1.

2012‑ben az észt hatóság a 2010/24/EU irányelvben ( 2 ) foglalt, kölcsönös segítségnyújtásra vonatkozó szabályozás alapján megkereste a finn hatóságot a finn Metirato Oy társaság (a továbbiakban: Metirato) észt állammal szemben fennálló adótartozásának behajtása céljából. A finn hatóság e megkeresés alapján behajtási eljárást indított a Metiratóval szemben. A finn hatóság ugyanezen eljárás során a Metirato finn állammal szemben fennálló adótartozását is be kívánta hajtani. A Metirato fizetett a finn adóhatóság részére. A finn hatóság a megfizetett összeg megfelelő részét átutalta az észt hatóságnak.

2.

2013‑ban Finnországban fizetésképtelenségi eljárás indult a Metiratóval szemben. A felszámoló e fizetésképtelenségi eljárás keretében később keresetet terjesztett a Helsingin käräjäoikeus (helsinki körzeti bíróság, Finnország; a továbbiakban: kérdést előterjesztő bíróság) elé, amelyben kérte a finn behajtási eljárás keretében a Metirato által korábban megfizetett összeg visszautalását a fizetésképtelenségi eljárással érintett vagyontömegbe.

3.

Ezen eljárás keretében merültek fel a kérdést előterjesztő bíróságnak a 2010/24 irányelv értelmezésével kapcsolatos kétségei az észt hatóság részére átutalt pénzösszeg visszautalását illetően. A kérdést előterjesztő bíróság közelebbről arra vár választ, hogy az irányelv meghatározza‑e, mely tagállam – Finnország vagy Észtország – minősül alperesnek a szóban forgó összeg visszafizetésére irányuló eljárásban.

4.

A 2010/24 irányelv 13. cikkének (1) bekezdése szerint:

„Ha ez az irányelv másképp [helyesen: másképpen nem] rendelkezik, a megkeresett tagállamban történő behajtás céljából bármely behajtási megkeresés tárgyát képező követelést úgy kell kezelni, mintha az a megkeresett tagállam követelése lenne. A megkeresett hatóság a megkeresett tagállamnak az azonos adókra vagy díjakra – vagy ennek hiányában a hasonló adókra vagy díjakra – irányuló követelésekre alkalmazandó törvényi, rendeleti és közigazgatási rendelkezései értelmében ráruházott hatáskör és eljárások keretében jár el, kivéve, ha ez az irányelv másképp rendelkezik.

[…]

Az érintett tagállamok eltérő megállapodása vagy a megkeresett tagállam jogszabályának eltérő rendelkezése hiányában a megkeresett tagállam nem köteles más tagállamok követeléseinek ugyanolyan elsőbbséget biztosítani, mint amilyet a megkeresett tagállamban felmerülő hasonló követelések élveznek. Ha egy tagállam elsőbbséget biztosít egy másik tagállam követeléseinek, akkor nem tagadhatja meg, hogy a többi tagállam azonos vagy hasonló követeléseinek azonos feltételekkel ugyanolyan elsőbbséget biztosítson.

A megkeresett tagállam a követelést saját valutájában hajtja be.”

5.

Az irányelv 13. cikkének (5) bekezdése szerint „a megkeresett hatóság átutalja a megkereső hatóságnak a követelés behajtott összegét, valamint az e cikk (3) és (4) bekezdésében említett kamatot.”

6.

Az irányelv 14. cikke a következőképpen rendelkezik:

„(1)   A követeléssel, a megkereső tagállamban végrehajtást engedélyező, eredeti okirattal vagy a megkeresett tagállamban végrehajtást engedélyező, egységes okirattal, valamint a megkereső tagállam illetékes hatósága általi kézbesítés érvényességével kapcsolatos viták a megkereső tagállam illetékes szerveinek hatáskörébe tartoznak. Amennyiben a behajtási eljárás során a követelésre, a megkereső tagállamban végrehajtást engedélyező, eredeti okiratra vagy a megkeresett tagállamban végrehajtást engedélyező, egységes okiratra vonatkozóan valamely érdekelt fél jogorvoslati kérelmet terjeszt elő, a megkeresett hatóságnak tájékoztatnia kell az érintett felet arról, hogy az érintett félnek az ügyet a megkereső tagállam illetékes hatósága elé kell terjesztenie, az abban a tagállamban hatályos jogszabályokkal összhangban.

(2)   A megkeresett tagállamban tett végrehajtási intézkedésekkel vagy a megkeresett tagállam illetékes hatósága általi kézbesítés érvényességével kapcsolatos vitákat – a szóban forgó tagállam jogszabályainak és rendelkezéseinek megfelelően – a megkeresett tagállam illetékes szerve elé kell terjeszteni.

[…]”

7.

A laki takaisinsaannista konkurssipesään (758/1991) (a fizetésképtelenséggel kapcsolatos megtámadási jogról szóló törvény [758/1991]) 5. §‑ának első bekezdése alapján többek között akkor támadható meg valamely jogügylet, ha az valamely hitelezőt önmagában vagy más ügyletekkel együtt a többi hitelező kárára méltánytalan előnyben részesít. Ilyen esetben az a megtámadás feltétele, hogy az adós a jogügylet megvalósulásakor fizetésképtelen volt, vagy a jogügylet hozzájárult fizetésképtelenné válásához.

8.

Az említett törvény 10. §‑a többek között úgy rendelkezik, hogy a követelés határnapot megelőző három hónapon belüli kiegyenlítése megtámadható, ha a követelést olyan összegben teljesítik, amely a vagyonhoz képest jelentősnek tekintendő.

9.

Az említett törvény 23. §‑a értelmében a megtámadásra a felszámoló és bizonyos hitelezők jogosultak. A megtámadásra valamely bíróság előtt indított kereset vagy valamely követelés bejelentésével szemben benyújtott kifogás útján kerülhet sor. E kereset a fizetésképtelenségi eljárást megindító käräjäoikeus (körzeti bíróság) előtt indítható meg.

10.

Az Eesti Maksu- ja Tolliamet (az Észt Köztársaság adó‑ és vámhatósága) összesen 28754,50 euró összegű adó és kamatainak megfizetését követelte a Metiratótól. 2012. április 18‑án az észt adó‑ és vámhatóság a 2010/24 irányelv alapján ezen összeg megfizetésére irányuló behajtási megkeresést intézett a Suomen Verohallintóhoz (finn adóhatóság).

11.

A megkeresés alapján a finn adóhatóság az észt adó‑ és vámhatóságnak megfizetendő összegre vonatkozó adatokat megküldte a követelések behajtásával megbízott finn végrehajtási hatóságnak, valamint megjelölte számára a Metirato finn adóhatósággal szemben fennálló adótartozásának összegét.

12.

2013. február 12‑én a Metirato önként megfizetett ( 3 )17500 eurót a finn végrehajtási hatóságnak. Ebből 15837,67 eurót átutaltak a finn adóhatóság javára. A finn adóhatóság Észtország behajtási megkeresése alapján 15541,67 eurót utalt át Észtországnak.

13.

2013. április 23‑án a Metirato további 17803,00 eurót fizetett meg a finn végrehajtási hatóságnak.

14.

2013. május 8‑án a Helsingin käräjäoikeus (helsinki körzeti bíróság, Finnország) a Metirato saját kérelmére fizetésképtelenségi eljárást indított e társasággal szemben.

15.

2014. május 8‑án a felszámoló keresetet indított a kérdést előterjesztő bíróság előtt a finn adóhatóság ellen azt kérve, hogy a megfizetett összesen 33707,67 eurót – ezen belül az Észtországnak átutalt 15541,67 euró összeget – utalják vissza a fizetésképtelenségi eljárással érintett vagyontömegbe. A felszámoló a fizetésképtelenséggel kapcsolatos megtámadási jogról szóló törvény 5. §‑a alapján azzal érvelt, hogy az adóhatóság az említett összeg megfizetésével méltánytalan előnyhöz jutott a többi hitelező kárára amiatt, hogy a régóta esedékes adók megfizetésére akkor került sor, amikor a Metirato már fizetésképtelen volt. A felszámoló e törvény 10. §‑a alapján azt is előadta, hogy a Metirato a kritikus időszakban, vagyis 2013. január 25. és május 8. között a vagyonhoz képest jelentős összegben egyenlítette ki adótartozásait.

16.

A kifizetések visszatérítése iránti kereseti kérelem elsősorban a finn adóhatóság ellen irányult. Arra az esetre azonban, ha nem a finn adóhatóság tekintendő a megfelelő alperesnek az Észtországnak átutalt 15541,67 euró összeg tekintetében, a felszámoló az észt adó‑ és vámhatósággal szemben is követelést támasztott.

17.

A finn adóhatóság többek között arra hivatkozással vitatja a felszámoló által előterjesztett keresetet, hogy nem minősül megfelelő alperesnek, mivel a kereset Észtország által kapott összeg visszatérítésére irányul. Azzal érvel, hogy mindössze a 2010/24 tanácsi irányelvvel összhangban kölcsönös segítséget kérő észt hatóságok megbízásából járt el, és a megbízás az adókövetelés behajtásával megszűnt. Azt is előadta, hogy mivel a követelés sohasem került a finn állam tulajdonába, a keresetnek az észt adó‑ és vámhatóság ellen kell irányulnia.

18.

Az észt adó‑ és vámhatóság arra hivatkozással is vitatta a felszámoló keresetét, hogy a jelen ügyben nem lehet alperes. Előadta, hogy az irányelv 13. cikkének (1) bekezdése és 14. cikkének (2) bekezdése alapján a szóban forgó eljárás keretében kizárólag a finn adóhatóság lehet az alperes.

19.

A kérdést előterjesztő bíróság megjegyzi, hogy nem vitatott, hogy a fizetésképtelenséggel kapcsolatban indított megtámadási kereset elbírálására hatáskörrel és illetékességgel rendelkezik. Az érdemi döntéshozatal előtt azonban a kérdést elterjesztő bíróságnak meg kell állapítania, hogy a finn adóhatóság vagy az észt adó‑ és vámhatóság minősül‑e alperesnek a 2010/24 irányelv alapján Finnország által behajtott és Észtországba átutalt összegek vonatkozásában.

20.

E körülmények között a Helsingin käräjäoikeus (helsinki körzeti bíróság, Finnország) úgy határozott, hogy felfüggeszti az eljárást, és előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdéseket terjeszti a Bíróság elé:

21.

Írásbeli észrevételeket az észt kormány és a finn kormány, valamint az Európai Bizottság nyújtott be.

22.

Először az első és a harmadik kérdéssel foglalkozom; e kérdések tárgyát közvetlenül az képezi, hogy ki lehet megfelelő alperes az alapeljáráshoz hasonló olyan eljárásban, amely valamely tagállam által egy másik tagállamnak a 2010/24 irányelven alapuló megkeresése alapján behajtott pénzösszegnek a fizetésképtelenségi eljárással érintett vagyontömegbe történő visszautalására irányul (A). Ezt követően térek rá a második kérdésre, amely annak meghatározására irányul, hogy az említett irányelvben foglalt mechanizmus alapján behajtott összegek a megkeresett tagállam tulajdonába kerülnek‑e, ennélfogva közvetett módon az is tárgyát képezi e kérdésnek, hogy az ilyen eljárás keretében ki a megfelelő alperes (B).

23.

Ki – a megkereső tagállam (jelen ügyben Észtország) vagy a megkeresett tagállam (jelen ügyben Finnország) – minősül alperesnek az olyan eljárásban, amely valamely tagállam (Finnország) által egy másik tagállam (Észtország) megkeresése alapján behajtott, az eljárás idején ez utóbbi tagállam birtokába került összegek fizetésképtelenségi eljárással érintett vagyontömegbe történő visszautalására irányul?

24.

A kérdést előterjesztő bíróság az előzetes döntéshozatalra utaló határozatában a 2010/24 irányelv két, potenciálisan releváns rendelkezését emeli ki. E rendelkezések közül az első a 13. cikk (1) bekezdése, amely szerint „a megkeresett tagállamban történő behajtás céljából bármely behajtási megkeresés tárgyát képező követelést úgy kell kezelni, mintha az a megkeresett tagállam követelése lenne […]. A megkeresett hatóság a megkeresett tagállamnak az azonos adókra vagy díjakra – vagy ennek hiányában a hasonló adókra vagy díjakra – irányuló követelésekre alkalmazandó törvényi, rendeleti és közigazgatási rendelkezései értelmében ráruházott hatáskör és eljárások keretében jár el […]”. A második rendelkezés az irányelv 14. cikkének (2) bekezdése, amely szerint „a megkeresett tagállamban tett végrehajtási intézkedésekkel […] kapcsolatos vitákat – a szóban forgó tagállam jogszabályainak és rendelkezéseinek megfelelően – a megkeresett tagállam illetékes szerve elé kell terjeszteni.”

25.

Egyértelmű, hogy a kérdést előterjesztő bíróság által említett rendelkezések (vagy még inkább az irányelv többi rendelkezése) nem nyújtanak közvetlen választ arra a kérdésre, hogy valamely tagállam által egy másik tagállam megkeresése alapján behajtott összegek fizetésképtelenségi eljárással érintett vagyontömegbe történő visszautalására irányuló eljárásban ki minősül alperesnek.

26.

Előkérdést képez az, hogy a 2010/24 irányelv egyáltalán irányadó‑e a kérdésre.

27.

A finn kormány álláspontja szerint az alapkeresetre az irányelv nem irányadó, mivel az irányelv fizetésképtelenségi eljárásban előterjesztett megtámadási keresetre vonatkozó szabályokat nem tartalmaz. Ehelyett a megtámadási keresetre a fizetésképtelenségi rendelet az irányadó. ( 4 ) A fizetésképtelenségi rendelet 4. cikkének (1) bekezdése szerint a fizetésképtelenségi eljárás megindításának helye szerinti állam joga, vagyis a finn jog határozza meg, hogy az alapeljárásban ki a megfelelő alperes.

28.

Habár egyetértek a finn kormánnyal a fizetésképtelenségi eljárásra általánosságban irányadó jogi szabályozásra vonatkozó, tágabb értelemben vett állásponttal kapcsolatban, nem világos számomra, hogy az alkalmazandó nemzeti fizetésképtelenségi szabályokkal összefüggésben értelmezett fizetésképtelenségi rendelet hogyan adhatna választ a nemzeti bíróság által feltett konkrét kérdésre, és hogy e kérdésre a 2010/24 irányelv miért ne lehetne alkalmazható.

29.

A felszámoló vitatja, hogy érvényes lenne az a behajtási eljárás, amelyet a finn hatóság – részben természetesen – azzal a céllal folytatott le, hogy a 2010/24 irányelv szerinti behajtási megkeresést teljesítsen. A felszámoló előadja, hogy a finn hatóság által végzett adóbehajtást a finn jogi szabályozás, jelesül a fizetésképtelenséggel kapcsolatos megtámadási jogról szóló törvény alapján kell megtámadni.

30.

Igaz, hogy a behajtási eljárás részben „kizárólag nemzeti” volt (a Metirato Finnországgal szemben fennálló adótartozásának behajtására vonatkozott), részben pedig az észt hatóság által (az Észtországgal szemben fennálló adótartozás behajtása iránt) előterjesztett behajtási megkeresés teljesítésére irányult. Álláspontom szerint azonban az, hogy a behajtási eljárás Finnországgal szemben fennálló adótartozás behajtására is vonatkozott, nem zárja ki azt, hogy a behajtási eljárást egészében véve olyan intézkedésnek lehessen tekinteni, amelyet a finn hatóság az Észtország által előterjesztett behajtási megkeresés teljesítése céljából fogadott el.

31.

Álláspontom szerint tehát a behajtási eljárás a 2010/24 irányelv 14. cikkének (2) bekezdése értelmében vett végrehajtási intézkedésnek minősül. ( 5 )

32.

A felszámoló az alapeljárásban előterjesztett keresettel egy, Finnországban, vagyis a megkeresett tagállamban tett végrehajtási intézkedés finn jog szerinti érvényességét támadja meg. Az irányelv 14. cikkének (2) bekezdése szerint ezért a szóban forgó kereset olyan vita, amelyet – a szóban forgó tagállam jogszabályainak és rendelkezéseinek megfelelően – a megkeresett tagállam illetékes szerve elé kell terjeszteni.

33.

A Bíróság már megjegyezte, hogy a megkeresett hatóság székhelye szerinti tagállam illetékes szerve tudja legmegfelelőbben értelmezni az e tagállamban hatályos törvényeket és rendeleteket, különösen pedig megítélni a végrehajtási intézkedés jogszerűségét, érvényességét vagy szabályszerűségét az említett törvényeknek és rendeleteknek megfelelően. ( 6 )

34.

Összefoglalva, a behajtási eljárást a 2010/24 irányelvből kifolyólag és ezen irányelv alapján folytatták le. Nemzeti szinten jelenleg a behajtási eljárás lefolytatásának és kimenetelének az ezt követő felszámolási eljárás keretében történő megtámadása van folyamatban, tehát valójában a megkeresett tagállamban korábban tett végrehajtási intézkedés (az irányelv 14. cikkének (2) bekezdése) képezi vita tárgyát. Ennélfogva, bár a 2010/24 irányelv nem tartalmaz olyan konkrét szabályt, amely meghatározná, hogy ki minősül alperesnek egy olyan eljárásban, mint amely a jelen ügy tárgya, amelyben a behajtott összeg átutalását követően a szóban forgó összegeket megfizető jogi személyt fizetésképtelenné nyilvánították, úgy vélem, hogy az irányelv ilyen ügyben továbbra is egyértelműen alkalmazandó.

35.

Annak ellenére, hogy a 2010/24 irányelv nem határozza meg, adott ténybeli kontextusban ki minősül alperesnek – elméletileg legalábbis –, két megközelítés képzelhető el. Egyszerűbben megfogalmazva, az említett két megközelítés „a hatalom követése” megközelítés, illetve „a pénz követése” megközelítés.

36.

Az előbbi megközelítés logikája szerint a közhatalom valamely tagállam területén történő gyakorlásának módja képezi a megtámadás tárgyát. A felszámoló tehát lényegében valamely társaságot (a nemzeti szabályokkal állítólagosan ellentétesen) adófizetésre kötelező nemzeti intézkedés jogszerűségének vizsgálatát kéri. Ebből a szempontból az ehhez hasonló jellegű jogviták klasszikus közigazgatási vagy adójogi jogvitának minősülnének, amelyből természetszerűleg következne, hogy az adott ügyben (végrehajtási) hatáskört gyakorló hatóság az alperes.

37.

Az utóbbi megközelítés (inkább a magánjogi) megtámadás logikáját követi. A kereset tárgyát a pénzösszeg behajtása képezi, vagyis bármely olyan személy ellen irányulhat, aki a pénzösszeget a tényállás megvalósulásának idején birtokában tartja. Alperesnek minősül bárki, aki az adott időpontban a szóban forgó összegeket birtokában tartja.

38.

Függetlenül attól, hogy erre a konkrét kérdésre a 2010/24 irányelv nem ad választ, aligha kétséges számomra, hogy az irányelv általános rendszere és logikája alapján az előbbi megközelítés a helyes. Álláspontom szerint az ilyen keresetet – amennyiben az a megkeresett tagállam hatósága által tett és e tagállam jogszabályaival összhangban lefolytatott végrehajtási intézkedés érvényességének megtámadására irányul – a megkeresett tagállam hatóságával szemben kell előterjeszteni.

39.

A 2010/24 irányelv az adókból, vámokból, illetékekből és egyéb intézkedésekből eredő követelések behajtására irányuló kölcsönös segítségnyújtásra vonatkozóan közös szabályokat állapít meg. ( 7 ) Az irányelv (7) preambulumbekezdésében foglaltak szerint az említett kölcsönös segítségnyújtás információcsere (az irányelv II. fejezete, 5–7. cikk), a dokumentumok kézbesítéséhez nyújtott segítség (az irányelv III. fejezete, 8. és 9. cikk), illetve behajtási vagy biztosítási intézkedések (az irányelv IV. fejezete, 10–20. cikk) formáját öltheti.

40.

Az irányelv mindhárom esetben nemcsak a hatásköröknek a megkereső tagállam és a megkeresett tagállam hatóságai közötti megoszlásáról, hanem főszabály szerint a lex auctoritatis alkalmazásáról is rendelkezik, amely szerint egy adott tagállam hatóságának eljárására (következésképpen annak érvényességére) e tagállam joga az irányadó. ( 8 ) Ez vonatkozik az információcsere, ( 9 ) a dokumentumok kézbesítéséhez nyújtott segítség, ( 10 ) és különösen a behajtási vagy biztosítási intézkedések szabályaira is.

41.

A behajtási intézkedéseket illetően emlékeztetek arra, hogy az irányelv 13. cikkének (1) bekezdése értelmében a behajtási megkeresés tárgyát képező követeléseket úgy kell kezelni, mintha azok a megkeresett tagállam követelései lennének. Közelebbről, a megkeresett hatóság a megkeresett tagállamnak az azonos adókra vagy díjakra – vagy hasonló adókra vagy díjakra – irányuló követelésekre alkalmazandó törvényi, rendeleti és közigazgatási rendelkezései értelmében ráruházott hatáskör és eljárások keretében jár el.

42.

Ami a biztosítási intézkedéseket illeti, az irányelv 14. cikke (4) bekezdésének második albekezdéséből és 16. cikkének (1) bekezdéséből az következik, hogy a megkeresett tagállam ilyen intézkedést kizárólag akkor fogadhat el, ha ezt az adott állam jogszabályai lehetővé teszik.

43.

Általánosabban megfogalmazva, a 2010/24 irányelv 14. cikke az irányelv alkalmazásából eredő vitákra irányadó szabályokat rögzít. A 14. cikk (1) bekezdése alapján a követeléssel vagy a megkereső tagállamban kiállított, végrehajtást engedélyező okirattal, valamint a megkereső tagállam illetékes szerve általi kézbesítés érvényességével kapcsolatos viták a megkereső tagállam illetékes szerveinek hatáskörébe tartoznak. Ezzel szemben a 14. cikk (2) bekezdése szerint a végrehajtási intézkedésekkel vagy a megkeresett tagállam valamely hatósága általi kézbesítés érvényességével kapcsolatos vitákat a megkeresett tagállam illetékes hatósága elé kell terjeszteni. A Kyrian ítéletből az következik, hogy a 14. cikk (1) és (2) bekezdésében foglalt hatáskörmegosztás abból a tényből következik, hogy az e rendelkezések tárgyát képező egyes jogi aktusokra vagy intézkedésekre eltérő jogi szabályozás, ( 11 ) jelesül a megtámadott aktust végrehajtó vagy elfogadó tagállam jogi szabályozása vonatkozik. Ennek eredményeként az egyes tagállamok illetékes szerve kizárólag az e tagállam jogszabályai tükrében a szóban forgó tagállam hatóságai által hozott aktusok és az e tagállam hatóságai által elfogadott intézkedések jogszerűségét vizsgálja meg. ( 12 )

44.

A 14. cikk (4) bekezdésének harmadik albekezdése a lex auctoritatis szabálynak a két érintett tagállam illetékes hatóságát érintő ügyekben történő alkalmazására is egyértelmű példával szolgál. A 14. cikk (4) bekezdésének első albekezdése szerint – amennyiben a megkereső tagállamban a 14. cikk (1) bekezdése alapján keresetet terjesztenek elő – a megkeresett hatóságnak a követelés azon részét illetően, amelyre a jogorvoslati kérelem vonatkozik, főszabály szerint fel kell függesztenie a végrehajtási eljárást az ügyben illetékes szerv döntéséig. A 14. cikk (4) bekezdésének harmadik albekezdése alapján azonban a megkereső hatóság a tagállamában hatályos törvényeknek, rendeleteknek és közigazgatási gyakorlatnak megfelelően felkérheti a megkeresett hatóságot azon követelés vagy a követelés azon részének behajtására, amelyre vonatkozóan jogorvoslati kérelmet terjesztettek elő, amennyiben a megkeresett tagállam erre vonatkozó, hatályos törvényei, rendeletei és közigazgatási gyakorlata ezt lehetővé teszi.

45.

Mindent egybevetve, a fent említett rendelkezések egyértelműen alátámasztják az irányelv általános logikáját: i. adott tagállam által hozott aktusokra és az általa elfogadott intézkedésekre főszabály szerint e tagállam jogszabályai az irányadók (lex auctoritatis); ii. az ezen aktusokkal vagy intézkedésekkel kapcsolatos minden jogvitát e tagállam illetékes szerve elé kell terjeszteni, és azokat e szerv a szóban forgó tagállam saját szabályozása alapján vizsgálja meg.

46.

E két elem kombinációjából iii. pontként meglehetősen természetszerűleg következik az, hogy ilyen ügyekben ki minősül alperesnek: ilyen jogvitákban kizárólag a hatáskört az adott ügyben (a megtámadott aktus vagy intézkedés elfogadásával, vagy elfogadásának mellőzésével) gyakorló nemzeti hatóság minősülhet alperesnek.

47.

Amennyiben tehát valaki – a szóban forgó ügyben foglaltakhoz hasonlóan – a megkeresett tagállam hatósága által tett végrehajtási intézkedést támad meg, a megtámadás tárgyát a közhatalom említett tagállam általi gyakorlásának érvényessége képezi. Így értelemszerűen a megkeresett tagállam hatósága minősül alperesnek.

48.

Ez kiegészíthető azzal, hogy az említett következtetés a követelések teljeskörűen azonos kezelésének a 2010/24 irányelv 13. cikkének (1) bekezdésében rögzített elvével is összhangban áll. Az említett rendelkezés értelmében a behajtási megkeresés tárgyát képező követeléseket úgy kell kezelni, mintha azok a megkeresett tagállam követelései lennének. Amennyiben egy másik tagállamból származó követeléseket a behajtási eljárást illetően teljeskörűen azonosan kell kezelni (amikor egy bizonyos pénzösszeget megfizettek), kizárólag annak van értelme, ha e követeléseket az említett behajtáshoz kapcsolódó elem vitatása esetén (amennyiben a pénzösszeg kifizethető) is a tagállami követelésekkel azonosan kezelik. Az azonos kezelés akkor teljes körű, ha két irányban történik. Ennélfogva, fogalmilag – ugyanúgy, mintha valamely tagállam hatósága által elfogadott (végrehajtási) intézkedés képezné megtámadás tárgyát – az a hatóság minősül alperesnek, amelyik a megtámadott (behajtási) intézkedést elfogadta.

49.

Álláspontom szerint az alternatívák rövid vizsgálata alapján is az imént ismertetett megközelítés a helyes. Amennyiben az alapeljárásban szereplőhöz hasonló keresetet a behajtást kérő tagállamban kell megindítani – különösen amiatt, hogy a szóban forgó pénzösszeget később ezen államnak átutalták –, a visszautalás iránti keresetet a pénzösszeget birtokló állam ellen kell megindítani. ( 13 ) Ebben az esetben a keresetindítás meglehetősen kérdőjeles eredményt hozna, a két lehetséges fórum közül bármelyik előtt is történne.

50.

Az első alternatíva értelmében a megkereső tagállam elleni keresetet e tagállam bíróságai előtt kellene megindítani. A szóban forgó ügyben ez azt eredményezné, hogy a finn hatóság által Finnországban hozott aktus (az állítólagosan szabálytalan végrehajtási intézkedés) alapján az észt hatóság ellen indított keresetet észt bíróság tárgyalná. Ezenfelül a szóban forgó keresetre vonatkozó szabályok forrását a fizetésképtelenséggel kapcsolatos megtámadási jogról szóló finn törvény képezné, amely törvényre a felszámoló azért hivatkozott, hogy megtámadja a Metirato által a finn hatóság által folytatott behajtási eljárás keretében teljesített kifizetéseket. Kétségtelen, hogy az eljárási folyamat alapulhat az észt jogon, például a jogellenes károkozásra vagy a jogalap nélküli gazdagodásra vonatkozó észt szabályokon. Az Észtország elleni keresetet azonban ismételten csak a finn hatóság által Finnországban végzett aktusok alapján kellene elbírálni.

51.

Meglehetősen egyértelmű, hogy ez nem csak a forum és ius markáns szétválasztásához (vagy akár összekavarodásához) vezetne, hanem valójában azt is jelentené, hogy az észt bíróságnak a közhatalom finn hatóság által, Finnországban történő gyakorlásának jogszerűségét kellene megvizsgálnia, amit a Bíróság nemrégiben egy másik kontextusban elutasított. ( 14 )

52.

Hasonlóképpen problematikus lenne a második alternatíva, jelesül az, ha a megkereső tagállam elleni keresetet a megkeresett tagállam bírósága előtt indítanák meg. Ebben az esetben az első (és csaknem leküzdhetetlen) probléma forrását a joghatóság alóli mentesség elve képezné, amelynek értelmében valamely állam ellen egy másik állam bírósága előtt nem indítható per. ( 15 ) Igaz, a Bíróság elismerte, hogy „a nemzetközi gyakorlat jelen állapotában e mentesség nem abszolút, hanem azt általában akkor ismerik el, ha a jogvita a szuverenitás körébe tartozó, iure imperii aktusokra vonatkozik. Ezzel szemben kizárható e mentesség, ha a bírósági jogorvoslati kérelem iure gestionis aktusokra vonatkozik, amelyek nem közhatalmi jellegűek”. ( 16 ) A jelen ügyben azonban a megtámadás tárgyát az adóbehajtási eljárás képezi, amely mind eljárási (mivel behajtással kapcsolatos), mind pedig anyagi jogi szempontból (mivel adók behajtására irányul) kétségtelenül a szuverenitás körébe tartozó, iure imperii aktusokra vonatkozik. Ennélfogva, a jelen ügyben – a joghatóság alóli mentesség következtében – Észtországgal szemben finn bíróság előtt nem lehetne keresetet indítani.

53.

Mindezek alapján tehát arra a következtetésre jutok, hogy az alapeljárásban szereplőhöz hasonló, a megkeresett tagállam hatósága által – e tagállam saját jogszabályaival összhangban – tett végrehajtási intézkedés érvényességének megtámadására irányuló keresetet a megkeresett tagállammal (annak hatóságával) szemben kell előterjeszteni.

54.

Végezetül egyértelművé kívánom tenni, hogy amennyiben a felszámoló által előterjesztett keresetnek a bíróság helyt ad, a jelen ügyhöz hasonló ügyben az alperes személyére vonatkozóan levont következtetés nem vonja maga után azt, hogy a pénzügyi következményeket a megkeresett tagállamnak, jelesül Finnországnak kell viselnie. Ezenfelül a 2010/24 irányelv logikája szerint, amennyiben valamely behajtási intézkedést az adós sikerrel támad meg, a megkereső tagállam a megkeresett tagállam által behajtott és a részére már átutalt minden összeget köteles visszafizetni. ( 17 )

55.

Általánosabban, a Bíróság már kiemelte, hogy a 2010/24 irányelv a kölcsönös bizalom elvén alapul, és hogy a kölcsönös segítségnyújtás irányelv által létrehozott rendszerének végrehajtása attól függ, hogy fennáll‑e ez a bizalom az érintett nemzeti hatóságok között. ( 18 ) Hozzáfűzendő, hogy a jelen ügyhöz hasonló ügyben a tagállamok közötti kölcsönös bizalom elve mindkét irányban alkalmazandó.

56.

Egyrészről elvárás, hogy a megkeresett tagállam a megkereső tagállam kérelmére a behajtási eljárást – az irányelv 12. cikkének (1) bekezdése szerinti „elismerés, kiegészítés és helyettesítés” nélkül – lefolytassa. A megkeresett tagállamnak tehát főszabály szerint ( 19 ) a megkereső tagállamban meg kell bíznia, és a megkereső tagállamtól kapott minden behajtási megkeresést teljesíteni köteles.

57.

Másrészről ebből, a könnyített behajtás kölcsönös bizalom elvén alapuló eszközéből az is következik, hogy a megkereső tagállamnak kell viselnie a következményeket azokban az esetekben, amelyekben a megkeresett tagállam által lefolytatott végrehajtást illetően probléma merül fel. Amennyiben tehát valamely végrehajtási intézkedés megtámadása sikeres, a megkereső tagállam köteles a behajtott pénzösszeget – tiltakozás és késedelem nélkül – visszatéríteni akkor is, ha a megtámadott végrehajtási intézkedésért nem tehető felelőssé. ( 20 )

58.

Másképpen megfogalmazva, a tagállamok közötti kölcsönös bizalom és lojális együttműködés helyzettől függetlenül alkalmazandó elv. Ez az elv nem pusztán „napos időben” (amikor minden megfelelően működik, és az irányelv kontextusában a pénzösszeg befolyik), hanem „rossz időjárás” esetén (amikor egy másik tagállam esetleges hibáját követően a korábban megszerzett pénzösszeget vissza kell fizetni) is alkalmazandó.

59.

A kérdést előterjesztő bíróság a második kérdésével arra kíván választ kapni, hogy a megkereső tagállamnak a megkeresett tagállam által behajtott követelései a megkeresett tagállam vagyoni eszközeitől elkülönítve maradnak‑e, és nem keverednek össze a megkeresett állam vagyonával, vagy összekeverednek‑e annak vagyonával. Úgy tűnik, a kérdést előterjesztő bíróság e kérdés második mondatában az első mondatot fogalmazza újra, és arra kíván választ kapni, hogy kizárólag az‑e az irányelv célja, hogy megtiltsa egy másik állam követeléseinek hátrányosabb kezelését.

60.

El kell ismernem, számomra nem teljesen egyértelmű, hogy a kérdés két része pontosan hogyan kapcsolódik egymáshoz. Az irányelvet átható, teljeskörűen azonos kezelés ismertetett elvére tekintettel nem nyilvánvaló, hogy a megkeresett tagállam tartozásának a megkereső tagállam azonos végrehajtási eljárás keretében behajtott tartozásával való összekeveredése egy másik tagállam követeléseinek hátrányosabb kezelését hogyan eredményezné vagy eredményezhetné. Mivel kizárólag találgatásokba bocsátkozhatok azzal kapcsolatban, hogy a második kérdés első és második mondata pontosan hogyan kapcsolódik egymáshoz, e két kérdéssel külön foglalkozom.

61.

Úgy tűnik, a második kérdés első része az alapeljárásban Finnország által felhozott azon érvből ered, amely szerint a behajtott eszközök soha nem kerülnek a finn állam tulajdonába, így a szóban forgó követelésnek az adó‑ és vámhatóság ellen kell irányulnia.

62.

E tekintetben a Bizottság és a finn kormány utal a 2010/24 irányelv 13. cikkének (5) bekezdésére, amely szerint a megkeresett hatóság átutalja a megkereső hatóságnak a követelés behajtott összegét, valamint – adott esetben – a felszámított kamatot. Álláspontjuk szerint e rendelkezést akként kell értelmezni, hogy a behajtott összegeket a megkeresett tagállam vagyoni eszközeitől elkülönítve kell tartani.

63.

Álláspontom szerint azonban az irányelv nem foglalkozik azzal, hogy a megkeresett tagállam által behajtott pénzösszeg e tagállam saját vagyoni eszközeitől elkülönítve marad‑e, vagy azokkal összekeveredik.

64.

Ami az irányelv 13. cikkének (5) bekezdését illeti, nem világos számomra, hogy e rendelkezés – amely pusztán rögzíti a 13. cikkben foglalt behajtási megkeresés teljesítésére irányuló eljárás utolsó szakaszát – hogyan értelmezhető akként, hogy annak alapján a pénzösszegeket a megkeresett tagállam vagyoni eszközeitől elkülönítve kell tartani, vagy hogy e pénzösszegek a megkeresett tagállam vagyoni eszközeivel összekeveredhetnek. E rendelkezés egyszerűen más kérdéssel foglalkozik.

65.

Igaz, hogy a 13. cikk (1) bekezdésének utolsó albekezdése szerint a megkeresett tagállam a követelést saját valutájában hajtja be. ( 21 ) Ezenfelül, az 1189/2011 végrehajtási rendelet 23. cikkének (1) bekezdése szerint a megkereső hatóság részére átutalandó összegeket a megkeresett tagállam pénznemében és a behajtástól számított két hónapon belül kell átutalni.

66.

Az irányelv azonban – az említett, a behajtott összegek átutalására vonatkozó konkrét rendelkezéseken felül – nem határozza meg, hogy a szóban forgó pénzösszegek az adóstól történő behajtás és a megkereső tagállam részére történő átutalás közötti időszakban jogi, gazdasági vagy számviteli szempontból hogyan kezelendők. Pusztán abból, hogy a pénzösszegeket a megkeresett tagállam pénznemében hajtják be és utalják át, nem következik az, hogy ezek a pénzösszegek összekeverednek (vagy nem keverednek össze) a megkeresett tagállam vagyoni eszközeivel. Ez egyszerűen olyan kérdés, amelyet az egyes tagállamoknak kell elbírálniuk, feltéve hogy teljesítik a behajtott összegek és az alkalmazandó kamat két hónapon belüli átutalására vonatkozó kötelezettségüket.

67.

Mindenesetre megjegyzem, hogy álláspontom szerint arra a kérdésre, hogy az alapügyben szereplőhöz hasonló eljárásban ki minősül alperesnek, a választ az sem befolyásolja, ha e pénzösszegeket a megkeresett tagállam vagyoni eszközeitől elkülönítve tartják. Úgy vélem ugyanis, hogy amennyiben a második kérdés első részét a fenti A. részben foglalt okokból akként kell értelmezni, hogy az az alperes személyével kapcsolatos kérdés egy változata, ( 22 ) az ilyen eljárásban – függetlenül az alkalmazott számviteli szabványoktól – a megkeresett tagállam minősül alperesnek.

68.

A második kérdés második részét illetően – amelynek révén a kérdést előterjesztő bíróság arra vár választ, hogy kizárólag az‑e az irányelv célja, hogy megtiltsa egy másik állam követeléseinek hátrányosabb kezelését – emlékeztetek arra, hogy a teljeskörűen azonos kezelésnek az irányelv 13. cikke (1) bekezdésének első albekezdésében rögzített elvéből az következik, hogy a többi tagállam követelését – különösen a megkeresett tagállam azonos vagy hasonló követelésekre alkalmazandó jogszabályai értelmében meghatározott hatáskörre és eljárásokra tekintettel – úgy kell kezelni, mintha a megkeresett tagállam követelése lenne.

69.

A 13. cikk (1) bekezdésének harmadik albekezdése ezen elv alóli kivételről rendelkezik, amelynek értelmében az érintett tagállamok eltérő megállapodása vagy a megkeresett tagállam jogszabályának eltérő rendelkezése hiányában a megkeresett tagállam nem köteles más tagállamok követeléseinek ugyanolyan elsőbbséget biztosítani, mint amilyet a megkeresett tagállamban felmerülő hasonló követelések élveznek. Úgy tűnik, ez az egyetlen kivétel a 13. cikk (1) bekezdésének első albekezdésében rögzített főszabály, ennélfogva az alól a szabály alól, amelynek értelmében a megkeresett tagállam a többi tagállam követeléseit a saját hasonló vagy azonos követeléseihez képest kedvezőtlenebb módon nem kezelheti.

70.

Álláspontom szerint azonban a teljeskörűen azonos kezelés elve nem bír relevanciával abban a kérdésben, hogy a megkeresett tagállam által behajtott pénzösszeg a megkeresett tagállam vagyoni eszközeitől elkülönítve marad‑e, vagy azokkal összekeveredik. Ebben az értelmezésben tehát a második kérdés második része nem változtat a kérdés első részét illetően általam levont következtetésen, és nem módosítja az első és a harmadik kérdésre – javaslatom szerint – a Bíróság által adandó választ.

71.

A fenti megfontolások tükrében azt javaslom a Bíróságnak, hogy a Helsingin käräjäoikeus (helsinki kerületi bíróság, Finnország) által feltett kérdésekre a következőképpen válaszoljon:

Az adókból, vámokból, illetékekből és egyéb intézkedésekből eredő követelések behajtására irányuló kölcsönös segítségnyújtásról szóló, 2010. március 16‑i 2010/24/EU tanácsi irányelvet akként kell értelmezni, hogy az alapeljárásban szereplőhöz hasonló, a megkeresett tagállam hatósága által – e tagállam saját jogszabályaival összhangban – tett végrehajtási intézkedés érvényességének megtámadására irányuló keresetet a megkeresett tagállammal (annak hatóságával) szemben kell előterjeszteni.