I.

Bevezetés

1.

A jelen előzetes döntéshozatal iránti kérelem a legutóbb a 2018. június 6‑i (EU) 2018/1100 felhatalmazáson alapuló bizottsági rendelettel ( 2 ) módosított, a harmadik ország által elfogadott jogszabályoknak az ország területén kívüli alkalmazásának hatása és az ilyen jogszabályon alapuló vagy abból eredő intézkedések elleni védelemről szóló, 1996. november 22‑i 2271/96/EK tanácsi rendeletre (a továbbiakban: a blokkoló intézkedésekről szóló uniós rendelet) ( 3 ) vonatkozik. A kérelem közvetlenül az Amerikai Egyesült Államok (akkori) elnöke, Donald Trump 2018. májusi döntéséből következik, amellyel az Egyesült Államok felmondta a 2015 júliusában kötött, közismert nevén iráni nukleáris megállapodást. E döntés következtében újból életbe léptek bizonyos, az Egyesült Államok által iráni vállalkozásokkal és egyéb személyekkel szemben elrendelt szankciók, amelyek végrehajtását 2015‑ben előzőleg felfüggesztették.

2.

Az Amerikai Egyesült Államok külpolitikai és nemzetbiztonsági okokból, és különösen a terrorizmus elleni küzdelem jegyében különféle típusú gazdasági szankciókat fogadott el országokkal, valamint magánszemélyekkel, illetve jogalanyokkal szemben. E szankciók közül néhány régóta fennáll, mint például a Foreign Assistance Act of 1961 (a külföldi segítségnyújtásról szóló 1961. évi törvény) által engedélyezett és 1996‑ban a Cuban Liberty and Democractic Solidarity (Libertad) Act (a kubai szabadságról és demokratikus szolidaritásról szóló törvény [Libertad]) által kodifikált Kuba elleni embargó. 2001. szeptember 11. és a terrorizmus elleni küzdelem fokozódása óta az Egyesült Államok gazdasági szankciókkal kapcsolatos programja növekedett.

3.

Míg e szankciók főként az érintett országokkal kereskedelmi vagy befektetési tevékenységet folytató egyesült államokbeli személyekre és az Egyesült Államok joghatósága alá tartozó nem egyesült államokbeli személyekre vonatkoznak (elsődleges szankciók), a rendelkezések bizonyos köre az Egyesült Államok joghatósági területén kívül, jellemzően külföldi vállalkozások által folytatott tevékenységeket is céloz (másodlagos szankciók). Az Egyesült Államok e szankciókat végrehajtó jogszabályainak jelentős része ugyanis vagy büntetéssel sújtja az intézkedéssel célzott országgal kereskedelmi tevékenységet folytató harmadik országbeli jogalanyokat, vagy annak okán megtiltja, hogy e harmadik országbeli jogalanyok az Egyesült Államokkal kereskedjenek. ( 4 )

4.

A területen kívüli joghatóságra irányuló ezen, egyesült államokbeli törekvéseket uniós szinten régóta kritizálják, ( 5 ) mivel az ilyen törekvések jellemzően egyfajta túlterjeszkedő joghatósághoz vezetnek, amely egyes vélemények szerint nehezen egyeztethető össze a nemzetközi közjog általános elveivel. ( 6 ) E ponton érdemes megjegyezni, hogy az EUSZ 21. cikk (1) bekezdése és az EUSZ 21. cikk (2) bekezdésének h) pontja értelmében az Európai Unió a nemzetközi jog e rendszerének védelmére és előmozdítására törekszik. Emellett az európai üzleti közösség is kifogásolta az ilyen típusú jogszabályokat azon az alapon, hogy a gyakorlatban e jogszabályok szinte kivétel nélkül külföldi vállalkozásokat érintenek. ( 7 )

5.

Mindezek okokból az ilyen, esetlegesen jelentős területen kívüli hatállyal bíró jogszabályok fennállása nem maradt észrevétlen. Az Európai Unió 1996‑ban elfogadta a blokkoló intézkedésekről szóló uniós rendeletet, amelynek 5. cikke első bekezdése tiltja az európai vállalatoknak, hogy eleget tegyenek az Egyesült Államok intézkedéseinek. ( 8 ) Mindazonáltal a jelen előzetes döntéshozatal iránti kérelem középpontjában álló e két jogrendszer közötti feszültségek lehetséges geopolitikai problémákat jelenítenek meg, nem csupán a szuverenitások közötti összeütközés, hanem az Európai Unió és az Egyesült Államok piacainak egymással versengő szabályozási korlátai tekintetében is. Amint azt a jelen ügy tényállása jól szemlélteti, a blokkoló intézkedésekről szóló uniós rendelet alkalmazása következtében számos, mindezidáig megoldatlan jogi kérdés, valamint erősen gyakorlati problémák széles köre merült fel, nem utolsósorban ideértve azt az európai vállalatokat sújtó lehetetlen – és meglehetősen igazságtalan – dilemmát, amelyet két eltérő és egymással közvetlenül szembenálló jogrendszer alkalmazása okoz. ( 9 ) Nem hagyhatom említés nélkül, hogy e dilemmák jellege miatt, a blokkoló intézkedésekről szóló uniós rendelet alkalmazásából közvetlenül eredő fontos jogi kérdésekre vonatkozó egyértelmű iránymutatás biztosításának hiányával együtt, indokolt lehet, hogy az uniós jogalkotó esetlegesen felülvizsgálja e rendelet jelenlegi működésének metódusát.

6.

E nehézségek közül számos újra különösen előtérbe került az Egyesült Államok akkori elnöke, Donald Trump által 2018 májusában hozott döntést követően, amellyel az Egyesült Államok felmondta az (előzőleg Joint Comprehensive Plan of Action néven ismert) iráni nukleáris megállapodást, amelyet az Iráni Iszlám Köztársaság és az úgynevezett P5 + 1 kötött 2015 júliusában Bécsben. ( 10 ) Ez láthatóan nem egy hivatalos szerződés, hanem inkább egy politikai megállapodás volt, amely egyrészről a Biztonsági Tanács öt állandó tagja (az Amerikai Egyesült Államok, az Oroszországi Föderáció, a Kínai Népköztársaság, az Egyesült Királyság és a Francia Köztársaság), valamint a Németországi Szövetségi Köztársaság és az Európai Unió, másrészről az Iráni Iszlám Köztársaság között jött létre. E megállapodás többek között előirányozta, hogy az Iráni Iszlám Köztársaság csökkenti dúsított urán és centrifuga készletét, valamint hozzájárul egy rutinjellegű ellenőrzésekre vonatkozó programhoz, cserébe fokozatosan megszüntetnek bizonyos vele szemben elfogadott gazdasági szankciókat. E megállapodás annak biztosítására irányult, hogy az Iráni Iszlám Köztársaság ne valósítsa meg arra vonatkozó esetleges ambícióit, hogy képessé váljon nukleáris fegyverek előállítására és gyártására.

7.

Trump elnök döntése a megállapodás felmondásáról azonban az Egyesült Államok által elfogadott új szankciókhoz vezetett. Ez számottevő nehézséget okozott egyes jelentős európai vállalatok számára. ( 11 ) Ezért az Egyesült Államok által a Joint Comprehensive Plan of Action felmondását követően az Amerikai Egyesült Államok által Iránnal szemben elfogadott szankciók újbóli aktiválása hatásainak megelőzése érdekében az Európai Unió az Irán elleni szankciókra vonatkozó programmal kapcsolatos egyesült államokbeli jogi szabályozást hozzáadta a blokkoló intézkedésekről szóló uniós rendeletben foglalt külföldi jogszabályok felsorolásához.

8.

E kérdések vizsgálata előtt először ismertetni kell a vonatkozó rendelkezéseket.

II.

Jogi háttér

A.

Az uniós jog

1.

A blokkoló intézkedésekről szóló uniós rendelet

9.

A blokkoló intézkedésekről szóló uniós rendelet első, második, harmadik, negyedik, ötödik, hatodik és hetedik preambulumbekezdése a következőképpen rendelkezik:

10.

A blokkoló intézkedésekről szóló uniós rendelet 1. cikke a következőképpen rendelkezik:

11.

A blokkoló intézkedésekről szóló uniós rendelet 4. cikke a következőképpen rendelkezik:

12.

A blokkoló intézkedésekről szóló uniós rendelet 5. cikke a következőképpen rendelkezik:

13.

A blokkoló intézkedésekről szóló uniós rendelet 6. cikke a következőképpen rendelkezik:

14.

A blokkoló intézkedésekről szóló uniós rendelet 7. cikke a következőképpen rendelkezik:

15.

A blokkoló intézkedésekről szóló uniós rendelet 8. cikke a következőképpen rendelkezik:

16.

A blokkoló intézkedésekről szóló uniós rendelet 9. cikke a következőképpen rendelkezik:

17.

A blokkoló intézkedésekről szóló uniós rendelet 11. cikke a következőképpen rendelkezik:

2.

(EU) 2018/1101 bizottsági végrehajtási rendelet

18.

A [a blokkoló intézkedésekről szóló uniós rendelet] 5. cikke második bekezdésének alkalmazására vonatkozó kritériumok megállapításáról szóló, 2018. augusztus 3‑i (EU) 2018/1101 bizottsági végrehajtási rendelet ( 14 ) 4. cikke a következőket írja elő:

B.

Az Egyesült Államok joga

1.

Az Iránnal kapcsolatos intézkedések

19.

Az Egyesült Államok olyan jogszabályokat léptetett életbe, amelyek lehetővé teszik a más országok vonatkozásában elrendelt embargók megsértésének szankcionálását. A blokkoló intézkedésekről szóló uniós rendelet a mellékletében eredetileg ugyanakkor csupán három jogszabályt sorolt fel, nevezetesen a következőket: „National Defense Authorisation Act for Fiscal Year 1993” (az 1993‑as pénzügyi évre szóló nemzeti védelmi felhatalmazási törvény), amelynek követelményeit a „Cuban Liberty and Democratic Solidarity Act of 1996” (a kubai szabadságról és demokratikus szolidaritásról szóló 1996. évi törvény) I. címe foglalja egységes szerkezetbe, valamint „Iran and Libya Sanctions Act 1996” (az 1996. évi iráni és líbiai szankciós törvény).

20.

A Cuban Liberty and Democratic Solidarity (Libertad) Act 1996‑ot (a kubai szabadságról és demokratikus szolidaritásról szóló 1996. évi törvény [Libertad], közismert nevén Helms–Burton Act [Helms–Burton törvény]) az Egyesült Államok által Kuba vonatkozásában elrendelt embargó megerősítése és fenntartása érdekében fogadták el. E törvény tiltja a kubai eredetű áruk vagy szolgáltatások vagy a kubai eredetű anyagokat vagy árukat tartalmazó áruk vagy szolgáltatások USA‑ba közvetlenül vagy harmadik országokon keresztül történő behozatalát, a Kubában tartott vagy Kuba érintésével tárolt vagy szállított áruk kereskedelmét, a Kubából származó cukor USA‑ba történő reexportját anélkül, hogy az exportőrt az illetékes nemzeti hatósága értesíti, valamint cukoripari termékek USA‑ba történő behozatalát olyan biztosíték nélkül, amely szerint a termékek nem Kubából származnak. E törvény elrendeli továbbá a kubai vagyonok befagyasztását és a Kubával bonyolított pénzügyletek zárolását.

21.

Az említett törvény III. címében foglalt rendelkezések egyfelől a Kubában történő befektetések megakadályozását szolgálják, másfelől jogorvoslatot kínálnak azon személyeknek, akiknek a tulajdonát kisajátították. Különösen jogorvoslatot biztosít az Egyesült Államok azon állampolgárainak, akik Kuba kisajátítási gyakorlatának köszönhetően sérelmet szenvedtek, mivel feljogosítja őket, hogy az Egyesült Államok bíróságai előtt keresetet indítsanak bármely olyan külföldi állampolgárral szemben, aki a kubai rezsim által 1959. január 1‑jén vagy azt követően „kisajátított” tulajdon tiltott kereskedelmével („trafficking”) foglalkozik. A Helms–Burton Act a tiltott kereskedelem („trafficking”) fogalmát tágan határozza meg, mivel abba a kisajátított tulajdonnal kapcsolatos tevékenységek széles köre beletartozik, ideértve annak eladását vagy kezelését, valamint a más személy által folytatott tiltott kereskedelem révén történő haszonszerzést is. ( 15 )

22.

Az Iran and Libya Sanctions Act 1996 (amely d’Amato‑Kennedy Act [d’Amato‑Kennedy törvény] néven is ismert) előírja, hogy az Irán vagy Líbia vonatkozásában bevezetett embargó hatálya alá tartozó gazdasági szereplők 12 hónapig sem Iránban, sem Líbiában nem fektethetnek be olyan, 40 millió USA‑dollárnál nagyobb összeget, „amely közvetlenül és jelentős mértékben hozzájárul az olajkészletek kitermeléséhez rendelkezésre álló iráni és líbiai kapacitások bővítéséhez”. A „befektetés” fogalma magában foglalja az említett kitermelésről szóló szerződés kötését vagy az arra történő garanciavállalást, az abból származó nyereségtermelést vagy annak egy megfelelő tulajdoni hányadának a megszerzését.

23.

Az Európai Unió e törvény elfogadására reagálva, politikai bírálatok közzététele és a blokkoló intézkedésekről szóló uniós rendelet elfogadása mellett, a World Trade Organisation vitarendezési mechanizmusának alkalmazását kezdeményezte, és kérelmezte az Egyesült Államok egy jogszabályának jogellenessé nyilvánítását az Általános Vám‑ és Kereskedelmi Egyezmény (GATT) XXI. cikke alapján. ( 16 ) E kérelem később visszavonásra került, miután az Európai Unió 1997. április 11‑én az Amerikai Egyesült Államok területen kívüli jogalkotásáról szóló egyetértési megállapodást kötött az Egyesült Államokkal.

24.

Amint azt már említettem, az Amerikai Egyesült Államok 2018 májusában felmondta a Bécsben 2015. július 14‑én aláírt („iráni megállapodás” néven is ismert) Joint Comprehensive Plan of Actiont. A Joint Comprehensive Plan of Action Irán nukleáris programjának ellenőrzésére és az Irán elleni gazdasági szankciók feloldására irányult. Ennek következtében újból hatályba lépett az US Iran Transactions and Sanctions Regulations (a továbbiakban: ITSR). Az új szankciós intézkedésekre adott válaszként a blokkoló intézkedésekről szóló uniós rendelet mellékletét 2018‑ban akképpen módosították, ( 17 ) hogy az több egyesült államokbeli, elsősorban Irán elleni szankciók végrehajtását célzó jogszabályt foglaljon magában. Az előzetes döntéshozatal iránti kérelem megjelöli, hogy a felperes felkerült az Office of Foreign Assets Control (Külföldi Vagyon Ellenőrzésével Foglalkozó Hivatal, a továbbiakban: OFAC) által kezelt szankciós listára (Specially Designated Nationals and Blocked Person List [különös megjelölésű állampolgárokat és nemkívánatos személyeket tartalmazó lista], a továbbiakban: SDN), amelyre a blokkoló intézkedésekről szóló uniós rendelet mellékletében említett különféle jogszabályok is hivatkoznak.

25.

Az egyik ilyen jogszabály az Iran Threat Reduction and Syria Human Rights Act of 2012. E törvény 220. szakaszának c) pontja előírja, hogy az elnök szankciókat rendelhet el, ha valamely személy tudatosan és közvetlenül folytatja a speciális pénzügyi üzenetszolgáltatások nyújtását, illetve továbbra is tudatosan biztosítja vagy megkönnyíti az ilyen üzenetszolgáltatásokhoz való közvetlen vagy közvetett hozzáférést az Iráni Központi Bank vagy valamely pénzügyi intézmény számára.

26.

A blokkoló intézkedésekről szóló uniós rendelet mellékletéhez adott másik vonatkozó jogszabály az ITSR.

27.

Az ITSR „Prohibited transactions involving blocked property” (Zár alá vett tulajdont érintő tiltott ügyletek) címet viselő 560.211. §‑a következőképpen rendelkezik:

28.

E szabályozás „Property, property interest” (Tulajdon, tulajdoni részesedés) címet viselő 560.325. §‑a a következőképpen rendelkezik:

29.

E szabályozás „Provision of services” (Szolgáltatásnyújtás) címet viselő 560.410. §‑a a következőképpen rendelkezik:

30.

A jelen ügyben sem a kérdést előterjesztő bíróság az előzetes döntéshozatal iránti kérelmében, sem a felek az észrevételeikben nem jelölték meg konkrétan, hogy vélhetően melyik jogszabály és annak mely rendelkezései vonatkoznának a Deutsche Telekom GmbH‑ra, ha e társaság nem mondta volna fel a Bank Melli Irannal kötött szerződéseit. Megítélésem szerint láthatóan csak az Egyesült Államok két fent említett jogszabálya fejtene ki ilyen hatást, ez azonban a jelen ügy körülményeitől függ.

31.

A pénzügyi szankciókat illetően a d’Amato‑Kennedy Act és az ITSR egyaránt hivatkozik az International Emergency Economic Powers Act (a nemzetközi rendkívüli állapotról szóló törvény) (50 U. S. C. 1705) 206. szakaszára. Az utóbbi törvény előírja, hogy a rendelkezései megsértése (és így a másik két fent idézett jogi aktus rendelkezéseinek megsértése) miatt kiszabható polgári jogi szankció összege nem haladhatja meg a 250 000 USD‑t vagy azon ügylet összegének kétszeresét – amelyik nagyobb –, amely a bírság kiszabásának alapjául szolgáló jogsértést megvalósította. Az International Emergency Economic Powers Act a büntetőjogi szankciók tekintetében azt is előírja, hogy az említett jogi aktus vonatkozó rendelkezéseinek megsértéséért (és így a d’Amato‑Kennedy Act és az ITSR rendelkezéseinek megsértéséért) elítélt személyt elítélésekor 1 000 000 USD összegig terjedő pénzbírsággal, természetes személy esetén 20 évig terjedő szabadságvesztés büntetéssel – vagy mindkettővel – sújtják. ( 18 )

2.

A Foreign Sovereign Compulsion Doctrine (a külföldi hatalmi kényszer doktrína) az Egyesült Államok jogában

32.

A külföldi hatalmi kényszer doktrína az Egyesült Államok legfelsőbb bírósága által 1958‑ban a Société Internationale kontra Rogers ítéletben 357 U. S. 197 (1958) megállapított védelmi eszköz. ( 19 ) E doktrína a jogszerű eljárás tiszteletben tartásának elvében, valamint a nemzetközi udvariassági doktrínában, vagyis egy másik szuverén állam jogrendszerének tiszteletben tartásában gyökerezik. ( 20 ) E doktrína értelmében, amelyet különösen antitröszt jogszabályokkal kapcsolatban alkalmaznak, ( 21 ) az állami vagy szövetségi közigazgatás nem követelheti meg, hogy valamely személy i. egy másik államban olyan cselekményt hajtson végre, amelyet tilt annak az államnak a joga, amelynek az állampolgára; vagy ii. egy másik államban olyan cselekmény végrehajtásától tartózkodjon, amelyet ezen állam joga, vagy annak az államnak a joga, amelynek az állampolgára, előír.

33.

Ugyanakkor a US District Court for the Eastern District of Pennsylvania (az Egyesült Államok kelet‑pennsylvaniai kerületi bírósága) az Egyesült Államok kontra Brodie ítéletben 174 F. Supp. 2d 294 (E. D. Pa. 2001) ennek a Kanada, az Egyesült Királyság és az Európai Unió által elfogadott blokkoló intézkedésekről szóló rendeletekkel összefüggésben való alkalmazása tekintetében megállapította, hogy az adott ügy alperesei, akik az Egyesült Államok joga által tiltott ügyleteket folytattak a Kubai Köztársasággal, két okból nem hivatkozhattak védekezésképpen a külföldi hatalmi kényszer doktrínára. ( 22 ) Először is, ha a doktrína indokául a valamely külföldi szuverén hatalom aktusaival szembeni védelem szolgál, úgy e doktrínának nincsen helye egy büntetőügyben, mivel az Egyesült Államok közrendjének megsértése jelentősebb, mint a nemzetközi udvariassággal kapcsolatos bármely megfontolás. Másodszor, annak megállapítása nélkül, hogy e doktrína büntetőjogi összefüggésben ne vethetne fel a jogszerű eljárással kapcsolatos aggályokat, a US District Court (az Egyesült Államok kerületi bírósága) úgy határozott, hogy az adott ügyben a jogszerű eljárással kapcsolatos kérdések nem merültek fel, mivel a tényállás idején Kanadában, az Egyesült Királyságban és az Európai Unióban hatályban lévő blokkoló intézkedésekről szóló különféle rendeletek a vállalkozásokat nem kötelezték arra, hogy a Kubai Köztársasággal kereskedjenek. A korábbi ügyekben ugyanis, amelyekben megállapították a doktrína alkalmazhatóságát, a külföldi joghatóságok az alpereseknek címzett konkrét végzéseket bocsátottak ki, amelyekben kifejezetten kötelezték őket valamely cselekmény végrehajtására. Ilyen végzés hiányában a büntetőjogi felelősségre vonás veszélye nem áll fenn. Az Egyesült Államok kontra Brodie ügyben nem hoztak ilyen végzést. Ami talán a legfontosabb, hogy ebben az ügyben nem szolgáltattak arra vonatkozó bizonyítékot, hogy az érintett blokkoló intézkedésekről szóló rendeletek arra kötelezték volna az alpereseket, hogy termékeiket a Kubai Köztársaságnak értékesítsék. Így a külföldi hatalmi kényszer doktrína által megkövetelt kényszerítő elem hiányzott.

C.

A német jog

34.

A német kormány szerint a határozatlan idejű szolgáltatási szerződések (amelyek közé a telekommunikációs szolgáltatások nyújtására vonatkozó szerződések is tartoznak) esetében, amennyiben az utóbbi szerződést határozatlan időre kötik, a Bürgerliches Gesetzbuch (német polgári törvénykönyv, a továbbiakban: BGB) 620. §‑ának (2) bekezdése alapján mindkét felet megilleti az úgynevezett rendes felmondás joga, ami azt jelenti, hogy lehetősége van indokolás nélkül felmondani a szerződést. A vonatkozó felmondási időket és lejárati napokat a BGB 621. §‑a határozza meg, amely eltérő időszakokat ír elő az ellentételezés esedékességének napjától (napi, heti, havi, negyedéves vagy egyéb) függően. Ezzel szemben a határozott idejű szolgáltatási szerződések esetében a jog nem biztosítja a „rendes” felmondás jogát. Az ilyen szerződések a BGB 620. §‑ának (1) bekezdése alapján a szerződés lejártával szűnnek meg. Mivel e szabályok alapértelmezett rendelkezések, a felek azoktól eltérhetnek. Emellett a folyamatos teljesítésre vonatkozó szerződések, ami számos szolgáltatási szerződés jellemzője, a BGB 314. §‑a szerint súlyos okból bármikor megszüntethetők.

35.

A BGB 134. §‑a következőképpen rendelkezik:

36.

A blokkoló intézkedésekről szóló uniós rendelet 5. cikke első bekezdésének megsértése miatt Németországban szabálysértési eljárás indítható az Außenwirtschaftsgesetznek (a külkereskedelemről szóló törvény, a továbbiakban: AWG) az Außenwirtschtsverordnung (a külkereskedelemről szóló rendelet) 82. §‑ának (2) bekezdésével összefüggésben értelmezett 19. §‑a (4) bekezdése első mondatának 1. pontja alapján, és a megállapított szabálysértés 500 000 euróig terjedő bírsággal büntetendő (az AWG 19. §‑ának (6) bekezdése). ( 24 )

III.

Az alapeljárás tényállása és az előzetes döntéshozatal iránti kérelem

37.

A Bank Melli Iran felperes egy iráni bank, amely az iráni jog hatálya alá tartozó részvénytársaságként működik. Fióktelepet tart fenn Hamburgban (Németország), és a fő tevékenységét az Iránnal folytatott külkereskedelem lebonyolítása képezi. A Telekom Deutschland GmbH alperes a Deutsche Telekom, az egyik legnagyobb telekommunikációs szolgáltatásokat nyújtó német vállalkozás egyik leányvállalata. A cégcsoport világszerte több mint 270 000 alkalmazottat foglalkoztat, közülük több mint 50 000‑et az Egyesült Államokban, ahol forgalmának körülbelül 50%‑át bonyolítja.

38.

A felperes és az alperes keretszerződést kötöttek, amely lehetővé teszi a felperes számára, hogy vállalkozásának összes, különböző németországi helyeken lévő csatlakozását egyetlen szerződésben foglalja egybe. E szerződéses viszony keretében a felperes több szolgáltatást is megrendelt az alperesnél, amelyeket ez utóbbi rendelkezésre is bocsátott, és havonta megközelítőleg 2000 euró összeget kitevően ki is számlázott, amelyet a felperes mindig határidőben megfizetett. Az e szerződésekben szabályozott szolgáltatások képezik a felperes németországi belső és külső kommunikációs rendszereinek kizárólagos alapját, amely alapján a kérdést előterjesztő bíróság megállapította, hogy e szolgáltatások elengedhetetlenek az üzleti tevékenységének folytatásához.

39.

Miután Trump elnök 2018 májusában hozott döntése értelmében az Egyesült Államok felmondta a Joint Comprehensive Plan of Actiont, újból hatályba lépett az ITSR. Az Executive Order 13846 of 6 August 2018, Reimposing Certain Sanctions With Respect to Iran (az Irán elleni egyes szankciók újbóli elrendeléséről szóló, 2018. augusztus 6‑i 13846. sz. elnöki rendelet) elfogadását követően a Bank Melli Iran újból felkerült az OFAC szankciós listájára: az SDN‑re. A Bank Melli Iran 2007 óta már szerepelt ezen a listán, miután az OFAC az Executive Order 13382 of 28 June 2005, Blocking Property of Weapons of Mass Destruction Proliferators and Their Supporters (a tömegpusztító fegyverek elterjedésében közreműködő és azt támogató személyek tulajdonának zárolásáról szóló, 2005. június 28‑i 13382. sz. elnöki rendelet) ( 25 ) alapján nemkívánatos személynek minősítette, mielőtt e szankciókat a Joint Comprehensive Plan of Action feloldotta. Ezek az új szankciók 2018. november 5‑én léptek hatályba.

40.

2018. november 16‑i levelével az alperes azonnali hatállyal felmondott minden a felperessel fennálló szerződést. Ugyanezen a napon az alperes legalább négy további, iráni kötődésű és németországi székhelyű ügyfélnek küldött azonos tartalmú felmondólevelet. A felperes a blokkoló intézkedésekről szóló uniós rendelet megsértésére hivatkozással eljárást kezdeményezett az alperessel szemben, és a Landgericht Hamburg (hamburgi regionális bíróság, Németország) mint elsőfokú bíróság 2018. november 28‑án ideiglenes intézkedést rendelt el, amelyben arra kötelezte az alperest, hogy a rendes felmondási idő leteltéig teljesítse a fennálló szerződéseket.

41.

2018. december 11‑i levelével az alperes újabb felmondást közölt. E levél többek között a következőképpen szólt: „[…] a 2018. november 16‑i levéllel azonnali hatállyal felmondtuk a lent felsorolt szolgáltatások nyújtását. Pusztán elővigyázatosságból ezennel rendes felmondással is felmondjuk e szolgáltatások nyújtását a lehető legközelebbi időponttal”.

42.

A rendes felmondási idők az egyes szerződések esetében 2019. január 25‑én, 2019. február 10‑én, 2019. március 13‑án, 2019. szeptember 10‑én és 25‑én, 2020. január 30‑án, 2020. augusztus 22‑én, valamint 2021. január 7‑én leteltek. A felperes válaszképpen azt kérte a Landgericht Hamburgtól (hamburgi regionális bíróság), hogy kötelezze az alperest arra, hogy a szerződések szerinti összes vonalat hagyja aktívan.

43.

Az elsőfokú bíróság arra kötelezte az alperest, hogy a szerződéseket a vonatkozó rendes felmondási idő leteltéig teljesítse. A bíróság érvényesnek tekintette a vita tárgyát képező szerződések alperes általi rendes felmondását, és többek között megállapította, hogy a rendes felmondás nem ütközött a blokkoló intézkedésekről szóló uniós rendelet 5. cikkébe. E bíróság a keresetet az ezt meghaladó részében elutasította.

44.

A felperes fellebbezést nyújtott be a Landgericht Hamburg (hamburgi regionális bíróság) határozatával szemben a kérdést előterjesztő bírósághoz, a Hanseatisches Oberlandesgericht Hamburghoz (hamburgi regionális felsőbíróság, Németország) arra hivatkozással, hogy az alperes által közölt rendes felmondás a blokkoló intézkedésekről szóló uniós rendelet 5. cikkének első bekezdésébe ütközik, és ezért az joghatás kiváltására alkalmatlan és érvénytelennek kell tekinteni, mivel a felmondás indokául kizárólag az alperes arra irányuló szándéka szolgált, hogy megfeleljen az említett rendelet mellékletében felsorolt egyik jogszabálynak. Az alperes a Bizottság iránymutató feljegyzésére hivatkozással azt állítja, hogy a blokkoló intézkedésekről szóló uniós rendelet 5. cikkének első bekezdése nem változtat a rendes felmondáshoz való jogán, amely gyakorlásának nem volt feltétele valamely felmondási ok, mivel az említett rendelkezés nem érinti az azzal kapcsolatos vállalkozási szabadságát, hogy bármikor megszüntesse a felpereshez fűződő üzleti kapcsolatát, az indítékai pedig e tekintetben nem bírnak jelentőséggel.

45.

Ebben az összefüggésben a kérdést előterjesztő bíróság utalt rá, hogy a felperes nem bizonyította, hogy a szerződések felmondását az Amerikai Egyesült Államokban hozott, közvetlen vagy közvetett hatósági vagy bírósági határozatok előzték volna meg. Ami azt illeti, egy másik német fellebbviteli bíróság, az Oberlandesgericht Köln (kölni regionális felsőbíróság, Németország) 2020. február 7‑i ítéletében azt az álláspontot képviselte, hogy ilyen helyzetben nem alkalmazható a blokkoló intézkedésekről szóló uniós rendelet 5. cikkének első bekezdése. A kérdést előterjesztő bíróság a maga részéről elegendőnek tekinti önmagában a másodlagos szankciók fennállását a blokkoló intézkedésekről szóló uniós rendelet 5. cikke első bekezdése megsértésének megállapításához, mert csak így hajtható végre hatékonyan az előírt kötelezettség.

46.

A kérdést előterjesztő bíróság másrészt úgy véli, hogy a szerződés (rendes) felmondása a blokkoló intézkedésekről szóló uniós rendelet 5. cikkének első bekezdésébe ütközik, ha annak fő indoka az Egyesült Államok által elrendelt szankciók végrehajtása. Nem sérti azonban a blokkoló intézkedésekről szóló uniós rendelet 5. cikkének első bekezdését, ha a szerződés rendes felmondása tisztán gazdasági megfontolásokon alapul és az egyesült államokbeli szankciókkal nem áll konkrét összefüggésben. Következésképpen a kérdést előterjesztő bíróságnak az említett cikk hatékonyságának biztosítása érdekében döntenie kell arról, hogy kivételesen nem lenne‑e helyénvaló az alperest a felmondás indokainak közlésére, vagy adott esetben akár annak bizonyítására kötelezni, hogy nem azért döntött a szerződés megszüntetése mellett, mert máskülönben attól kellene tartania, hogy hátrányok érik az Egyesült Államok piacán.

47.

Harmadrészt, a nemzeti bíróság álláspontja szerint a BGB 134. §‑a alapján nem rendelkezik joghatással a szerződés olyan felmondása, amely a blokkoló intézkedésekről szóló uniós rendelet 5. cikkének első bekezdésébe ütközik. Erre tekintettel e bíróság arra keresi a választ, hogy az alperest, aki a forgalmának 50%‑át bonyolítja az Egyesült Államok piacán, fenyegető gazdasági károkra tekintettel a blokkoló intézkedésekről szóló uniós rendelet 9. cikkében előírt szankciók arányosságának elvével ellentétesnek tekinthető‑e a pénzbírság kiszabása mellett az alperes arra való kötelezése, hogy a felperessel tartsa fenn a szerződéses kapcsolatát.

48.

Negyedrészt, a kérdést előterjesztő bíróság rámutat, hogy a blokkoló intézkedésekről szóló uniós rendelet a preambulumbekezdései értelmében a gazdasági szereplők védelmét hivatott szolgálni. E bíróság ugyanakkor úgy véli, hogy e célkitűzés nem valósulhat meg, mivel az említett rendelet 5. cikke első bekezdésének alkalmazásából eredő gazdasági károk veszélyét az Egyesült Államok piacán nem ellensúlyozza kellőképpen a blokkoló intézkedésekről szóló uniós rendelet 6. cikkében szabályozott kártérítésre való jogosultság, sem az eltérésre való felhatalmazásadásnak az e rendelet 5. cikkének második bekezdésében biztosított lehetősége, amennyiben az előre látható gazdasági károk veszélye önmagában nem feltétlenül elegendő az ilyen eltérésre adott felhatalmazáshoz. Ilyen körülmények között a nemzeti bíróság arra keresi a választ, hogy az üzleti partnertől való megválásra vonatkozó tilalom összeegyeztethető‑e az Európai Unió Alapjogi Chartájának (a továbbiakban: Charta) 16. cikke által védett vállalkozási szabadsággal és a Charta 52. cikkében rögzített arányosság elvével.

49.

Mindezen körülményekre tekintettel a Hanseatisches Oberlandesgericht Hamburg (hamburgi regionális felsőbíróság, Németország) úgy határozott, hogy felfüggeszti az eljárást, és előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdéseket terjeszti a Bíróság elé:

IV.

Értékelés

50.

Előzetes megjegyzésként szeretnék rámutatni, hogy bár a felek közül néhányan hivatkoztak a Bizottság 2018. augusztus 7‑i, „Kérdések és válaszok: A blokkoló intézkedésekről szóló rendelet aktualizálásának elfogadása” című iránymutató feljegyzésére, ( 26 ) e dokumentum nem bír kötelező normatív erővel, mivel azt nem a Szerződésekben meghatározott eljárások keretében fogadták el, és a rendelet értelmezésére vonatkozóan sem bír kötelező erővel, mivel az Európai Unió intézményei által hozott aktusok, mint amilyen a blokkoló intézkedésekről szóló uniós rendelet, értelmezésére vonatkozó hatáskörrel a Szerződések kizárólagosan a Bíróságot ruházták fel. ( 27 ) Ilyen körülmények között úgy vélem, hogy e dokumentum az előterjesztett kérdésekkel kapcsolatban nem vehető figyelembe.

51.

Hasonlóképpen, mivel a 2018/1101 végrehajtási rendelet alacsonyabb szintű norma, annak rendelkezései nem vehetők figyelembe a blokkoló intézkedésekről szóló uniós rendelet rendelkezéseinek értelmezése érdekében. ( 28 )

52.

Ebből következően az előterjesztő bíróság által előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések kizárólag a blokkoló intézkedésekről szóló rendelet és az elsődleges jog fényében vizsgálandók.

A.

Az első kérdésről

53.

Első kérdésével a nemzeti bíróság arra vár választ, hogy a blokkoló intézkedésekről szóló uniós rendelet 5. cikkének első bekezdését úgy kell‑e értelmezni, hogy az csak akkor alkalmazható, ha annak az országnak a közigazgatási hatósága vagy bírósága, amelynek törvényeit és rendeleteit az említett rendelet melléklete felsorolja, közvetlenül vagy közvetve az ugyanezen rendelet 11. cikkében említett személynek címzett utasítást adott ki, vagy a blokkoló intézkedésekről szóló uniós rendelet 5. cikke első bekezdésének alkalmazásához elegendő, ha az Európai Unió területén található gazdasági szereplő a kérdéses területen kívüli külföldi jogszabálynak annak érdekében tesz önként eleget, hogy ezáltal megelőzze az ilyen jogszabály esetleges alkalmazását.

54.

E tekintetben érdemes felidézni, hogy a blokkoló intézkedésekről szóló uniós rendelet 5. cikkének első bekezdése úgy rendelkezik, hogy „a 11. cikkben említett személyeknek sem közvetlenül, sem egy képviselőn vagy egyéb közvetítő személyen keresztül, sem tevőlegesen vagy szándékos mulasztás útján nem kell eleget tenniük semmilyen követelménynek vagy tilalomnak – beleértve a külföldi bíróságok felszólítását –, amely közvetlenül vagy közvetve a mellékletben felsorolt jogszabályok, illetve az azokon alapuló vagy az azokból eredő intézkedésekből adódik.”

55.

Amint az e rendelkezés szövegéből kitűnik, a blokkoló intézkedésekről szóló uniós rendelet 5. cikkének első bekezdése a „külföldi bíróságok felszólítását” csupán a mellékletében felsorolt jogszabályokon alapuló többféle olyan „követelmény vagy tilalom” egyikeként nevesíti, amelyek végrehajtása az e rendelet 11. cikkében említett személyeknek nem megengedett. ( 29 ) Ez legalábbis arra enged következtetni, hogy a blokkoló intézkedésekről szóló uniós rendelet 5. cikke nem csak akkor alkalmazandó, ha valamely felszólítást vagy utasítást ténylegesen valamely igazságügyi hatóság adott ki. Az is megjegyezhető, hogy e cikk a blokkoló intézkedésekről szóló uniós rendelet mellékletében megjelölt jogszabályokon alapuló bármilyen „követelmény” betartását tiltja, a jogban pedig a „követelmény” fogalma bármilyen típusú jogi aktus által előírt kötelezettséget magában foglal, függetlenül attól, hogy ezen aktus szerződés, egyezmény, törvény, rendelet vagy bírósági határozat. E két tényező fényében egyértelmű, hogy a blokkoló intézkedésekről szóló uniós rendelet 5. cikke első bekezdésének szövege azt az értelmezést támasztja alá, amely szerint e rendelkezés közigazgatási vagy igazságügyi hatóság által kiadott utasítás vagy felszólítás hiányában is alkalmazandó. ( 30 )

56.

A Bíróság állandó ítélkezési gyakorlata szerint az uniós jog valamely rendelkezésének értelmezése során a szövegkörnyezetét, és annak a szabályozásnak a célkitűzéseit is figyelembe kell venni, amelynek az részét képezi. ( 31 )

57.

Ami a blokkoló intézkedésekről szóló uniós rendelet 5. cikke első bekezdésének szövegkörnyezetét illeti, érdemes megemlíteni, hogy valahányszor e rendelet az egyik rendelkezésében az alkalmazásához hatósági vagy bírósági határozat fennállását írja elő, az említett rendelet kifejezetten utal a jogi aktus típusára, és nem csak olyan általános fogalmakra hivatkozik, mint például „követelmény” vagy „tilalom”. Így, mivel összehasonlításképpen e rendelet 5. cikke tágan fogalmaz, úgy vélem, hogy e rendelkezés nem csupán akkor alkalmazandó, ha annak az országnak a közigazgatási vagy igazságügyi hatóságai, amelynek jogszabályait a blokkoló intézkedésekről szóló uniós rendelet melléklete felsorolja, közvetlenül vagy közvetve e rendelet 11. cikkében említett személyeknek címzett utasításokat adtak ki. Továbbá mivel a blokkoló intézkedésekről szóló uniós rendelet 4. cikke kizárja annak lehetőségét, hogy az Európai Unión kívül található közigazgatási vagy igazságügyi hatóság által adott utasítás az Unión belül joghatást váltson ki, a blokkoló intézkedésekről szóló uniós rendelet 5. cikkének első bekezdése nem bírna önálló tartalommal, ha e rendelkezés az alkalmazásához megkövetelné, hogy az e rendelet 11. cikkében említett személlyel ilyen utasítást közöltek. ( 32 )

58.

A blokkoló intézkedésekről szóló uniós rendelet célkitűzése is láthatóan azt erősíti, hogy az e rendelet 5. cikkét tágan kell értelmezni.

59.

Először is, a blokkoló intézkedésekről szóló uniós rendelet negyedik, ötödik és hatodik preambulumbekezdéséből következik, hogy e rendeletet a mellékletében megjelölt jogszabályok által kifejtett hatásokra adott válaszul fogadták el. Különösen, az említett rendelet ötödik preambulumbekezdéséből megállapítható, hogy maguk a hivatkozott törvények is, és nem csupán az azokon alapuló intézkedések befolyásolhatják a kialakult nemzetközi jogrendet, amelynek védelmét az Unió küldetésének tekinti, és azok hátrányosan befolyásolhatják az Unió érdekeit és az uniós jog alapján jogaikat érvényesíteni szándékozó természetes és jogi személyek érdekeit.

60.

Másodszor, a hetedik preambulumbekezdéséből következik, hogy a blokkoló intézkedésekről szóló uniós rendelet célja, hogy védelmet biztosítson azon természetes és jogi személyeknek, akiknek vagy amelyeknek az érdekeit a fent említett jogszabályok hátrányosan befolyásolják, amire a hatodik preambulumbekezdés értelmében „az érintett külföldi jogalkotás hatásainak megszüntetése, semlegesítése, megakadályozása vagy egyéb ellenintézkedés megtétele útján” kell hogy sor kerüljön. ( 33 ) Az utóbbi preambulumbekezdésből egyértelműen látszik, hogy a kitűzött cél magának a külföldi jogalkotás hatásának, és nem csupán az e jogszabályokban előírt kötelezettségeknek érvényt szerző határozatok hatásainak ellensúlyozására irányul.

61.

Harmadszor, a blokkoló intézkedésekről szóló uniós rendelet 1. cikke, amely összefoglalóan megjelöli e rendelet célkitűzéseit, azt is kimondja, hogy e célkitűzések az európai gazdasági szereplők védelmét szolgálják az e rendelet mellékletében meghatározott jogszabályok hatásaival szemben, illetve e hatások ellen hatnak, és nem csupán az e jogszabályok alkalmazásából származó hatások elleni védekezésre irányulnak, amikor valamely közigazgatási vagy igazságügyi hatóság utasítást ad ki, amint arra az alperes hivatkozik. Ezek a célkitűzések nem lennének megvalósíthatók, ha az említett rendeletet, és különösen annak 5. cikke első bekezdését úgy kellene értelmezni, hogy az csupán olyan helyzetre vonatkozik, amelyben valamely gazdasági szereplő bíróság vagy közigazgatási hatóság részéről hivatalos utasítást kapott. ( 34 ) Mivel a gazdasági szereplőkre általában úgy tekintenek, mint akik kerülik a kockázatokat, a kellő gondossággal eljárók várhatóan önként eleget tesznek a jogszabályi környezetükből fakadó jogi korlátozásoknak. ( 35 ) Ellenkező esetben fennállna annak valós veszélye, hogy a jogalanyok a szerződéses kötelezettségeik nem teljesítése vagy megtagadása igazolása érdekében még a kereskedés beszüntetésére vonatkozó hivatalos utasítás hiányában is hivatkozhatnának az Egyesült Államok által elfogadott szankciókat megállapító jogszabályok alkalmazhatóságára. Ilyen körülmények között az ily módon érintett fél a blokkoló intézkedésekről szóló uniós rendelet alapján jogorvoslat nélkül maradna, mivel e célból nem tudna hivatalos utasítást felmutatni, még ha a szankciók alkalmazhatóságával kapcsolatos aggályok nem is voltak valósak.

62.

Mindenesetre, mivel a blokkoló intézkedésekről szóló uniós rendelet 4. cikke egyértelműen arra irányul, hogy az igazságügyi vagy közigazgatási szerv által a szankciókat megállapító jogszabályok alapján hozott intézkedések végrehajtását – még az ilyen külföldi igazságügyi vagy közigazgatási szerv által e célból hozott utasítás hiányában is – megakadályozza, a blokkoló intézkedésekről szóló uniós rendelet 5. cikkének első bekezdése nem bírna önálló tartalommal, ha annak alkalmazását attól tennék függővé, hogy az e rendelet 11. cikkében említett személy kapott‑e ilyen utasítást.

63.

Ezenkívül a mellékletben felsorolt jogszabályok valójában nem kötelezik az e jogszabályok végrehajtásáért felelős közigazgatási vagy igazságügyi hatóságokat arra vonatkozó utasítás kiadására, hogy az elsődleges szankciók által érintett valamely vállalkozás szerződéses partnerét hivatalosan felszólítsák ugyanezen jogszabályok betartására, mivel e hatóságok ennek hiányában is jogosultak szankciót elrendelni velük szemben. Ennek megfelelően e jogszabályok a teljes körű alkalmazásuktól kezdődően igazságügyi kockázatot jelentenek a blokkoló intézkedésekről szóló uniós rendelet 11. cikkében említett személyek számára. A gazdasági szereplőknek tehát ettől a pillanattól kezdve kell dönteniük arról, hogy e kockázatokat megpróbálják elkerülni az érintett piacoktól való eltávolodás (vagy azok elkerülése) útján (elkerülő stratégia), vagy az említett kockázatokat megfelelő erőforrások biztosításával megpróbálják csökkenteni a szóban forgó jogszabályoknak való megfelelés útján, amely a gyakorlatban e vállalkozások részéről legalább az ügyleteik ellenőrzését feltételezi (kockázatcsökkentő stratégiák) ( 36 ).

64.

A gyakorlatban számos nagyvállalat már létrehozott megfelelési részlegeket annak biztosítása érdekében, hogy az ilyen korlátozásokkal összhangban cselekedjenek. ( 37 ) Ennek eredményeképpen e vállalatok, amikor a blokkoló intézkedésekről szóló uniós rendelet mellékletében meghatározott jogszabályok által esetlegesen érintett országokban tevékenykednek, várhatóan az ilyen célból kiadott utasítás hiányában is megfelelésre fognak törekedni. Következésképpen, az ilyen jogszabályok hatásainak ellensúlyozása és az európai vállalkozások védelme érdekében a blokkoló intézkedésekről szóló uniós rendelet 5. cikke első bekezdésének a harmadik ország végrehajtási vagy igazságszolgáltatási ága által a kereskedés beszüntetésére vonatkozóan kiadott hivatalos utasítás hiányában is alkalmazhatónak kell lennie. Természetesen, amint azt az alperes megjegyzi, a blokkoló intézkedésekről szóló uniós rendelet 1. cikke e rendelet célkitűzéseit úgy foglalja össze, hogy az „a mellékletében meghatározott törvények […] területen kívüli alkalmazásából származó hatások elleni védekezést szolgálja, illetve e hatások ellen hat”. Nem gondolom azonban, hogy az 1. cikkben szereplő „alkalmazás” kifejezést a blokkoló intézkedésekről szóló uniós rendelettel összefüggésben úgy kellene értelmezni, hogy e rendelet annak alkalmazása érdekében megköveteli a mellékletében felsorolt jogszabályok által előírt kötelezettségek konkretizálását a külföldi állam által kiadott bírósági vagy közigazgatási utasítás formájában. E rendelkezés ugyanis azt is kimondja, hogy a rendelet által biztosítani kívánt védelem az ilyen jogszabályokon alapuló vagy azokból eredő intézkedésekre is vonatkozik, amely a fortiori arra utal, hogy e védelem érvényesülését elsődlegesen e jogszabályok rendelkezései tekintetében feltételezik. Ezért úgy vélem, hogy e fogalmat arra utalással használják, amit láthatóan az uniós jogalkotó problémaként érzékel, vagyis az említett rendelet harmadik és negyedik preambulumbekezdéséből következően nem az általuk előírt tilalmak elvére, hanem azok területen kívüli hatályára utal.

65.

A fentiekre tekintettel az első kérdésre azt a választ javaslom adni, hogy a blokkoló intézkedésekről szóló uniós rendelet 5. cikkének első bekezdését úgy kell értelmezni, hogy az nem csak akkor alkalmazható, ha annak az országnak a közigazgatási hatósága vagy bírósága, amelynek törvényeit és rendeleteit az említett rendelet melléklete felsorolja, közvetlenül vagy közvetve az e rendelet 11. cikkében említett személynek címzett utasítást adott ki. Az e rendelkezésben foglalt tilalom így abban az esetben is alkalmazható, ha a gazdasági szereplő anélkül tesz eleget egy ilyen jogszabálynak, hogy arra őt külföldi közigazgatási hatóság vagy bíróság kötelezte volna.

B.

A második kérdésről

66.

Második kérdésével az előterjesztő bíróság lényegében arra vár választ, hogy a blokkoló intézkedésekről szóló uniós rendelet 5. cikkének első bekezdését úgy kell‑e értelmezni, hogy azzal ellentétes a nemzeti jog olyan értelmezése, amely szerint az említett rendelet 11. cikkében említett személynek lehetősége van az OFAC által az SDN‑re felvett szerződéses partnerrel fennálló folyamatos teljesítésű szerződést felmondani anélkül, hogy ehhez felmondási okra lenne szükség.

67.

Habár az nem vitatott, hogy a német szerződési jog (számos más tagállam jogrendszeréhez hasonlóan) általában lehetővé teszi a kereskedők számára, hogy bármely egyéb gazdasági szereplővel fennálló szerződéses viszonyát a felmondás indokainak megjelölése nélkül felmondja, a jelen ügyben azzal érvelnek, hogy hacsak a Telekom Deutschland nem tudja valamilyen módon megindokolni, hogy miért mondta fel a Bank Melli Irannal fennálló szerződését, a kérdést előterjesztő bíróságnak nem áll módjában megállapítani, hogy a vállalat nem a blokkoló intézkedésekről szóló uniós rendeletbe ütköző módon szüntette‑e meg e jogviszonyt.

68.

Mielőtt rátérnénk annak vizsgálatára, hogy a blokkoló intézkedésekről szóló uniós rendelet 5. cikkének első bekezdését úgy kell‑e értelmezni, hogy az az e rendelet 11. cikkében említett természetes vagy jogi személy számára kötelezően előírja, hogy az SDN‑re felvett féllel fennálló szerződés felmondásakor jelölje meg annak indokait, vagy egyénként indokolja meg az ilyen felmondást, először is annak a kérdésével kell foglalkozni, hogy az alapeljárásban szereplőhöz hasonló körülmények között az ilyen személy szerződéses partnere hivatkozhat‑e a blokkoló intézkedésekről szóló uniós rendelet 5. cikkének első bekezdésére. ( 38 )

1.

A blokkoló intézkedésekről szóló uniós rendelet alkalmazható‑e egy az alapeljárásban szereplőhöz hasonló esetre?

69.

Itt az a kérdés, hogy a blokkoló intézkedésekről szóló uniós rendelet 5. cikkének első bekezdését úgy kell‑e értelmezni, hogy az az e rendelkezésre történő hivatkozáshoz való jogot biztosít a jogalanyoknak az e rendelkezés európai gazdasági szereplők általi megsértésének megelőzése érdekében, így az alapeljárásban a Bank Melli Iran hivatkozhat e cikkre a szóban forgó szerződés felmondásának kifogásolásakor.

70.

Az első, amit meg kell jegyezni az, hogy a blokkoló intézkedésekről szóló uniós rendelet 5. cikkének első bekezdését megszorítóan kell értelmezni, mivel az jelentősen kihat a vállalkozási szabadságra. Ha például e cikk a Bank Melli Iranhoz hasonló magánjogi jogalany kérelmére érvényesíthető lenne, az azzal a hatással járna, hogy egy másik európai vállalkozást, mint amilyen a Telekom Deutschland, arra kötelezné, hogy vele üzleti tevékenységet folytasson. Ez a rendes kereskedelmi szabadságokba történő messzire vezető beavatkozást valósítana meg.

71.

A második észrevételem, hogy a blokkoló intézkedésekről szóló uniós rendelet nem tartalmaz olyan kifejezett hivatkozást, amely alapján e rendelet az annak 11. cikkében említett személyeken kívül bármely más személy számára jogokat keletkeztetne. A blokkoló intézkedésekről szóló uniós rendelet 5. cikkének első bekezdése tekintetében megállapítható, hogy az tiltani szándékozik az e rendelet 11. cikkében említett vállalkozásoktól elvárt általános magatartást, vagyis a mellékletében felsorolt jogszabályok egyikének betartását. Figyelemmel e tilalom általános jellegére, valamint az uniós jogalkotó azon választására, hogy rendeletet, nem pedig irányelvet fogadott el, ha e rendelkezést arra szánták volna, hogy egyedi jogokat állapítson meg, feltehetően az utóbbi megjelölte volna azokat a sajátos körülményeket, amelyek között az e mellékletben említett jogszabályok egyike által érintett fél a saját érdekei védelme érdekében hivatkozhatna a blokkoló intézkedésekről szóló uniós rendelet 5. cikkének első bekezdésében foglalt tilalomra. A jelen esetben azonban nem ez a helyzet.

72.

Harmadszor, a blokkoló intézkedésekről szóló uniós rendelet 9. cikke (amely az egyetlen olyan rendelkezés, amely a blokkoló intézkedésekről szóló rendelet megsértésének következményeivel foglalkozik) arra kötelezi a tagállamokat, hogy az e rendelet megsértése esetére alkalmazandó arányos, hatékony és visszatartó erővel rendelkező szankciókat határozzanak meg. Ez a fajta terminológia – különösen a „visszatartó erővel rendelkező” kifejezés használata – jellemzően inkább közjogi, nem pedig magánjogi végrehajtásra utal. ( 39 )

73.

Negyedszer, a blokkoló intézkedésekről szóló uniós rendelet 5. cikkének második bekezdése, amely a Bizottságot feljogosítja arra, hogy felhatalmazást adjon az érintett személyek részére az ilyen jogszabályokban megállapított vagy azokból eredő követelmények vagy tilalmak teljes vagy részleges teljesítésére, az ilyen eltérésre való felhatalmazásadásról való döntés esetére nem írja elő, hogy az érintett intézménynek figyelemmel kellene lennie a harmadik felek érdekeire, ami egyébként elvárható lehetne, ha a blokkoló intézkedésekről szóló uniós rendelet elismerné azon személyek jogait, akikre a blokkoló intézkedésekről szóló uniós rendelet mellékletében felsorolt jogszabályok feltehetően vonatkoznak. ( 40 )

74.

A blokkoló intézkedésekről szóló uniós rendelet 5. cikke első bekezdésének szövegéből és szövegkörnyezetéből eredő fenti észrevételeken felül talán a legerősebb érv, amely amellett szól, hogy e rendelkezést pusztán gazdaságpolitikai szabályt megállapító rendelkezésként értelmezzük, nem pedig úgy, mint amely jogokat keletkeztet a szerződéses felek részére, a blokkoló intézkedésekről szóló rendelet célkitűzései között keresendő. ( 41 ) E célkitűzések ugyanis nem az Egyesült Államok intézkedései által közvetlenül érintett harmadik országbeli vállalkozások védelmére hivatottak, hanem inkább arra szolgálnak, amint azt e rendelet 1. cikke megállapítja, hogy ellensúlyozzák az érintett jogszabályok hatásait és megvédjék az európai vállalkozásokat, közvetve pedig a tagállamok nemzeti szuverenitását a nemzetközi joggal ellentétes jogszabályokkal szemben. ( 42 ) Ha a Bank Melli Iran a jelen ügyben szereplőhöz hasonló magánjogi jogérvényesítés útján érvényesíthetné a blokkoló intézkedésekről szóló uniós rendelet 5. cikkének első bekezdését, ez ellentmondani látszana e rendelet célkitűzéseinek, amelyek az európai vállalkozások (nem pedig az elsődleges szankciók által célzott vállalkozások) védelmét szolgálják, mivel cseppet sem irigylésre méltó és szinte lehetetlen helyzetbe kerülnek. ( 43 )

75.

Habár elismerem e szempontok jelentőségét, a magam részéről mindazonáltal meg kell állapítanom, hogy a blokkoló intézkedésekről szóló uniós rendelet 5. cikkének első bekezdését úgy kell értelmezni, hogy az a Bank Melli Iranhoz hasonló harmadik feleket felruházza ezekkel a jogokkal.

76.

A kiindulási pontot itt magának a blokkoló intézkedésekről szóló uniós rendelet 5. cikke első bekezdése bevezető szavainak kötelező jellegű megfogalmazása képezi („A 11. cikkben említett személyeknek […] nem kell eleget tenniük semmilyen követelménynek vagy tilalomnak […] amely […] a mellékletben felsorolt jogszabályok[on] [alapul].”). Ha ez a szigorú és ellentmondást nem tűrő megszövegezés nem volna elég, az uniós jogalkotó e tilalom teljes körű érvényesülése és alkalmazása érdekében a jogi nyelvezet széleskörű arzenálját bevetette („sem közvetlenül, sem egy képviselőn vagy egyéb közvetítő személyen keresztül, sem tevőlegesen vagy szándékos mulasztás útján […], amely közvetlenül vagy közvetve a mellékletben felsorolt jogszabályok, illetve az azokon alapuló vagy az azokból eredő intézkedésekből adódik”).

77.

E rendelkezések e szakpolitikai célkitűzéseit a preambulumbekezdések tovább részletezik. Ezek közé tartozik az a meggyőződés (a harmadik, negyedik és ötödik preambulumbekezdésben foglaltak szerint), hogy ez a fajta területen kívüli jogalkotás sérti a nemzetközi jogot és a belső piac hatékony működését. A hatodik preambulumbekezdés kimondja, hogy e rendkívüli körülmények között, „a fennálló jogrend, valamint [az Unió] és az említett jogi és természetes személyek érdekei védelme érdekében”, akik a Szerződéseken alapuló jogaikat gyakorolják, szükséges „az érintett külföldi jogalkotás hatásainak megszüntetése, semlegesítése, megakadályozása vagy egyéb ellenintézkedés megtétele”.

78.

Ennek megfelelően a Bíróságnak érvényre kell juttatnia ezt a preambulumbekezdésekben megjelenő szakpolitikai választást és a blokkoló intézkedésekről szóló uniós rendelet anyagi jogi rendelkezéseit, amelyeket az uniós jogalkotó a létező legszigorúbb és megalkuvást nem tűrő módon írt elő. ( 44 ) Ugyanakkor, ha a Bank Melli Iran keresetindítási jogát nem ismerjük el, ez azzal a nettó hatással járna, hogy a blokkoló intézkedésekről szóló uniós rendelet 5. cikkének első bekezdésében kifejezésre juttatott szakpolitika végrehajtása kizárólag a tagállamok ( 45 ) és közvetett módon a Bizottság hajlandóságán múlna.

79.

Ez ugyanis azt jelentené, hogy bizonyos, a blokkoló intézkedésekről szóló rendeletet végrehajtani vonakodó tagállamokban például egy a Telekom Deutschlandhoz hasonló jelentős gazdasági szereplő úgy dönthet, hogy a Bank Melli Irannal kötött szerződés felmondása révén aktívan betartja az Egyesült Államok szankciórendszerét.

80.

A példáját nyilvánvalóan mások is követnék, és a blokkoló intézkedésekről szóló uniós rendelet alapjául szolgáló közrendi indokot teljes egészében gyorsan aláásná egy olyan fennálló helyzet, amelyben számos európai jogalany csendben e szankciók (akár közvetett módon történő) betartása mellett döntött. Ilyen körülmények között az említett rendelet 9. cikkében előirányzott, a tagállamok jogában meghatározott „visszatartó erővel rendelkező” szankciók vélhetően üres fenyegetést jelentenének, és az Európai Unió és annak tagállamainak lehetőségei Shakespeare Lear királyához hasonlóan annak állítására korlátozódnának, hogy „oly dolgokat teszek – miket, még nem tudom, de amiken megrémül a föld.”

81.

Tény, hogy ennek az értelmezésnek az egyik következménye az, hogy egy külföldi jogalany (mint a Bank Melli Iran) egy európai jogalany (mint a Telekom Deutschland) kárára jut hozzá járulékosan e keresetindítási joghoz, és így az utóbbi vállalkozás köteles lenne fenntartani a szerződéses kapcsolatot egy olyan ügyféllel, akivel többé nem kíván üzletelni. Ugyanakkor, bármennyire elégtelennek is tűnhet ez egyeseknek, a magám részéről nem látok más alternatívát, ha a Bíróság fenn kívánja tartani azokat a szakpolitikai célkitűzéseket, amelyeknek a blokkoló intézkedésekről szóló uniós rendelet 5. cikkének első bekezdése hivatott érvényt szerezni.

82.

Ezt talán más módon is megvizsgálhatjuk. Tegyük fel például, hogy egy egyesült államokbeli vállalkozás számára kedvező bírósági határozatot hoztak az Egyesült Államokban a Bank Melli Irannal szemben, és ez a bírósági határozat „közvetlenül vagy közvetve” az Egyesült Államok szankciórendszerén alapul. Tételezzük fel továbbá azt is, hogy ezt követően ez az egyesült államokbeli vállalkozás ezt a javára hozott határozatot a német bíróságok előtt kívánja érvényesíteni. Érvelhetünk‑e azzal, hogy a Bank Melli Irannak nem áll jogában e bíróságokhoz fordulni e végrehajtási eljárás megszüntetése iránt a blokkoló intézkedésekről szóló uniós rendelet 4. cikkére figyelemmel, még úgy sem, hogy (miként a jelen ügyben) e rendelkezés semmit sem mond a nem európai jogalanyok ilyen típusú keresetindítási jogáról?

83.

Úgy vélem, hogy e kérdés magában foglalja az arra adandó választ, és hogy szinte ugyanez elmondható a blokkoló intézkedésekről szóló uniós rendelet 5. cikkének első bekezdésével összefüggésben a harmadik feleket megillető jogokról.

2.

A blokkoló intézkedésekről szóló uniós rendelet 5. cikkének első bekezdését lehet‑e úgy értelmezni, hogy az alapján az e rendelet 11. cikkében említett személyek az elsődleges szankciók által érintett személlyel fennálló szerződéses kapcsolat felmondásakor kötelesek eleve megjelölni a felmondás indokait?

84.

Már az elején érdemes leszögezni, hogy e kérdést a német jog összefüggésében kell vizsgálni, amely lehetővé teszi az alapeljárás feleinek helyzetében lévő személyek számára, hogy a szerződéses szabadság jegyében bármely határozatlan idejű szerződés tekintetében gyakorolhassák a rendes felmondás jogát, amelyhez sem valamely felmondási ok fennállása, sem annak megjelölése nem szükséges. A második kérdést ezért úgy kell tekinteni, hogy az lényegében azzal kapcsolatos, hogy a blokkoló intézkedésekről szóló uniós rendelet a tagállamokat az említett szerződéses szabadság alóli kivétel elismerésére kötelezi‑e abban az esetben, ha a szerződést elsődleges szankciók hatálya alá tartozó személlyel kötötték, amelyre tekintettel, e sajátos körülmények között, meg kell jelölni a felmondás indokát, hogy az alapján meg lehessen állapítani, hogy a felmondást az említett rendelet mellékletében felsorolt jogszabályok motiválták‑e, ezáltal biztosítva e rendelkezés hatékony érvényesülését.

85.

Tény, hogy sem kifejezetten a blokkoló intézkedésekről szóló uniós rendelet 5. cikke első bekezdésének, sem általában az említett rendelet konkrét szövegében nem találunk annak az álláspontnak az alátámasztására szolgáló rendelkezést, amely szerint e rendelet kötelezően előírja az okok megjelölését, ha elsődleges szankciók hatálya alá tartozó személlyel fennálló kereskedelmi kapcsolatot kívánnak megszüntetni. Én mindazonáltal úgy vélem, hogy e kötelezettség, lényegében mindazon okokból, amelyeket az imént a blokkoló intézkedésekről szóló uniós rendelet 5. cikke első bekezdésének végrehajtása iránti keresetindítási jog fennállásával kapcsolatban bemutattam, szükségszerűen levezethető az említett rendelet által követett célkitűzésekből. Ellenkező esetben valamely jogalany csendben úgy dönthetne, hogy betartja az Egyesült Államok szankciókat megállapító jogszabályait, és e hallgatásba burkolózva, amely indokait tekintve kiismerhetetlen, módszereit tekintve pedig (hatékonyan) nem vizsgálható felül, ( 46 ) eljárása a blokkoló intézkedésekről szóló uniós rendelet preambulumbekezdéseiben és az 5. cikke első bekezdésében megfogalmazott fő szakpolitikai célkitűzések sérelméhez és meghiúsulásához vezetne.

86.

Úgy tűnik, hogy lényegében itt is ez történt. Az a körülmény, hogy a Telekom Deutschland az Egyesült Államok által újból elfogadott szankciók hatálybalépését követő két héten belül fel kívánta mondani a Bank Melli Irannal kötött szerződését (és amint arra a kérdést előterjesztő bíróság rámutatott, többé‑kevésbé azonos megfogalmazással négy másik ügyfélnek szintén levelet ír, akik mind jelentős iráni kapcsolatokkal rendelkeztek), feltehetően magáért beszél, habár az ebből levonható következtetés megállapítása természetesen végső soron a kérdést előterjesztő bíróság feladata. Indokolás hiányában a körülmények nyilvánvalóan arra mutatnak, hogy a Telekom Deutschland úgy döntött, hogy ahelyett, hogy kitenné magát az Egyesült Államok által elrendelt szankciók alkalmazásából eredő kockázatoknak (és az azzal járó súlyos pénzbírságok, az üzletmenet fennakadása és a jó hírneve jelentős sérelme kockázatának), inkább érvényt szerez e szankcióknak, tekintet nélkül a blokkoló intézkedésekről szóló uniós rendelet 5. cikkének első bekezdésében foglalt ezzel ellentétes rendelkezésekre.

87.

El kell természetesen ismerni, hogy számos olyan vállalkozás és magánszemély van, akinek az alábbi okokból etikai aggályai és fenntartásai lehetnek az olyan országokkal, mint az Iráni Iszlám Köztársaság (és ennek kiterjesztéseképpen olyan jelentős iráni jogalanyokkal, mint amilyen a Bank Melli Iran, amelyek lényegében az iráni kormány ellenőrzése alatt állnak) folytatott üzleti tevékenységgel kapcsolatban: Irán nukleáris ambíciói; a régió más kormányainak destabilizálására irányuló törekvései; a kiszervezett háborúk folytatása iránti hajlandósága, e célból gyakran terrorista csoportok finanszírozása és támogatása útján; vallási fundamentalizmusa és bármely eltérő véleménnyel szembeni általános intoleranciája; a nőkkel és kisebbségekkel szemben tanúsított hátrányos megkülönböztetés és a halálbüntetés válogatás nélküli alkalmazása, amelyet gyakran egyszerűsített és – legalábbis a mi szabályaink szerint – mélységesen igazságtalan perek előznek meg, mind olyan jellemzői ennek az államnak, amelyeket érthető módon sokan elfogadhatatlannak és erősen kifogásolhatónak tartanak. Valamely üzleti szereplő arra vonatkozó joga, hogy az üzleti értékekről alkotott saját etikai érzéke alapján úgy döntsön, hogy nem folytat üzleti tevékenységet egy ilyen rezsimmel, természetesen alapvető eleme a Charta 10. cikkének (1) bekezdése által védett lelkiismereti szabadságnak, valamint a Charta 16. cikke értelmében vett vállalkozási szabadságnak.

88.

Annak megállapítása érdekében azonban, hogy a szerződés ezen az alapon történő felmondására vonatkozó döntés tekintetében megjelölt indokok őszinték voltak‑e, a blokkoló intézkedésekről szóló uniós rendelet 11. cikkében említett személynek – a jelen ügyben a Telekom Deutschlandnak – álláspontom szerint igazolnia kellene, hogy koherens és rendszeres módon aktív vállalati társadalmi felelősségvállalási politikát folytat, amelynek következtében többek között az iráni rezsimmel kapcsolatban álló összes vállalkozással meg kell tagadnia az üzletkötést. ( 47 )

89.

Mindenesetre a blokkoló intézkedésekről szóló uniós rendelet 5. cikke első bekezdésének megalkuvást nem tűrő megfogalmazásából az következik, hogy főszabály szerint legalábbis az Egyesült Államok által elrendelt szankciók hatálya alá tartozó iráni jogalannyal fennálló érvényes szerződést felmondani kívánó vállalkozás köteles a kérdést előterjesztő bíróság megelégedésére igazolni, hogy a felmondás indokául nem az említett szankciók betartására irányuló szándéka szolgált.

90.

E tekintetben, amint azt már említettem, az alperes nem csupán megjelölni, hanem igazolni is köteles a döntése indokait. A fentebb előadott okokból ugyanis a blokkoló intézkedésekről szóló uniós rendelet 5. cikke első bekezdésének hatékony érvényesülése szenvedne sérelmet, ha az érintett személyeknek megengednék, hogy a döntésük indokául megjelölt bármilyen megközelítőleg hiteles ok mögé bújhassanak. ( 48 ) Különösen úgy vélem, hogy az említett rendelet 11. cikkében említett személynek nem engedhető meg, hogy a vis maior felmondási záradékra hivatkozzon a szerződéses kapcsolat felmondásának igazolása érdekében, anélkül, hogy legalább azt bizonyítaná, hogy a vis maiornak minősülő esemény nem függ össze az Egyesült Államok által elfogadott szankciókat megállapító, e rendelet mellékletében felsorolt jogszabályokkal. ( 49 ) Bármely más megoldás aláásná a szerződés felmondásával érintett jogalany arra vonatkozó képességét, hogy éljen a blokkoló intézkedésekről szóló uniós rendeletben biztosított jogaival.

91.

Ennek megállapítása során nem hagyom figyelmen kívül azt a körülményt, hogy először is, bizonyos típusú szerződések esetében fontos lehet a szerződő felek közötti személyes kapcsolat (intuitu personae), ez azonban önmagában nem zárja ki a felmondás igazolására vonatkozó követelményt. Ellenkezőleg, e szerződések sajátos jellege és a felek között általuk létrehozott kapcsolat pont, hogy jogszerű indokául szolgálhatnak az említett szerződéseknek az elsődleges szankciókkal össze nem függő körülmények megváltozása miatti felmondásának megindokolására. A jelen ügyben meglehetősen életszerűtlen lenne azt feltételezni, hogy a felek közötti jelen szerződéseket ily módon kellene értékelni: ellenkezőleg, két üzleti vállalkozás közötti megállapodásból fakadó személytelen szerződésről van szó, amely alapján egy telekommunikációval foglalkozó jelentős jogalany alapvető közüzemi szolgáltatások nyújtását vállalta, amely jogalany a gyakorlatban az ilyen szolgáltatásnyújtás piacán domináns pozíciót tölt be.

92.

A szerződés felmondásának igazolására vonatkozó kötelezettség azonban eltér a blokkoló intézkedésekről szóló rendelet 5. cikkének első bekezdésében előírt, az e rendelet 11. cikkében említett személyeket érintő azon kötelezettségtől, hogy ne tegyenek eleget a rendelet mellékletében felsorolt, szankciókat megállapító jogszabályokban foglaltaknak. Ez inkább a bizonyítási teherrel függ össze, következésképpen ezt az indokolást nem feltétlenül a szerződés felmondásakor kell előadni, hanem az például védekezésképpen is előterjeszthető a blokkoló intézkedésekről szóló uniós rendelet 5. cikke első bekezdésének végrehajtása iránti bírósági eljárás megindítását követően.

93.

A Bíróság ítélkezési gyakorlata szerint ugyanis harmonizáció hiányában a tagállamok szabadon meghatározhatják az uniós jog végrehajtására szolgáló saját eljárási szabályaikat. Nem hiszem azonban, hogy az eljárási autonómia elve olyan esetben is alkalmazható, amelyben – miként a jelen ügyben – a hatékony érvényesülés biztosításának szükségessége a bizonyítási teher bizonyos fokú megoszlását írja elő. ( 50 ) Arra az esetre is, ha a bizonyítási teher eljárásjogi kérdés, ( 51 ) nem pedig – amint az láthatóan néhány tagállamban előfordul – anyagi jogi kérdés, az uniós jog tényleges érvényesülésének biztosítására irányuló kötelezettség megakadályozza, hogy e terhen olyan módon változtassunk, amely megnehezítené az uniós jog alkalmazását valamely jogvitában.

94.

Ha az uniós jogban az az elv érvényesül, amely szerint a bizonyítási teher arra a személyre hárul, aki igényt kíván érvényesíteni, ( 52 ) az is elismert, hogy bizonyos sajátos körülmények között szükség lehet a bizonyítási teher megfordulására. ( 53 ) Ezt a megközelítést fogadták el például az Unió hátrányos megkülönböztetés elleni irányelvei, amely területen közismert, hogy a hátrányos megkülönböztetést megvalósító magatartás bizonyítása nehézségeket okozhat. ( 54 )

95.

A blokkoló intézkedésekről szóló uniós rendelet 5. cikkének első bekezdését illetően nyilvánvalóan a harmadik feleknek a legnehezebb bizonyítékot gyűjteniük arra vonatkozóan, hogy a kereskedelmi kapcsolat létesítésének megtagadásáról vagy beszüntetéséről hozott döntés az említett rendelet 11. cikkében említett személy Egyesült Államok jogának betartására irányuló szándékának következménye. Eltekintve attól a valószínűtlen helyzettől, amelyben az utóbbi cikkben említett személy például a nyilvánosság előtt elismerné, hogy szándékában áll betartani a hivatkozott rendelet mellékletében felsorolt jogszabályokat, nem látom, hogy a felperesek, mégis milyen bizonyítékokkal tudnának szolgálni. Az elsődleges szankciók hatálya alá tartozó személyekkel fennálló üzleti kapcsolatok megszüntetéséről vagy az ilyen kapcsolat létesítésének megtagadásáról egyidejűleg hozott döntésekkel? A gyakorlatban azonban az üzleti titoktartás rendkívül nehézzé teszi valamely vállalkozás számára, hogy megismerje a szolgáltató által más vállalkozások vonatkozásában hozott tényleges döntéseket. ( 55 )

96.

Ilyen körülmények között úgy vélem, hogy ha a felperes első ránézésre meggyőző bizonyítékkal szolgált egyfelől arra, hogy a blokkoló intézkedésekről szóló uniós rendelet 11. cikkének hatálya alá tartozó személyt, akivel a felperes üzleti kapcsolatot kíván létesíteni vagy azt fenn kívánja tartani, érintheti az említett rendelet mellékletében felsorolt jogszabályok egyike, másfelől arra, hogy teljesítette annak elvárt feltételeit, hogy e vállalkozás ügyfelévé váljon vagy az maradjon, ( 56 ) a blokkoló intézkedésekről szóló uniós rendelet 5. cikkének első bekezdése alapján az e rendelet 11. cikkében említett személy köteles megindokolni a kérdéses szerződés felmondására vagy a felperes ügyféli minőségének megtagadására vonatkozó üzleti döntését. ( 57 )

97.

El lehet fogadni, hogy a bizonyítási teher ilyen megfordítása egyesek számára a szerződéses szabadsággal ellentétesnek tűnhet. Amint arra azonban a Bíróság rámutatott, a Chartában említett szabadságok gyakorlása csak az állampolgárokat a saját cselekményeikért terhelő felelősség körében biztosított. ( 58 ) Azt is érdemes megemlíteni, hogy a Bíróság már kimondta, legalábbis a versenyjoggal összefüggésben, hogy bizonyos körülmények között egy vállalkozás kötelezhető a harmadik féllel való szerződéskötésre. ( 59 ) E sajátos körülmények között az elsőbbséget élvező közrendi indokok, a nemzetközi jog tiszteletben tartása és az Unió által az ilyen típusú beavatkozó jellegű, területen kívüli jogalkotással kapcsolatban kifejezésre juttatott általános nemtetszés, amelyek – amint azt már láttuk – mind megjelennek a blokkoló intézkedésekről szóló uniós rendelet preambulumbekezdéseiben, 4. cikkének rendelkezéseiben, valamint 5. cikke első bekezdésének rendelkezéseiben, legalább ennyit megkövetelnek. ( 60 )

98.

Így, a nemzeti bíróságok előtt folyó eljárásokat illetően, mivel a Bank Melli Iran és a Telekom Deutschland már üzleti kapcsolatban álltak egymással, és, úgy tűnik, egyikőjük sem változtatott az üzleti tevékenységén (amely körülmény ellenőrzése ugyanakkor a nemzeti bíróság feladata), úgy vélem, hogy a Telekom Deutschlandnak kell igazolnia, hogy a kérdéses szerződést objektív indokból, nem pedig amiatt mondta fel, hogy a Bank Melli Iran elsődleges szankciók hatálya alá tartozott, a megjelölt indok valóságtartalmát pedig a kérdést előterjesztő bíróságnak kell ellenőriznie. A blokkoló intézkedésekről szóló uniós rendelet 5. cikke első bekezdésének szövegéből egyértelműen kiderül, hogy a gazdasági szereplő említett szankciók végrehajtására irányuló szándékának van jelentősége, függetlenül attól, hogy e gazdasági szereplőt ténylegesen érinti‑e e szankciók alkalmazása.

99.

A fentiekre tekintettel a második kérdésre azt a választ javaslom adni, hogy a blokkoló intézkedésekről szóló uniós rendelet 5. cikkének első bekezdését úgy kell értelmezni, hogy azzal ellentétes a nemzeti jog olyan értelmezése, amely szerint az e rendelet 11. cikkében említett személynek lehetősége van az OFAC által az SDN‑re felvett szerződéses partnerrel fennálló folyamatos teljesítésű szerződést felmondani anélkül, hogy bármikor meg kellene indokolnia az e szerződések felmondására vonatkozó döntését.

C.

A harmadik és a negyedik kérdésről

100.

Az előterjesztő bíróság a harmadik és negyedik kérdésével lényegében azt kérdezi, hogy a blokkoló intézkedésekről szóló uniós rendelet 5. cikkének első bekezdését úgy kell‑e értelmezni, hogy annak értelmében, ha nem tartják be e cikk rendelkezéseit, az elsődleges szankciók hatálya alá tartozó szerződéses fél ügyében eljáró bíróság köteles a szóban forgó rendelet 11. cikkében említett személyt az adott szerződéses kapcsolat fenntartására kötelezni, annak ellenére, hogy először is az 5. cikkének második bekezdését megszorítóan kell értelmezni, másrészt az ilyen jogsértés megszüntetésére irányuló intézkedés várhatóan a Charta 16. cikkébe ütközik, harmadrészt pedig fennáll a veszélye annak, hogy az érintett személlyel szemben a rendelet mellékletében felsorolt jogszabályok egyikének végrehajtásáért felelős hatóságok súlyos szankciókat alkalmaznak.

101.

E ponton érdemes felidézni, hogy az uniós jog közvetlen hatállyal bíró rendelkezéseinek alkalmazásáért felelős nemzeti bíróságok feladata, hogy a saját joghatóságuk keretei között biztosítsák e rendelkezések teljes körű érvényesülését. ( 61 ) Mivel az EUMSZ 288. cikk értelmében valamely rendelet, mint a blokkoló intézkedésekről szóló uniós rendelet, közvetlenül alkalmazandó valamennyi tagállamban, e kötelezettség az érintett bíróságokra az említett rendeletet átültető nemzeti jogszabályi rendelkezés hiányában is vonatkozik.

102.

A blokkoló intézkedésekről szóló uniós rendelet 5. cikkének első bekezdését illetően megállapítható, hogy e rendelkezés nem részletezi, hogy milyen következtetéseket kell levonni abból a körülményből, hogy az e rendelet 11. cikkében említett személy annak 5. cikke első bekezdésébe ütköző módon úgy dönt, hogy a rendelet mellékletében felsorolt jogszabályok végrehajtása érdekében nem létesít vagy megszünteti a kereskedelmi kapcsolatot az elsődleges szankciók hatálya alá tartozó személlyel.

103.

El kell ismerni, hogy a blokkoló intézkedésekről szóló uniós rendelet 9. cikke úgy rendelkezik, hogy a tagállamok feladata meghatározni az elfogadott nemzeti rendelkezések megsértése esetére alkalmazandó szankciókra vonatkozó szabályokat, feltéve, hogy e szankciók hatékonyak, arányosak ( 62 ) és visszatartó erővel rendelkeznek. ( 63 ) Ezért, ha a Bíróság a javaslatommal egyezően arra a megállapításra jut, hogy a blokkoló intézkedésekről szóló uniós rendelet 5. cikkének első bekezdését úgy kell értelmezni, hogy az jogokat biztosít az elsődleges szankciók hatálya alá tartozó személyeknek, úgy a „szankció” kifejezést szükségszerűen tágan, és úgy kell értelmezni, hogy az egyaránt magába foglalja a büntetőjogi, vagy a közigazgatási és polgári jog szankciókat, amelyek célja nem feltétlenül büntető jellegű, hanem pusztán a kérdéses rendelkezés hatékony érvényesülésének biztosítására is irányulhat. ( 64 )

104.

Ez ugyanakkor nem jelenti azt, hogy kizárólag a tagállamokra tartozik a szankciók jellegének meghatározása. Emlékeztetni kell ugyanis arra, hogy amennyiben valamely norma az uniós jogban előírt kötelezettség megsértése esetére alkalmazandó szankciók meghatározásának feladatát visszautalja a tagállamok hatáskörébe, az ilyen szankciók meghatározására vonatkozó jogkört korlátozza a tagállamokat, és különösen a nemzeti bíróságokat terhelő azon kötelezettség, hogy biztosítaniuk kell az uniós jog tényleges érvényesülését. E kötelezettség előírja a nemzeti bíróságok számára, hogy orvosolják az elkövetett jogsértésből fakadó helyzetet, és különösen azt, hogy állítsák helyre a jogosultak számára azt az állapotot, amely a szóban forgó jogsértés hiányában fennállna.

105.

Ebből az következik, hogy valamely rendelet rendelkezésének megsértése esetén különbséget kell tenni a tagállamok által a jogsértés szankcionálása érdekében elfogadott intézkedéseken belül a megkövetelt szintű visszatartó erő biztosításához szükséges büntető célú intézkedések és az elkövetett jogsértésből fakadó helyzet orvoslását szolgáló intézkedések között, amelyek elfogadása szükséges az uniós jog tényleges érvényesülésének biztosításához. ( 65 ) Míg az előbbi esetében a tagállamok viszonylag széles mérlegelési jogkörrel rendelkeznek az elfogadni tervezett intézkedésekről való döntés tekintetében, feltéve hogy ezen intézkedések az előírtak szerint hatékonyak, arányosak és visszatartó erővel rendelkeznek, ( 66 ) addig amennyiben az utóbbi a tagállamok arra vonatkozó kötelezettségének szerez érvényt, hogy biztosítsák az uniós jog teljes körű érvényesülését, e tekintetben a mérlegelési jogkör korlátozott lehet, illetve akár teljesen hiányozhat. ( 67 )

106.

Különösen a harmadik felek számára jogokat biztosító, valamely rendeletben ( 68 ) előírt rendelkezés megsértése esetén, feltéve, hogy e rendelet közvetlenül alkalmazandó, még az említett rendelkezés által egyes személyeknek biztosított jogok védelmére szolgáló intézkedések eljárási szabályaira vonatkozó pontosítás hiányában is, a nemzeti bíróságok mindazonáltal kötelesek biztosítani a szóban forgó rendelkezés teljes körű érvényesülését. ( 69 ) Mindez szükségszerűen arra kötelezi az érintett nemzeti bíróságokat, hogy állítsák helyre azt az eredeti állapotot, amely az elkövetett jogsértés hiányában fennállna.

107.

Ezzel összefüggésben hozzátenném, hogy szemben a büntető célú intézkedésekkel, az érintett személyek vagy jogalanyok jogosultságai megőrzésének és az eredeti állapot helyreállításának biztosítására vonatkozó e kötelezettség – amennyiben az az uniós jog által biztosított jogok lényegét érinti – nem vezethet tagállamonként eltérő eredményre. Másként fogalmazva, míg a nemzeti bíróságok általi alkalmazásra vonatkozó eljárási szabályok eltérhetnek, az elért eredménynek főszabály szerint az egész Európai Unióban azonosnak kell lennie. Nem elég ugyanis hivatkozni a jogok létezésére ahhoz, hogy azok ténylegesen érvényesüljenek az uniós polgárok mindennapi életében; azok tekintetében hatékony szankciókat is el kell fogadni, különösen, ha e jogok közvetlenül alkalmazandó rendeletből származnak.

108.

Ezért úgy vélem, hogy egy folyamatos jelleggel betartandó magatartási szabályt előíró rendelkezés megsértése esetén (miként a jelen ügyben) a nemzeti bíróságok kötelesek elrendelni, hogy a jogsértő személy kényszerítő bírság vagy egyéb megfelelő szankció terhe mellett szüntesse meg a jogsértést, mivel csak így szüntethetők meg az elkövetett jogsértés további hatásai és lehet teljeskörűen garantálni az uniós jognak való megfelelést.

109.

E ponton megjegyezhető, hogy a blokkoló intézkedésekről szóló uniós rendelet 5. cikkének első bekezdése megtiltja az e rendelet 11. cikkében említett személyek számára a mellékletében felsorolt jogszabályok végrehajtását. A jelen ügyben a kérdéses jogszabály tiltja a nem egyesült államokbeli vállalkozások számára, hogy az elsődleges szankciók hatálya alá tartozó személyekkel kereskedjenek. Ez tehát általános tilalomnak minősül. Ennek megszegése tehát feltételezi, hogy a hivatkozott rendelet 11. cikkében említett személy semmikor sem tagadhatja meg kereskedelmi kapcsolat fenntartását az Egyesült Államok szankciókat elrendelő jogszabályainak fennállásából következő okból.

110.

Ebben az összefüggésben annak elismerése, hogy e rendelkezés bármilyen megsértése akár egyösszegű kártérítés megfizetésével is szankcionálható, egyenértékű lenne annak elismerésével, hogy a blokkoló intézkedésekről szóló uniós rendelet 11. cikkében említett személy pusztán a szerződéses jogosultak kompenzálása révén az e rendelet 5. cikkének második bekezdésében előírt mechanizmus keretén kívül végrehajthatja az Egyesült Államok szankciókat elrendelő, e rendelet mellékletében felsorolt jogszabályainak egyikét. Ha valóban ez lenne a helyzet, úgy torzulna a blokkoló intézkedésekről szóló uniós rendelet 5. cikkének első bekezdésében teljesen egyértelműen előírt tilalom, és a már megnevezett közrendi célkitűzések – nevezetesen az Egyesült Államok szankciókat elrendelő jogszabályai hatásainak ellensúlyozása és semlegesítése – nem valósulnának meg.

111.

Mivel álláspontom szerint a blokkoló intézkedésekről szóló uniós rendelet 5. cikkének első bekezdése jogokat biztosít az elsődleges szankciók hatálya alá tartozó személyeknek, ebből logikusan az következik, hogy az e rendelet 11. cikkében említett személy által az elsődleges szankciók hatálya alá tartozó személlyel fennálló szerződéses kapcsolat megszüntetésére irányulóan hozott bármely olyan döntés, amely semmilyen más módon nem indokolható meg azon kívül, hogy a mellékletben szereplő jogszabályok egyikét kívánták végrehajtani, érvénytelennek és semmisnek minősül, aminek következtében a nemzeti bíróságoknak úgy kell kezelniük a szerződéses kapcsolatot, mint amely a korábbiakkal egyező azonos kereskedelmi feltételek mellett továbbra is fennáll. ( 70 ) Egy ilyen kötelezettség tehát feltételezi, hogy a nemzeti bíróságoknak adott esetben arra kell kötelezniük a blokkoló intézkedésekről szóló uniós rendelet 11. cikkében említett személyt, hogy kényszerítő bírság vagy más megfelelő szankció terhe mellett tartsa fenn a szóban forgó szerződéses kapcsolatot.

112.

E tekintetben nincsen jelentősége annak, hogy az alapeljárás tárgyát képező nemzeti jogszabály előír‑e pénzbírság formájában közigazgatási szankciókat. Mivel azt el kell fogadni, hogy a blokkoló intézkedésekről szóló uniós rendelet 5. cikkének első bekezdése jogokkal ruházza fel az elsődleges szankciók hatálya alá tartozó személyeket, a közigazgatási szankciók rendelkezésre állása nem alkalmas a közvetlenül a nemzeti bíróságokat terhelő azon kötelezettség teljesítésére, hogy a fenti rendelkezés megsértése esetén minden szükséges intézkedést megtegyenek az említett jogok teljes körű érvényesülésének biztosítása érdekében. ( 71 )

113.

E következtetést álláspontom szerint nem kérdőjelezi meg a Charta 16. cikke.

114.

Tény, hogy a Charta alkalmazandó a tagállamok által az uniós jog végrehajtása érdekében elfogadott szankciókra, ( 72 ) és kétség sem férhet hozzá, hogy egy ilyen tiltó rendelkezés elfogadása feltehetően széleskörűen kihat az érintett vállalkozásnak a Charta 16. cikkében garantált vállalkozás szabadságára. Nem kétséges, hogy a vállalkozás szabadsága magában foglalja a szerződéskötési szabadságot, ( 73 ) és ennélfogva szükségszerűen a szerződéskötés megtagadására vonatkozó szabadságot is.

115.

Amint azt azonban már kifejtettem, ha elfogadjuk – és nézetem szerint el kell fogadnunk –, hogy a blokkoló intézkedésekről szóló uniós rendelet 5. cikkének első bekezdése jogokat biztosít az elsődleges szankciók hatálya alá tartozó vállalkozásoknak, az e jogok teljes körű érvényesülése biztosításának szükségessége következtében a nemzeti bíróságokat kötelezni kell arra, hogy e jogok megsértése esetén az e rendelet 11. cikkében említett személyt utasítsák a kérdéses szerződéses kapcsolat fenntartására.

116.

Ebből az következik, hogy a Chartában előírt vállalkozás szabadságának megsértése nem az adott kérdést előterjesztő bíróság által gyakorolt bármiféle mérlegelési jogkör, hanem inkább e bíróságnak az uniós jog teljes körű érvényesülésének biztosítására vonatkozó kötelezettségének következménye. Ennélfogva a Charta 16. cikke esetlegesen indokolatlanul történő megsértésének kérdését kizárólag az uniós jog szintjén kell vizsgálni.

117.

Annak vizsgálata előtt, hogy a blokkoló intézkedésekről szóló uniós rendelet 5. cikkének első bekezdése a Charta 16. cikke indokolatlan megsértésének minősül‑e, felmerül a kérdés, hogy a Bíróság eljárásjogi szempontból elvégezheti‑e ennek vizsgálatát. A kérdést előterjesztő bíróság ugyanis a kérdését nem a blokkoló intézkedésekről szóló uniós rendelet 5. cikke első bekezdésének (vagy a kérdéses egyesült államokbeli jogszabálynak e rendelet mellékletébe való felvételére vonatkozó döntés) érvényességével kapcsolatban terjesztette elő, hanem az a szóban forgó cikk, valamint a Charta 16. cikkének értelmezésére irányul.

1.

Arról, hogy a Bíróság vizsgálhatja‑e hivatalból, hogy a blokkoló intézkedésekről szóló uniós rendelet 5. cikkének első bekezdése és a kérdéses egyesült államokbeli jogszabálynak az e rendelet mellékletébe történő felvételére vonatkozó döntés egymással összeegyeztethetők‑e

118.

A Bíróság ítélkezési gyakorlata szerint, ha a kérdést előterjesztő bíróság a kérdéseiben kifejezetten nem vonta kétségbe az Unió valamely aktusának összeegyeztethetőségét, a Bíróság nem köteles vizsgálni ezen aktus érvényességét, ( 74 ) mivel egyedül az alapügyben eljáró és a meghozandó bírósági döntésért felelős nemzeti bíróság jogosult az ügy sajátosságaira figyelemmel megítélni azt, hogy egyrészt az ítélethozatala szempontjából szükséges‑e az előzetes döntéshozatal, másrészt hogy a Bíróság számára feltett kérdések relevánsak‑e. ( 75 ) Amennyiben azonban a Bíróság nem köteles hivatalból vizsgálni valamely aktus érvényességét az uniós jog értelmezésére vonatkozó előzetes döntéshozatal iránti kérelem előterjesztésekor, megteheti‑e ezt a saját kezdeményezésére?

119.

E tekintetben két érvet lehet felhozni e megoldással szemben. Először is, az ítélkezési gyakorlat értelmében, a megsemmisítés iránti keresettel összefüggésben, a magasabb szintű norma megsértése nem minősül olyan imperatív jogalapnak, amelyet az európai uniós bíróságoknak hivatalból kell vizsgálniuk. ( 76 ) Másodszor, az előzetes döntéshozatali eljárás az nem általános vagy elméleti kérdésekkel kapcsolatos tanácsadói vélemények megfogalmazására, hanem uniós joggal kapcsolatos jogviták megoldására irányul. ( 77 ) Ugyanakkor az ítélkezési gyakorlat szerint, csak miután a nemzeti jog felhatalmazta a bíróságot valamely kötelező érvényű szabály hivatalbóli alkalmazására, válik e bíróság kötelezettségévé, hogy hivatalból vizsgálja az uniós jog valamely szabályának megsértését. ( 78 ) Következésképpen, valamely uniós jogi szabály érvénytelenségének megállapítása a felek erre vonatkozó kifogása hiányában nem feltétlenül hat ki a jogvita tényleges megoldására, mivel az ilyen hatás fennállása attól függően változik, hogy a nemzeti bíróság hivatalból milyen jellegű jogalapokat vizsgálhat.

120.

A Bíróság mindazonáltal számos ítéletben elismerte arra vonatkozó jogát, hogy két konkrét esetben hivatalból vizsgálja az előzetes döntéshozatal iránti kérelem tárgyát képező rendelkezés érvényességét, egyrészt ha a kérdés megfogalmazása ellenére az előzetes döntéshozatal iránti kérelemből egyértelműen kiderül, hogy a kérdést előterjesztő bíróság által megfogalmazott kétségek ténylegesen a hivatalosan értelmezni kért jogi aktus érvényességével kapcsolatosak, másrészt ha az említett jogi aktus érvényessége az alapeljárásban felmerült. ( 79 ) E két esetben ugyanis a kérdéses rendelkezés érvényességének hivatalbóli vizsgálata láthatóan nem teljesen ellentétes a fent említett ítélkezési gyakorlattal, amennyiben az érvényesség kérdése valamilyen módon már a jogvita részét képezi, tehát észszerűen feltételezhető, hogy annak vizsgálata a kérdést előterjesztő bíróság segítségére lehet.

121.

Az értelmezni kért rendelkezés érvényességének hivatalbóli vizsgálata ugyanakkor megköveteli a rendelkezést elfogadó intézményeket megillető, meghallgatáshoz való jog és a tagállamokat megillető eljárási jogok tiszteletben tartását. Amint arra a Bíróság a közelmúltban ugyanis ismét rámutatott „a [nem a kérdést előterjesztő bíróság] által feltett további kérdések megválaszolása nem lenne összeegyeztethető a Bíróság azon feladatával, hogy biztosítsa, hogy a tagállamok kormányai, valamint az érdekelt felek az Európai Unió Bírósága alapokmánya 23. cikkének megfelelően benyújthassák észrevételeiket, figyelembe véve, hogy a fent hivatkozott rendelkezés értelmében csak az előzetes döntéshozatalra utaló határozatot kézbesítik az érdekelt feleknek”. ( 80 ) Ami azt illeti, meglehetősen nyilvánvaló, hogy figyelemmel az érvénytelenség megállapításának hatásaira, a tagállamok vagy az érintett intézmények azzal kapcsolatos döntése, hogy beavatkozzanak‑e, vagy sem, az előzetes döntéshozatali eljárásba, vélhetően attól függően alakul, hogy a feltett kérdést úgy kell‑e érteni, mint amely valamely jogi aktus értelmezésére vagy érvényességére vonatkozik.

122.

Ebből következően, még akkor is, ha a feltett kérdések csak formálisan vonatkoznak valamely rendelkezés értelmezésére, a Bíróság az előzetes döntéshozatal iránti kérelem keretében vizsgálhatja hivatalból valamely jogi aktus érvényességét, ha az előzetes döntéshozatal iránti, a tagállamoknak a saját hivatalos nyelvén megküldött kérelem vagy annak összefoglalása alapján kellően egyértelmű, hogy a kérdést előterjesztő bíróságban felmerült kétségek a hivatalosan értelmezni kért jogi aktus érvényességével kapcsolatosak, vagy hogy a szóban forgó jogi aktus érvényessége képezi az alapeljárás központi tárgyát. Ha nem ez a helyzet, a kérdéses jogi aktus megalkotóit és a tagállamokat megillető előjogok tiszteletben tartása megköveteli, hogy a Bíróság előzetesen értesítse őket az arra irányuló szándékáról, hogy hivatalból megvizsgálja a kérdéses jogi aktus érvényességét.

123.

A jelen ügyben az előzetes döntéshozatal iránti kérelemből ugyanakkor egyértelműen kitűnik, hogy jogilag elegendő annak megértése, hogy az előterjesztő bíróság által megfogalmazott és a negyedik kérdést megalapozó kétségek egy „általános tilalom” fennállásával kapcsolatosak, amely a blokkoló intézkedésekről szóló uniós rendelet elfogadásának, valamint annak a döntésnek az eredménye, hogy az e rendelet mellékletébe felvették az ITSR‑t. A kérdést előterjesztő bíróság különösen a következőket észrevételezte: „Az eljáró bírósági tanács értelmezése szerint a másodlagos szankciók végrehajtásának tilalma dilemma elé állítja az alpereshez hasonló uniós gazdasági szereplőt (akinek védelmét a rendelet annak preambulumbekezdései szerint szolgálni hivatott) […]. Az eljáró bírósági tanács álláspontja szerint e kockázatot nem ellensúlyozza kellőképpen a [blokkoló intézkedésekről szóló uniós rendelet] 6. cikkében szabályozott, kártérítésre való jogosultság. Ugyanez a helyzet az eltérésre való felhatalmazásadásnak a [blokkoló intézkedésekről szóló uniós rendelet] 5. cikkének második bekezdésében biztosított lehetősége esetében is […]. Mindezek alapján az eljáró bírósági tanácsnak kétségei vannak azt illetően, hogy az Egyesült Államok piacán bekövetkező jelentős gazdasági károk veszélye esetén a valamely – gazdasági szempontból ráadásul jelentéktelen – üzleti partnertől e veszély megelőzése érdekében való megválásra vonatkozó általános tilalom összeegyeztethető [a Charta] 16. cikke által védett vállalkozási szabadsággal és az [e Charta] 52. cikkében rögzített arányosság elvével” (kiemelés tőlem). Ezenkívül a szóban forgó eljárás különböző feleinek észrevételeiből egyértelműen kitűnik, hogy maguk is úgy értelmezték, hogy a kérdést előterjesztő bíróságban felmerült kétségek a blokkoló intézkedésekről szóló uniós rendelet érvényességével kapcsolatosak.

124.

Ezért úgy vélem, hogy a Bíróság a blokkoló intézkedésekről szóló uniós rendelet, valamint az annak mellékletébe az ITSR felvételére vonatkozó döntés érvényességét a Charta 16. cikke alapján anélkül vizsgálhatja hivatalból, hogy előtte értesítenie kellene a tagállamokat az e vizsgálat lefolytatása iránti szándékáról. ( 81 )

2.

A blokkoló intézkedésekről szóló uniós rendelet 5. cikkének a Charta 16. cikkével való összeegyeztethetőségéről

125.

E tekintetben érdemes felidézni, hogy a Charta 52. cikkének (1) bekezdése értelmében a Chartában elismert szabadságok megsértése csak törvényi felhatalmazás alapján, és e jogok és szabadságok lényeges tartalmának tiszteletben tartásával engedélyezhető. Továbbá az arányosság elvére figyelemmel, korlátozásukra csak akkor és annyiban kerülhet sor, ha és amennyiben az elengedhetetlen és ténylegesen az Unió által elismert általános érdekű célkitűzéseket vagy mások jogainak és szabadságainak védelmét szolgálja.

126.

Ami e feltételek közül az elsőt illeti, nem kétséges, hogy az teljesül, amennyiben a vállalkozási szabadságnak a blokkoló intézkedésekről szóló uniós rendelet 11. cikkében említett személyek által a Chartának való megfelelésre vonatkozó tilalom miatti megsértését úgy kell tekinteni, hogy az törvényen alapul, amennyiben az a blokkoló intézkedésekről szóló uniós rendelet 5. cikkének első bekezdéséből következik.

127.

Ami az azzal kapcsolatos második feltételt illeti, hogy tiszteletben kell tartani a vállalkozási szabadság lényeges tartalmát, amelynek a szerződéskötési szabadság csupán az egyik aspektusa, emlékeztetni kell arra, hogy a Chartában említett többi szabadsághoz hasonlóan – a Charta 1. cikkében elismert emberi méltósághoz való jog kivételével, amelynek szövege kifejezetten tartalmazza, hogy az sérthetetlen, vagy akár az 1. címben ( 82 ) foglalt összes rendelkezés kivételével – a szerződéskötési szabadság nem minősül abszolút jognak, ( 83 ) hanem abba a hatóságok közérdekből széles körben beavatkozhatnak, feltéve ( 84 ) hogy intézményi szempontból az említett szabadságokba történő beavatkozások konkrét helyzetekre vonatkoznak.

128.

A Bíróság legalábbis a szerződéskötési szabadságot illetően már kifejezetten megállapította, hogy az uniós jog szerződéskötésre kötelezhet egy gazdasági szereplőt, különösen versenyjoggal kapcsolatos okokból. ( 85 ) Az egyenértékű érvek alapján az a következtés is levonható, hogy míg a szerződéskötés megtagadásának szabadsága általában részét képezi a vállalkozási szabadság lényeges tartalmának, bizonyos körülmények között e jog felülírható. Miként azt például az egyenlőségre vonatkozó jogszabályok is előírják, a vállalkozások nem alkalmazhatnak nemi vagy faji alapon történő hátrányos megkülönböztetést a nyilvánossággal fennálló szerződéses kapcsolataikban, más olyan körülmények is előfordulhatnak, amelyek esetében a közjogi megfontolások felülírhatják a vállalkozás szabadságát. Ez tehát korlátozható jognak minősül, feltéve hogy teljesülnek a Charta 52. cikkében említett további feltételek.

129.

Következésképpen annak a kérdésnek a vizsgálata maradt hátra, hogy a blokkoló intézkedésekről szóló uniós rendelet 5. cikkének első bekezdését az Unió által elismert általános érdekű célkitűzés megvalósításával arányos intézkedésnek kell‑e tekinteni, amely a Charta 52. cikke értelmében feltételezi, hogy az ilyen intézkedés szükséges és ténylegesen megfelel egy ilyen célkitűzésnek. Amennyiben az ítélkezési gyakorlat e két feltételt az arányossági vizsgálat szokásos feltételeire hivatkozással vizsgálja, ez feltételezi, hogy az ilyen intézkedéseknek alkalmasnak kell lenniük az általuk kitűzött célkitűzés megvalósítására, abban az értelemben, hogy legalább hozzá kell járulniuk az adott célkitűzés megvalósításához, és nem léphetik túl az e cél eléréséhez szükséges mértéket. ( 86 )

130.

E tekintetben először is meg kell jegyezni, hogy a már előadottak szerint a blokkoló intézkedésekről szóló uniós rendelet 5. cikkének első bekezdése az Unió, annak tagállamai, és az Unió területén az alapvető szabadságokat gyakorló természetes és jogi személyek védelmét szolgálja a mellékletben felsorolt jogszabályok területen kívüli alkalmazásával szemben, valamint e jogszabályok hatásainak ellensúlyozására irányul. Amint az e rendelet hatodik preambulumbekezdésében szerepel, e célkitűzés egy általánosabb cél részét képezi, amely a fennálló jogrend megőrzését, valamint az Unió és annak tagállamai érdekeinek védelmét szolgálja a külföldi jogalkotás területen kívüli hatásaival szemben, amely túl messzire nyúlik és a nemzetközi joggal ellentétesen fejti ki a hatását. Mivel különösen az EUSZ 21. cikk (2) bekezdésének a), b), e) és h) pontja az Unió célkitűzésévé teszi, hogy megvédje alapvető érdekeit, megszilárdítsa a nemzetközi jog elveit, előmozdítsa a nemzetközi kereskedelemben érvényesülő korlátozások fokozatos megszüntetését és előmozdítsa a világ felelős kormányzását, e célkitűzéseket úgy kell tekinteni, hogy azok az Unió által elismert általános érdekű célkitűzések közé tartoznak. ( 87 ) Ezek egyben olyan alapvető közrendi célkitűzések, amelyek az Unió tagállamainak alapvető nemzeti szuverenitását is védeni hivatottak.

131.

Másodszor, a blokkoló intézkedésekről szóló uniós rendelet 5. cikkének első bekezdése megfelelőnek tűnik e célkitűzések megvalósításához. E tekintetben érdemes felidézni, hogy a már bemutatottak szerint e cikk mindössze egyes jogszabályoknak az e rendelet mellékletébe történő felvételével összefüggő következményeket jelöli meg. Természetesen a blokkoló intézkedésekről szóló uniós rendelet nem határozza meg kifejezetten, hogy a Bizottság milyen feltételek alapján dönthet valamely jogszabálynak a mellékletbe történő felvételéről. ( 88 ) Ugyanakkor az említett rendelet célkitűzéseiből feltételezhető, hogy a fő szempont az, hogy a szankciókat megállapító külföldi jogszabályok, legalábbis e rendelet értelmében, területen kívüli hatállyal rendelkeznek. E feltételre figyelemmel egy, az európai vállalkozások számára az e rendelet mellékletében szereplő jogszabályok betartásának tilalmát elrendelő intézkedés láthatóan alkalmasnak tűnik a fent említett célkitűzések eléréséhez. ( 89 )

132.

Egy ilyen rendelkezés azért is szükségesnek tűnik, mivel láthatóan nincsen más olyan, kevésbé korlátozó módja a fent említett célkitűzések elérésének, amely mindeközben ugyanolyan hatékony. ( 90 )

133.

Végezetül, annak szükségességét illetően, hogy a kérdéses intézkedés az elérni kívánt célokhoz képest ne járjon aránytalan hátrányokkal, amire a Bíróság ítélkezési gyakorlata időszakosan hivatkozik, érdemes megjegyezni, hogy a Bíróság már elfogadta, hogy az Unió által közös kül‑ és biztonságpolitikai célokból elfogadott intézkedések esetleg „olyan következményekkel járhatnak, amelyek érintik a tulajdonhoz való jogot és a szakmai tevékenységek szabad gyakorlását, ezáltal kárt okozva azon feleknek, akiknek semmilyen felelősségük nincs a szankciók meghozatalához vezető helyzetet illetően.” ( 91 )

134.

Továbbá, a blokkoló intézkedésekről szóló rendelet 5. cikkének második bekezdésével összhangban a gazdasági szereplő a Bizottsághoz fordulhat az említett cikk első bekezdésétől való eltérésre vonatkozó felhatalmazásadásért, különösen amennyiben egyéb eljárása súlyosan károsítaná a saját vagy az Unió érdekeit. A Bíróság ítélkezési gyakorlata értelmében az ilyen mentességi mechanizmus rendelkezésre állása elegendő annak biztosításához, hogy a kérdéses tilalom jogtalanul nem sért alapvető szabadságot. ( 92 ) Ilyen körülmények között ugyanis a vállalkozási szabadság megsértésére a legnagyobb valószínűséggel amiatt kerül sor, ha a Bizottság indokolatlanul megtagadja az ilyen mentesség megadását. ( 93 )

135.

Következésképpen úgy vélem, hogy a blokkoló intézkedésekről szóló uniós rendelet 5. cikkének első bekezdése ily módon nem ellentétes a Charta 16. cikkével. Ez azonban nem jelenti azt, hogy szükségszerűen ugyanez vonatkozik valamely jogszabálynak a mellékletbe történő felvételére vonatkozó döntésre. Az mindenesetre egyértelmű, hogy a Bizottságnak a harmadik ország által elfogadott jogszabálynak a mellékletbe történő felvételekor gondoskodnia kell arról, hogy e felvétel a blokkoló intézkedésekről szóló uniós rendelet célkitűzéseit szolgálja, és hogy az e felvétel által okozott következmények indokoltak és a blokkoló intézkedésekről szóló uniós rendelet hatásaival arányosak. E kérdést azonban sem a kérdést előterjesztő bíróság, sem a felek nem vetették fel, és ami azt illeti, e kérdéskört a kérdést előterjesztő bíróság vagy a felek még csak nem is említették, továbbá a jelen ügyben utalás sem történt arra, hogy az Egyesült Államok szankciókat megállapító jogszabályának felvétele a mellékletbe ne lett volna helyénvaló.

V.

Végkövetkeztetés

136.

Összességében kénytelen vagyok megjegyezni, hogy különösebben nem szolgál örömömre e konkrét következtetés levonása. Amint arra a jelen ügy tényállása rávilágított, a blokkoló intézkedésekről szóló uniós rendelet egy meglehetősen tompa eszköz, amelyet az Egyesült Államok által megállapított szankciók zavaró területen kívüli hatásainak az Unión belüli semlegesítésére szántak. E semlegesítési módszer elkerülhetetlenül áldozatokat fog szedni, és sokan úgy vélhetik, hogy a Telekom Deutschland az elsők között fog hátrányokat szenvedni, nem utolsósorban az Egyesült Államokban bonyolított jelentős üzleti tevékenysége miatt. Amint arra már utaltam, ezek olyan kérdések, amelyeket az uniós jogalkotónak érdemes lenne mérlegelnie és megvizsgálnia.

137.

A Bíróság mindazonáltal csak egy bíróság, és a mi feladatunk az, hogy érvényt szerezzünk a szabályosan elfogadott jogszabály szövegének. A fent ismertetett okokból úgy vélem, hogy a blokkoló intézkedésekről szóló uniós rendelet 5. cikkének első bekezdése még akkor is rendelkezik ezekkel a messzire vezető hatásokkal, ha az adott körülmények között az ilyen jogszabályi rendelkezések akár a rendes üzleti szabadságokba történő rendhagyó és túlzó beavatkozásoknak is tekinthetők. Ennek megfelelően azt javaslom a Bíróságnak, hogy a Hanseatisches Oberlandesgericht Hamburg (hamburgi regionális felsőbíróság, Németország) kérdéseire a következőképpen válaszoljon: