Ideiglenes változat

STÉPHANIE LAULHÉ SHAELOU

FŐTANÁCSNOK INDÍTVÁNYA

Az ismertetés napja: 2026. október 22.(1)

C‑497/25. sz. ügy

UAB Maxima LT

kontra

Valsts ieņēmumu dienests

(az Administratīvā rajona tiesa [körzeti közigazgatási bíróság, Lettország] által benyújtott előzetes döntéshozatal iránti kérelem)

„ Előzetes döntéshozatal – (EU) 2017/1852 irányelv – Adóügyi vitarendezési mechanizmus – Két tagállam között kétoldalú adóegyezmény értelmezésével és alkalmazásával kapcsolatban felmerülő jogvita – A 2. cikk (1) bekezdésének c) pontja – A kettős adóztatás fogalma – Az egyik tagállamban adómentes jövedelem ”






I.      Bevezetés

1.        Közismert tény, hogy a közvetlen adózás terén az adóztatási joghatóság(2) össze nem hangolt gyakorlása kettős adóztatást eredményezhet. A nemzetközi kettős adóztatás formái különösen abból erednek, hogy az országok többsége nemcsak a belföldi ügyletekre, hanem a területen kívüli tényezőkre is alapozza nemzeti adóztatását.(3) Az adóztatási joghatóságok átfedéseiből eredő negatív következmények elkerülése érdekében az államok gyakran megállapodnak abban, hogy nemzetközi adóegyezményekkel megosztják adóztatási jogaikat az ilyen megállapodások hatálya alá tartozó jövedelem vagy vagyon elemei tekintetében. Mindezek mellett a nemzeti hatóságok eltérő álláspontra helyezkedhetnek azzal kapcsolatban, hogy hogyan kell e megállapodásokat konkrét esetekben értelmezni és alkalmazni, ami nézeteltérésekhez vezethet.

2.        Annak tudatában, hogy az ilyen nézeteltérések „súlyos adózási akadályokat állíthatnak a határokon átnyúlóan tevékenykedő vállalkozások elé”,(4) valamint figyelembe véve, hogy a nemzetközi megállapodásokban foglalt meglévő megoldások nem voltak kielégítőek,(5)az uniós jogalkotó elfogadta a VRM‑irányelvet. Az irányelv javított eljárási rendszert határoz meg a fentiekből adódó nézeteltérések kezelésére és – ideális esetben – rendezésére. A jelen előzetes döntéshozatal iránti kérelem, amelyet az Administratīvā rajona tiesa (körzeti közigazgatási bíróság, Lettország) nyújtott be, először nyújt alkalmat a Bíróság számára ezen uniós jogi eszköz értelmezésére.

3.        A jelen előzetes döntéshozatal iránti kérelem előterjesztésének alapjául szolgáló tényállás egy holland társaság több, Lettországban székhellyel rendelkező társaság részvényeinek eladásából származó jövedelmének adóztatására vonatkozik. Mind a Lett Köztársaság, mind pedig a Holland Királyság adóztatási jogot érvényesít e jövedelem tekintetében, és a két tagállam között hatályban lévő adóegyezmény értelmezését illetően nézeteltérés alakult ki a két tagállam illetékes hatóságai között. Mindezek mellett, bár a jövedelmet ténylegesen Lettországban adóztatták meg, az Hollandiában végül mentesült az adó alól.

4.        Az eladó álláspontja szerint a kettős adóztatás nem szűnt meg, mivel továbbra is nézeteltérés állt fenn az adóegyezmény értelmezésével kapcsolatban. Az eladó ezért azt kérte a lett hatóságoktól, hogy többek között hozzanak létre egy tanácsadó bizottságot, amely a VRM‑irányelv által szabályozott vitarendezési mechanizmus konkrét szakaszát képezi. A VRM‑irányelv 16. cikkének (7) bekezdése értelmében azonban nem keletkezik e bizottság létrehozására vonatkozó kötelezettség, ha az ügy „nem érinti a kettős adózást”. Ezen eltérés alapján, valamint a Hollandiában szerzett adómentességre tekintettel a lett hatóságok elutasították a kérelmet.

5.        E határozatot jelenleg a kérdést előterjesztő bíróság előtt vitatják, amely egyrészt annak tisztázását kéri, hogy a helyzet „érinti‑e a kettős adózást”, másrészt annak tisztázását, hogy mennyiben kötelesek a lett hatóságok tanácsadó bizottságot létrehozni.

6.        A Bíróság kérésére jelen indítvány a fentiekben említett első szempontra összpontosít annak tisztázása érdekében, hogy a VRM‑irányelv értelmében vett „kettős adózást érintő” helyzet áll‑e fenn, ha két tagállam adóztatási jogot érvényesít ugyanazon jövedelem tekintetében (és nézeteltérés áll fenn közöttük az alkalmazandó adóegyezmény értelmezését és alkalmazását illetően), de ténylegesen e jövedelemre csak az egyik tagállam vetett ki adót.

II.    Jogi háttér

A.      Az uniós jog

7.        A VRM‑irányelv 1. cikke ezen irányelv „tárgyát és hatályát” szabályozza, és a következőképpen szól:

„Ez az irányelv szabályokat állapít meg a tagállamok közötti azon viták rendezésére szolgáló mechanizmust illetően, amelyek a jövedelem és adott esetben a tőke kettős adóztatásának elkerülésére vonatkozó megállapodások és egyezmények értelmezéséből és alkalmazásából erednek. Megállapítja továbbá, hogy ilyen viták esetén az érintett személyeket milyen jogok illetik meg, illetve milyen kötelezettségek terhelik. Ezen irányelv alkalmazásában az ilyen vitákhoz vezető ügy a »vitás kérdés«.”

8.         Ezen irányelv 2. cikke a következőképpen rendelkezik:

„(1)      Ezen irányelv alkalmazásában:

[…]

c)      »kettős adóztatás«: az 1. cikkben említett megállapodások vagy egyezmények hatálya alá tartozó adók két (vagy több) tagállam általi kivetése ugyanazon adóköteles jövedelem vagy tőke tekintetében, amennyiben az a következők valamelyikét eredményezi: i. további adóteher, ii. az adókötelezettségek növekedése, vagy iii. olyan veszteség eltörlése vagy csökkenése, amelyet el lehetne számolni az adóköteles nyereséggel szemben;

[…].”

9.        A VRM‑irányelv 3. cikkének címe „Panasz”, és annak (1) bekezdése szerint „[m]inden érintett személy jogosult minden egyes érintett tagállam bármely illetékes hatóságához valamely vitás kérdésre vonatkozóan panaszt benyújtani, kérelmezve annak rendezését. A panaszt a vitás kérdést eredményező vagy a későbbiekben ahhoz vezető intézkedésről szóló első értesítés kézhezvételétől számított három éven belül kell benyújtani […].”

10.      A VRM‑irányelv 4. cikke a „kölcsönös egyeztetési eljárásra” vonatkozik. E rendelkezés szövege a következő:

„(1)      Amennyiben az érintett tagállamok illetékes hatóságai elfogadják a panaszt, törekedniük kell arra, hogy az egyik tagállamnak a panasz elfogadására vonatkozó határozatáról szóló utolsó értesítéstől számított két éven belül kölcsönös egyeztetéssel rendezzék a vitás kérdést.

Az első albekezdésben említett kétéves időtartam legfeljebb egy évvel meghosszabbítható, amennyiben valamelyik érintett tagállam illetékes hatósága erre vonatkozó kéréssel fordul az érintett tagállamok összes többi illetékes hatóságához, és a kérését írásban indokolja.

[…]

(3)      Ha az érintett tagállamok illetékes hatóságai az (1) bekezdésben meghatározott időtartamon belül nem jutnak megállapodásra a vitás kérdés rendezésének módjáról, minden érintett tagállam illetékes hatóságának tájékoztatnia kell erről az érintett személyt, ismertetve annak általános okait, hogy miért nem jött létre a megállapodás.”

11.      A VRM‑irányelv „A tanácsadó bizottság általi vitarendezés” című 6. cikke értelmében:

„(1)      Az érintett személynek az érintett tagállamok illetékes hatóságaihoz intézett kérelme alapján az említett illetékes hatóságoknak […] tanácsadó bizottságot (a továbbiakban: a tanácsadó bizottság) kell létrehozniuk, amennyiben

[…]

b) az érintett tagállamok illetékes hatóságai elfogadták az érintett személy által benyújtott panaszt, de a 4. cikk (1) bekezdésében előírt határidőn belül nem jutottak megállapodásra arról, hogy hogyan rendezzék a vitás kérdést kölcsönös egyeztetéssel.

[…]”

12.      A VRM‑irányelv 16. cikkének (7) bekezdése szerint „[a] tagállamok eseti alapon megtagadhatják a 6. cikk szerinti vitarendezés eljárás igénybevételét, amennyiben a vitás kérdés nem érinti a kettős adózást. Ebben az esetben az adott tagállam illetékes hatósága köteles haladéktalanul tájékoztatni az érintett személyt és a többi érintett tagállam illetékes hatóságait.”

B.      A nemzeti jog

13.      Az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból kitűnik, hogy Lettországban a VRM‑irányelvet Likums „Par nodokļiem un nodevām” (az adókról és illetékekről szóló törvény, Latvijas Vēstnesis, 1995. február 18‑i 26. szám; a 2019. október 17‑i törvénnyel módosított változat, hatályos 2019. október 23‑tól; a továbbiakban: az adókról és illetékekről szóló törvény) „Az Európai Unió más tagállamainak illetékes hatóságai között a jövedelem és a tőke kettős adóztatásának elkerüléséről szóló nemzetközi egyezmények értelmezésével és alkalmazásával kapcsolatban felmerülő viták rendezése” című XV. fejezete ültette át.

14.      E törvény 119. cikkének (2) bekezdése szerint („A vitarendezésre vonatkozó általános rendelkezések”) „e fejezet alkalmazásában kettős adóztatás: egy és ugyanazon adóköteles jövedelem megadóztatása Lettországban és egy másik uniós tagállamban, ha ezen adó a jövedelmek és a vagyon kettős adóztatásának megszüntetésére vonatkozó nemzetközi egyezmények hatálya alá tartozik, és ha ezen adóztatás az alábbi feltételek legalább egyikét eredményezi:

1.      további adóteher;

2.      az adókötelezettségek növekedése;

3.      olyan veszteség eltörlése vagy csökkenése, amellyel csökkenteni lehetne az adóköteles nyereséget.

[…].”

15.      A kérdést előterjesztő bíróság e törvénynek a panasz benyújtására (az adókról és illetékekről szóló törvény 120. cikkének (1) és (5) bekezdése); a vita kölcsönös egyeztetési eljárás keretében történő vizsgálatára (az adókról és illetékekről szóló törvény 121. cikkének (1) és (4) bekezdése), valamint a tanácsadó bizottság létrehozására (az adókról és illetékekről szóló törvény 123. cikke (1) bekezdésének 2. pontja) vonatkozó rendelkezéseire hivatkozik.

16.      Ezenfelül az adókról és illetékekről szóló törvény 132. cikkének (5) bekezdése értelmében „az állami adóhatóság megtagadhatja az adóalanytól az e törvény 123. cikkében említett vitarendezési eljárás igénybevételének jogát, ha a konkrét eset körülményeire figyelemmel megállapítja, hogy a vita nem érinti a kettős adózást. Ebben az esetben az állami adóhatóság köteles az adóalanyt és az érintett uniós tagállamok illetékes hatóságait haladéktalanul értesíteni.”

17.      A kérdést előterjesztő bíróság az Uzņēmumu ienākuma nodokļa likums (a társasági adóról szóló törvény, Latvijas Vēstnesis, 2017., 156. szám; a továbbiakban: társasági adóról szóló törvény) 5. cikke első bekezdésének 2. pontjára és második bekezdésére is hivatkozik.

C.      A nemzetközi jog

18.      1994. március 14‑én a Lett Köztársaság és a Holland Királyság kettős adóztatás elkerüléséről és az adókikerülés megakadályozásáról szóló egyezményt kötött, amely különösen a társasági adót szabályozza (a továbbiakban: egyezmény).(6)

19.      Az egyezmény 6. cikkének (2) bekezdése szerint az „ingatlan” kifejezésnek „az a jelentése, amelyet a szóban forgó ingatlan fekvése szerinti szerződő fél joga tulajdonít e fogalomnak”, és tájékoztató jelleggel felsorolja az e fogalommeghatározás hatálya alá tartozó elemeket.(7)

20.      Ezen egyezmény 13. cikkének (1) bekezdése előírja, hogy „az egyik szerződő fél területén belföldi illetőséggel rendelkező személy által a 6. cikkben említett, másik államban található ingatlanok értékesítéséből származó nyereség e másik államban adóztatható”.

21.      A 13. cikk (4) bekezdése értelmében „az (1), (2) és (3) bekezdésben említettektől eltérő javak értékesítéséből származó nyereség csak az eladó lakóhelye szerinti államban adóztatható.”

III. A tényállás, a nemzeti eljárás és az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdés

22.      A Litvániában bejegyzett UAB Maxima LT társaság, az alapeljárás felperese (a továbbiakban: felperes) a Hollandiában bejegyzett Lincoln Land Erste B.V. társaság jogutódja. Az utóbbi társaság 2020. május 20‑án eladta a lett SIA MAXIMA Latvija társaságnak 13, Lettországban bejegyzett társaságban fennálló részesedését.

23.      Mivel e társaságok közül 12 esetében a vagyoni eszközök értékének több mint 50%‑át Lettországban található ingatlanok tették ki, az ügyletet a lett jog szerinti ingatlanértékesítésnek tekintették, és a Valsts ieņēmumu dienests (állami adóhatóság, Lettország; a továbbiakban: VID) ajánlása alapján az ebből származó jövedelmet ennek megfelelően adó terhelte.(8) Ugyanakkor a holland hatóságok úgy tekintették, hogy a (holland illetőségű személy) szóban forgó jövedelme a társasági adó szempontjából Hollandia adóztatási joghatósága alá tartozik.

24.      Az eladó – annak tudatában, hogy a szóban forgó ügylet a lettországi és hollandiai kettős adóztatás kockázatával jár – 2020. július 20‑án tájékoztatta a VID‑et arról, hogy az ügyet a holland illetékes hatóság elé terjesztette.

25.      A VID 2021. március 8‑i határozatával megindította a VRM‑irányelv értelmében vett kölcsönös egyeztetési eljárást. A két tagállam illetékes hatóságainak álláspontja eltért abban a kérdésben, hogy az egyezmény mely rendelkezését kell alkalmazni a szóban forgó jövedelemre. A VID szerint Lettország az egyezmény 13. cikkének (1) bekezdése alapján jogosult adót kivetni, mivel az ügylet Lettországban található ingatlanra vonatkozott. Ugyanakkor a holland hatóság úgy vélte, hogy a jövedelem ezen egyezmény 13. cikkének (4) bekezdése értelmében vett, „egyéb javakból” származó tőkenyereségnek minősül, és hogy e nyereség kizárólag abban a szerződő államban adóköteles, amelyben az átruházó belföldi illetőséggel rendelkezik, nevezetesen Hollandiában.

26.      2024. március 11‑én a VID értesítette a felperest, hogy az alkalmazandó hároméves időszakon belül nem született megállapodás. Közölte továbbá, hogy a kölcsönös egyeztetési eljárás során nem érkezett semmilyen dokumentum vagy bizonyíték a jövedelem hollandiai adóztatására vonatkozóan.

27.      E tekintetben az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból kitűnik, hogy a szóban forgó részesedések értékesítéséből származó bevétel a 2020. évi társasági adót illetően az eladó eredménykimutatásának részét képezte. Mindazonáltal e bevétel a holland jog által előírt vonatkozó feltételek alkalmazása miatt adómentes volt.(9)

28.      2024. április 22‑én a felperes tanácsadó bizottság létrehozását kérte a VID‑től.

29.      A VID 2024. július 31‑i határozattal arra hivatkozva utasította el e kérelmet, hogy a részesedések értékesítéséből származó jövedelem Hollandiában mentes volt az adó alól, és ezért nem került sor kettős adóztatásra.

30.      A felperes kérte a kérdést előterjesztő bíróságot, hogy kötelezze a VID‑et a tanácsadó bizottság létrehozására. A felperes arra hivatkozott, hogy az ügylet a holland adórendszer hatálya alá tartozik, amint azt – a felperes szerint – a holland adóhatóság képviselője is jelezte. Ezenfelül a felperes azzal érvel, hogy amennyiben a holland jog szerinti adómentesség feltételei nem teljesültek volna, a jövedelem mind Lettországban, mind Hollandiában társasági adó hatálya alá tartozna. Mivel a kölcsönös egyeztetési eljárás nem járt sikerrel, a felperes véleménye szerint a VID‑nek az adókról és illetékekről szóló törvény 123. cikkének (1) bekezdése értelmében tanácsadó bizottságot kellett volna létrehoznia, mivel e rendelkezés szövege nem hagy mérlegelési mozgásteret. Ezenfelül a felperes úgy véli, hogy a VID kérelmének elutasításával korlátozta a részére az uniós jog által biztosított jogokat, különösen a tőke szabad mozgásához (EUMSZ 63. cikk) és a letelepedés szabadságához (EUMSZ 49. cikk) való jogot, valamint a hatékony jogorvoslathoz való jogát (az Európai Unió Alapjogi Chartájának [a továbbiakban: Charta] 47. cikke).

31.      A VID lényegében a fenti 29. pontban foglaltakkal megegyező okokra hivatkozva vitatta ezt az állítást.

32.      E körülmények között a kérdést előterjesztő bíróság úgy határozott, hogy felfüggeszti az eljárást, és előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdéseket terjeszti a Bíróság elé:

„1)      Úgy kell‑e értelmezni a [VRM‑irányelv] 6. cikke (1) bekezdésének b) pontját, hogy egy tagállam illetékes hatósága köteles az érintett személy kérelmére tanácsadó bizottságot létrehozni, ha az érintett tagállamok illetékes hatóságai elfogadták az érintett személy által benyújtott panaszt, de az [ugyanezen irányelv] 4. cikkének (1) bekezdésében előírt határidőn belül nem jutottak megállapodásra arra vonatkozóan, hogy a szóban forgó kérdést hogyan kell közös egyeztetéssel rendezni?

2)      Úgy kell‑e értelmezni a kettős adóztatásnak a [VRM‑irányelv] 2. cikke (1) bekezdésének c) pontjában szereplő fogalmát, hogy a jelen ügyhöz hasonló körülmények között akkor is fennáll a kettős adóztatás, ha ugyanazon jövedelem két tagállam adórendszere alá tartozik, még akkor is, ha e jövedelem e tagállamok egyikében adómentes?

3)      A második kérdésre adandó nemleges válasz esetén úgy kell-e értelmezni a [VRM‑irányelv] 16. cikkének (7) bekezdését, hogy a jelen ügyhöz hasonló körülmények között a tagállamok illetékes hatóságai mérlegelési jogkörükben nem tagadhatják meg az érintett személytől a tanácsadó vitarendezési bizottság igénybevételét, ha a tagállamok illetékes hatóságai nem jutottak megállapodásra a kétoldalú adóegyezmény helyes értelmezéséről és alkalmazásáról, amely értelmezéstől viszont az függ, hogy melyik állam jogosult a jövedelem megadóztatására?”

33.      A jelen eljárásban írásbeli észrevételeket terjesztett elő a felperes, a lett, a belga, a spanyol a francia, a lengyel és a finn kormány, valamint a Bizottság. Tárgyalás tartására nem került sor.

IV.    Elemzés

34.      A jelen előzetes döntéshozatal iránti kérelem által felvetett központi kérdés az, hogy adott tagállam hatóságai jogszerűen utasíthatják‑e el az adóalany által annak érdekében benyújtott kérelmet, hogy két tagállam adóhatóságai között adóegyezmény értelmezésével kapcsolatban felmerült nézeteltérés rendezése céljából a VRM‑irányelv értelmében vett tanácsadó bizottságot hozzanak létre. Mivel a VRM‑irányelv értelmében az e bizottsághoz való fordulás megtagadható, ha a helyzet „nem érinti a kettős adózást”, a kérdést előterjesztő bíróság azt kérdezi (az előzetes döntéshozatalra előterjesztett második kérdéssel, amely – emlékeztetni szükséges – az egyetlen kérdés, amellyel a jelen indítványban foglalkozom), hogy az ezen irányelvben meghatározott kettős adóztatás fogalma kiterjed‑e arra a helyzetre, amikor az adott jövedelem két tagállam adórendszere alá tartozik, de az egyik tagállamban adómentes.

35.      Elemzésemben arra a következtetésre jutok, hogy erre a kérdésre a jelen eljárásban észrevételeket benyújtó valamennyi kormány álláspontjával összhangban, valamint a Bizottság véleményének megfelelően nemleges választ kell adni. Mielőtt ismertetném azokat az indokokat, amelyekre hivatkozom (B), néhány megjegyzést teszek a vonatkozó jogi háttérrel kapcsolatban (A).

A.      A kettős adóztatás megszüntetése és a VRM‑irányelv

36.      Annak érdekében, hogy az előzetes döntéshozatalra előterjesztett második kérdés vizsgálatát a megfelelő kontextusába helyezzem, három észrevételt kívánok tenni.

37.      Először is emlékeztetnék arra, hogy a közvetlen adóztatás elsősorban a tagállamok hatáskörébe tartozik, bár e területen tett intézkedéseiknek tiszteletben kell tartaniuk az uniós jogból eredő általános kötelezettségeket, különösen az EUM‑Szerződés által biztosított alapvető szabadságokat(10) (valamint a konkrét harmonizációs intézkedésekben meghatározott kötelezettségeket). Ebben az összefüggésben a Bíróság több alkalommal kimondta, hogy a párhuzamos adóztatási joghatóságok gyakorlásából eredő hátrányok, amennyiben az ilyen gyakorlat nem tartalmaz hátrányos megkülönböztetést, nem képeznek az EUM‑Szerződés által tiltott korlátozást.(11) Így, amennyiben az adott területet harmonizációs intézkedés nem szabályozza, a tagállamok továbbra is jogosultak egyezményekben vagy egyoldalúan meghatározni adóztatási joghatóságuk gyakorlásának szempontjait, különösen a kettős adóztatás elkerülése érdekében, amit többek között a nemzetközi adóügyi gyakorlatban követett szempontok alkalmazásával tehetnek meg.(12)

38.      Másodszor, amint arra már utaltam, a kettős adóztatás „az áruk és szolgáltatások kereskedelmére, valamint a tőke, a technológiák és a személyek mozgására”, és ezáltal „az országok közötti gazdasági kapcsolatok fejlődésére” gyakorolt elismerten „káros hatásai” miatt nemkívánatosnak tekintendő.(13) A kettős adóztatás megszüntetéséről rendelkező kétoldalú megállapodásokat, amelyek túlnyomó többsége egyébként úgy tűnik, hogy az OECD‑ vagy az ENSZ‑modellegyezményen alapulnak, a fentiekben ismertetett negatív hatások enyhítése fontos eszközeinek tekintik. E megállapodások elsősorban a kettős adóztatás azáltal történő elkerülésére irányulnak, hogy a szerződő államok megosztják a jövedelem meghatározott elemei megadóztatásának jogát (az adott egyezményben felsorolt adókategóriák tekintetében). E megosztási szabályok általában kizárólagos adóztatási jogot biztosítanak az egyik szerződő államnak, vagy mindkét államban lehetővé teszik az adóztatást, miközben előírják a kettős adóztatás elkerülését, különösen adómentesség vagy adókedvezmény módszerével.

39.      Mindezek mellett hozzá kell tenni, hogy a kettős adóztatás elkerülésére irányuló célkitűzéssel gyakran az adókikerülés elleni küzdelem céljával párhuzamosan foglalkoznak.(14) Hasonlóképpen, 2017‑ben preambulumot fűztek mind az OECD‑ és az ENSZ‑modellegyezményhez annak elismerése érdekében, hogy a kettős adóztatás megszüntetésének célja nem teremthet lehetőséget az adózás alóli mentesülésre vagy csökkentett mértékű adófizetésre.(15)

40.      Harmadszor, amennyire elismert a kettős adóztatás (és az adóztatás kettős elmaradásának) elkerülésére irányuló célok elérésének szükségessége, éppannyira elismert az az összetettség is, amellyel az adóegyezményekben alkalmazott különféle fogalmak értelmezése és alkalmazása jár; a jelen ügy ezt jól szemlélteti.(16)

41.      Az ilyen nézeteltérések rendezése érdekében az adóegyezmények vitarendezésre vonatkozó rendelkezéseket tartalmaznak. Ez utóbbi rendelkezések jellemzően magukban foglalják az érintett hatóságok azon kötelezettségét, hogy – egyoldalúan vagy kölcsönös egyeztetési eljárás keretében – „törekedniük kell arra,” hogy rendezzék az ügyet. Ha ezen erőfeszítések nem vezetnek eredményre, rendelkezni lehet választottbírósági eljárásról, amely – a kölcsönös egyeztetési eljáráshoz hasonlóan – az érintett adóhatóságok közötti eljárásnak minősül (és ezért nem olyan eljárás, amelyben az adóalany peres félként jár el). Ilyen rendszert ír elő többek között az 2017. évi OECD‑modellegyezmény 25. cikke, a 2025. évi ENSZ‑modellegyezmény 25. cikke (B alternatíva), az alapeljárásban szóban forgó egyezmény 27. cikke,(17) illetve az uniós választott bírósági egyezmény 6. és az azt követő cikke.(18)

42.      Annak tudatában, hogy az ilyen nemzetközi jogi mechanizmusok révén nem „minden esetben” érhető el „időben” a határokon átnyúló adóügyi viták hatékony rendezése,(19) az uniós jogalkotó azzal a céllal fogadta el a VRM‑irányelvet, hogy hatékonyabb megoldást kínáljon.

43.      Ezen irányelv – a fent említett, korábban már meglévő jogi eszközökhöz hasonlóan – háromlépcsős struktúrát követ (i. panasz benyújtása, ii. kölcsönös egyeztetési eljárás és iii. tanácsadó bizottság előtti eljárás), és hozzáadott értéke általános hatályában,(20) az adóalany megnövekedett szerepében,(21) valamint a különböző azt biztosító konkrét szabályokban rejlik, hogy az eljárás az alkalmazandó időkereten belül haladjon előre, hozzájárulva ezzel a teljes rendszer hatékonyságához és teljességéhez.(22)

44.      Anélkül, hogy e folyamat részletesen ismertetésre kerülne, a három fő szakaszának főbb jellemzői a következők.

45.      Az első szakasz abból áll, hogy az érintett személy az adott ügyben panaszt nyújt be az érintett tagállamok mindegyik illetékes hatóságához. A panasz benyújtásakor az érintett személynek számos követelménynek kell megfelelnie, és a szakasz a panasz elfogadásáról vagy elutasításáról szóló határozattal zárul, amelyet hat hónapon belül kell meghozni.(23)

46.      Ha a panaszt elfogadják, és amennyiben az érintett hatóság nem rendezi egyoldalúan az ügyet, az ügyben a második szakasz keretében kölcsönös egyeztetési eljárás indul. Ebben az időpontban az illetékes hatóságoknak „törekedniük kell arra, hogy […] rendezzék” az ügyet. Amennyiben létrejön, a kölcsönös megállapodás olyan határozatnak minősül, amely a hatóságokra nézve kötelező erejű, és amely az érintett személy által kikényszeríthető, feltéve, hogy e személy elfogadja azt, és lemond minden egyéb jogorvoslati lehetőséghez fűződő jogáról. E szakaszt két éven belül le kell zárni, amely időtartam egy évvel meghosszabbítható.(24)

47.      Harmadszor, amennyiben nem jön létre megállapodás, (az érintett személy kérésére) főszabály szerint tanácsadó bizottságot kell létrehozni. Az így létrehozott bizottságnak hat hónapon belül véleményt kell nyilvánítania az ügyben, amely időszak kilenc hónapra meghosszabbítható.(25) Mindezek mellett a tanácsadó bizottság létrehozására vonatkozó kötelezettségtől eltérve a VRM‑irányelv 16. cikkének (7) bekezdése lehetővé teszi a tagállamok számára, hogy eseti alapon megtagadják a vitarendezési mechanizmus ezen szakaszának igénybevételét, amennyiben az ügy „nem érinti a kettős adózást”. Lettország élt ezzel a lehetőséggel.

48.      A fenti általános megjegyzések szem előtt tartásával most rátérek az előzetes döntéshozatalra előterjesztett második kérdés által felvetett konkrét kérdésre.

B.      A kettős adóztatás fogalma a VRM‑irányelvben

49.      A VRM‑irányelv 2. cikke (1) bekezdésének c) pontja szerinti „kettős adóztatás” fogalmára rátérve megjegyzem, hogy azt úgy határozzák meg, mint „[a jövedelem és adott esetben a tőke kettős adóztatásának elkerülésére vonatkozó] megállapodások vagy egyezmények hatálya alá tartozó adók két (vagy több) tagállam általi kivetése ugyanazon adóköteles jövedelem vagy tőke tekintetében, amennyiben az a következők valamelyikét eredményezi: i. további adóteher, ii. az adókötelezettségek növekedése, vagy iii. olyan veszteség eltörlése vagy csökkenése, amelyet el lehetne számolni az adóköteles nyereséggel szemben”.

50.      E meghatározás nem utal a tagállamok nemzeti jogára, ami – amint azt a kérdést előterjesztő bíróság is megjegyzi – azt jelenti, hogy azt az egész Unióban önállóan és egységesen kell értelmezni, figyelembe véve nemcsak a rendelkezés kifejezéseit, hanem e rendelkezés szövegkörnyezetét, illetve annak a szabályozásnak a céljait, amelynek az a részét képezi.(26) E három szempontot egymást követően fogom megvizsgálni.

1.      A fogalommeghatározás szövegének figyelembevétele

51.      Az írásbeli észrevételeket benyújtó valamennyi kormánnyal és a Bizottsággal egyetértésben úgy vélem, hogy a VRM‑irányelv 2. cikke (1) bekezdése c) pontjának szövege meglehetősen egyértelműen jelzi, hogy ahhoz, hogy az e rendelkezés értelmében vett kettős adóztatás esete álljon fenn, a szóban forgó jövedelemnek vagy vagyonnak nem csupán két (vagy több) tagállam adóztatási joghatósága alá kell tartoznia, hanem e párhuzamos joghatóságok gyakorlásának az érintett államokban tényleges adóztatást is kell eredményeznie. Más szavakkal, véleményem szerint pusztán az, hogy ugyanaz a jövedelem elméletileg két (vagy több) adóztatási joghatóság alá tartozhat, nem elegendő ahhoz, hogy a VRM‑irányelv értelmében vett kettős adóztatás esete álljon fenn.

52.      Úgy vélem, hogy a fenti következtetés a VRM‑irányelv 2. cikke (1) bekezdésének c) pontjában foglalt „kivetés” kifejezés használatából, valamint az e rendelkezésben szereplő „i. további adóteher, ii. az adókötelezettségek növekedése, vagy iii. olyan veszteség eltörlése vagy csökkenése, amelyet el lehetne számolni az adóköteles nyereséggel szemben” megfogalmazásból ered.

53.      Először is, valójában a „kivetés” kifejezés véleményem szerint azt a gondolatot fejezi ki, hogy az adott jövedelem vagy vagyon tekintetében adót vetnek ki, szemben azzal, hogy az adó csupán elméletileg lenne esedékes. Másodszor, a „további adóteher”, „az adókötelezettségek növekedése” vagy az „olyan veszteség eltörlése vagy csökkenése, amelyet el lehetne számolni az adóköteles nyereséggel szemben” kifejezés nem olyan helyzetet ír le, amelyben ugyanazon jövedelem vagy vagyon egymással versengő adóztatási joghatóságok hatálya alá tartozik, hanem azokat (az adóalanyra gyakorolt) konkrét gazdasági következményeket határozza meg, amelyeket az ilyen átfedésnek ki kell váltania. E körülmények mindegyike véleményem szerint megerősíti, hogy a „kettős adóztatás” fogalmat a tényleges adóztatás értelmében kell értelmezni.

54.      Röviden összehasonlítva, míg úgy tűnik, hogy sem a 2017. évi OECD‑ és a 2025. évi ENSZ‑modellegyezmény, sem pedig az általam áttekintett adóegyezmények példái nem tartalmaznak általános fogalommeghatározást arra vonatkozóan, hogy mi minősül kettős adóztatásnak (az adott jogi eszközök alkalmazásában), addig a 2017. évi OECD‑modellegyezményhez fűzött kommentár a kettős adóztatást úgy írja le, mint „hasonló adók kivetése két (vagy több) államban ugyanazon adóalany tekintetében, ugyanazon tárgyra és azonos időszakokra”.(27)

55.      Bár a különböző adóegyezmények pontos tartalma eltérhet, a fentiekben már kifejtettem, hogy az OECD‑modellegyezmény preambulumát úgy módosították 2017‑ben, hogy hangsúlyozza, hogy a kettős adóztatás megszüntetésére irányuló erőfeszítések nem eredményezhetik az adóztatás kettős elmaradását vagy csökkentett mértékű adófizetést. Az ilyen célkitűzés miatt véleményem szerint meglehetősen valószínűtlen, hogy a kettős adóztatást – mint elkerülendő és „párhuzamos adókivetésként” leírt jelenséget – tisztán elvont módon értelmeznék, ahelyett, hogy úgy értenék, mint azon helyzetet, amelyben ugyanazon jövedelemelemre többször vetnek ki adót.(28)

56.      Mindenesetre, számomra úgy tűnik, hogy ha az uniós jogalkotó a kettős adóztatás olyan tág fogalmát kívánta volna elfogadni, amely kiterjedne azokra a helyzetekre is, amikor ugyanazon jövedelem vagy vagyon elméletileg csupán egymással versengő adóztatási joghatóság alá tartozik, az ebből következő meghatározás meglehetősen eltérő lenne. Véleményem szerint nem utalna „kivetésre”, és nem adna pontosabb meghatározást sem a fent leírt háromféle gazdasági következményre (további adóterhelés stb.) való hivatkozással. Ha ugyanis a kettős adóztatás fogalmát pusztán a párhuzamos adóztatási joghatóságok meglétére hivatkozva határozták volna meg, e következmények leírása nem érvényesülne hatékonyan.

57.      A VRM‑irányelv 2. cikke (1) bekezdése c) pontja szövegének figyelembevétele alapján tehát azt javaslom, hogy az e rendelkezésben meghatározott „kettős adóztatás” fogalom ne terjedjen ki arra a helyzetre, amikor az adott jövedelem két tagállam adóztatási joghatósága alá tartozik, de az egyik tagállamban adómentes. Ugyanez a következtetés vonható le a releváns szövegkörnyezet vizsgálatából is, amelyre most térek rá.

2.      A fogalommeghatározás releváns szövegkörnyezete

58.      A vizsgált fogalommeghatározástól eltekintve a „kettős adóztatás” fogalma a továbbiakban a VRM‑irányelv főszövegében mindössze kétszer fordul elő.

59.      Először is e fogalom a VRM‑irányelv 1. cikkében szerepel, amely meghatározza ezen irányelv „tárgyát és hatályát”. Emlékeztetni kell arra, hogy ezen irányelv a tagállamok közötti azon viták rendezésére szolgáló mechanizmus meghatározására irányul, amelyek a „jövedelem és adott esetben a tőke kettős adóztatásának elkerülésére vonatkozó megállapodások és egyezmények értelmezéséből és alkalmazásából erednek”.(29)

60.      E rendelkezés nyilvánvalóan kiemelkedően fontos annak meghatározása szempontjából, hogy mely ügyek tartozhatnak a VRM‑irányelv egésze által előírt vitarendezési mechanizmus hatálya alá. E megállapodások és egyezmények nemzetközi jogi eszközök, és ekképpen eltérnek a VRM‑irányelvtől és az abban meghatározott vitarendezési mechanizmustól. Ezért egyetértek a belga kormánnyal abban, hogy az adóegyezmények leírása ezen irányelv hatályának meghatározásában nem közvetlenül meghatározó azt illetően, hogy ezen irányelv 2. cikke (1) bekezdésének c) pontjában szereplő „kettős adóztatás” konkrét fogalmát hogyan kell értelmezni ezen uniós jogi aktus alkalmazásában.

61.      Másodszor és ezzel ellentétben, álláspontom szerint a VRM‑irányelv 16. cikkének (7) bekezdése közvetlenül releváns ezen értelmezés szempontjából. E rendelkezés tartalmazza ugyanis az egyetlen olyan esetet (ezen irányelv 2. cikke (1) bekezdésének c) pontján kívül), ahol a „kettős adózás” fogalmat önállóan használják (vagyis nem a kettős adóztatási egyezmények leírásának részeként). Emlékeztetni kell arra, hogy e rendelkezés kivételt vezet be a tagállamok tanácsadó bizottság létrehozására vonatkozó kötelezettsége alól, amely akkor alkalmazandó, ha az adott ügy „nem érinti a kettős adózást”.

62.      Amint azt lényegében a belga, a francia és a lengyel kormány, valamint a Bizottság megjegyezte, a VRM‑irányelv 16. cikkének (7) bekezdésében előírt eltérés különbséget vezet be egyrészt a kölcsönös egyeztetési eljárás, másrészt a tanácsadó bizottság előtti eljárás hatálya között.

63.      A kölcsönös egyeztetési eljárás ugyanis a kettős adóztatási egyezmény értelmezéséből vagy alkalmazásából eredő bármely kérdésre vonatkozhat (amint az a VRM‑irányelv hatályának ezen irányelv 1. cikkében foglalt meghatározásából egyértelműen kitűnik), ideértve az olyan kérdést is, amely nem kapcsolódik a kettős adóztatáshoz (például azt a kérdést, hogy az adókat adott egyezménnyel összhangban vetették‑e ki). Ezzel szemben a tanácsadó bizottság igénybevétele a „kettős adózást érintő” kérdésekre korlátozódhat.

64.      Más szóval, a VRM‑irányelvben előírt vitarendezési mechanizmus egésze a mechanizmus figyelembe vett szakaszától, és attól függően, hogy az adott tagállam úgy döntött‑e, hogy alkalmazza a VRM‑irányelv 16. cikkének (7) bekezdésében foglalt eltérést, nem terjed ki szükségképpen a kettős adóztatással kapcsolatos vitákra. Azt, hogy a vitarendezési mechanizmus egészének hatályát eltérően kell meghatározni, egyébként az irányelv preambulumbekezdései is elismerik, amelyek lényegében a VRM‑irányelv hatálya alá tartozó viták, különösen (és hozzátenném nem kizárólag) a kettős adóztatáshoz vezető viták hatékony rendezésének szükségességére utalnak.(30)

65.      Megjegyzem, hogy a vitarendezési rendszer kétlépcsős struktúrája, amelynek tárgyi hatályát eltérően határozták meg, a jogalkotási folyamat során lefolytatott tárgyalások eredményének tűnik. A VRM‑irányelv 16. cikke (7) bekezdésének megfelelő rendelkezés ugyanis nem szerepelt a Bizottság javaslatában, hanem úgy tűnik, egy kompromisszumos szöveg részeként került beillesztésre, amint azt lényegében a belga, a francia és a lett kormány is megjegyezte.(31) E beillesztés a javasolt szöveg egyéb általánosabb módosításainak részét képezte.

66.      Javaslatában a Bizottság többek között úgy kívánta kialakítani a szóban forgó vitarendezési mechanizmust, hogy az „a tagállamok közötti [olyan] vitákra [legyen alkalmazandó], melyek [azzal kapcsolatosak], hogy hogyan lehet megszüntetni a […] kettős [adóztatást] […]”.(32) Ennek fényében az elfogadott VRM‑irányelv hatálya valójában szélesebb, mint ahogyan azt eredetileg elképzelték, mivel az érintett vitáknak – amennyiben azok adóügyi megállapodás értelmezéséből és alkalmazásából erednek – nem feltétlenül kell a kettős adóztatás megszüntetésére vonatkozniuk. Azt a problémát, amelyet rendezni kell, általánosabb „vitás kérdésként” fogalmazták meg, amely a VRM‑irányelv 1. cikkében használt rövidítés, és olyan ügyet jelöl, amely adóügyi megállapodás értelmezéséből és alkalmazásából eredő vitát eredményez.

67.      E körülmények között a VRM‑irányelv 16. cikkének (7) bekezdésében szereplő szabály beillesztése a tagállamoknak biztosított azon lehetőséggel ellensúlyozza a vitarendezési rendszer kiterjesztett hatályát, hogy a tanácsadó bizottság előtti konkrét szakaszt a „kettős adózást” érintő esetekre korlátozzák. Bár a 16. cikk (7) bekezdése nem tartalmaz további pontosítást e kifejezések jelentését illetően, az, hogy az a funkciójuk, hogy az egyik vitarendezési szakasz hatályát a korábbi szakaszhoz képest korlátozzák, megerősíti, hogy nem szabad olyan jelentést tulajdonítani nekik, amely túllép a jelen indítvány előző részében a szövegen alapuló megfontolásból következő jelentésen.

68.      A belga és a finn kormánnyal egyetértésben hozzátenném, hogy azon következtetést, amely szerint a VRM‑irányelv 2. cikke (1) bekezdésének c) pontjában és 16. cikkének (7) bekezdésében szereplő „kettős adóztatás”, illetve „kettős adózás” fogalom a tényleges kettős adóztatásra, nem pedig a hipotetikus kettős adóztatásra utal, nem érinti az a körülmény, hogy a javaslatban a Bizottság azt javasolta, hogy a jövőbeli irányelv hatálya alól zárják ki az olyan „[jövedelmet vagy tőkét], mely valamely adómentesség hatálya alá tartozik, illetve amelyre a nemzeti szabályok alapján nulla százalékos adókulcs vonatkozik”,(33) miközben e kizárás nem szerepel az elfogadott szövegben.

69.      E tekintetben a kérdést előterjesztő bíróság osztja a felperes előtte (és a jelen eljárásban) képviselt álláspontját, amely szerint ez a jogalkotási folyamat során elfogadott konkrét módosítás azt jelenti, hogy a kettős adóztatás VRM‑irányelv 2. cikke (1) bekezdésének c) pontjában szereplő fogalma tág, és kiterjed olyan jövedelmi helyzetekre is, amelyek két párhuzamos adóztatási joghatóság alá tartoznak anélkül, hogy ténylegesen kétszeresen kerülnének adóztatásra. Ez azt jelentené, hogy a VRM‑irányelv 16. cikkének (7) bekezdése szerinti eltérés nem alkalmazható hipotetikus kettős adóztatás esetén, valamint hogy a tagállamoknak akkor is biztosítaniuk kell, hogy a tanácsadó bizottsághoz lehessen fordulni, ha az ilyen kettős adóztatás nem eredményezi az adók kétszeri kivetését.

70.      Erre az érvre válaszul megjegyzem, hogy a jogalkotási folyamat során elfogadott fenti módosítás a vitarendezési rendszer általános hatályát érinti, aminek következtében a mentesség hatálya alá tartozó jövedelemelemeket stb. nem zárják ki azon ügyek közül, amelyek e mechanizmus alá vonhatók. E módosítás azonban nem érinti a kettős adóztatás fogalmát (amely egyébként lényegében változatlan maradt a javasolt és az elfogadott szövegben),(34) vagy – amint azt már kifejtettem – a rendszer egészén belül kialakított egyensúlyt. Különösen az a tény, hogy a kölcsönös egyeztetési eljárás szakasza meglehetősen tág, nem érinti a tanácsadó bizottság előtti következő szakasz szűkebb meghatározását.

71.      E megjegyzéssel zárom a releváns szövegkörnyezet áttekintését, amely megerősíti a szövegen alapuló, fentebb ismertetett vizsgálat következtetéseit. Most a VRM‑irányelv által követett célok hatásait kell megvizsgálnom.

3.      A VRM‑irányelv által követett célok

72.      Amint az már megjegyeztem, a VRM‑irányelv célja az adóegyezmények értelmezésével és alkalmazásával kapcsolatos viták hatékony rendezése. Ezen irányelv különböző preambulumbekezdéseiből kitűnik, hogy az ilyen viták hatékony rendezése különösen amiatt szükséges, hogy – amint azt a felperes kiemeli – „[garantálják] a jogbiztonságot és a vállalkozásbarát környezetet a beruházások számára” „[a]nnak érdekében […], hogy az Unióban méltányos és hatékony adórendszerek jöjjenek létre”.(35)

73.      Kétségtelen, hogy azon álláspont, amely szerint a VRM‑irányelv 16. cikkének (7) bekezdésében foglalt, kettős adóztatásra való hivatkozást tágan kell értelmezni, úgy, hogy a tanácsadó bizottsághoz való fordulás lehetőségét hipotetikus kettős adóztatás esetén is biztosítani kell, hozzájárulna a fenti célok eléréséhez. Ez növelné az adóalanyok számára a jogbiztonságot, mivel ha a tagállamokat arra köteleznék, hogy a tényleges gazdasági hatástól függetlenül rendezzék az értelmezéssel kapcsolatos nézeteltéréseket, az egyértelművé tenné, hogy a jövőben hogyan kell kezelni a hasonló eseteket. Ennek megfelelően hozzájárulhatna a releváns jogviták számának csökkenéséhez. Végül is az alapügyben szóban forgó helyzetnek a leírásából kitűnik, hogy – amint arra a felperes hivatkozik – az egyezmény értelmezése vagy alkalmazása továbbra is vitatott a holland és a lett hatóságok között, mivel a vitát a kölcsönös egyeztetési eljárás szakaszában nem sikerült rendezni.

74.      Mindezek mellett a jelen indítvány előző részeiben végzett szöveg szerinti és rendszertani értelmezésből kitűnik, hogy a kettős adóztatás VRM‑irányelv 2. cikke (1) bekezdésének c) pontjában megadott (és a VRM‑irányelv 16. cikkének (7) bekezdésében hivatkozott) fogalommeghatározása kiterjed a tényleges kettős adóztatás eseteire. Bár a fent említett általános célkitűzések természetesen továbbra is teljes mértékben relevánsak, a fenti elemzésemből az következik, hogy az uniós jogalkotó e célkitűzéseket kifejezetten így kialakított és egyensúlyba hozott vitarendezési mechanizmuson keresztül valósítja meg (azaz – emlékeztetőül – olyan mechanizmuson keresztül, amely olyan tág hatállyal rendelkezik, amely az utolsó szakaszban erősebben korlátozható). Az ezen általános célkitűzésekre való támaszkodás, amelyek a VRM‑irányelv elfogadásának alapját képezték, tehát nem írhatja felül e jellemzőket és ezen egyensúlyt.

75.      Ezenkívül a VRM‑irányelv elfogadásakor az uniós jogalkotó hangsúlyozta annak fontosságát, hogy a vitarendezési mechanizmusok nemcsak átfogóak és hatékonyak, hanem fenntarthatóak is legyenek.(36) Véleményem szerint a fenntarthatóság gondolata jelen összefüggésben a vitarendezési rendszer azon jellemzőire utal, amelyek biztosítják, hogy képes legyen az alkalmazandó határidőkön belül (hosszú időn keresztül) működni és eredményeket elérni. E célkitűzés elérése teljes mértékben összhangban áll a kettős adóztatás fogalommeghatározásával, amely a tényleges kettős adóztatásra utal, amennyiben e fogalommeghatározás az a releváns paraméter, amely lehetővé teszi a vitarendezési rendszer adott szakaszának olyan helyzetekre történő korlátozását, amelyekben a tagállamok adóalapjukat kívánják védelemben részesíteni (és amelyekben az adóalany túlzott adóterhének kockázata valóban megvalósulhat).

76.      A fentiek alapján arra a következtetésre jutok, hogy az előzetes döntéshozatalra előterjesztett második kérdésre azt a választ kell adni, hogy a VRM‑irányelv 2. cikke (1) bekezdésének c) pontja értelmében vett kettős adóztatás fogalma nem terjed ki arra a helyzetre, amikor ugyanazon jövedelem két tagállam adórendszere alá tartozik, de e tagállamok egyikében adómentességet élvez.

V.      Végkövetkeztetés

77.      Azt javasolom a Bíróságnak, hogy az Administratīvā rajona tiesa (körzeti közigazgatási bíróság, Lettország) által előzetes döntéshozatalra előterjesztett második kérdésre a következő választ adja:

Az európai uniós adóügyi vitarendezési mechanizmusokról szóló, 2017. október 10‑i (EU) 2017/1852 tanácsi irányelv 2. cikke (1) bekezdésének c) pontját

úgy kell értelmezni, hogy az e rendelkezésben foglalt „kettős adóztatás” fogalom nem alkalmazandó arra a helyzetre, amikor ugyanazon jövedelem két tagállam adórendszere alá tartozik, de e tagállamok egyikében adómentességet élvez.


1      Eredeti nyelv: angol.


2      Az „adóztatási joghatóság a közvetlen adózás terén” fordulat használatát illetően lásd: 1998. május 12‑i Gilly ítélet (C‑336/96, EU:C:1998:221, 48. pont). Megjegyzem, hogy a Bíróság ebben összefüggésben „adózási joghatóságról” is beszél. Lásd például: 2015. november 19‑i Bukovansky ítélet (C‑241/14, EU:C:2015:766, 37. és 38. pont), 2006. november 14‑i Kerckhaert és Morres ítélet (C‑513/04, EU:C:2006:713, 19–23. pont).


3      Lásd például: Reimer, E. és Rust, A., Klaus Vogel on Double Taxation Conventions, 2022, 5. kiadás, Wolters Kluwer Law International, Alphen aan den Rijn, 2022, 14. o., 2. és 3. bekezdés.


4      Az európai uniós adóügyi vitarendezési mechanizmusokról szóló, 2017. október 10‑i (EU) 2017/1852 tanácsi irányelv (HL 2017. L 265., 1. o.) (a továbbiakban: VRM‑irányelv) (1) preambulumbekezdése szerint „[a]zon helyzetek, amelyekben a különböző tagállamok eltérő módon értelmezik vagy alkalmazzák a kétoldalú adóügyi megállapodások és egyezmények rendelkezéseit, illetve [az uniós választott bírósági egyezményt] is, súlyos adózási akadályokat állíthatnak a határokon átnyúlóan tevékenykedő vállalkozások elé. […].” Az „uniós választott bírósági egyezmény” kifejezés a kapcsolt vállalkozások nyereségkiigazításával kapcsolatos kettős adóztatás megszüntetéséről szóló egyezményre (90/436/EGK) (HL 1990. L 157., 38. o.; magyar nyelvű különkiadás 9. fejezet, 1. kötet 369. o.) utal.


5      A VRM‑irányelv (3) preambulumbekezdése szerint „[a] kétoldalú adóügyi egyezményekben és az uniós választott bírósági egyezményben már előírt mechanizmusok révén nem minden esetben érhető el időben az ilyen jogviták hatékony rendezése. […]”


6      A Lett Köztársaság és a Holland Királyság között a kettős adóztatás elkerüléséről és az adókikerülés megakadályozásáról szóló egyezmény (Latvijas Vēstnesis, 1994., 151. szám; 1994. március 14‑én Hágában írták alá, és 1995. január 29‑én lépett hatályba). Elérhető a következő linken:


7      E rendelkezés hozzáteszi, hogy „a kifejezés minden esetben magában foglalja az ingatlanhoz tartozó vagyontárgyakat, az állatállományt, valamint a mezőgazdasági és az erdészeti eszközöket; azokat a jogokat, amelyekre a földtulajdonra vonatkozó általános szabályozás alkalmazandó, az épületeket, az ingatlanon fennálló haszonélvezetet, valamint az ásványtelepek, források és egyéb természeti erőforrások kitermeléséért, illetve kitermelésük jogáért járó változó vagy rögzített összegű ellenérték megfizetéséhez való jogokat. […].”


8      A társasági adóról szóló törvény 5. cikkének 2. bekezdésével összefüggésben értelmezett 1. bekezdésének 2. pontjával összhangban.


9      Az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból kitűnik, hogy a feltételek a következők: i. a tulajdoni részesedés legalább 5%; ii. a leányvállalattal nem kizárólag portfólióbefektetésként rendelkeznek; iii. a leányvállalatra a holland adózási elvek alapján észszerű tényleges adókulcs vonatkozik; vagy iv. a leányvállalat vagyonának kevesebb mint 50%‑a úgynevezett „passzív” vagyon. E feltételeket az döntéshozatalra utaló határozat nem fejti részletesebben.


10      Lásd például: 2025. október 30‑i Attal et Associés ítélet (C‑321/24, EU:C:2025:836, 27. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat), illetve Kokott főtanácsnok Bizottság kontra Belgium (2016/1164 irányelv – Kettős adóztatás) ügyre vonatkozó indítványa (C‑524/23, EU:C:2025:381, 1. pont).


11      Lásd például: 2026. március 12‑i Marhaux ítélet (C‑150/13, EU:C:2026:188, 37. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat); 2021. február 25‑i Société Général ítélet (C‑403/19, EU:C:2021:136, 28. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat). Lásd még: 2006. november 14‑i Kerckhaert és Morres ítélet (C‑513/14, EU:C:2006:713, 19. és 20. pont).


12      Amint azt Mengozzi főtanácsnok az Ausztria kontra Németország ügyre vonatkozó indítványában (C‑648/15, EU:C:2017:311, 48. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat) összefoglalta. Lásd még: a 2026. február 26‑i Bizottság kontra Belgium (2016/1164 irányelv – Kettős adóztatás) ítélet (C‑524/23, EU:C:2026:111, 100. és 101. pont), amely azt a helyzetet érint, amikor létezik harmonizációs intézkedés.


13      OECD (2019), A jövedelem és a vagyon adóztatásáról szóló 2017. évi modellegyezmény (teljes változat), OECD Publishing, http://dx.doi.org/10.1787/g2g972ee-en (a továbbiakban: 2017. évi OECD‑modellegyezmény), I‑1. o., 1. bekezdés. Lásd még: az ENSZ 2025. évi adóztatási modellegyezmény, ENSZ, New York, 2025 (a továbbiakban: 2025. évi ENSZ‑modellegyezmény), iv. o., 6. bekezdés.


14      Amint azt ezen egyezmények teljes címe is jelzi, amely gyakran utal a kettős adóztatás megszüntetésére és az adóelkerülés megakadályozására (vagy hasonló kifejezésekre), amint az az – alapeljárásban szóban forgó – egyezmény esetében láthatólag fennáll, és amint az az OECD egymást követő modellegyezményei általános címének módosításában is tükröződik. Lásd: a 2017. évi OECD‑modellegyezmény, I‑7. o., 16. bekezdés.


15      Lásd: a 2017. évi OECD modellegyezmény, I‑7., 16.1 pont, M‑5. és M‑6. o., valamint a 2025. évi ENSZ modellegyezmény, 104. o., 52. pont. Lásd még a 2016‑ban az OECD égisze alatt elfogadott, az adóalap erózió és a nyereség átcsoportosítás megakadályozása céljából az adóegyezmények kapcsolódó intézkedéseinek végrehajtásáról szóló többoldalú egyezménty, amelynek célja a meglévő adóegyezmények módosítása az adócsalás és az adókikerülés kockázatának kezelése érdekében.


16      Az adóegyezményekben használt vonatkozó fogalmak összetettségét illetően lásd például: Helminen, M., „General report on the notion of tax and the elimination of international double taxation or double non-taxation”, Cahiers de droit fiscal international. Schriften zum internationalen Steuerrecht. Studies on international fiscal law, 2016, 101B. kötet, 2016, 17–76. o.


17      Hivatkozás a 18. pontban.


18      Hivatkozás a fenti 4. lábjegyzetben.


19      A VRM‑irányelv fenti 5. lábjegyzetben hivatkozott (3) preambulumbekezdése.


20      Különösen az uniós választottbírósági egyezményhez képest. Lásd a VRM‑irányelv (7) preambulumbekezdését, amely szerint „[a] tökéletesített vitarendezési mechanizmusnak az Unióban már meglévő rendszerekre kell épülnie, beleértve az uniós választott bírósági egyezményt is. Ezen irányelv hatályának azonban kiterjedtebbnek kell lennie, mint az uniós választott bírósági egyezményének, amely a transzferárazásra és a nyereség állandó telephelyek közötti felosztására korlátozódik. […].” A konkrét kétoldalú adóügyi megállapodások hatálya természetesen tágabb lehet.


21      A kommentátorok felhívták a figyelmet a Charta alkalmazhatóságából esetleg következő lehetséges hatásokra. Lásd például: Kokott, J., „Taxpayers’ rights”, European Taxation, 2020. január, 60. kötet, 1. szám, 3–7. o.


22      A vitarendezési mechanizmusokról szóló irányelv felülvizsgálatáról szóló végrehajtási jelentés (COM (2024) 494 final, 1. o.) elismeri, hogy a jelentés elkészítésekor korlátozottan álltak adatok rendelkezésre a VRM‑irányelv működésének értékeléséhez. Lásd még: Opinion Statement FC 3/2020 on the Directive on Tax Dispute Resolution Mechanisms in the European Union, amelyet a CFE Fiscal Committee adott ki 2020. március 20‑án.


23      Az első szakasz tekintetében lásd a VRM‑irányelv 3. cikkét.


24      A második szakasz tekintetében lásd a VRM‑irányelv 4. cikkét.


25      A VRM‑irányelv 6. cikkének (3) bekezdése és 14. cikkének (1) bekezdése. A teljesség kedvéért hozzá kell tenni, hogy a VRM‑irányelv 6. cikke (1) bekezdésének a) pontja értelmében a tanácsadó bizottság létrehozására vonatkozó kötelezettség akkor is fennáll, ha a panaszt legalább egy, de nem mindegyik érintett illetékes hatóság elutasította (e forgatókönyv jelen ügyben nem releváns).


26      Lásd például: 2026. szeptember 3‑i Jautiva ítélet (C‑798/24, EU:C:2026:679, 40. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat). Megjegyzem, hogy a VRM‑irányelv 2. cikkének (2) bekezdése értelmében az ezen irányelvben meg nem határozott fogalmak jelentése lényegében – amennyiben a szövegösszefüggésből nem következik más – megegyezik azzal a jelentéssel, amely a hatályos, vonatkozó kettős adóztatási megállapodásban vagy egy adott fogalom meghatározásának hiányában az érintett tagállam jogszabályaiban az adott időpontban szerepel. Mivel a jelen ügyben szóban forgó fogalmat a VRM‑irányelv határozza meg, azt – amint azt az imént kifejtettem – önállóan kell értelmezni.


27      2017. évi OECD‑modellegyezmény, I‑1. o. (1) bekezdés. A Kettős adóztatás az egységes piacon című bizottsági, európai parlamenti, tanácsi és európai gazdasági és szociális bizottsági közleményben (C(2011)712 final, 2011. november 11., 4. o.) a kettős adóztatást hasonlóképpen úgy határozták meg, hogy „kettő (vagy több) adóztató ország ugyanarra a bevételre vagy tőkére hasonló adót vet ki”. Lásd még: a kettős adóztatással kapcsolatos európai uniós adóügyi vitarendezési mechanizmusokról szóló tanácsi irányelvjavaslathoz fűzött hatásvizsgálat, bizottsági szolgálati munkadokumentum, SWD (2016) 343 final, 2016. október 25., 5. o., 2.1. pont és 62. o. A teljesség kedvéért, az 54. pontban szereplő fogalommeghatározás (a jelen ügyben releváns) úgynevezett nemzetközi jogi kettős adóztatásra vonatkozik, amelyet általában megkülönböztetnek a nemzetközi gazdasági kettős adóztatástól, mivel az utóbbi azt a helyzetet írja le, amikor két különböző személy ugyanazon jövedelem vagy vagyon tekintetében adóköteles (2017. évi OECD‑modellegyezmény, C(23)‑1. o.).


28      Lásd még: 2020. április 30‑i Istituto nazionale della previdenza sociale ítélet (C‑168/19 és C‑169/19, EU:C:2020:338, 17. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat); 1998. május 12‑i Gilly ítélet (C‑336/96, EU:C:1998:221, 46. pont).


29      Kiemelés tőlem.


30      Lásd a VRM‑irányelv (2) és (6) preambulumbekezdését. A (2) preambulumbekezdés szerint „[s]zükséges […], hogy rendelkezésre álljanak az Unióban olyan mechanizmusok, amelyek biztosítják az ilyen kétoldalú adóügyi egyezmények és az uniós választott bírósági egyezmény értelmezésével és alkalmazásával kapcsolatos és különösen a kettős adóztatáshoz vezető jogviták hatékony rendezését”. A VRM[‑irányelv] (6) preambulumbekezdése szerint „[a] vitarendezési mechanizmust alkalmazni kell a kétoldalú adóügyi egyezmények és az uniós választott bírósági egyezmény egymástól eltérő értelmezése és alkalmazása esetében – különösen a kettős adóztatáshoz vezető eltérő értelmezés és alkalmazás esetében. […]”.


31      Lásd különösen: az elnökség által az adóügyi munkacsoporthoz (közvetlen adózás – vitarendezés) intézett, a vitarendezési mechanizmusról szóló irányelvre vonatkozó tárgyalás anyaga: az összes cikkre vonatkozó, az adóügyi munkacsoport (közvetlen adózás – vitarendezés) 2017. április 27‑i ülésére tekintettel elkészített kompromisszumos szöveg, a tervezet 15. cikkének (7) bekezdése, 2017. április 21., WK 4620/2017 INIT. Megjegyzem, hogy a VRM‑irányelvet az EUMSZ 115. cikk alapján fogadták el, amely szerint „[a] 114. cikk sérelme nélkül a Tanács az Európai Parlamenttel, valamint a Gazdasági és Szociális Bizottsággal folytatott konzultációt követően, különleges jogalkotási eljárás keretében, egyhangúlag irányelveket fogad el a tagállamok olyan törvényi, rendeleti vagy közigazgatási rendelkezéseinek közelítésére, amelyek közvetlenül érintik a belső piac megteremtését vagy működését”.


32      A javasolt I. mellékletben felsorolt adók tekintetében lásd: a kettős adóztatással kapcsolatos európai uniós vitarendezési mechanizmusokról szóló tanácsi irányelvjavaslat (COM(2016)686 final, 2026. október 25.) 1. cikkének tervezetét.


33      Az előző lábjegyzetben hivatkozott javaslat 1. cikke tervezetének harmadik bekezdése előírta, hogy a jövőbeli irányelv „nem vonatkozik bármely olyan jövedelemre vagy tőkére, mely valamely adómentesség hatálya alá tartozik, illetve amelyre a nemzeti szabályok alapján nulla százalékos adókulcs vonatkozik”.


34      Többek között figyelembe véve a jelen indítvány 32. lábjegyzetében említett, a vitarendezési rendszer hatályának eredeti meghatározására vonatkozó módosítást, amely szerint a rendszer a mellékletben felsorolt adókra vonatkozik.


35      A VRM‑irányelv (5) preambulumbekezdés szerint „[a]nnak érdekében tehát, hogy az Unióban méltányos és hatékony adórendszerek jöjjenek létre, alapvető fontosságú egy olyan hatékony és eredményes adóügyi vitarendezési keret bevezetése, amely garantálja a jogbiztonságot és a vállalkozásbarát környezetet a beruházások számára. […]”. Lásd még a fenti 4. lábjegyzetben hivatkozott (1) preambulumbekezdést, valamint a fenti 30. és 20. lábjegyzetben hivatkozott (2) és (7) preambulumbekezdést.


36      Ezen irányelv (4) preambulumbekezdése szerint „[…] az igazságos adózási rendszer szellemében biztosítani kell, hogy a vitarendezési mechanizmusok átfogóak, hatékonyak és fenntarthatóak legyenek. […].”