I.

Bevezetés

1.

Ivan Gavanozovval szemben Bulgáriában hozzáadottérték‑adóval (héa) kapcsolatos bűncselekmények miatt büntetőeljárás van folyamatban. Úgy tűnik, hogy e bűncselekményekre fedőcégek részvételével került sor, többek között egy, a Cseh Köztársaságban székhellyel rendelkező társaság és annak képviselője részvételével; ez utóbbi jelenleg a büntetőeljárásban tanúként vesz részt.

2.

A Spetsializiran nakazatelen sad (szakosított büntetőbíróság, Bulgária), amely az alapeljárásban a kérdést előterjesztő bíróság, elrendelte a cseh társaság üzlethelyiségeinek átkutatását, a tanú lakásának átkutatását, az ott esetlegesen talált bizonyos dokumentumok lefoglalását, és a tanú videokonferencia útján történő meghallgatását. Mivel e bizonyítékokat a Cseh Köztársaságban kell beszerezni, a kérdést előterjesztő bíróság szükségesnek ítéli európai nyomozási határozat (a továbbiakban: ENYH) kibocsátását.

3.

A bolgár jogszabályok ugyanakkor nem biztosítanak jogorvoslati lehetőséget sem a nemzeti nyomozási cselekménnyel, sem az annak alapján kibocsátott ENYH‑val szemben. Mivel a nemzeti jogrendszer nem biztosít hatékony jogorvoslatot a házkutatások és lefoglalások jogszerűségének vitatására, az Emberi Jogok Európai Bírósága (a továbbiakban: EJEB) már többször megállapította, hogy e tagállam megsértette az emberi jogok európai egyezményének (a továbbiakban: EJEE) 13. cikke szerinti minimumkövetelményeket. Ebben az összefüggésben összeegyeztethető‑e a büntetőügyekben kibocsátott európai nyomozási határozatról szóló 2014/41/EU irányelvvel ( 2 ) és az Európai Unió Alapjogi Chartájával (a továbbiakban: Charta) az, hogy a kibocsátó tagállamban semmilyen jogorvoslati lehetőség nem áll rendelkezésre?

II.

Jogi háttér

A.

Az uniós jog

4.

A 2014/41 irányelv (22) preambulumbekezdése úgy rendelkezik, hogy: „Az ENYH ellen rendelkezésre álló jogorvoslati lehetőségeknek legalább egyenértékűeknek kell lenniük az adott nyomozási cselekmény ellen belföldi esetben rendelkezésre álló jogorvoslati lehetőségekkel. A tagállamoknak nemzeti jogukkal összhangban biztosítaniuk kell e jogorvoslati lehetőségek alkalmazhatóságát többek között azáltal, hogy az érintett feleket kellő időben értesítik a rendelkezésükre álló jogorvoslati lehetőségekről és a vonatkozó szabályokról. […]”

5.

A 2014/41 irányelv 1. cikkének (4) bekezdése a következőket írja elő:

6.

A 11. cikk felsorolja az elismerés vagy a végrehajtás megtagadásának indokait. E cikk (1) bekezdésének f) pontja úgy rendelkezik, hogy az elismerés vagy végrehajtás megtagadható, ha „alapos okkal feltételezhető, hogy az ENYH‑ban megjelölt nyomozási cselekmény végrehajtása összeegyeztethetetlen lenne a végrehajtó államnak az EUMSZ 6. cikke [helyesen: EUSZ 6. cikke], valamint a Charta értelmében fennálló kötelezettségeivel”.

7.

Ugyanezen irányelvnek az „Eljárások és biztosítékok a végrehajtó állam számára” című III. fejezetében található 14. cikke a „Jogorvoslat” címet viseli. Szövege a következő:

B.

A bolgár jog

8.

A Zakon za Evropeyskata zapoved za razsledvane (az európai nyomozási határozatról szóló törvény, a továbbiakban: ZEZR) (a DV 2018. február 20‑i 16. száma) 6. cikkének (1) bekezdése rögzíti az „európai nyomozási határozat kibocsátásának feltételeit”:

9.

A ZEZR egyetlen rendelkezése sem biztosít lehetőséget az ENYH kibocsátásának megtámadására.

10.

A Nakazatelno‑protsesualen kodeks (a büntetőeljárásról szóló törvénykönyv, a továbbiakban: NPK) (a DV 86/05. száma, az előzetes döntéshozatalra utaló végzés idején hatályban lévő változat: a DV 83/19. száma) 161. cikkének (3) bekezdése kimondja, hogy „a bírósági eljárás során a házkutatást és a lefoglalást azon bíróság határozata alapján hajtják végre, amely előtt az ügy folyamatban van”.

11.

Az NPK 341. cikkének (3) bekezdése a kifejezetten felsoroltaktól eltérő aktusok esetében kizárja a fellebbezés lehetőségét. Így az NPK nem teszi lehetővé a tanúk meghallgatását vagy lakás, illetve üzlethelyiségek átkutatását és lefoglalást elrendelő bírósági határozatok megtámadását.

12.

A kérdést előterjesztő bíróság kifejti továbbá, hogy a házkutatással és a lefoglalással, illetve a tanúmeghallgatással érintett személy nem támadhatja meg a határozatot, mivel nem fél az eljárásban. Az NPK 318. cikkének (1) bekezdésére hivatkozik, amely szerint a „fellebbviteli bíróság előtti eljárás az ügyészség kifogása vagy az eljárásban részt vevő felek panasza alapján indul”. Az NPK 253. cikke az eljárásban részt vevő felekként az ügyészt, a vádlottat és a védőt, a magánvádlót és a pótmagánvádlót, a magánfelet és a polgári jogi igény érvényesítése során ellenérdekű felet sorolja fel.

III.

A tényállás, a nemzeti eljárás és az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések

13.

I. Gavanozovot azzal vádolják, hogy olyan bűnszervezet vezetője, amelynek célja héatartozás megállapításának kikerülése és különösen nagy összegű héacsalás elkövetése volt. Ezzel összefüggésben a cseh társaság állítólagosan négy valótlan tartalmú számlát állított ki, amelyek nem alapultak tényleges értékesítéseken.

14.

Az eljárás tárgyalást megelőző szakaszában nem hajtottak végre nyomozási cselekményt a cseh társasághoz vagy a tanúhoz – a társaság képviselőjéhez – kapcsolódó bizonyítékgyűjtés érdekében. Megállapították mindazonáltal, hogy I. Gavanozov és a tanú tolmács segítségével, vagy angol nyelven kommunikáltak egymással, mivel egyik sem beszélte a másik anyanyelvét.

15.

Bár a tanút kétszer idézték, akadályoztatásra hivatkozással nem jelent meg. Helyette cseh nyelven írt nyilatkozatot tett, amelyben kifejtette, hogy az I. Gavanozovval fennálló üzleti kapcsolata során a nyelvi akadályok miatt tolmácsot vett igénybe. A tanú az ezt követő tárgyaláson nem jelent meg, és nem is közölte, hogy mikor tudna megjelenni.

16.

A kérdést előterjesztő bírósághoz benyújtott ügyiratok között szerepel egy, I. Gavanozov és a (tanú által képviselt) cseh társaság között létrejött kizárólagos képviseletről szóló, csak bolgár nyelvű szerződés. Ezt a szerződést a tanú írta alá, és szerepel rajta a cseh társaság pecsétje.

17.

A kérdést előterjesztő bíróság úgy határozott, hogy új bizonyítékokra van szükség az I. Gavanozov és a tanú között fennálló tényleges kapcsolattal összefüggésben. Ezért a kérdést előterjesztő bíróság a következő nyomozási cselekményeket rendelte el:

–

a cseh társaság üzlethelyiségeiben házkutatást és lefoglalást kell végrehajtani annak megállapítása érdekében, hogy a cseh társaság iratai között megtalálható‑e a kizárólagos képviseletről szóló szerződés, és hogy készültek‑e annak teljesítésével összefüggő iratok;

–

a tanú lakásán házkutatást és lefoglalást kell végrehajtani annak megállapítása érdekében, hogy a tanú tart‑e a lakásán a bűncselekményre vonatkozó iratokat;

–

a tanút videokonferencia keretében kell meghallgatni, mert akadályoztatására hivatkozva nem jelenik meg a bulgáriai meghallgatáson.

18.

A nemzeti jog szerint a bíróság e határozata végleges, és nem támadhatják meg sem az eljárásban részt vevő felek, sem az érintett személyek, vagyis sem a cseh társaság, sem pedig a tanú.

19.

Tekintettel arra, hogy a nyomozási cselekményeket az illetékes cseh hatóságoknak kell végrehajtaniuk, a kérdést előterjesztő bíróság szükségesnek tartja, hogy ENYH‑t bocsásson ki a cseh társaság üzlethelyiségeiben és a tanú lakásán végrehajtandó házkutatás és lefoglalás, valamint a tanú meghallgatása érdekében. A kérdést előterjesztő bíróságnak azonban kétségei vannak a nemzeti jogszabályok uniós joggal való összeegyeztethetőségét illetően, mivel e jogszabályok nem biztosítanak jogorvoslati lehetőséget az ENYH kibocsátásával szemben.

20.

A Spetsializiran nakazatelen sad (szakosított büntetőbíróság) e ténybeli és jogi körülmények között határozott úgy, hogy az eljárást felfüggeszti, és előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdéseket terjeszti a Bíróság elé:

21.

Írásbeli észrevételeket a cseh, a francia, az olasz és az osztrák kormány, valamint az Európai Bizottság terjesztett elő.

IV.

Értékelés

22.

A jelen indítvány felépítése a következő. A 2014/41 irányelv 14. cikke (1) bekezdése hatályának tisztázásával kezdem: valóban alkalmazandó e rendelkezés mind a végrehajtó, mind a kibocsátó tagállamra? (A. szakasz) Ezt követően rátérek az e rendelkezés és a Charta 47. cikke által megkövetelt jogorvoslat jellegére, figyelemmel az EJEE‑ben és az EJEB ítélkezési gyakorlatában meghatározott minimumkövetelményekre (B. szakasz). Csak ezek tisztázását követően tudok majd rátérni a kérdést előterjesztő bíróság által a jelen ügyben felvetett fő kérdésre: milyen következtetéseket kell levonnia a kibocsátó hatóságnak abból, hogy a nemzeti joga nem felel meg az EJEE minimumkövetelményeinek, amint azt az EJEB ítélkezési gyakorlata korábban többször megállapította (C. szakasz)?

23.

Hozzátehető, hogy ugyanez a kérdést előterjesztő bíróság a Gavanozov ügyben ( 3 ) már előterjesztett a 2014/41 irányelv 14. cikkére vonatkozó előzetes döntéshozatal iránti kérelmet. A Bíróság az abban az ügyben adott válaszában azonban úgy döntött, hogy arra összpontosít, hogy a kibocsátó hatóságnak hogyan kell kitöltenie az ENYH formanyomtatványt. A főtanácsnokkal ( 4 ) ellentétben a Bíróság nem elemezte a 2014/41 irányelv 14. cikkének pontos következményeit.

A.

Alkalmazandó‑e a 2014/41 irányelv 14. cikkének (1) bekezdése a kibocsátó államra?

24.

Megjegyzem, hogy a 2014/41 irányelv 14. cikkének (1) bekezdése hallgat arról, hogy az ott szereplő kötelezettség a kibocsátó vagy a végrehajtó államra vonatkozik‑e. A tagállamokat terhelő azon kötelezettségre hivatkozik, hogy biztosítaniuk kell, hogy a hasonló belföldi esetekben igénybe vehetőekkel egyenértékű jogorvoslatok álljanak rendelkezésre az ENYH‑ban megjelölt nyomozási cselekmény esetében is. A 2014/41 irányelvnek a jogorvoslatokról szóló (22) preambulumbekezdése hasonlóan általános megfogalmazást használ, amikor kimondja, hogy az „ENYH ellen rendelkezésre álló jogorvoslati lehetőségeknek legalább egyenértékűeknek kell lenniük az adott nyomozási cselekmény ellen belföldi esetben rendelkezésre álló jogorvoslati lehetőségekkel. […]”.

25.

A 2014/41 irányelv 14. cikkének (1) bekezdése hasonló e cikk (4) bekezdéséhez, amely szintén a „tagállamoknak” szól, és szintén arra vonatkozó kötelezettséget rögzít, hogy a jogorvoslatokra vonatkozóan egyenértékű és hatékony határidőket írjanak elő. Ugyanakkor a (6) bekezdés nem hivatkozik valamely konkrét tagállamra, és általánosan alkalmazandónak is tűnik. E bekezdések tehát különböznek a 14. cikk más bekezdéseitől, vagyis a (2), a (3), az (5) és a (7) bekezdéstől, amelyek kifejezetten vagy mind a végrehajtó, mind a kibocsátó államra (a (2), (3) és (5) bekezdés), vagy csak a kibocsátó államra (a (7) bekezdés) vonatkoznak.

26.

A 2014/41 irányelv 14. cikke (1) bekezdése szövegének általános jellegére és az ott használt más, pontosabb kifejezésekre tekintettel kétség merülhet fel a tekintetben, hogy e rendelkezés melyik államra, vagyis a végrehajtó és/vagy a kibocsátó államra alkalmazandó‑e. E kétségeket a 2014/41 irányelv szerkezete és logikája is felerősítheti.

27.

Először is, a 2014/41 irányelv 14. cikke az „Eljárások és biztosítékok a végrehajtó állam számára” című III. fejezetben található. A 2014/41 irányelv azon rendelkezései azonban, amelyek elsődlegesen a kibocsátó államot érintik, az irányelv „Eljárások és biztosítékok a kibocsátó állam számára” című II. fejezetében találhatók. Hol a logika abban, hogy a jogorvoslatokra vonatkozó, a kibocsátó tagállamok számára előírt kötelezettségeket az irányelvnek a végrehajtó tagállammal foglakozó szakaszában helyezzék el?

28.

Másodszor, meglehetősen nehezen belátható, hogy a kibocsátó tagállam számára pontosan mit jelentene az egyenértékű jogorvoslatok rendelkezésre állására vonatkozó kötelezettség. Az e tagállam által elrendelt nyomozási cselekmények valószínűleg főszabály szerint egyenértékűek, mivel általában ezeket minden bizonnyal először nemzeti jogi aktus formájában bocsátják ki. Vagy hallgatólagosan azt feltételezik, hogy lehetnek olyan tagállamok, amelyek kizárólag olyan körülmények között, amikor ENYH‑t bocsátanak ki, kifejezetten eltérnének az általános nemzeti jogorvoslati rendszerüktől, hogy így ténylegesen hátrányosan megkülönböztessék a más tagállamokban végrehajtandó nyomozási cselekményeket (és azok tekintetében csökkentsék a védelem szintjét)?

29.

Egy ilyen forgatókönyv igencsak nehezen elképzelhető. Ezenkívül a 2014/41 irányelv 6. cikke (1) bekezdésének b) pontja alapján a kibocsátó állam csak akkor bocsáthat ki ENYH‑t, ha „az ENYH‑ban megjelölt nyomozási cselekmény(eke)t ugyanezen feltételek mellett egy hasonló belföldi ügyben is elrendelhették volna”. Ezek a cselekmények ezért főszabály szerint már valamely nemzeti jogorvoslati rendszer hatálya alá tartoznak, amennyiben ilyen jogorvoslatok léteznek.

30.

Így logikai és strukturális szempontból észszerűbb lenne, ha a 2014/41 irányelv 14. cikkének (1) bekezdése az a végrehajtó tagállamokra lenne alkalmazandó. A kölcsönös elismerés rendszerében az egyenértékűség biztosítékai általában inkább a végrehajtó tagállamokra vonatkoznak, mintsem a kibocsátó tagállamokra. Ez utóbbiak tekintetében az egyenértékűség követelménye valamelyest körkörösnek tűnik.

31.

Ugyanakkor a jelen eljárásban érintett valamennyi fél hallgatólagosan azt a kiinduló feltételezést látszik elfogadni, hogy a 2014/41 irányelv 14. cikkének (1) bekezdése a mindkét oldalon – vagyis végrehajtó tagállamként vagy kibocsátó tagállamként – eljáró tagállamokra alkalmazandó. Az alábbi okokból ezt a feltételezést én is el tudom fogadni kiindulópontként.

32.

Először is, és talán ez a legegyértelműbb, ott a nyelv és a szintaxis kérdése: első ránézésre a minden további minősítés nélküli „tagállamokat” a legtermészetesebb úgy értelmezni, hogy az mindkettőre vonatkozik, a végrehajtó és a kibocsátó tagállamra.

33.

Ezenkívül, amint azt a jelen indítvány fenti 25. pontjában kifejtettem, a 2014/41 irányelv 14. cikke különböző bekezdéseiben kifejezetten végrehajtó vagy kibocsátó tagállamokra vagy végrehajtó és kibocsátó hatóságokra hivatkozik. Hasonlóképpen, rendszerszintű analógiaként, a biztosítási intézkedésekről szóló kerethatározat ( 5 ) és az európai bizonyításfelvételi parancsról szóló kerethatározat ( 6 ) a jogorvoslatokra vonatkozó rendelkezéseiben tagállamokra hivatkozott, mielőtt kifejezetten megjelölte volna a kibocsátó, illetve végrehajtó államban rendelkezésre álló jogorvoslatok bizonyos aspektusait. Hasonló mintát követ a befagyasztást és az elkobzást elrendelő határozatok kölcsönös elismeréséről szóló (EU) 2018/1805 rendelet. ( 7 ) E rendelet 33. cikke „A végrehajtó államban rendelkezésre álló jogorvoslati lehetőségek a befagyasztást elrendelő határozat vagy az elkobzást elrendelő határozat elismerésével és végrehajtásával szemben” címet viseli. ( 8 ) Ugyanezt a megközelítést követte e rendelet jogelődje. ( 9 )

34.

Úgy tűnik tehát, hogy amikor az uniós jogalkotó világosan kívánt fogalmazni és valóban kifejezetten különbséget kívánt tenni a kibocsátó és a végrehajtó tagállam között, erre egyértelműen képes volt. Az a körülmény, hogy az uniós jogalkotó úgy döntött, hogy a 2014/41 irányelv 14. cikkének (1) bekezdésében (és a 14. cikk (4) bekezdésében is) az általánosabb „tagállam” kifejezést használja, arra a szándékra látszik utalni, hogy az – a III. fejezet címe ( 10 ) ellenére – a kibocsátó és a végrehajtó államra egyaránt kiterjedjen. Ezen túlmenően, ha e fejezet tartalmazhat kifejezetten a kibocsátó államokra vonatkozó rendelkezéseket annak ellenére, hogy címe csak a végrehajtó államra hivatkozik, akkor ugyanez a fejezet kétségkívül tartalmazhat olyan rendelkezéseket is, amelyek az együtt a „tagállamok” kifejezéssel jelölt kibocsátó és végrehajtó államok számára egyaránt relevánsak.

35.

Másodszor, az, hogy a 2014/41 irányelv 14. cikkének (1) bekezdése a kibocsátó tagállamra is alkalmazandó lehet, ezen irányelv 14. cikkének (2) bekezdéséből is levezethető. E két bekezdés a „joghatóság megosztását” eredményezi. Míg a 14. cikk (1) bekezdése a jogorvoslatok egyenértékűségére vonatkozó általános kötelezettséget ír elő, a 14. cikk (2) bekezdése az ENYH kibocsátása érdemi indokainak felülvizsgálatát a kibocsátó államnak tartja fenn.

36.

Teljességgel logikus az, hogy az érdemi indokok felülvizsgálata kizárólag a kibocsátó tagállam joghatóságába tartozik. Ugyanakkor, ha a 2014/41 irányelv 14. cikkének (2) bekezdését joghatóságot kizáró rendelkezésként értelmeznénk (amely az érdemi indokok bírósági felülvizsgálatát elvonja a végrehajtó tagállamtól), ez nem arra a kiinduló feltételezésre utalna egyúttal, hogy a kibocsátó tagállamban valamiféle felülvizsgálati lehetőség áll fenn? Ellenkező esetben ezen irányelv 14. cikkének (2) bekezdése nem azt jelentené, hogy „csak a kibocsátó tagállam biztosíthatja az ENYH érdemi indokainak felülvizsgálatát”, hanem a gyakorlatban azt, hogy „ilyen felülvizsgálatot senki nem biztosíthat”, amennyiben a kibocsátó államban nincs ilyen felülvizsgálat. Egy olyan ügyben, mint a jelen ügy, a 14. cikk (2) bekezdése a semmibe történő továbbutalásnak felelne meg. Az a kockázat, amelyre ez az olvasat rávilágít, így ahhoz a javaslathoz vezethet, hogy a 14. cikk (2) bekezdésének (szűkebb) hatálya és fókusza valójában arra utalhat, hogy a 14. cikk (1) bekezdésének tágabbnak, illetve a végrehajtó és a kibocsátó tagállamra egyaránt alkalmazandónak kell lennie.

37.

Harmadszor, ezt a következtetést a 2014/41 irányelv átfogó célja is megerősíti. Amint azt a Bíróság megjegyezte, ez az irányelv az ENYH‑ra mint egyetlen eszközre épülő, egyszerűsített és hatékonyabb rendszer bevezetése útján „az igazságügyi együttműködés megkönnyítésére és meggyorsítására irányul annak érdekében, hogy elősegítse az Unió azon célkitűzésének elérését, hogy a szabadság, a biztonság és a jog érvényesülésének azon nagy fokú bizalomra épülő térségévé váljon, amelynek a tagállamok között fenn kell állnia” ( 11 ). E bizalom „azon a megdönthető vélelmen alapul, hogy a többi tagállam tiszteletben tartja az uniós jogot, különösen pedig az alapvető jogokat” ( 12 ). Az, hogy a 2014/41 irányelv egyszerre fordít figyelmet az igazságügyi együttműködés hatékonyságára és az alapvető jogok tiszteletben tartására, az 1. cikk (2) és (4) bekezdésében fejeződik ki. Míg az 1. cikk (2) bekezdése az ENYH végrehajtására vonatkozó kötelezettséget ír elő, ugyanezen cikk (4) bekezdése az alapvető jogok tiszteletben tartásának szükségességére emlékeztet.

38.

Ehhez az egyensúlyhoz a 2014/41 irányelv 14. cikke is hozzájárul azáltal, hogy az adott tagállamokban a jogorvoslatok tekintetében már létező megoldásokra támaszkodik. Ennek az egyenértékűségre vonatkozó kötelezettségnek az olyan értelmezése, hogy az a végrehajtó és a kibocsátó államra egyaránt alkalmazandó, így mindkét állam tekintetben fenntartja a hatékonyság és az alapvető jogok védelme közötti fent említett egyensúlyt. Az ezzel ellentétes megoldás, amely szerint a 14. cikk (1) bekezdése csak a végrehajtó államra alkalmazandó, legalábbis hallgatólagosan meghagyná a tagállamoknak azt a lehetőséget, hogy az ENYH‑val szembeni jogvédelmet a hasonló belső helyzethez képest gyengébbé tegyék.

39.

Igaz, hogy – amint arra a fenti 28. és 29. pontban már utaltam – nem rögtön nyilvánvaló, hogy egy kibocsátó tagállam hogyan és miért tenne szándékosan különbséget a tisztán nemzeti nyomozási cselekmények és az ENYH‑ként kibocsátott ugyanezen cselekmények között.

40.

Ugyanakkor az esetleges ilyen hátrányos megkülönböztetés nem kell, hogy feltétlenül a tagállam általi szándékos különbségtétel eredménye legyen. Létrejöhet egyszerűen a nemzeti jog szerinti különböző eljárási szabályok eredményeként, különösen, ha az ENYH kibocsátásához nincs szükség arra, hogy először legyen egy annak megfelelő nemzeti eljárásjogi aktus. Így ugyanis tekinthető úgy, hogy az egyenértékűség követelménye megakadályozza, hogy ez az állam – szándékán kívül – a belföldön végrehajtott ugyanazon nyomozási cselekményekhez képest kevésbé kedvező jogorvoslati rendszer hatálya alá vonja az ENYH‑kat pusztán amiatt, hogy azokra más eljárási szabályok vonatkoznak. Ily módon az egyenértékűségre vonatkozó kötelezettség célja annak megakadályozása, hogy a tagállamok a tisztán belföldi nyomozási cselekményekkel érintett személyekhez képest meggyengítsék az ENYH‑ban foglalt nyomozási cselekményekkel érintett személyek jogvédelmét. ( 13 )

41.

A fentiekre tekintettel úgy vélem, hogy a 2014/41 irányelv 14. cikkének (1) bekezdése megköveteli, hogy mind a kibocsátó, mind a végrehajtó tagállamban tartsák tiszteletben az egyenértékű jogorvoslatokra vonatkozó kötelezettséget, amennyiben ilyen jogorvoslatok léteznek.

42.

Bár egyik érdekelt fél sem vetette fel ezt a konkrét kérdést, ezt az előzetes következtetést mégis igencsak lényegesnek tartom. A kibocsátó tagállamban fennálló jogorvoslatok konkrét kérdése csak akkor tartozik a Charta 51. cikkének (1) bekezdése alkalmazásában az uniós jog hatálya alá, ha a 2014/41 irányelv 14. cikkének (1) bekezdése a kibocsátó tagállamra is alkalmazandó, megalapozva ezzel a Chartán alapuló valamennyi biztosítékot, köztük a Charta 47. cikkét is. Ha nem ez lenne a helyzet, úgy lehetne tekinteni, hogy a 2014/41 irányelv egyáltalán nem szabályozza a kibocsátó tagállamban fennálló jogorvoslatokat, és ennélfogva erre a konkrét kérdésre a Charta sem lenne alkalmazható.

43.

Ugyanakkor az a következtetés, hogy a 2014/41 irányelv 14. cikkének (1) bekezdése alkalmazandó a kibocsátó tagállamban fennálló jogorvoslatokra, nem sokat mond a szükséges jogorvoslatok pontos jellegéről. Így a kérdés középpontjában a kibocsátó tagállamoktól a 2014/41 irányelvnek a Charta rendelkezéseivel együttesen értelmezett 14. cikkének (1) bekezdése alapján megkövetelt pontos jogorvoslat áll.

B.

Mi a jogorvoslat a 2014/41 irányelv 14. cikkének (1) bekezdése értelmében?

44.

A jogorvoslatokkal kapcsolatban a tagállamok számára előírt kötelezettséget illetően a 2014/41 irányelv 14. cikke (1) bekezdésének megfogalmazása meglehetősen egyértelmű. Ezt a kötelezettséget az egyenértékűség követelményére korlátozza, amint arra a cseh, a francia és az osztrák kormány, valamint a Bizottság is rámutatott. ( 14 )

1.

A követelmény eredete: a nyomozási cselekmények sokfélesége és jellege

45.

Úgy tűnik, hogy az egyenértékűség követelménye az előkészítő anyagokban elismert, azzal kapcsolatos nehézség következménye, hogy olyan részletesebb megoldást határozzanak meg, amely tiszteletben tartja az új irányelv hatálya alá kerülő különböző nyomozási cselekmények tekintetében nemzeti szinten létező jogorvoslati rendszerek sokféleségét. Az irányelv indokolása rámutatott, hogy a bizonyítok gyűjtése olyan terület, amelynek tekintetében jelentős különbségek állnak fenn a nemzeti rendszerek között, és hangsúlyozta, hogy úgy kell megerősíteni az ezen a területen való együttműködést, hogy nem érintik a nemzeti rendszerek alapvető vonatkozásait és különbségeit. Ezért „nem [volt] célszerű […] a jogorvoslatra vonatkozóan egyetlen rendszert meghatározni” ( 15 ).

46.

A jogelődjeivel ellentétben ugyanis, amelyek hatálya szűkebb volt, ( 16 ) a 2014/41 irányelv főszabály szerint minden nyomozási cselekményre alkalmazandó. ( 17 ) Bizonyos nyomozási cselekmények kényszerítő jellegűek lehetnek, míg mások nem azok. Egyes nyomozási cselekményeket nyilvánosan végezhetnek, míg mások fogalmilag leplezettek. Ezt maga a 2014/41 irányelv szemlélteti azon számos nyomozási cselekmény felsorolásával, amelyek rendszerét részletesebben szabályozza. ( 18 )

47.

A nyomozási cselekmények és nemzeti jogorvoslati rendszerek sokfélesége magyarázhatja, hogy a jogalkotó miért döntött úgy, hogy a 2014/41 irányelv 14. cikkének (1) bekezdésében szereplő kötelezettséget az egyenértékűség követelményére korlátozza, és e tekintetben eltérjen a jogorvoslati lehetőség biztosítására vonatkozó, általánosan megfogalmazott kötelezettségtől, amelyet a 2014/41 irányelv – szűkebb hatályú – elődei fogadtak el. ( 19 ) E tekintetben egyetértek a cseh kormánnyal.

48.

Ugyanakkor nem a 2014/41 irányelv hatálya alá tartozó nyomozási cselekmények sokfélesége az egyetlen olyan tényező, amelynek meg kell határoznia a 2014/41 irányelv által a jogorvoslatok tekintetében előírt kötelezettség jellegét. Egy további releváns elem a büntetőeljáráson mint egészen belül maga a nyomozási cselekmények jellege.

49.

E tekintetben egy nyomozási cselekménnyel érintett személy helyzete egyértelműen különbözik a végleges bírósági határozat címzettjének helyzetétől. Míg ez utóbbi összefüggésben az eljárási jogokra vonatkozó teljes körű biztosítékoknak kell érvényesülniük, és azokat az eljárás egésze során tiszteletben kell tartani, ugyanennek az eljárási követelménynek az önmagukban vizsgált nyomozási cselekményekre történő alkalmazása valószínűleg csökkentené e cselekmények, vagy legalábbis több ilyen cselekmény gyakorlati értékét. Annak előírása ugyanis, hogy a házkutatásról vagy a banki (vagy más) műveletek folyamatos nyomon követéséről először megfelelően értesíteni kell az érintett személyt, és e személyeknek lehetőséget kell biztosítani azok bíróság előtti megtámadására, ténylegesen aláásná e nyomozási cselekmény minden gyakorlati hasznát.

2.

A 2014/41 irányelv minimumkövetelményei

50.

A fentiek ugyanakkor nem jelentik azt, hogy az ENYH kibocsátására és végrehajtására semmilyen követelmény nem vonatkozik. A Bíróság a Staatsanwaltschaft Wien ítéletben már megjegyezte, hogy a 2014/41 irányelvben „olyan jogi keret […] [létezik], amely az érintett személy alapvető jogai védelmének biztosítására egy sor garanciát tartalmaz mind az [ENYH] kibocsátása vagy érvényesítése szakaszában, mind pedig annak végrehajtása során” ( 20 ).

51.

Amint arra a jelen eljárásban észrevételeket benyújtó valamennyi fél helytállóan rámutat ugyanis, a 2014/41 irányelvvel kialakított rendszer nem érintheti hátrányosan a Chartából, valamint a Charta 52. cikkének (3) bekezdése értelmében az EJEE‑ben rögzített és az EJEB által megfogalmazott minimumkövetelményekből eredő alapjogok védelmét.

52.

Az e biztosítékok szigorú tiszteletben tartása talán még fontosabb a nemzeti büntetőeljárásban részt vevő harmadik fél számára. Érdemes szem előtt tartani, hogy a vádlott vagy terhelt személlyel ellentétben nem valószínű, hogy az ilyen harmadik személyek valamely későbbi szakaszban eljárási jogokkal rendelkezzenek vagy legalább közvetetten – például a megszerzett bizonyítékok kizárásának kérése vagy a végleges határozat megtámadása útján – vitathassák a nyomozási cselekmények jogszerűségét.

53.

Így az ENYH kibocsátására vonatkozó követelmények (és az abban foglalt biztosítékok) kettős jellegűek: először is, maga a 2014/41 irányelv által előírt követelmények, és másodszor, az alapvető jogok átfogó tiszteletben tartása, amely jogokra az irányelv rendelkezései hivatkoznak, anélkül hogy azokat közelebbről meghatároznák.

54.

Az első kategóriában a 2014/41 irányelv 6. cikkének (1) bekezdése kimondja, hogy ENYH‑t csak akkor lehet kibocsátani, ha ez az adott eljárás céljából szükséges és arányos, valamint, ha az abban megjelölt nyomozási cselekményeket ugyanezen feltételek mellett egy hasonló belföldi ügyben is elrendelhették volna. A szükséges minimális beavatkozás e megközelítését az irányelv más rendelkezései is tükrözik, amelyek közös nevezője azon beavatkozás minimalizálása vagy teljes kizárása, amelyhez az adott nyomozási cselekmény vezethet. ( 21 )

55.

A második kategóriát illetően az ENYH‑k mindkét oldalon, mind a kibocsátó, mind a végrehajtó tagállamban az alapvető jogok tiszteletben tartásához kapcsolódnak. A 2014/41 irányelv 1. cikkének (4) bekezdése először emlékeztet a tagállamok arra vonatkozó általános kötelezettségére, hogy tiszteletben tartsák az EUSZ 6. cikkben foglalt alapvető jogokat és jogelveket. Ezt az általános kijelentést pontosítja a 11. cikk (1) bekezdésének f) pontja, amely az ENYH elismerése vagy végrehajtása megtagadásának általános és kifejezett indokát vezeti be arra az esetre, ha „alapos okkal feltételezhető, hogy az ENYH‑ban megjelölt nyomozási cselekmény végrehajtása összeegyeztethetetlen lenne a végrehajtó államnak az EUSZ 6. cikke, valamint a Charta értelmében fennálló kötelezettségeivel”.

56.

Ugyanakkor a magának az ENYH‑nak a megtámadását lehetővé tévő jogorvoslatokat illetően el kell ismerni, hogy a nyomozási cselekmény jellege gyakran nem lesz összeegyeztethető e cselekmény külön és előzetesen történő megtámadásának lehetőségével, ahol a megtámadás hatása a cselekmény végrehajtása elhalasztásának vagy teljes kizárásának lehetőségében áll.

57.

Másként fogalmazva, az az állítás, hogy mindig fenn kell állnia az adott cselekmény jogszerűségének bíróság előtti vitatását lehetővé tévő bírósági jogorvoslat formájában megjelenő előzetes jogorvoslatnak, aligha valósítaná meg a nyomozással érintett személyek alapvető jogainak védelme és a nyomozási cselekmények szükséges hatékonysága közötti megfelelő egyensúlyt.

58.

A fentiekben említett cselekmények sokfélesége és általános jellege ezért véleményem szerint magyarázatot szolgáltat arra, hogy az uniós jogalkotó miért korlátozta a 2014/41 irányelv 14. cikkének (1) bekezdésében szereplő kötelezettséget az egyenértékűség követelményére. Ez azt jelenti, hogy ahol nincs jogorvoslati lehetőség, az irányelv 14. cikkének (1) bekezdése nem követeli meg, hogy a tagállam jogorvoslati lehetőséget vezessen be. Amint arra a cseh és a német kormány rámutat, úgy tűnik, hogy a Bíróság a Gavanozov ítéletben már ezt az álláspontot fejezte ki, figyelemmel arra, hogy a jogorvoslatok kibocsátó államban történő rendelkezésre állására való hivatkozás során ismételten az „adott esetben” kifejezést használta. ( 22 )

59.

Ehhez az állításhoz azonban egy meglehetősen fontos fenntartás kapcsolódik: az egyenértékűség logikailag csak akkor elfogadható, ha a kibocsátó államban fennálló helyzet, amelyre az egyenértékűség követelménye vonatkozik, maga összhangban áll az alapvető jogok védelmének a Charta és az EJEE által előírt minimumkövetelményeivel. E tekintetben ugyanis egyetértek a francia és az osztrák kormánnyal, valamint a Bizottsággal, amelyek rámutatnak, hogy a 2014/41 irányelv azon a feltevésen alapul, hogy a tagállamok tiszteletben tartják az alapvető jogokat. Egyszerűen fogalmazva, az egyenértékűség csak akkor fogadható el, ha nem az EJEE minimumkövetelményei „egyenértékű megsértésének” igazolása érdekében hivatkoznak rá.

3.

Az alapvető jogokkal kapcsolatos minimumkövetelmények az EJEE alapján

60.

Ebben az összefüggésben röviden be kell mutatni az EJEB által rögzített minimumkövetelményeket. A kérdést előterjesztő bíróság, valamint több érdekelt fél is az EJEB olyan ítélkezési gyakorlatának sorára mutat rá, amelyekben a házkutatási és lefoglalási határozatok elleni jogorvoslat hiányára tekintettel ismételten megállapították Bulgária felelősségét az EJEE 13. cikkének megsértése miatt. ( 23 )

61.

A Charta megfelelő rendelkezéseinek értelmezését illetően a Charta 52. cikkének (3) bekezdése előírja, hogy az EJEE jelenti azt az alsó küszöböt, amely alá a Chartában biztosított védelem nem süllyedhet. Az EJEE 13. cikke legalábbis részben a Charta 47. cikke első bekezdésének felel meg. A Charta 47. cikke ugyanakkor bíróság előtti jogorvoslatot követel meg, míg az EJEE 13. cikke esetében nem szükségképpen ez a helyzet. ( 24 )

62.

Az azzal kapcsolatos kétségek eloszlatása érdekében, hogy a nyomozási cselekmények tekintetében pontosan mit követel meg a Charta 47. cikke a bíróság előtti jogorvoslatot illetően, fontos pontosan felidézni az EJEB ítélkezési gyakorlatában rögzített minimumkövetelményeket.

63.

Az EJEB következetesen egyértelművé tette, hogy az EJEE 13. cikke szerinti „hatékony jogorvoslat” fogalma annak lehetőségét követeli meg, hogy a házkutatásra és lefoglalásra vonatkozó határozatoknak mind a jogszerűségét, mind a végrehajtásának módját vitatni lehessen.

64.

Az EJEB megállapította, hogy az EJEE 13. cikke szerinti „hatékony jogorvoslat” fogalma nem előfeltételezi a határozat kibocsátása házkutatás előtt történő megtámadásának lehetőségét. ( 25 ) A Posevini ítéletben ugyanakkor az EJEB hozzátette, hogy a rendőrséggel szembeni, a házkutatás és lefoglalás végrehajtása miatti fegyelmi intézkedés nem tekinthető az EJEE 13. cikke értelmében vett jogorvoslatnak. Az EJEE 13. cikkének vizsgálata keretében az releváns, hogy a házkutatással és lefoglalással érintett személy igénybe vehetett‑e olyan eljárást, amely lehetővé tette számára, hogy e nyomozási cselekmény jogszerűségét vitassa, és annak jogszerűtlen elrendelése vagy végrehajtása esetén sérelmére megfelelő orvoslást kapjon. ( 26 ) Az EJEB hangsúlyozta, hogy biztosított kell, hogy legyen annak lehetősége, hogy „magát a házkutatást, vagy elrendelésének vagy engedélyezésének módját vitassák” ( 27 ).

65.

Másként fogalmazva, egyrészről a rendőrséggel szemben a „keménykezű” végrehajtási módszerek miatti fegyelmi eljárás kezdeményezésére irányuló kereset nem elegendő az EJEE 13. cikke szerinti jogorvoslat követelményének kielégítéséhez. Másrészről e rendelkezés nem terjed odáig, hogy a házkutatást és lefoglalást elrendelő bírósági határozat elleni olyan fellebbezést követeljen meg, amely a házkutatás és lefoglalás végrehajtása előtt rendelkezésre állna. Az EJEB nem követeli meg, hogy a jogorvoslat lehetővé tegye az érintett személy számára a házkutatás és lefoglalás végrehajtásának megakadályozását, vagy azt, hogy e jogorvoslat a házkutatáshoz és lefoglaláshoz kapcsolódó eljárás valamely meghatározott pontján álljon rendelkezésre. Az sem követelmény, hogy a vonatkozó jogorvoslat azon büntetőeljárás keretében legyen elérhető, amelyhez a házkutatás és lefoglalás kapcsolódik.

66.

A következő következtetéseket vonom le az EJEB ítélkezési gyakorlatából. Először is, valamely szakaszban fenn kell, hogy álljon a házkutatás és lefoglalás jogszerűségének vitatására vonatkozó lehetőség, azonban (logikusan) nem szükségképpen ezen intézkedés végrehajtása előtt. Másodszor, e felülvizsgálatnak és kezdeményezésének egyértelműen az érintett személytől kell függnie. Nem függhet harmadik fél kezdeményezésétől vagy belátásától, például a rendőrségen belüli belső vizsgálattól. Harmadszor, a házkutatás és lefoglalás mindkét aspektusának – vagyis nem csak az intézkedés végrehajtásának módjával kapcsolatos esetleges túlkapásoknak, hanem eleve az intézkedés tényleges elrendelése jogszerűségének is – felülvizsgálhatónak kell lennie.

67.

Egyszerű példával élve: ha a rendőrség egy reggel berúgja valakinek az ajtaját, e személynek lehetősége kell, hogy legyen arra, hogy a tagállam valamely szerve előtt utólagos felülvizsgálatot kezdeményezzen, amely nem korlátozódik annak ellenőrzésére, hogy valóban szükséges volt‑e a bejárati ajtó berúgása vagy a házkutatás során az azzal szemben állítólagosan ellenállást tanúsító személy kezének eltörése (az intézkedés végrehajtásának módja), hanem azt is megállapítja, hogy e házkutatást egyáltalán jogszerűen rendelték‑e el (magának az intézkedésnek a jogszerűsége).

68.

Ez az EJEE által biztosított jog jellege. E jog esetleges biztosítása keretében garantálja a Charta 47. cikke annak lehetőségét, hogy – megfelelő időben – bíróság előtt jogorvoslattal lehessen élni.

69.

Ugyanakkor az a körülmény, hogy a Charta 47. cikkének első bekezdése alapján lehetőség kell, hogy legyen a megállapítások független bíróság előtti vitatására, nem változtat az alapul fekvő jog jellegén, és nem is akadályozza valamely közigazgatási jogorvoslat vagy azon kötelezettség előzetes beiktatásának lehetőségét, hogy először közigazgatási panaszt kelljen benyújtani, mielőtt az ügyben nemzeti bírósághoz fordulnának. ( 28 )

4.

Közbenső összefoglalás és a valódi probléma

70.

Ebben az összefüggésben tekintve és értelmezve semmi olyan nincs az EJEB ítélkezési gyakorlatában, ami megakadályozhatná a 2014/41 irányelv szerinti nyomozási cselekmények végrehajtását. Hasonlóképpen nem problematikus az sem, hogy a Charta 47. cikke – adott esetben –mindkettőre alkalmazható: a nyomozási cselekmény végrehajtó tagállamban (a végrehajtó tagállam hatóságai által) történő végrehajtásának módjára, valamint azon határozat jogszerűségére, amely alapján a kibocsátó tagállam hatóságai az ENYH‑t kibocsátották. A joghatóság 2014/41 irányelv 14. cikkének (1) és (2) bekezdése által megvalósított megosztása éppen ezt a megközelítést látszik tükrözni.

71.

A 2014/41 irányelv megfelelő hatályára, valamint az EJEB ítélkezési gyakorlatára és az előírt minimumkövetelményekre vonatkozó mindezen pontosításokra szükség volt ahhoz, hogy meg lehessen fogalmazni, majd vizsgálni lehessen a jelen ügyben felmerülő valódi problémát. A kérdés nem feltétlenül a nemzeti jogszabályoknak a 2014/41 irányelv valamely konkrét rendelkezésével való összeegyeztethetőségére vonatkozik. A valódi kérdés egy lépéssel előrébb, metaforikusan a teljes rendszer kapuinál helyezkedik el: kibocsáthat‑e valamely tagállam ENYH‑kat, noha tisztában van azzal, hogy ezek a jogi aktusok sértik az EJEE minimumkövetelményeit és így a védelem uniós jog alapján megkövetelt minimális szintjét is?

C.

Az EJEE minimumkövetelményeit sértő tagállam nem bocsáthat ki olyan ENYH‑kat, amelyeket szükségképpen ugyanilyen típusú jogsértés jellemez

72.

A jelen eljárásban felvetett második kérdéssel a kérdést előterjesztő bíróság arra kérdez rá, hogy kibocsáthat‑e egy társaság üzlethelyiségeinek és egy magánlakásnak az átkutatására és lefoglalásra vonatkozó ENYH‑kat, valamint meghallgathat‑e egy tanút olyan helyzetben, amelyben az ezen intézkedésekkel érintett személyeknek a nemzeti jog alapján nem áll rendelkezésére jogorvoslati lehetőség.

73.

Véleményem szerint a válasz „nem, nem bocsáthat ki”. Mindaddig, amíg a kibocsátó tagállam nem biztosítja az EJEE által előírt és a jelen indítvány előző szakaszában bemutatott minimumkövetelményeknek való megfelelést, ezen állam hatóságai nem vehetnek részt a 2014/41 irányelvvel létrehozott rendszerben.

74.

Amint arra különösen a francia és az osztrák kormány, valamint a Bizottság is helytállóan rámutatott, az igazságügyi jogsegély rendszerében való részvétel és a 2014/41 irányelvvel kialakított kölcsönös elismerés azt feltételezi, hogy valamennyi résztvevő megfelel az alapvető jogok védelmével kapcsolatos minimumkövetelményeknek.

75.

Kétségtelen, hogy a jelen ügy sajátossága abban áll, hogy a kérdéseket a kibocsátó tagállam egy bírósága terjesztette elő, miközben az eljárás még az „elismerés előtti” szakaszban van. A kérdést előterjesztő bíróság ENYH kibocsátását tervezi, azonban aktus még nem lépte át a határt.

76.

A Bíróságnak a büntetőügyekben történő kölcsönös elismeréssel foglalkozó ítélkezési gyakorlatában tipikusan a végrehajtó hatóságoktól érkező kérdésekkel lehet találkozni, amely hatóságoknak kétségei voltak a tekintetben, hogy az uniós jog lehetővé teszi‑e számukra a más tagállam hatóságaitól származó kérelmek teljesítését. A kölcsönös elismerésre támaszkodó jogi eszközök szokásosan a végrehajtó államok oldalára helyezték azokat a mechanizmusokat, amelyek megakadályozzák, hogy egy hibás aktus kiváltsa a kívánt joghatásokat. A jelen ügy a kibocsátó hatóság által amiatt tanúsított önkorlátozás ritka példája, mivel kétségei vannak a tekintetben, hogy egyáltalán igénybe vehet‑e egy meghatározott kölcsönös elismerési jogi eszközt.

77.

Ugyanakkor a fentiekből egyértelműen nem lehet arra következtetni, hogy az uniós jog figyelmen kívül hagyná a kibocsátó tagállamban fennálló helyzetet.

78.

Gyakorlati szinten a 2014/41 irányelv számos kérdést szabályoz, és több követelményt határoz meg a kibocsátó tagállam számára. E követelményeket még inkább hangsúlyozza az ezen irányelv 1. cikkének (4) bekezdésében szereplő, az alapvető jogok tiszteletben tartására vonatkozó, valamennyi érintett igazságügyi hatóságot terhelő általános kötelezettség.

79.

A kérdés azonban elvi szinten válik teljesen egyértelművé. Nem látom be, hogy vethető „kölcsönös bizalom” egy olyan rendszerbe, amelyben a kibocsátó tagállamok kibocsáthatnak olyan aktusokat, amelyek főszabály szerint – a korábban már kifejtettek szerint – sértik a teljes rendszer által elfogadott minimumkövetelményeket, és ennek ellenére az ilyen aktusok tudatosan bekerülhetnek a rendszerbe.

80.

Véleményem szerint ugyanis nem szükséges megismételni az erre vonatkozó bőséges ítélkezési gyakorlatot, amely hangsúlyozza a kölcsönös bizalom fontosságát a kölcsönös elismerés és az Európai Unión belül a büntetőügyekben folytatott igazságügyi együttműködés számos mechanizmusának működése szempontjából. ( 29 ) A kölcsönös bizalom követelménye, illetve reálisan inkább a bizalmatlanság tilalma konkrétan azt jelenti, hogy a végrehajtó tagállam hatóságainak feltételezniük kell a szabályok és alapvető jogok kibocsátó tagállamban történő tiszteletben tartását, és így – kivételes esetektől eltekintve – nem vizsgálhatják, hogy a kibocsátó tagállamban elfogadott jogi aktusok tiszteletben tartják‑e az alapvető jogokat. ( 30 )

81.

A Bíróság hangsúlyozta továbbá, hogy „a tagállamok kötelesek különösen az EUSZ 4. cikk (3) bekezdésének első albekezdésében rögzített lojális együttműködés elve alapján a területükön biztosítani az uniós jog alkalmazását és tiszteletben tartását, és e célból a Szerződésekből, illetve az Unió intézményeinek jogi aktusaiból eredő kötelezettségek teljesítésének biztosítása érdekében megtenni a megfelelő általános vagy különös intézkedéseket” ( 31 ).

82.

Erre tekintettel a rendszert igénybe vevő olyan tagállam, amely tisztában van azzal, hogy az általa kibocsátott aktusok valójában már nem felelnek meg az alapvető jogokkal kapcsolatban előírt minimumgaranciáknak, véleményem szerint nem a lojális együttműködés szellemében jár el. Az ilyen aktusok nem válthatnak ki kölcsönös bizalmat. Sőt, a kölcsönös bizalom antitézisét jelentik, és minden más szereplőt arra kényszerítenek, így különösen a végrehajtó tagállamot, hogy főszabály szerinti álláspontjaként a kölcsönös bizalmatlanságot fogadja el. Hogyan alakulhat ki kölcsönös bizalom egy olyan rendszerben, amelyben egyes résztvevőknek tudatosan megengedik, hogy figyelmen kívül hagyják a szabályokat?

83.

Kétségtelen, hogy a 2014/41 irányelv számos biztosítékot tartalmaz, amelyek az alapvető jogoknak egy adott nyomozási cselekmény végrehajtó tagállamban történő elismerése és végrehajtása szintjén történő tiszteletben tartására irányulnak. ( 32 ) Ezek között szerepel a 2014/41 irányelv 11. cikke (1) bekezdésének f) pontja szerinti megtagadási indok, amely az alapvető jogok tiszteletben nem tartásán alapuló megtagadáshoz vezethet.

84.

Ez ugyanakkor bizonyosan nem jelenti azt, hogy minden felelősség a végrehajtó tagállamra hárítható át. Megismétlem, hogy a lojális együttműködés (és a kölcsönös bizalom) az egymás közötti viszonyban áll fenn. Ezek fogalmilag az ügyletben részes valamennyi felet magukban foglalják. A Bíróság ezt a gondolatot annak kimondásával hangsúlyozta, hogy az alapvető jogok tiszteletben tartása közös kötelezettség, amely a kibocsátó és a végrehajtó tagállamot egyaránt terheli. Az alapvető jogok tiszteletben tartásának biztosítására irányuló kezdeti kötelezettség egyértelműen a kibocsátó tagállamot terheli. ( 33 ) Annak megengedése, hogy az eleve összeegyeztethetetlen ENYH‑k bekerüljenek a rendszerbe, az alapvető jogok védelméért való teljes felelősséget kizárólag a végrehajtó hatóságokra terhelné át, ( 34 ) amelyek ezt bizonyos esetben észlelhetik, más esetekben azonban nem.

85.

Véleményem szerint az emberi jogokkal játszott ilyen „orosz rulett” fogalmilag teljes mértékben összeegyeztethetetlen lenne a kölcsönös elismerés rendszere által követett megközelítéssel. A kibocsátó hatóság tudomással bírna arról, hogy a kibocsátott ENYH sérti az alapvető jogokat, azonban a végrehajtó hatóság éberségére bízná, hogy észleli‑e azt, ami az eljárásban érintett egyének alapvető jogainak meglehetősen szelektív tiszteletben tartásához vezetne. ( 35 )

86.

Ezen túlmenően az ilyen orosz rulett nem csupán áthelyezi a jogsértés észleléséért való felelősséget a végrehajtó tagállamra, de a végrehajtó tagállamot potenciálisan bűnrészessé is teszi e jogsértésekben, amennyiben azokat nem észlelik és akadályozzák meg. Így az érintett tagállamok az EJEB által az Avotiņš ítéletben ( 36 ) rögzített követelmények tiszteletben tartásának elmulasztását kockáztatnák, ami így megalapozhatná a nemzetközi jogon alapuló felelősségüket. ( 37 )

87.

Az Avotiņš ítélet ugyanis, csakúgy mint e Bíróságnak a kibocsátó tagállam valamely aktusa elismerésének vagy végrehajtásának a végrehajtó tagállamban történő esetleges megtagadására vonatkozó ítélkezési gyakorlata ( 38 ) a kibocsátó tagállamban fennálló rendszerszintű mulasztásokkal vagy rendszerszintű hiányosságokkal foglalkozik, amelyek a végrehajtó tagállamban bizonyos következményekkel járhatnak.

88.

Ugyanakkor, vagy inkább a fortiori, nem látom be, hogy amennyiben e következményeket előirányozzák makroszintű (rendszerszintű) hiányosságok esetére, vagyis arra az esetre, ha a teljes rendszer diszfunkcionálissá válik, ( 39 ) valamint szektorálisnak nevezhető hiányosságok ( 40 ) esetére, ugyanennek miért ne kellene így lenne a pusztán mikroszintűnek nevezhető hiányosságok, vagyis egy meghatározott eljárási elem tekintetében azonosított hiányosságok esetében.

89.

Ezenkívül, ha az a megközelítés érvényesül, hogy a végrehajtó tagállam egy bizonyos ponttól kezdve már nem köteles bizonyos kibocsátó tagállamoktól származó aktusokat elismerni vagy végrehajtani, ( 41 ) ebben az állításban nem foglaltatik‑e benne az is, hogy amennyiben a kibocsátó tagállam tudja, hogy nem felel meg a követelményeknek, meg kell akadályozni, hogy e kibocsátó tagállam igénybe vehesse az igazságügyi együttműködés olyan rendszerét, amelynek vonatkozásában már nem felel meg a rendszerbe való felvétel követelményeinek?

90.

Ez a következtetés bizonyos szempontból nemcsak hogy a rendszer által követett megközelítésből következik, de sokkal arányosabb is. Ahelyett, hogy az igazságügyi együttműködés teljes rendszerét (és a tagállam valamennyi szereplőjét) terhelnénk azzal, hogy minden egyes ügyben újra meg újra meg kelljen vizsgálni, hogy fennáll‑e az ENYH elismerése és végrehajtása megtagadásának indoka, nem észszerűbb átmenetileg felfüggeszteni a felismert és elismerten problematikus forrást, hogy az a visszafogadás előtt először biztosíthassa a minimumkövetelményeknek való megfelelést? Ez a megoldás annál is inkább indokoltnak tűnik, mivel egy olyan helyzettel ellentétben, amelyben bizonyítani kell, hogy az esetleges rendszerszintű hiányosság az érintett személy egyedi helyzetének veszélyeztetéséhez vezet, ( 42 ) a pusztán egy kérdést érintő hiányos szektorális szabályozás esetében egyértelmű, hogy nem lehetséges olyan aktus kibocsátása, amely megfelelne a követelményeknek. Minden kibocsátott aktus főszabály szerint hibás lesz, mivel maga a jogszabály összeegyeztethetetlen, amelynek alapján kibocsátották.

91.

Röviden, ha valaki igénybe kívánja venni a 2014/41 irányelven – vagy egyébiránt az igazságügyi együttműködés és kölcsönös elismerés bármely más eszközén – alapuló igazságügyi jogsegély és kölcsönös elismerés rendszerét, annak metaforikusan szólva tiszta kézzel kell érkeznie, vagy inkább: nem érkezhet tudatosan piszkos kézzel. Ezen alapvető – ismételten elismert és rendszeresen hangsúlyozott – higiéniai szabály betartásának elmulasztása ugyanis ahhoz vezethet, hogy e személyt felszólítják arra, hogy hagyja el a szobát és csak akkor jöjjön vissza, ha talált némi szappant és elvégezte a szükséges eljárásokat.

92.

A jelen ügy fentiekben leírt konkrét összefüggésében az EJEB a Posevini ítéletben ( 43 ) és korábbi ítéletekben megállapította, hogy Bulgária megsértette az EJEE 13. cikke értelmében vett hatékony jogorvoslat biztosítására vonatkozó kötelezettséget, mivel nem létezett olyan eljárás, amely lehetővé tette volna a házkutatásról és lefoglalásról szóló határozat jogszerűségének vitatását vagy a sérelem megfelelő orvoslását. ( 44 ) Amint az e határozatokban szerepel, a bolgár kormány valójában elismerte e mulasztást és a Miniszteri Bizottság felé kötelezettségvállalásokat tett a helyzet orvoslása érdekében, ( 45 ) azonban erre mindeddig nem került sor, amint azt a jelen ügyben az előzetes döntéshozatalra utaló határozat is hangsúlyozza.

93.

Összefoglalva, mindaddig, amíg nem orvosolják e nemzeti jogalkotási mulasztást, egy adott tagállam hatóságai valóban nem bocsáthatnak ki olyan ENYH‑t, amely automatikusan és elkerülhetetlenül az alapvető jogok ugyanolyan megsértéséhez vezet, mint amelyet az EJEB már megállapított.

94.

Megjegyzem, hogy hasonló probléma került azonosításra a tanú meghallgatását elrendelő határozatot illetően. E tekintetben egyetértek a francia és az osztrák kormánnyal abban, hogy – lényegében – önmagában véve valamely tanú meghallgatása nem valószínű, hogy az egyén alapvető szabadságaiba történő olyan komoly beavatkozáshoz vezetne, mint a házkutatásról és elfoglalásról szóló határozat.

95.

Ezen túlmenően a 2014/41 irányelv 24. cikkében a tanú videokonferencia vagy egyéb audiovizuális közvetítőeszköz segítségével történő meghallgatására vonatkozó, meglehetősen részletes szabályozást tartalmaz. Másik lehetőségként az irányelv 25. cikke a telefonkonferencia útján történő meghallgatása vonatkozik. E rendelkezések különös biztosítékokat tartalmaznak, így többek között az elismerés vagy a végrehajtás megtagadásának az irányelv 24. cikkének (2) bekezdésén alapuló indokát, a végrehajtó hatóság számára előírt azon követelményt, hogy az irányelv 24. cikke (5) bekezdésének a) pontja alapján a „végrehajtó állam jogának alapvető elveit” alkalmazza, vagy a 24. cikk (5) bekezdése e) pontjában rögzített, a – tanúvallomás tételének megtagadásához való jogot is magában foglaló – eljárási jogokról történő tájékoztatásra vonatkozó kötelezettséget.

96.

Mindemellett nem gondolom, hogy a jelen ügyben a megoldásnak a házkutatásról és lefoglalásról szóló határozatokra történő korlátozása rendszerszintű megoldást jelenthetne az alapvető jogok lehetséges megsértéseinek várhatóan nyitott körére. Amint azt már megjegyeztem, a különböző nyomozási cselekmények különböző fokú és intenzitású beavatkozást jelenthetnek. Ebből a szempontból nehéznek tűnik elvont módon meghúzni egy határt ahhoz, hogy azt lehessen állítani, hogy egy adott nyomozási cselekmény soha nem lehet problematikus.

97.

Ami konkrétan a tanú meghallgatását illeti, bár ez a személyes szférába történő viszonylag „enyhe” beavatkozásnak minősíthető, nem zárható ki, hogy egy adott helyzetben egy konkrét tanú meghallgatása mégis védett egyéni jogok megsértéséhez vezethet, például a kiszolgáltatott személyek jogainak megsértéséhez, amely személyek különös helyzetét a meghallgatást elrendelő ENYH elfogadása során nem vették megfelelően figyelembe. Amennyiben ilyen helyzet következne be, úgy az érintett személynek szintén rendelkezésére kell, hogy álljon olyan jogorvoslati lehetőség, amely lehetővé tenné az ilyen intézkedés jogszerűségének felülvizsgálatát és a sérelem megfelelő orvoslásának elérését.

98.

Összefoglalva, a kibocsátó hatóságok kötelessége, hogy biztosítsák, hogy saját aktusaik ne legyenek jogellenesek az EJEE‑ben rögzített minimumkövetelmények megsértéséből adódóan, amikor ezek az aktusok bekerülnek a 2014/41 irányelv rendszerébe.

V.

Végkövetkeztetés

99.

Azt javaslom a Bíróságnak, hogy a Spetsializiran nakazatelen sad (szakosított büntetőbíróság, Bulgária) által előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésekre a következő választ adja: