführungsgesetz zum Bürgerlichen Gesetzbuch (a polgári törvénykönyv bevezetéséről szóló törvény) 246a. §‑a (2) bekezdése első mondatának 1. és 3. pontja alapján szabályszerűen tájékoztatta a fogyasztót. [...]. A kompenzációs kártalanítás kiszámítása során a megállapodás szerinti teljes árat kell alapul venni. Amennyiben a megállapodás szerinti teljes ár túlzottan magas, a kompenzációs kártalanítást a nyújtott szolgáltatás piaci értéke alapján kell kiszámítani.”
III. Az alapeljárás és az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések
13. JK alperes, egy többszintes berlini épület tulajdonosa 2020‑ban úgy döntött, hogy két új emelettel bővíti az említett épületet. E célból egy építészmérnököt bízott meg a tervezéssel és a munkálatok irányításával, valamint az ahhoz kapcsolódó szerződések megkötésében való közreműködéssel.
14. Az Eisenberger Gerüstbau GmbH (a továbbiakban: Eisenberger) mint állványzat felállítására szakosodott vállalkozás kiválasztását követően az építész e‑mailben mind az Eisenbergernek, mind JK‑nak megküldte az általa készített szerződéstervezetet. Mindazonáltal ez a tervezet nem tartalmazott utalást JK elállási jogára vonatkozóan, és azt 2020 decemberében mindkét fél módosítás nélkül aláírta.
15. Az Eisenberger az állványzat felállítását követően, 2021 januárjában e‑mailben kiegészítő ajánlatot nyújtott be JK‑nak két további állványzat felállítására vonatkozóan. Ezt az ajánlatot JK megfelelő szerződés útján, szintén e‑mailben fogadta el.
16. Az Eisenberger ezt követően engedélyezte JK‑nak az épületre tervezett építési munkálatok elvégzéséhez szükséges állványzat használatát.
17. JK 2021 decemberében annak ellenére, hogy az állványzatot szükségessé tevő építési munkálatok addigra már befejeződtek, úgy nyilatkozott, hogy eláll az állványzat szállítására vonatkozó szerződéstől, beleértve a kiegészítő szerződést is, megtagadta a további kifizetéseket, és a 2021 májusáig kiállított számlák alapján kifizetett összeg visszafizetését követelte.
18. Az Eisenberger ezért az állványzat JK kérésére történő leszerelése után az elmaradt díjazás megfizetése iránt eljárást indított JK‑val szemben a Landgericht Berlin (berlini regionális bíróság, Németország) előtt. JK ugyanezen eljárásban viszontkeresetet terjesztett elő az addig kifizetett összegek visszatérítése iránt.
19. A Landgericht Berlin (berlini regionális bíróság) a viszontkeresetnek helyt adva 2023. május 19‑i ítéletével elutasította a keresetet, az Eisenberger pedig úgy döntött, hogy megtámadja a szóban forgó ítéletet.
20. A Kammergericht (berlini regionális felsőbíróság) úgy határozott, hogy az eljárást felfüggeszti, és előzetes döntéshozatal céljából négy kérdést terjeszt a Bíróság elé:
„1) A 2011/83/EU irányelv 2. cikkének 7. pontja szerinti távollevők között kötött, a 2011/83/EU irányelv 9. cikkének (1) bekezdésében foglalt elállási jogot magában foglaló szerződésnek minősül‑e valamely szerződés akkor is, ha a fogyasztót a szerződéskötés előtt vagy a szerződéskötés során olyan szolgáltató segíti, akit vagy amelyet a fogyasztó a szolgáltatótól függetlenül bízott meg?
2) Amennyiben a Bíróság igenlő választ ad az 1) pontban feltett kérdésre:
A 2011/83/EU irányelv 2. cikkének 7. pontja szerinti távollevők között kötött, a 2011/83/EU irányelv 9. cikkének (1) bekezdésében foglalt elállási jogot magában foglaló szerződésnek minősül‑e valamely szerződés akkor is, ha teljesül az alábbiakban felsorolt további feltételek valamelyike?
a) A fogyasztót segítő szolgáltató volt az, aki vagy amely a fogyasztó és a szolgáltató közötti kapcsolatot kezdeményezte.
b) A fogyasztót segítő szolgáltató a szerződéskötés előtt befolyást gyakorolt a szerződés tartalmának lényeges részeire (pl. a szolgáltatásjegyzék összeállítása vagy szerződéstervezet rendelkezésre bocsátása).
3) Ha a Bíróság álláspontja szerint az 1. pontban, a 2. pont a) vagy b) alpontjában említett esetekben a szerződés nem minősül távollevők között kötött szerződésnek, amelytől a fogyasztó elállhat:
Ha a felek e szerződéskötést követően, és ismét kizárólag távközlő eszközök alkalmazásával a szolgáltatónak az első szerződéshez képest másodlagos jelentőségű, járulékos szolgáltatásaira vonatkozó további megállapodást kötnek:
Ez a kiegészítő megállapodás önmagában a 2011/83/EU irányelv 2. cikkének 7. pontja szerinti távollevők között kötött, a 2011/83/EU irányelv 9. cikkének (1) bekezdésében foglalt elállási jogot magában foglaló szerződésnek minősül‑e, vagy attól – az elsődleges szerződéshez hasonlóan, amelyet kiegészít – nem lehet elállni, mint egy távollevők között kötött szerződéstől?
4) Ha a fogyasztó azután gyakorolta az elállási jogát a távollevők között kötött, az elállási jogot magában foglaló szerződés esetén, miután a vele szerződő fél már nyújtott szolgáltatásokat:
Kötelezhető‑e a fogyasztó a 2011/83/EU irányelv 14. cikke (4) bekezdésének a) pontja és (5) bekezdése ellenére arra, hogy arányos mértékben megtérítse a szolgáltatónak a szolgáltatás értékét, ha az ettől eltérő eredmény az egyedi eset összes körülménye fényében joggal való visszaélés vagy a jóhiszeműség követelményével ellentétes lenne?”
IV. Elemzés
21. Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett első három kérdés fogalommeghatározásra irányul, mivel a kérdést előterjesztő bíróság a Bíróságtól a „fogyasztó” fogalma és a „távollevők között kötött szerződés” fogalma határainak tisztázását kéri; álláspontom szerint pedig a meglévő ítélkezési gyakorlat alapján azokra különösebb nehézség nélkül adható hasznos válasz. A fentiek szerint a negyedik kérdés áll az ügy középpontjában, mivel a Bíróságnak álláspontom szerint érzékeny témában, vagyis abban a kérdésben kell választ adnia, hogy miként egyeztethető össze a fogyasztó elállási joga – amely a tájékoztatás eladó vagy szolgáltató általi elmulasztása esetén a szerződés megkötésétől számított egy évig gyakorolható – az eladó vagy szolgáltató jogos bizalmával és a szerződéses jóhiszeműség elvével. Valójában a fogyasztók mint a szerződés gyengébb felei jogainak kellő tiszteletben tartása nem korlátozható az olyan esetekben, amelyekben „visszaélés” valósul meg, amelyet az uniós jog semmilyen módon nem védhet. Ez még inkább igaz abban az esetben, amelyben az eladó vagy szolgáltató az általa vállalt kötelezettséget lényegében teljes mértékben teljesítette.
A. Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett első és második kérdésről
22. A kérdést előterjesztő bíróság által előzetes döntéshozatal céljából feltett első és második kérdés megválaszolásához meg kell vizsgálni, hogy a 2011/83 irányelv alkalmazásában az eladó vagy szolgáltató és a harmadik személy szolgáltató által a szerződés megkötését megelőzően segített fogyasztó között e‑mailben kötött szerződés a 2011/83 irányelv 9. cikke (1) bekezdésének értelmében vett elállási jog alkalmazása szempontjából távollevők között kötött szerződésnek minősül‑e(4).
23. Ahhoz, hogy valamely szerződés „távollevők között kötött szerződésnek” minősüljön, négy feltételnek kell együttesen teljesülnie: i) a szerződést valamely fogyasztónak és eladónak vagy szolgáltatónak kell megkötnie egymással; ii) a szerződést áru vagy szolgáltatás értékesítésére szervezett távértékesítési rendszer keretében kell megkötni; iii) a szerződéskötésnek az eladó vagy szolgáltató és a fogyasztó egyidejű fizikai jelenléte nélkül történnie; és iv) a szerződéses jogviszonyt a szerződés megkötésének időpontjával bezárólag kizárólag egy vagy több távközlő eszköz alkalmazásával kell meghatározni.(5)
24. A fenti i) pontban foglalt első feltételt(i) illetően először azt kell megvizsgálni, hogy JK az építész által a szerződés megkötése előtt nyújtott segítség ellenére is fogyasztónak minősülhet‑e.
25. A 2011/83 irányelv szerint fogyasztónak minősül bármely természetes személy, aki az ezen irányelv hatálya alá tartozó szerződés keretében olyan célból jár el, amely kívül esik kereskedelmi, ipari, kézműipari vagy szakmai tevékenysége körén(6). Kereskedő (eladó vagy szolgáltató) pedig bármely természetes vagy jogi személy, aki vagy amely az ezen irányelv hatálya alá tartozó szerződések vonatkozásában tevékenységével összefüggő célok érdekében jár el, ideértve bármely olyan személyt, aki vagy amely az eladó vagy szolgáltató nevében vagy javára jár el(7).
26. A „fogyasztó” fogalma – különösen a szerződéses védelemre tekintettel – az uniós jog önálló fogalma, amelyet egységesen kell értelmezni.(8) A fogyasztókkal kötött szerződésekben alkalmazott tisztességtelen feltételekről szóló irányelvben(9) szereplő, a Bíróság által értelmezett meghatározása e tekintetben különösen fontos: a „fogyasztó” minőséget olyan funkcionális szempont alapján kell meghatározni, amely annak értékeléséből áll, hogy a szóban forgó szerződéses jogviszony a szakmai tevékenység gyakorlásán kívül eső tevékenységek körébe tartozik‑e.(10) A Bíróság továbbá egyértelművé tette, hogy a fogyasztó fogalma objektív jellegű, és független azon konkrét ismeretektől, amelyekkel az érintett személy rendelkezhet, vagy azon információktól, amelyekkel e személy rendelkezik.(11)
27. Az ügy irataiból valójában nem tűnik ki, hogy a felperes a szolgáltatást személyes vagy kereskedelmi (pl. bérbeadás vagy eladás), vagy mindkét céllal kérte‑e. Az irányelv (17) preambulumbekezdésében foglaltaknak megfelelően e tekintetben a kettős célú szerződések esetében – vagyis ha a szerződést részben a személy szakmájába tartozó, részben pedig azon kívül eső célból kötik – meg kell vizsgálni, hogy a kereskedési cél a teljesítés egésze szempontjából elsődleges‑e. Amennyiben a kereskedési cél oly mértékben korlátozott, hogy nem elsődleges, a szóban forgó személy fogyasztónak minősíthető.(12)
28. Úgy vélem, hogy a jelen ügyben a fogyasztói minőség fennállásának megállapítása a nemzeti bíróság feladata, amelynek átfogóan kell értékelnie valamennyi hasznos tényezőt. Konkrétan a szerződés olyan feltételeit – különösen a szerződés tárgyát képező áruk vagy szolgáltatások természetét – kell figyelembe vennie, amelyek alkalmasak annak bizonyítására, hogy ezt az árut vagy szolgáltatást milyen céllal vásárolták vagy vették igénybe.(13)
29. Álláspontom szerint ez a körülmény – különösen ami az építész által a fogyasztónak nyújtott segítséget illeti – nem teszi a fogyasztót automatikusan kevésbé gyengévé vagy jártasabbá, ezért nem érinti közvetlenül a „fogyasztó” minőséget. Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint ugyanis a fogyasztó az eladóhoz vagy szolgáltatóhoz képest – szakmai jártasságától függetlenül(14) – hátrányos helyzetben van, mivel „a szerződéses partneréhez képest gazdaságilag [gyengébb] és jogilag kevésbé jártas”.(15)
30. A fenti megfontolások alapján úgy vélem, hogy az a tény, hogy a szerződés megkötését megelőzően egy harmadik személy szolgáltató nyújtott segítséget a felperesnek, önmagában nem zárja ki, hogy a felperes a 2011/83 irányelv 2. cikkének 1. pontja értelmében vett „fogyasztónak” minősüljön.
31. Ami a 2. cikk 7. pontjában foglalt többi feltételt(16) illeti – amelyeket érdemes együttesen megvizsgálni – az irányelvnek a távollevők között kötött szerződésekre vonatkozó rendelkezései annak elkerülésére irányulnak, hogy a távközlési technikák alkalmazása a fogyasztónak nyújtott tájékoztatás, különösen az irányelv 6. cikke szerinti olyan információk csökkenéséhez vezessen, amelyek a fogyasztó számára alapvető jelentőséggel bírnak.(17)
32. A 2011/83 irányelv (20) preambulumbekezdésében foglaltak szerint a „távollevők között kötött szerződés” fogalmába nem tartoznak bele az eladó vagy szolgáltató üzlethelyiségében megtárgyalt, de végső soron távközlő eszközök alkalmazásával megkötött szerződések, valamint a távközlő eszközök alkalmazásával kezdeményezett, de végső soron az eladó vagy szolgáltató üzlethelyiségében megkötött szerződések. Ugyanez a preambulumbekezdés azt is egyértelművé teszi, hogy az áru vagy szolgáltatás értékesítésére szervezett távértékesítési rendszer fogalmának magában kell foglalnia az eladótól vagy szolgáltatótól eltérő harmadik fél által felajánlott, azonban a kereskedő által használt rendszereket, például az online értékesítési felületeket. Ez azonban nem terjed ki azokra az esetekre, amikor a weboldalak csupán az eladóról vagy szolgáltatóról, annak áruiról és/vagy szolgáltatásairól, illetve az eladó vagy szolgáltató elérhetőségéről szolgáltatnak információkat.(18)
33. A kérdést előterjesztő bíróság által végzett vizsgálat fenntartása mellett úgy tűnik, hogy a jelen ügyben az építész, akit a fogyasztó azzal bízott meg, hogy a szerződés megkötésében tervezetek elkészítésével segítsen, kapcsolatba lépett az Eisenbergerrel, és arra kérte, hogy küldjön ajánlatot. Az ügy irataiból kitűnik, hogy ezt követően az építész mindkét félnek e‑mailben küldte meg a szerződéstervezetet, amely nem tartalmazott semmilyen tájékoztatást a fogyasztó elállási jogára vonatkozóan.(19) Az Eisenberger a szerződést tehát módosítás nélkül írta alá és küldte meg a fogyasztónak, aki ezt követően az aláírt szerződést postai úton visszaküldte. Ezek a ténybeli körülmények arra utalnak, hogy a szerződés megkötése kizárólag távközlési eszközök útján, az eladó vagy szolgáltató és a fogyasztó egyidejű fizikai jelenléte nélkül történt. Mindazonáltal az ügy iratai nem tartalmaznak semmit az eladó vagy szolgáltató által létrehozott, az áru vagy szolgáltatás értékesítésére szervezett távértékesítési rendszerre, például arra vonatkozóan, hogy az eladó vagy szolgáltató volt‑e az, aki a szerződés távközlési eszközök révén történő megkötését szorgalmazta.
34. Ebből tehát arra lehet következtetni, hogy az építész pusztán azt tette lehetővé a fogyasztó számára, hogy a szerződés tárgyával kapcsolatos információkat gyűjtsön, de azt nem, hogy tárgyaljon a szerződő felek bármelyikével is, és nem biztosította a fogyasztónak a 2011/83 irányelv 6. cikkében említett tájékoztatást. A Bíróság egy ehhez hasonló ügyben úgy ítélte meg, hogy e feltételek teljesülése esetén a szóban forgó szerződés „távollevők között kötött szerződésnek” tekinthető.(20)
35. A fentiek tükrében úgy vélem, hogy az Eisenberger és az alperes által kötött szerződéshez hasonló szerződés – a távollevők között kötött szerződés fogalmához kapcsolódó négy feltétel(21) teljesülésének a kérdést előterjesztő bíróság általi vizsgálata fenntartása mellett – a 2011/83 irányelv 2. cikkének 7. pontja értelmében vett „távollevők között kötött szerződésnek” tekinthető, a szerződéstől való elállásnak az ugyanezen irányelv 9. cikkének (1) bekezdése értelmében vett lehetséges következményével együtt.
B. Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett harmadik kérdésről
36. A kérdést előterjesztő bíróság a harmadik kérdésével lényegében arra kíván választ kapni, hogy amennyiben a felek kizárólag távközlési eszközök használatával távollevők között kötött szerződésnek nem minősülő, szerződésben foglalt szolgáltatásokat kiegészítő szolgáltatásokra vonatkozó megállapodást kötnek, az ilyen megállapodás a 2011/83 irányelv 2. cikkének 7. pontja értelmében vett, távollevők között kötött szerződésnek minősül‑e.
37. Mindenekelőtt megjegyzendő, hogy ez a kérdés kizárólag abban az esetben releváns, ha az első két kérdésre azt a választ kell adni, hogy az eredeti szerződés nem minősíthető „távollevők között kötött szerződésnek”. Ennek ellenére az alábbiakban teszek néhány, ezzel kapcsolatos észrevételt.
38. A kérdést előterjesztő bíróság által végzett vizsgálat fenntartása mellett úgy vélem, hogy a távollevők között kötött szerződés meghatározásának alapját képező feltételek a későbbi kiegészítő megállapodásra is alkalmazhatók.(22) Az Eisenberger a szerződés megkötését és az állványzat felállítását követően ugyanis e‑mailben kiegészítő ajánlatot küldött JK‑nak két további állványzatra vonatkozóan. A fogyasztó az ajánlatot e‑mailben visszaküldve fogadta el.
39. Igaz, hogy az irányelv (14) preambulumbekezdésében,(23) valamint a 2011/83 irányelv 3. cikkének (5) bekezdésében(24) foglaltak szerint a kötelmi jog irányelv által nem szabályozott vetületeit illetően az irányelv nem érinti a nemzeti szabályozást.
40. Ebből az következik, hogy a kötelmi jog olyan vetületeit, például a kiegészítő megállapodás jellegét, amelyre a 2011/83 irányelv nem terjed ki, a nemzeti jognak kell szabályoznia.
41. E megfontolások alapján – feltételezve, hogy az elsődleges szerződés távollevők között kötött szerződésnek minősíthető – a kérdést előterjesztő bíróság feladata a kiegészítő megállapodás jellegének vizsgálata.
C. Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett negyedik kérdésről
42. A negyedik kérdés lehetőséget ad a Bíróságnak arra, hogy alaposabban tisztázza a 2011/83 irányelvnek az alapjogvita tárgyát képező ügyet érintő elállási jogra vonatkozó rendelkezéseit.
43. Elöljáróban megemlítendő, hogy a Bíróság a 2011/83 irányelv hatálya alá tartozó, üzlethelyiségen kívül kötött szerződésekre vonatkozó valamely ügy kapcsán arra a következtetésre jutott, hogy a 2011/83 irányelv 14. cikke (4) bekezdése a) pontjának i. alpontját és (5) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy a fogyasztó mentesül minden olyan kötelezettsége alól, hogy megfizesse a nyújtott szolgáltatás ellenértékét, ha az érintett eladó vagy szolgáltató nem közölte vele az ezen 14. cikk (4) bekezdése a) pontjának i. alpontjában szereplő információkat, és a fogyasztó az elállási jogát e szerződés teljesítését követően gyakorolta. Ennek oka „a 2011/83 irányelv által az elállási jogot illetően a szerződéskötést megelőző tájékoztatásnak szentelt alapvető fontosság”.(25)
44. Mindazonáltal a Bíróság a fogyasztói hitelmegállapodásokról szóló 2008/48 irányelv(26) rendelkezéseivel kapcsolatos ügyekkel kapcsolatban egyértelművé tette, hogy „a hitelmegállapodás teljes mértékű teljesítése az elállási jog megszűnését eredményezi.”(27) Pontosabban a Bíróság azt állapította meg, hogy „mivel a szerződés teljesítése jelenti a szerződéses kötelezettségek megszűnésének természetes mechanizmusát, [...] a fogyasztó már nem hivatkozhat a[z] [...] elállási jogra, ha a felek a hitelmegállapodást teljes mértékben teljesítették, és az e szerződésből eredő kölcsönös kötelezettségek ebből következően megszűntek.”(28)
45. A jelen ügy érdekes perspektívát kínál az irányelv rendelkezéseinek az egymással szemben álló különböző védelmi követelmények között egyensúlyt teremtő alkalmazására. Egyrészt ilyen követelmény a fogyasztó szükségszerű és helyénvaló védelme a szerződés megkötése előtti kényes pillanatban, tehát a fogyasztó számára további jogokat biztosító rendelkezések előtérbe helyezése abban az esetben, ha az eladó vagy szolgáltató nem bocsátja rendelkezésre a lényeges információkat, ami a jelen ügyben az elállásra nyitva álló határidő egy évre történő meghosszabbításával valósul meg.(29) Másrészt az uniós jognak nem szabad az ügy összes körülményére tekintettel olyan tisztességtelen magatartásokat lehetővé tennie, amelyek a fogyasztó jogainak aránytalan védelméhez és az eladó vagy szolgáltató indokolatlan sérelméhez vezethetnek.
46. A kérdést előterjesztő bíróság ugyanis arra keresi a választ, hogy az a tény, hogy a fogyasztó az összegek visszatérítésének kizárására hivatkozik, ellentétes lehet‑e a jóhiszeműséggel a következő négy feltétel együttes teljesülése esetén: i. nem állapítható meg, hogy az eladó vagy szolgáltató szándékosan nem tájékoztatta a fogyasztót a 2011/83 irányelv 14. cikke (4) bekezdése a) pontjának megfelelően; ii. az eladó vagy szolgáltató olyan szolgáltatást nyújtott a fogyasztó részére, amely ténybeli vagy gazdasági okokból nem szolgáltatható vissza; iii. a fogyasztó most már tartósan használja ezt a szolgáltatást, vagy hozzájutott a szolgáltatásban rejlő értékhez, valamint iv. a kártalanítás összege nem túl magas.
47. A kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra keresi a választ, hogy az ügy összes körülményének, tehát a tájékoztatás eladó vagy szolgáltató általi elmulasztása fokának és az elvégzett munka jellegének, valamint a követelt összegeknek az értékelése során van‑e helye a felek magatartása szerződéses jóhiszeműség szabályai szerinti olyan értékelésének, amely a fogyasztó által kilátásba elgondolttól, nevezetesen egy attól eltérő megoldáshoz vezethet, hogy a fogyasztó minden költségtől mentesül, noha a szerződés szerinti szolgáltatásból teljes mértékben részesült.
48. Mindenekelőtt megjegyzendő, hogy a 2011/83 irányelv nem tartalmaz rendelkezéseket a fogyasztónak az irányelv által biztosított jogokkal való visszaélése kérdésére vonatkozóan. Ezért úgy vélem, hogy a 2011/83 irányelv 14. cikke (4) bekezdésének a) pontját és (5) bekezdését – különös tekintettel a jelen ügy sajátos tényállási elemeire – ezen irányelv összefüggésében és céljai, valamint a joggal való visszaélés tilalma és a jóhiszeműség általános elvei tükrében kell értelmezni.
49. Az uniós jog olyan általános jogelvet ismer el, amely szerint a jogalanyok nem hivatkozhatnak az uniós szabályokra csalárd módon vagy visszaélésszerűen.(30) A joggal való visszaélést mint az uniós szerződési jog alapelvét a jóhiszeműség elvének tükrében kell értelmezni, amely – mint ismeretes – korlátozza a jogok gyakorlását: vagyis jogszerű az olyan jogok gyakorlása, amelyek összhangban vannak e jogok indokával, és nem okoznak aránytalan sérelmet a másik félnek. Ebből tehát az következik, hogy egy jog gyakorlása soha nem lehet korlátlan, mivel úgynevezett funkcionális korláttal rendelkezik: vagyis tiszteletben kell tartania azt a célt, amelynek érdekében bekerült a jogrendbe.
50. Ezen felül ismételten emlékeztetni kell arra, hogy maga az irányelv nem érinti „a szerződési jog azon területére vonatkozó nemzeti jogot, amelyet ezen irányelv nem szabályoz”, és hogy az „irányelv nem sértheti a szerződésszegés esetén igénybe vehető általános jogorvoslati lehetőségeket”.(31)
51. Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint a tisztességtelen gyakorlat bizonyítása két, egy objektív és egy szubjektív elem fennállását igényli.(32) Az objektív elemet illetően azt kell bizonyítani, hogy az uniós szabályozás által előírt feltételek formális teljesítése ellenére sem valósult meg az e szabályozás által kitűzött cél. Ami viszont a szubjektív elemet illeti, az akkor tekinthető teljesítettnek, ha megállapítást nyer az uniós szabályozásból származó előny az annak megszerzéséhez szükséges feltételek mesterséges megteremtésével történő megszerzésére irányuló szándék.
52. Elemzésemben különösen az objektív elemre fogok összpontosítani, mivel a szubjektív elemet illetően a bizonyítási teherre vonatkozó nemzeti szabályok és a rendelkezésére álló összes megállapítás alapján kizárólag a kérdést előterjesztő bíróság vizsgálhatja meg, hogy az ügylet célja az uniós jog alkalmazásából eredő jogosulatlan előny megszerzése volt‑e.(33)
53. Ami a tisztességtelen gyakorlat bizonyításának objektív elemét illeti, a 2011/83 irányelv célja, hogy a fogyasztókat fokozott védelemben részesítse, bizonyos jogokat – köztük az elállási jogot – biztosítva számukra, különösen a távollevők között vagy üzlethelyiségen kívül kötött szerződések tekintetében.(34)
54. Ugyanis az irányelv – különösen a fogyasztónak a szerződés megkötése előtt nyújtandó tájékoztatás tekintetében – egy sor kötelezettséget ír elő az eladó vagy szolgáltató számára. Az uniós jogalkotó célja ugyanis annak elkerülése, hogy a távközlő eszközök használata a fogyasztók számára nyújtott információk csökkenéséhez vezessen.(35)
55. A fogyasztói kötelezettségek tekintetében a 14. cikk által szabályozott elállás célja – tekintettel a távollevők között kötött szerződés megkötése előtt a fogyasztóval közölt tájékoztatás alapvető fontosságára – annak lehetővé tétele a fogyasztó számára, hogy visszavonja a döntését, ha a szerződés megkötését követően úgy véli, hogy az már nem felel meg az igényeinek, következésképpen pedig lemondhasson a szerződés joghatásairól.(36)
56. Amennyiben viszont az eladó vagy szolgáltató elmulasztja az elállási jogra vonatkozóan a 2011/83 irányelv 14. cikke (4) bekezdése a) pontjának i. alpontja szerinti tájékoztatást, a fogyasztónak nem kell semmilyen költséget viselnie. A 14. cikk (5) bekezdése szerint továbbá „a fogyasztót az elállási jog gyakorlásának következményeként semmilyen felelősség nem terheli.” Az uniós jogalkotó ebben az összefüggésben a 14. cikk (4) és (5) bekezdésével a magas szintű fogyasztóvédelem biztosítása érdekében szankcionálni kívánta azt az eladót vagy szolgáltatót, amely nem tesz eleget tájékoztatási kötelezettségeiknek.(37)
57. Az irányelv által követett célokra tekintettel viszont egy további megfontolást kell tenni.
58. A (4) preambulumbekezdésben foglaltak szerint a 2011/83 irányelv célja, hogy megfelelő egyensúlyt teremtsen a fogyasztóvédelem magas szintje és a vállalkozások versenyképessége között. Álláspontom szerint e tekintetben a 2011/83 irányelv (4) preambulumbekezdésében foglaltak összefüggésben állnak az említett irányelv (50) preambulumbekezdésével, amely szerint a fogyasztó számára abban az esetben is biztosítani kell az elállási jog gyakorlásának lehetőségét, ha az elállási időszak letelte előtt kérte a szolgáltatás nyújtását, másrészről biztosítani kell, hogy az eladó vagy szolgáltató megfelelő anyagi ellenszolgáltatásban részesüljön az általa nyújtott szolgáltatásért.(38)
59. E megfontolásból kiindulva a szóban forgó céllal ellentétes lenne az az álláspont, hogy a fogyasztó a szerződés egészének teljesítését követően elállhat a szerződéstől, és mentesülhet minden fizetési kötelezettség alól. A társaság gazdasági követeléseihez képest aránytalan lenne ez a megoldás, amelynek következtében a társaságot indokolatlan kiadások terhelhetnék.
60. A fentiek bizonyos, a jelen ügyet jellemző körülmények annak figyelembevétele esetén, hogy szerződés nem tartalmazott az elállási jogra vonatkozó tájékoztatást, az elállás a munka elvégzése után történt, a szerződést olyan szolgáltató (építész) készítette, aki az ügy iratai szerint a fogyasztónak a tárgyalások során végig segítséget nyújtott, (további) megerősítést nyernek.
61. Ebben az összefüggésben ugyanis nem hagyható figyelmen kívül az építész által nyújtott segítség, amely, bár nem érinti a fogyasztói minőséget, álláspontom szerint az általános értékelésben szerepet játszhat. Valószínűtlen lenne ugyanis annak megállapítása, hogy az építész nem volt tisztában a fogyasztónak az általa készített szerződéssel kapcsolatos kötelezettségeivel és jogaival, és hogy erről nem tájékoztathatta a fogyasztót.(39) Mindenesetre a joggal való visszaélés alkalmazásának elemzése során a kérdést előterjesztő bíróság feladata annak értékelése, hogy az építész milyen befolyást gyakorolt.
62. E megfontolások alapján nem értek egyet a Bizottság arra vonatkozó észrevételeivel, amelyek szerint az ilyen gyakorlat kizárólag arra figyelemmel, hogy az elállás a 12 hónapos időszakon belül történt, nem minősül visszaélésnek. Álláspontom szerint túlságosan egyszerű lenne az elállás feltételeinek puszta betartására figyelemmel annak minden további nélkül való megállapítása, hogy nem valósul meg tisztességtelen gyakorlat.
63. Álláspontom szerint – a fentieknek megfelelően – a fogyasztóvédelem céljának az e cél határait meghaladó értelmezését jelentené annak megállapítása, hogy a fogyasztó a 2011/83 irányelvben foglaltak szerint elállhat a szerződéstől anélkül, hogy bármilyen költséget viselne. Az uniós jog rendelkezéseinek értelmezése során viszont figyelembe kell venni azokat a következményeket, amelyek az elállási jog gyakorlásából eredhetnek.
64. Ebben az összefüggésben a fogyasztóvédelem és a vállalkozások versenyképessége közötti tisztességes egyensúly tükrében, amelyet az irányelv célként követ, hajlok arra, hogy az elállási jog gyakorlását korlátozni kell annak érdekében, hogy az eladó vagy szolgáltató előjogai is biztosítva legyenek. E jognak az eladó vagy szolgáltató számára történő kompenzáció nélküli gyakorlása ellenkező esetben nem kizárólag az elállási jog céljával, hanem a 2011/83 irányelv (4) preambulumbekezdésben meghatározott céllal is ellentétes lenne.(40)
65. Az egyensúlyi pontot konkrétan a fogyasztót védő rendelkezések szigorú alkalmazása, tehát a szerződést megelőző kényes szakaszban történő tájékoztatás hiánya miatt a fogyasztó szerződéstől való elálláshoz való jogának védelme, valamint az eladónak vagy szolgáltatónak a fogyasztó számára teljes mértékben elvégzett munkáért járó díjazáshoz való joga között kell keresni. A nemzeti bíróság által végzett vizsgálatokból kifolyólag ez az egyensúlyi pont az észszerű mértékű kártalanítás elismerése lehet.(41)
66. Mindazonáltal a kérdést előterjesztő bíróság feladata a megfelelő ellenőrzések elvégzése, különösen pedig annak értékelése, hogy a szerződés teljesítése teljes körű volt‑e, illetve az elvégzett munka és a nyújtott szolgáltatás értékének, az építész tanácsadó szolgáltatóként való közreműködése fogyasztó ügyleti akaratára gyakorolt hatásának, az eladó vagy szolgáltató fentiek szerinti tisztességtelen magatartása megvalósulásának, valamint – amennyiben a bíróság maga is tisztességtelen magatartás fennállását állapítja meg – az eladó vagy szolgáltató részére a munka elvégzése és szolgáltatás teljesítése miatt a fogyasztó által fizetendő díjazás megfelelő összegének értékelése.
V. Végkövetkeztetés
67. A fenti megfontolások tükrében azt javaslom, hogy a Bíróság a Kammergericht Berlin (berlini regionális felsőbíróság, Németország) által előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésekre a következő választ adja:
A fogyasztók jogairól, a 93/13/EGK tanácsi irányelv és az 1999/44/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv módosításáról, valamint a 85/577/EGK tanácsi irányelv és a 97/7/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv hatályon kívül helyezéséről szóló, 2011. október 25‑i 2011/83/EU európai parlamenti és tanácsi irányelv 2. cikkének 7. pontját úgy kell értelmezni, hogy:
a távollevők között kötött szerződés meghatározásának alapját képező feltételeknek a kérdést előterjesztő bíróság általi vizsgálata fenntartása mellett és a szóban forgó személy fogyasztói minőségének megállapítása esetén távollevők között kötött szerződés valósul meg, következésképpen az elállási jog abban az esetben is gyakorolható, ha a szóban forgó fogyasztót a szerződés megkötése előtt vagy annak időpontjában általa megbízott harmadik személy szolgáltató segítette.
A következő feltételek egyikének fennállása esetén is távollevők között kötött szerződés valósul meg, amelytől a fogyasztó az ugyanezen irányelv 9. cikkének (1) bekezdése alapján elállhat: i) a fogyasztó és az eladó vagy szolgáltató közötti szerződés létrejöttének kezdeményezése a fogyasztónak segítséget nyújtó szolgáltatóhoz köthető; ii) a fogyasztónak segítséget nyújtó eladó vagy szolgáltató a szerződés megkötése előtt a szerződés tartalma lényeges részeinek megfogalmazásához járult hozzá.
Ha megállapítást nyer, hogy az elsődleges szerződés távollevők között kötött szerződésnek minősül, a kiegészítő megállapodás érvényességére és hatályára vonatkozó nemzeti szabályok sérelme nélkül a kiegészítő szerződés is távollevők között kötött szerződésnek minősül, amennyiben a kérdést előterjesztő bíróság általi végzett vizsgálat alapján fennállnak e megállapodás távollevők között kötött szerződésnek történő minősítése feltételei.
A 2011/83 irányelv 14. cikke (4) bekezdésének a) pontját és (5) bekezdését a következőképpen kell értelmezni:
a szerződés teljesítését követően elállási jogát gyakorló fogyasztó köteles a már teljesített és vissza nem szolgáltatható szolgáltatás értékét a nemzeti bíróság által meghatározott észszerű mértékben megtéríteni az eladó vagy szolgáltató részére, ha az összes ténybeli körülmény figyelembevétele mellett megállapítást nyer, hogy a fogyasztó magatartása tisztességtelen volt.
1 Eredeti nyelv: olasz.
2 A fogyasztók jogairól, a 93/13/EGK tanácsi irányelv és az 1999/44/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv módosításáról, valamint a 85/577/EGK tanácsi irányelv és a 97/7/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv hatályon kívül helyezéséről szóló, 2011. október 25‑i 2011/83/EU európai parlamenti és tanácsi irányelv (HL 2011. L 304., 64. o.).
3 A legutóbb a 2021. augusztus 10‑i törvény 1. cikkével (Bundesgesetzblatt I., 3515. o.) módosított, 2002. január 2‑án kihirdetett polgári törvénykönyv (Bundesgesetzblatt I., 42., 2909. o.; 2003. I., 738. o.).
4 A teljesség kedvéért, a kérdést előterjesztő bíróság azt kérdezi, hogy a jelen ügyben a szerződés minősíthető‑e távollévők közötti szerződésnek, amelytől különböző feltételek mellett el lehet állni, lásd a jelen indítvány 20. pontját.
5 A 2011/83 irányelv 2. cikkének 7. pontjában foglalt meghatározás szerint.
i i) a szerződést valamely fogyasztónak és eladónak vagy szolgáltatónak kell megkötnie egymással.
6 Lásd a 2011/83 irányelv 2. cikkének 1. pontját
7 Lásd a 2011/83 irányelv 2. cikkének 2. pontját
8 Lásd ebben az értelemben: 2013. december 5‑i Vapenik ítélet (C‑508/12, EU:C:2013:790, 23. és 25. pont); 2025. április 30‑i St. Kliment Ohridski Primary Private School ítélet (C‑429/24, EU:C:2025:301, 34. pont.
9 A fogyasztókkal kötött szerződésekben alkalmazott tisztességtelen feltételekről szóló, 1993. április 5‑i 93/13/EGK tanácsi irányelv (HL 1993. L 95., 29. o.).
10 Lásd: 2015. november 19‑i Tarcău végzés (C‑74/15, EU:C:2015:772, 27. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat); 2023. június 8‑i YYY. (A „fogyasztó” fogalma) ítélet (C‑570/21, EU:C:2023:456, 30. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat); újabban lásd: 2025. április 30‑i St. Kliment Ohridski Primary Private School ítélet (C‑429/24, EU:C:2025:301, 37. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
11 Lásd: 2015. szeptember 3‑i Costea ítélet (C‑110/14, EU:C:2015:538, 21. pont). Analógia útján lásd még: 2020. december 10‑i Personal Exchange International ítélet (C‑774/19, EU:C:2020:1015, 38–40. pont). Az „eladó vagy szolgáltató” fogalmát is objektíven és a funkcionális szempont átfogó értékelése révén, esetről esetre, attól függően kell értékelni, hogy a szerződéses jogviszony a szakmai tevékenysége keretében jött‑e létre [(lásd: 2018. október 4‑i Kamenova ítélet, C‑105/17, EU:C:2018:808, 37. pont)].
12 Lásd: 2025. május 8‑i Pielatak ítélet (C‑410/23, EU:C:2025:325, 40. és 41. pont); 2023. március 9‑i Wurth Automotive ítélet (C‑177/22, EU:C:2023:185, 27. pont).
13 Lásd: 2015. szeptember 3‑i Costea ítélet (C‑110/14, EU:C:2015:538, 22. és 23. pont).
14 A Bíróság 2015. szeptember 3‑i Costea ítéletben (C‑110/14, EU:C:2015:538) úgy ítélte meg, hogy még az ügyvéd is – még ha úgy is [kell] tekinteni, hogy [...] magas szintű szakmai jártassággal rendelkezik” – fogyasztónak tekinthető, ha olyan szerződést köt, amely nem tartozik a szakmai tevékenysége körébe. (lásd a 26. és 27. pontot).
15 Lásd: 1993. január 19‑i Shearson Lehman Hutton ítélet (C‑89/91, EU:C:1993:15, 18. pont); 2024. december 5‑i Guldbrev ítélet (C‑379/23, EU:C:2024:1002, 38. pont).
16 A többi feltétel tekintetében lásd a jelen indítvány 23. pontját .
17 Lásd: 2019. január 23‑i Walbusch Walter Busch ítélet (C‑430/17, EU:C:2019:47, 35. és 36 pont); 2023. december 21‑i BMW Bank és társai ítélet (C‑38/21, C‑47/21 és C‑232/21, EU:C:2023:1014, 169. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
18 E tekintetben lásd a fogyasztók jogairól szóló 2011/83/EU európai parlamenti és tanácsi irányelv értelmezésére és alkalmazására vonatkozó iránymutatásról szóló bizottsági közleményt (HL 2021. C 525., 1. o.). A 4.1. fejezet konkrétan olyan példákat tartalmaz, amelyek hasznosak a távollevők között kötött szerződés fogalmának, különösen pedig az áru vagy szolgáltatás értékesítésére szervezett távértékesítési rendszer fogalmának jobb megértéséhez. Ha például az eladó vagy szolgáltató kivételesen e‑mail vagy telefon útján köt szerződést a fogyasztóval, miután a fogyasztó felvette vele a kapcsolatot, az ilyen szerződés nem minősül távollevők között kötött szerződésnek. Amennyiben viszont az eladó vagy szolgáltató a fogyasztóval való szerződéskötés eszközeként e‑mail vagy telefon használatát szorgalmazza, az ilyen szerződés távollevők között kötött szerződésnek minősül, ebből következően a 2011/83 irányelv alkalmazandó.
19 Nem lehet azonban arra következtetni, hogy a fogyasztónak volt‑e lehetősége arra, hogy az eladóval vagy szolgáltatóval szemben vállalt szerződéses kötelezettségének terjedelmére vonatkozó minden esetleges kétség eloszlatása céljából kérdéseket tegyen fel az építésznek a szerződés tartalmára vonatkozóan.
20 Lásd: 2023. december 21‑i BMW Bank és társai ítélet (C‑38/21, C‑47/21 és C‑232/21, EU:C:2023:1014, 171. pont). A teljesség kedvéért az ügy tárgyát az az eset képezte, amelyben „az eladóval vagy szolgáltatóval való szerződéskötés előkészítő szakaszában a fogyasztó az eladó vagy szolgáltató nevében vagy javára eljáró közvetítő fizikai jelenlétében volt, e közvetítő azonban arra szorítkozott, hogy lehetővé tegye a fogyasztó számára a szerződés tárgyára vonatkozó információk összegyűjtését, és adott esetben a fogyasztó kérésének fogadását és továbbítását az eladó vagy szolgáltató részére, miközben ez utóbbival nem tárgyal, és az ezen irányelv 6. cikkében említett információkat sem bocsátja a rendelkezésére.”). A Bíróság viszont a 170. pontban kizárta, hogy a szerződés távollevők között kötött szerződésnek minősülhessen, amennyiben a fogyasztó a szerződéskötést megelőző szakaszban az eladó vagy szolgáltató nevében vagy számlájára eljáró közvetítő fizikai jelenlétében volt, és a közvetítőnek kérdéseket tehetett fel, valamint megkapta a 2011/83 irányelv 6. cikkében említett tájékoztatást.
21 Lásd a jelen indítvány 23. pontját a „távollévők közötti szerződés” fennállásának négy feltételével kapcsolatban.
22 A teljesség kedvéért úgy vélem, hogy a jelen ügyben a megállapodás kiegészítő, nem pedig a 2011/83 irányelv 2. cikkének 15. pontja szerinti „járulékos” jelleggel bír, mivel az ügy iratai szerint az eredeti szerződés kiegészítésekor az építész és az Eisenberger között nem jött létre megállapodás. E cikk szerint ugyanis a „»járulékos szerződés«: olyan szerződés, amelynek révén a fogyasztó távollevők között vagy üzlethelyiségen kívül kötött szerződéshez kapcsolódó árukhoz vagy szolgáltatásokhoz jut hozzá, és a kereskedő vagy harmadik fél az említett árukat vagy szolgáltatásokat az ezen harmadik fél és a kereskedő közötti megállapodás alapján biztosítja”. Megjegyzem, hogy az Eisenberger – egy, a szerződés tárgyát kiegészítő szerződés áltl – a szerződés tárgyát képező áru vagy szolgáltatás nyújtásából eredő sajátos igényekhez igazította az elsődleges szerződést, aminek következtében ezen utóbbi kiegészítő és nem „járulékos” jellegű.
23 A (14) preambulumbekezdés a következőképpen szól: „[e]zen irányelv nem érinti a szerződési jog azon területére vonatkozó nemzeti jogot, amelyet ezen irányelv nem szabályoz. Ennélfogva ezen irányelv nem sértheti például a szerződések megkötését vagy érvényességét (például az egyetértés hiányának esetét) szabályozó nemzeti jogot. Az irányelv hasonlóképpen nem sértheti a szerződésszegés esetén igénybe vehető általános jogorvoslati lehetőségeket, a gazdasági rendre vonatkozó szabályokat (például a túlzó vagy uzsoraárakra vonatkozó szabályokat) és az etikátlan jogi ügyletekre vonatkozó nemzeti jogot.”
24 A 3. cikk (5) bekezdése a következőképpen rendelkezik: „[e]zen irányelv nem érinti az általános nemzeti szerződési jogot, így a szerződések érvényességére, létrejöttére vagy joghatására vonatkozó szabályokat, amennyiben általános szerződési jogi kérdéseket ezen irányelv nem szabályoz.”
25 2023. május 17‑i DC (A szerződés teljesítése után történő elállás) ítélet (C‑97/22, EU:C:2023:413, 32. pont).
26 A fogyasztói hitelmegállapodásokról és a 87/102/EGK tanácsi irányelv hatályon kívül helyezéséről szóló, 2008. április 23‑i 2008/48/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv (HL 2008. L 133., 66. o.; helyesbítések: HL 2009. L 207., 14. o.; HL 2010. L 199., 40. o.; HL L 234., 46. o.).
27 Lásd: 2023. december 21‑i BMW Bank és társai ítélet (C‑38/21, C‑47/21 és C‑232/21, EU:C:2023:1014, 292. pont).
28 Lásd: 2023. december 21‑i BMW Bank és társai ítélet (C‑38/21, C‑47/21 és C‑232/21, EU:C:2023:1014, 279. pont).
29 Lásd a 2011/83 irányelv 10. cikkének (1) bekezdését.
30 Lásd többek között: 1998. május 12‑i Kefalas és társai ítélet (C‑367/96, EU:C:1998:222, 20. pont). Ezenkívül „a[z] [uniós] jogi szabályozás alkalmazását nem lehet oly módon kiterjeszteni, hogy az vonatkozzon [...] azon ügyletekre, amelyeket [...] kizárólag abból a célból [hajtanak végre], hogy csalárd módon részesüljenek a[z] [uniós] jog által biztosított előnyökből”; lásd: 2006. február 21‑i Halifax és társai ítélet (C‑255/02, EU:C:2006:121, 69. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
31 Lásd a 2011/83 irányelv (14) preambulumbekezdését és 3. cikkének (5) bekezdését, valamint a jelen indítvány 39. pontját.
32 Lásd: 2000. december 14‑i Emsland‑Stärke ítélet (C‑110/99, EU:C:2000:695, 52. és 53. pont); 2014. március 13‑i SICES és társai ítélet (C‑155/13, EU:C:2014:145, 31. pont).
33 Lásd ebben az értelemben: 2000. december 14‑i Emsland‑Stärke ítélet (C‑110/99, EU:C:2000:695, 58. pont); 2006. február 21‑i Halifax és társai ítélet (C‑255/02, EU:C:2006:121, 81. pont).
34 Lásd: 2019. január 23‑i Walbusch Walter Busch ítélet (C‑430/17, EU:C:2019:47, 33. és 35. pont).
35 Uo.
36 Lásd analógia útján: 2021. szeptember 9‑i Volkswagen Bank és társai ítélet (C‑33/20, C‑155/20 és C‑187/20, EU:C:2021:736, 123. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
37 Lásd analógia útján: 2021. szeptember 9‑i Volkswagen Bank és társai ítélet (C‑33/20, C‑155/20 és C‑187/20, EU:C:2021:736, 124. pont).
38 A 2011/83 irányelv preambulumának (47) preambulumbekezdése analógia útján, az árukra vonatkozó szerződés esetében úgy rendelkezik, hogy „[n]éhány fogyasztó az árunak a jellege, tulajdonságai és működése megállapításához szükséges időtartamnál hosszabb használatát követően gyakorolja elállási jogát. Ebben az esetben a fogyasztó nem veszítheti el elállási jogát, azonban felelősséggel tartozik az áru esetleges értékcsökkenéséért. [...]”.
39 Az építészek és a fogyasztók közötti információs aszimmetriáról lásd: 2019. július 4‑i Bizottság kontra Németország ítélet (C‑377/17, EU:C:2019:562, 77. pont).
40 Lásd ebben az értelemben: 2009. szeptember 3‑i Messner ítélet (C‑489/07, EU:C:2009:502), amelyben a Bíróság megállapította, hogy „a 97/7 irányelv 6. cikke (1) bekezdésének második mondatában és (2) bekezdésében szereplő rendelkezések[kel] [...] azonban nem ellentétes az, hogy a fogyasztási cikk használatáért ellenérték megfizetését követeljék a fogyasztótól abban az esetben, ha az a polgári jog olyan elveivel össze nem egyeztethető módon használta a fogyasztási cikket, mint a jóhiszeműség és a jogalap nélküli gazdagodás, azzal a feltétellel, hogy ez nem veszélyeztetheti az irányelv célját, és különösen az elállási jog hatékonyságát és ténylegességét, amit a nemzeti bíróságnak kell értékelnie.” (29. pont).
41 Amint az Pitruzzella főtanácsnoknak az YYY (A „fogyasztó” fogalma) ügyre vonatkozó indítványában (C‑570/21, EU:C:2022:1002) szerepel, „az uniós jogforrások és a Bíróság ítélkezési gyakorlatának fejlődése az erősebb fogyasztóvédelem irányába mutat, de mindig egyensúlyban van más szabadságjogokkal és végső soron az egységes piac hatékony működésével, elegendő rugalmasságot hagyva ugyanakkor a fogalom tekintetében ahhoz, hogy minden olyan helyzetet figyelembe lehessen venni, amikor a védelem szükségessége objektíve fennáll.” (43. pont).