JEAN RICHARD DE LA TOUR

FŐTANÁCSNOK INDÍTVÁNYA

Az ismertetés napja: 2022. április 28. ( 1 )

C‑604/20. sz. ügy

ROI Land Investments Ltd.

kontra

FD

(a Bundesarbeitsgericht [szövetségi munkaügyi bíróság, Németország] által benyújtott előzetes döntéshozatal iránti kérelem)

„Előzetes döntéshozatal – Polgári ügyekben folytatott igazságügyi együttműködés – Joghatóság, valamint a határozatok elismerése és végrehajtása – 1215/2012/EU rendelet – 17. és 21. cikk – 593/2008/EK rendelet – Alkalmazandó jog – 6. cikk – A munkáltató és a munkavállaló között létrejött egyedi munkaszerződés – E munkavállaló és egy harmadik társaság között létrejött, az e munkáltatót a munkavállalóval szemben terhelő kötelezettségek teljesítésének biztosítására irányuló támogatási megállapodás – Az e támogatási megállapodáson alapuló kereset – Munkaszerződéssel kapcsolatos kereset – A »munkáltató« fogalma – A »szakmai tevékenység« fogalma – A »fogyasztó« fogalma – A nemzeti joghatósági szabályok alkalmazási feltételei”

I. Bevezetés

1.

A Bundesarbeitsgericht (szövetségi munkaügyi bíróság, Németország) előzetes döntéshozatal iránti kérelme a polgári és kereskedelmi ügyekben a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról szóló, 2012. december 12‑i 1215/2012/EU európai parlamenti és tanácsi rendelet ( 2 ) 6. cikke (1) bekezdésének, 17. cikke (1) bekezdésének, 21. cikke (1) bekezdése b) pontja i. alpontjának és 21. cikke (2) bekezdésének, valamint a szerződéses kötelezettségekre alkalmazandó jogról szóló, 2008. június 17‑i 593/2008/EK európai parlamenti és tanácsi rendelet („Róma I.” rendelet) ( 3 ) 6. cikke (1) bekezdésének értelmezésére vonatkozik.

2.

E kérelmet a Németországban lakóhellyel rendelkező és munkát végző FD és a kanadai székhelyű ROI Land Investments Ltd. társaság közötti jogvitában terjesztették elő, amelynek tárgya az, hogy ez utóbbi megtagadta, hogy az e két fél között az FD munkaszerződésének egy leányvállalatra, az R Swiss AG társaságra történő átruházása során létrejött támogatási megállapodás alapján megfizesse FD‑nek a csődbe ment R Swiss‑szel szemben fennálló munkabér‑követeléseit.

3.

E körülményeknek a Bíróság munkaszerződésekkel kapcsolatos, határokon átnyúló jogvitákra vonatkozó ítélkezési gyakorlatának alapjául szolgáló körülményekhez képest újszerű jellege késztette arra a kérdést előterjesztő bíróságot, hogy lényegében a munkavállalók és a fogyasztók védelmét szolgáló joghatósági szabályokra tekintettel felvesse a „munkáltató” fogalmának az egyedi munkaszerződések területén, valamint a „szakmai tevékenység” fogalmának a fogyasztói szerződések területén történő értelmezésének kérdését, mivel e két fogalom egyike megalapozhatja a német bíróságok joghatóságát.

4.

Az alábbiakban ki fogom fejteni azokat az okokat, amelyek miatt lényegében úgy vélem, hogy:

–

egy olyan társaság, amely egy munkavállalóval – a munkavállaló és az ugyanazon csoporthoz tartozó másik társaság között létrejött munkaszerződés megfelelő teljesítéséhez fűződő közvetlen érdek miatt – olyan megállapodást kötött, amely a munkaszerződés szerves részét képezi, és amelynek alapján garantálja többek között e munkavállaló díjazását, szintén az 1215/2012 rendelet II. fejezetének 5. szakasza értelmében vett „munkáltatónak” minősül,

–

a nemzeti jog joghatósági szabályai nem alkalmazhatók, ha e rendelet 21. cikke (2) bekezdésének alkalmazási feltételei teljesülnek, és

–

abban az esetben, ha a jogvita nem tartozna e szakasz hatálya alá, a jelen ügyben szereplő munkavállalóéhoz hasonló helyzetben lévő munkavállaló nem minősül fogyasztónak a „Róma I.” rendelet és az 1215/2012 rendelet értelmében.

II. Jogi háttér

A.   Az 1215/2012 rendelet

5.

A jelen indítványban az 1215/2012 rendelet (14), (15) és (18) preambulumbekezdésére fogok hivatkozni.

6.

E rendelet 6. cikkének (1) bekezdése a következőket írja elő:

„Ha az alperes nem rendelkezik lakóhellyel valamely tagállamban, valamennyi tagállam bíróságainak joghatóságát, figyelemmel a 18. cikk (1) bekezdésére, a 21. cikk (2) bekezdésére, valamint a 24. és a 25. cikkre, az adott tagállam joga határozza meg.”

7.

Az említett rendelet II. fejezetének „Joghatóság fogyasztói szerződések esetén” című 4. szakaszában található 17. cikkének (1) bekezdése a következőképpen rendelkezik:

„Valamely személy, a fogyasztó [helyesen: A valamely személy – fogyasztó –] által kereskedelmi vagy szakmai tevékenységén kívül eső céllal megkötött szerződéssel kapcsolatos ügyekben a joghatóságot a 6. cikk […] sérelme nélkül e szakasz határozza meg, ha:

[…]

c)

[…] a szerződést olyan személlyel kötötték, aki a fogyasztó lakóhelyének tagállamában kereskedelmi vagy szakmai tevékenységet folytat, vagy ilyen tevékenysége bármilyen módon az említett tagállamra, illetve több állam között az említett tagállamra is irányul, és a szerződés az ilyen tevékenység körébe tartozik.”

8.

Ugyanezen rendeletnek a szintén e szakaszában található 18. cikke az (1) bekezdésben kimondja:

„A fogyasztó a másik szerződő fél ellen akár annak a tagállamnak a bíróságai előtt, ahol a fél székhellyel rendelkezik, akár – függetlenül a másik fél székhelyétől – saját lakóhelyének bíróságai előtt indíthat eljárást.”

9.

Az 1215/2012 rendelet II. fejezetének „Joghatóság egyedi munkaszerződéseknél” című 5. szakaszához tartozik többek között e rendelet 20. és 21. cikke. A 20. cikk (1) bekezdése értelmében:

„A 6. cikk […] sérelme nélkül az egyedi munkaszerződéssel kapcsolatos ügyekben a joghatóságot e szakasz határozza meg.”

10.

E rendelet 21. cikke kimondja:

„(1)   Valamely tagállamban lakóhellyel rendelkező munkaadó perelhető:

[…]

b)

más tagállamban:

i.

annak a helynek a bíróságai előtt, ahol vagy ahonnan a munkavállaló rendszeresen munkát végez, vagy annak a helynek a bíróságai előtt, ahol legutoljára rendszeresen munkát végzett; vagy

[…]

(2)   A lakóhellyel vagy székhellyel egyik tagállamban sem rendelkező munkaadó az (1) bekezdés b) pontjával összhangban perelhető valamely tagállam bírósága előtt.”

B.   A „Róma I.” rendelet

11.

A jelen indítványban a „Róma I.” rendelet (7) preambulumbekezdésére fogok hivatkozni.

12.

A „Róma I.” rendelet tartalmaz egy „Fogyasztói szerződések” című 6. cikket, amelynek (1) bekezdése a következőképpen rendelkezik:

„Az 5. és 7. cikk sérelme nélkül egy olyan szerződésre, amelyet egy természetes személy üzleti vagy szakmai tevékenységén kívüli célra (»a fogyasztó«) kötött egy másik, az üzleti vagy szakmai tevékenysége gyakorlásának keretében eljáró személlyel (»a vállalkozó«), annak az országnak a joga az irányadó, ahol a fogyasztó szokásos tartózkodási helye található, feltéve, hogy a vállalkozó:

a)

üzleti vagy szakmai tevékenységét abban az országban folytatja, ahol a fogyasztó szokásos tartózkodási helye található; vagy

b)

minden más esetben ilyen jellegű tevékenységei ebbe az országba vagy az ezen országot is magában foglaló országokba irányulnak,

és a szerződés e tevékenységekkel kapcsolatos.”

III. Az alapügy tényállása és az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések

13.

A ROI Land Investments egy kanadai székhelyű ingatlantársaság. A Németországban lakóhellyel rendelkező FD 2015 szeptembere óta egy „service agreement” (szolgáltatásnyújtási megállapodás) alapján „deputy vice president investors relations” (befektetői kapcsolatokkal foglalkozó megbízott alelnök) minőségben dolgozott a ROI Land Investmentsnek.

14.

A szerződéses viszonyuk jellegét érintő bizonytalanságra tekintettel a felek úgy döntöttek, hogy a szerződéses jogviszonyukat „átruházzák” egy, az európai forgalmazás céljából létrehozandó új svájci társaságra. ( 4 ) 2015 novemberében a felek megállapodtak a szolgáltatásnyújtási megállapodás visszamenőleges hatállyal történő megszüntetésében. A megállapodáshoz kapcsolódó kísérőlevélben az szerepel, hogy FD azzal a feltétellel írta alá a megállapodást, hogy a létrehozandó svájci társaság ügyvezetésére vonatkozó szerződés tekintetében azonos értékű megállapodást kötnek.

15.

Az előző napon a svájci jog alapján létesített R Swiss részvényeit 2016. január 15‑én átruházták a ROI Land Investments elnökére, aki egyben az R Swiss igazgatótanácsának jövőbeli elnöke is volt. Ez utóbbi e részvényeket 2016. áprilisában átruházta az R D Canada Inc.‑re, a ROI Land Investments 100%‑os tulajdonában álló leányvállalatára.

16.

2016. február 12‑én FD írásbeli munkaszerződést kötött az R Swiss‑szel az igazgatóként végzendő tevékenységről, amelyben meghatározták FD szolgálatba lépési díját és díjazását. Ugyanezen a napon FD és a ROI Land Investments aláírtak egy „patron agreement” címet viselő dokumentumot, amely kifejezés a felek által használt megjelölés szerint a „támogatási megállapodás” kifejezéssel egyenértékű (a továbbiakban: támogatási megállapodás), és tartalma a következő:

„1. §

R ( 5 ) az európai forgalmazás céljából leányvállalatot hozott létre R Swiss AG néven. Az igazgató e vállalkozás ügyvezető tisztségviselője. E megállapításnak megfelelően R a következő nyilatkozatot teszi:

2. §

Az R teljes körű felelősséggel tartozik az R Swiss AG‑nek az e társaság és annak igazgatója közötti együttműködés alapján kötött szerződéseiből eredő kötelezettségek teljesítéséért.”

17.

E támogatási megállapodás nem tartalmaz sem joghatósági, sem jogválasztási kikötést. FD szokásos munkavégzési helye az R Swiss részére végzett tevékenység tekintetében Stuttgartban (Németország) volt található.

18.

2016. július 11‑én az R Swiss felmondta FD munkaszerződését. 2016. november 2‑i ítéletével az Arbeitsgericht Stuttgart (stuttgarti munkaügyi bíróság, Németország) jogerősen megállapította e felmondás érvénytelenségét. E bíróság ezenkívül arra kötelezte az R Swiss‑t, hogy a munkaszerződésben foglaltaknak megfelelően fizessen meg FD‑nek 255000 amerikai dollár (USD) (körülbelül 230000 euró) szolgálatba lépési díjat, valamint a 2016 áprilisától 2016 augusztusáig terjedő időszakra járó díjazás címén 212500 USD (körülbelül 192000 euró) összeget. Az R Swiss ezeket az összegeket nem fizette meg FD‑nek. 2017 márciusának elején a svájci jog alapján csődeljárás indult az R Swiss‑szel szemben. 2017 májusának elején ezen eljárást csődvagyon hiányában megszüntették. ( 6 )

19.

FD ekkor a támogatási megállapodás alapján keresetet indított a ROI Land Investments ellen a megítélése szerint legalábbis az 1215/2012 rendeletnek a fogyasztói szerződésekre vonatkozó joghatósági szabályai alapján joghatósággal rendelkező Arbeitsgericht Stuttgart (stuttgarti munkaügyi bíróság) előtt az R Swiss‑szel szembeni munkabér‑követelései megfizetése érdekében.

20.

Az Arbeitsgericht Stuttgart (stuttgarti munkaügyi bíróság) által hozott, a joghatósága hiányát megállapító ítéletet a Landesarbeitsgericht (munkaügyi fellebbviteli bíróság) FD fogyasztói minőségére hivatkozással megváltoztatta.

21.

A ROI Land Investments által a Bundesarbeitsgerichthez (szövetségi munkaügyi bíróság) előterjesztett felülvizsgálati kérelem keretében a Bundesarbeitsgericht (szövetségi munkaügyi bíróság) arra keresi a választ, hogy a német bíróságok joghatósággal rendelkeznek‑e FD keresetének elbírálására az 1215/2012 rendelet alapján, akár a munkaszerződésekre, akár a fogyasztói szerződésekre vonatkozó különös joghatósági szabályok értelmében, és ez utóbbi esetben, annak meghatározása érdekében, hogy a támogatási megállapodásra a német anyagi jogot kell‑e alkalmazni, hogy FD a „Róma I.” rendelet értelmében „fogyasztónak” tekintendő‑e.

22.

E tekintetben a kérdést előterjesztő bíróság jelzi mindenekelőtt, hogy e támogatási megállapodás a német jog szerint a kezességhez hasonló, egyoldalú kötelezettséget keletkeztető szerződés, valamint, hogy nem vitatott, hogy – az alkalmazandó jogtól függetlenül – a ROI Land Investmentst az R Swiss kötelezettségeinek teljesítéséért terhelő felelősség nem korlátozódik az R Swiss csődjének esetére.

23.

E bíróság ezt követően megállapítja, hogy a ROI Land Investments jogilag nem lépett az R Swiss mint munkáltató helyébe, és hogy az FD‑vel szembeni utasítási jogkörrel az R Swiss ügyvezető igazgatója rendelkezett.

24.

Végül e bíróság hangsúlyozza a jogvita sajátos jellegét, tudniillik azt, hogy a támogatási megállapodás hiányában nem került volna sor a munkaszerződés FD és az R Swiss közötti megkötésére, valamint, hogy az FD által korábban a ROI Land Investments anyavállalatnál betöltött feladatok nem változtak azt követően, hogy FD‑t áthelyezték a ROI Land Investments európai forgalmazási tevékenysége céljából létrehozott leányvállalatához, az R Swiss‑hez.

25.

Ezenkívül e bíróság az 1215/2012 rendelet 6. cikkének (1) bekezdésében az e rendelet 21. cikke (2) bekezdésének alkalmazását illetően megfogalmazott fenntartásra tekintettel kéri az 1215/2012 rendelet rendelkezései és a nemzeti jog rendelkezései közötti viszony tisztázását.

26.

Egyebekben az 1215/2012 rendelet fogyasztói szerződések esetén alkalmazandó 17. cikke (1) bekezdésének értelmezését illetően a Bundesarbeitsgericht (szövetségi munkaügyi bíróság) arra keresi a választ, hogy a támogatási megállapodás minősíthető‑e a felperes által munkavállalóként folytatott szakmai tevékenysége céljából kötött szerződésnek. A kérdést előterjesztő bíróság pontosabban azt a kérdést veti fel, hogy a „szakmai tevékenység” fogalma csak az önálló tevékenységekre terjed‑e ki.

27.

E körülmények között határozott úgy a Bundesarbeitsgericht (szövetségi munkaügyi bíróság), hogy az eljárást felfüggeszti, és előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdéseket terjeszti a Bíróság elé:

„1)

Úgy kell‑e értelmezni a[z 1215/2012 rendelet] 21. cikkének (2) bekezdésével, (1) bekezdése b) pontjának i. alpontjával összefüggésben értelmezett 6. cikkének (1) bekezdését, hogy a munkavállaló azon jogi személyt, amely nem a munkáltatója, és amely az 1215/2012 rendelet 63. cikkének (1) bekezdése értelmében nem valamely tagállamban rendelkezik székhellyel, amely azonban egy támogatási megállapodás alapján közvetlenül felelős a munkavállalóval szemben egy harmadik személlyel kötött egyedi munkaszerződésből eredő követelésekért, annak a helynek a bírósága előtt perelheti, ahol vagy ahonnan a munkavállaló munkáját a harmadik személlyel fennálló munkaviszony keretében végzi vagy utoljára végezte, amennyiben támogatási megállapodás hiányában a harmadik személlyel kötött munkaszerződés nem jött volna létre?

2)

Úgy kell‑e értelmezni az 1215/2012 rendelet 6. cikkének (1) bekezdését, hogy az 1215/2012 rendelet 21. cikkének (2) bekezdésére vonatkozó fenntartás kizárja a tagállam nemzeti jogában előírt olyan joghatósági szabály alkalmazását, amely lehetővé teszi a munkavállaló számára, hogy a harmadik személlyel kötött egyedi munkaszerződésből eredő követelésekért – az első kérdésben ismertetett körülmények között – vele szemben közvetlenül felelős jogi személyt a munkáltató »jogutódjaként« a szokásos munkavégzési hely szerinti bíróság előtt perelje, ha az 1215/2012 rendelet 21. cikke (1) bekezdése b) pontjának i. alpontjával összefüggésben értelmezett (2) bekezdése szerint nem áll fenn ilyen joghatóság?

3)

Az első kérdésre adandó nemleges és a második kérdésre adandó igenlő válasz esetén:

a)

Úgy kell‑e értelmezni az 1215/2012 rendelet 17. cikkének (1) bekezdését, hogy a »szakmai tevékenység« fogalom kiterjed a munkaviszony keretében végzett nem önálló tevékenységre?

b)

Igenlő válasz esetén úgy kell‑e értelmezni az 1215/2012 rendelet 17. cikkének (1) bekezdését, hogy az olyan támogatási megállapodás, amelynek alapján valamely jogi személy közvetlenül felelős egy munkavállaló harmadik személlyel kötött egyedi munkaszerződésből eredő követeléseiért, olyan szerződésnek minősül, amelyet a munkavállaló szakmai tevékenysége körébe tartozó céllal kötött?

4)

Amennyiben az előző kérdésekre adandó válasz alapján a kérdést előterjesztő bíróság joghatósággal rendelkezik a jogvita elbírálására:

a)

Úgy kell‑e értelmezni a »Róma I.« rendelet 6. cikkének (1) bekezdését, hogy a »szakmai tevékenység« fogalom kiterjed a munkaviszony keretében végzett nem önálló tevékenységre?

b)

Igenlő válasz esetén úgy kell‑e értelmezni a »Róma I.« rendelet 6. cikkének (1) bekezdését, hogy az olyan támogatási megállapodás, amelynek alapján egy jogi személy közvetlenül felelős valamely munkavállalóval szemben egy harmadik személlyel kötött munkaszerződésből eredő követelésekért, olyan szerződésnek minősül, amelyet a munkavállaló szakmai tevékenysége körébe tartozó céllal kötött?”

28.

Írásbeli észrevételeket FD, valamint az Európai Bizottság terjesztett a Bíróság elé.

IV. Elemzés

29.

A Bundesarbeitsgericht (szövetségi munkaügyi bíróság) az FD által a ROI Land Investments – egy, nem valamely tagállamban székhellyel rendelkező társaság – ellen indított kereset keretében intézett előzetes döntéshozatal iránti kérelmet a Bírósághoz. A német bíróságok joghatóságát nem a nemzeti jog szabályozza, amennyiben az 1215/2012 rendelet 6. cikkének (1) bekezdésében előírt feltételek egyike teljesül. Mivel FD keresetét egy, a munkabér‑követelései kifizetését biztosító, munkaviszony keretében létrejött megállapodásra alapította, és mivel az előbbiekben megjelölt eljáró bíróság úgy ítélte meg, hogy joghatósággal rendelkezik, mivel úgy vélte, hogy FD fogyasztónak minősül, a kérdést előterjesztő bíróság által megfogalmazott kétségek – helyesen – e rendelet 18. cikke (1) bekezdése és 21. cikke (2) bekezdése – e 6. cikk által hivatkozott – rendelkezéseinek hatályára összpontosítanak.

30.

Így a jelen ügyben e bíróság elsősorban arra keresi a választ, hogy a német bíróságok joghatósággal rendelkezhetnek‑e az 1215/2012 rendelet II. fejezete egyedi munkaszerződésekre vonatkozó 5. szakaszának vagy a fogyasztói szerződésekre vonatkozó 4. szakaszának védelmi rendelkezései alapján. Abban az esetben, ha e szakasz valamely rendelkezése alkalmazandó lenne, az említett bíróság – annak meghatározása érdekében, hogy a támogatási megállapodásra a német anyagi jogot kell‑e alkalmazni, – felveti a kérdést, hogy a „Róma I.” rendelet keretében mi a „fogyasztó” fogalmának hatálya.

31.

E kérdések, amelyek két – a joghatóságról, illetve a szerződéses kötelezettségekre alkalmazandó jogról szóló – rendeletre vonatkoznak, több általános szabály kifejtését indokolják, amelyek közül néhány a Bíróság ítélkezési gyakorlatában került felidézésre.

32.

Először is, mivel az 1215/2012 rendelet hatályon kívül helyezte a 44/2001/EK rendeletet, ( 7 ) és annak helyébe lépett, a Bíróság által az utóbbi rendelet rendelkezései tekintetében adott értelmezés az 1215/2012 rendeletre vonatkozóan is érvényes, ha e két uniós jogi jogszabály rendelkezései egyenértékűnek tekinthetők. ( 8 )

33.

Ugyanez a helyzet a munkaszerződésekkel kapcsolatos joghatósági szabályok esetében, amelyek, noha forrásukat nem az 1968. évi Brüsszeli Egyezmény eredeti változatának ( 9 ) rendelkezései képezik, 1989‑ben beiktatásra kerültek, majd azokat az 1968. évi Brüsszeli Egyezmény helyébe lépő rendeletek átvették ( 10 ) és kiegészítették, hogy azok e rendeletek külön szakaszát képezzék. Ugyanakkor az 1215/2012 rendelet volt az, amely nemzetközivé tette a joghatósági szabályokat mind a fogyasztói szerződések, mind a munkaszerződések tekintetében. A jelen előzetes döntéshozatal iránti kérelem tehát ebbe a keretbe illeszkedik, amely az e rendelet 18. cikkének (1) bekezdése és 21. cikke (1) bekezdésének b) pontja szerinti joghatósági szabályok alkalmazását kiterjesztette a harmadik államban lakóhellyel rendelkező alperesre. ( 11 )

34.

Ráadásul a polgári és kereskedelmi ügyekben a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról szóló, 2007. október 30‑án Luganóban aláírt egyezmény ( 12 ) rendelkezései – amelyek lényegében azonosak az 1215/2012 rendelet, a 44/2001 rendelet és az 1968. évi Brüsszeli Egyezmény rendelkezéseivel – ez utóbbiak rendelkezéseivel összhangban kerülnek értelmezésre. ( 13 )

35.

Végül, amint azt a „Róma I.” rendelet (7) preambulumbekezdése pontosítja, e rendelet tárgyi hatályának és rendelkezéseinek összhangban kell lenniük a 44/2001 rendelettel, és mivel az utóbbi rendeletet hatályon kívül helyezte és felváltotta az 1215/2012 rendelet, a koherencia ezen elve e rendeletre is érvényes. ( 14 )

36.

Másodszor, azon kifejezések értelmét és terjedelmét, amelyekre az uniós jog semmilyen meghatározást nem ad, az általános nyelvhasználatban elfogadott szokásos jelentés szerint kell meghatározni, figyelembe véve azon szövegkörnyezetet, amelyben a kifejezéseket használják, és azon szabályozás célkitűzéseit, amelynek e kifejezések részét képezik. ( 15 ) Az uniós szövegek egyes nyelvi változatai közötti eltérés esetén a szóban forgó rendelkezést azon szabályozás általános rendszerére és céljára tekintettel kell értelmezni, amelynek az a részét képezi. ( 16 )

37.

Harmadszor, a jelen esetben alkalmazandó, jelenleg az 1215/2012 rendelet II. fejezetének 4. és 5. szakaszában rögzített joghatósági szabályok kivételt képeznek az alperes lakóhelye szerinti tagállam bíróságainak joghatóságát megállapító, e rendelet 4. cikkének (1) bekezdésében foglalt általános joghatósági szabály alól. E szabályokat következésképpen szigorúan kell értelmezni, vagyis azoknak – a jogalkotó által meghatározott több célkitűzés kötelező jellegének fenntartásával ( 17 ) – nem adható olyan értelmezés, amely túlmutat az e rendelet által kifejezetten meghatározott eseteken. ( 18 )

38.

Mindezek után – a kérdést előterjesztő bíróság által feltett kérdések sorrendjében – rátérek az 1215/2012 rendelet 17. cikke (1) bekezdése, valamint 21. cikke (1) bekezdése b) pontja i. alpontja alkalmazási feltételeinek az alapügy sajátos körülményeire tekintettel történő részletes vizsgálatára.

A.   Az egyedi munkaszerződésekre vonatkozó joghatóságról

39.

Előzetes döntéshozatalra előterjesztett első kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság lényegében azt kérdezi, hogy úgy kell‑e értelmezni az 1215/2012 rendelet 21. cikke (1) bekezdése b) pontjának i. alpontját és (2) bekezdését, hogy a munkavállaló annak a helynek a bírósága előtt, ahonnan a munkáját végezte, perelheti azon személyt, amely nem valamely tagállamban rendelkezik székhellyel, és amellyel nem áll fenn munkaszerződése, amely azonban egy támogatási megállapodás alapján, amelytől a munkaszerződés megkötése függött, közvetlenül felelős a munkáltató e munkavállalóval szembeni kötelezettségeinek teljesítéséért.

40.

Az 1215/2012 rendelet 21. cikke (1) bekezdésének b) pontja az a rendelkezés, amelyre a rendelet 21. cikkének (2) bekezdése hivatkozik, és amely a rendelet 6. cikke (1) bekezdésének megfelelően akkor alkalmazandó, ha a munkáltató egyik tagállamban sem rendelkezik lakóhellyel vagy székhellyel. Ugyanezen rendelet II. fejezete 5. szakaszának sajátos rendelkezéséről van tehát szó, amely az „egyedi munkaszerződéssel” kapcsolatos ügyekben eljáró bíróságok joghatóságára vonatkozó szabályokat határoz meg azokban az esetekben, ha a munkavállaló pereli a munkáltatót.

41.

A Bíróság még nem határozta meg az 1215/2012 rendelet értelmében vett „munkáltató” fogalmát. ( 19 ) Ítélkezési gyakorlatában csak a munkavállaló és a munkáltató közötti viszony jellemzőit rögzítette.

42.

Ezen ítélkezési gyakorlatból kitűnik, hogy az 1215/2012 rendelet 20. cikkében szereplő „egyedi munkaszerződés” fogalmát önállóan kell értelmezni az e rendeletben megállapított joghatósági szabályok egységes alkalmazásának biztosítása érdekében valamennyi tagállamban. ( 20 )

43.

A Bíróság megállapítja, hogy az „egyedi munkaszerződés” fogalma azt feltételezi, hogy a munkavállaló alárendeltségi viszonyban áll a munkáltatóval, ( 21 ) mivel a munkaviszony lényeges jellemzője az a körülmény, hogy valaki köteles meghatározott ideig más javára és irányítása alatt tevékenykedni, amelynek ellenszolgáltatásaként díjazásra jogosult. ( 22 )

44.

Az ilyen alárendeltségi viszony fennállását illetően a Bíróság pontosította, hogy azt a felek közötti kapcsolatot jellemző összes tényállási elemre és körülményre figyelemmel kell értékelni annak meghatározása érdekében, hogy – az alakszerű és szerződéses kapcsolatokon túlmenően – a valós helyzet indokolja‑e, hogy a munkavállaló által beperelt felet „munkáltatónak” minősítsék. ( 23 )

45.

E követelmények tehát általában véve az önálló tevékenység és a munkavállalói minőség körülhatárolására szolgálnak. ( 24 ) Nem a „munkáltató” fogalma határainak megállapítása érdekében fogadták el azokat. ( 25 )

46.

A Bíróság azt is megállapította, hogy a munkaszerződések bizonyos sajátos tulajdonságokkal rendelkeznek, amennyiben olyan tartós kapcsolatot hoznak létre, amely a munkavállalót bizonyos mértékben a vállalkozás vagy a munkáltató szervezeti keretei közé vonja, és amennyiben meghatározzák a tevékenységek végzésének helyét, amely meghatározza a kötelezően alkalmazandó jog rendelkezéseinek és a kollektív szerződéseknek az alkalmazását. ( 26 )

47.

Az alapügyben a kérdést előterjesztő bíróság szerint nem vitatott, hogy FD és a ROI Land Investments között formálisan nem állt fenn egyedi munkaszerződés, amikor a bírósági eljárást megindították, és nem állt fenn köztük alárendeltségi viszony, sőt, e bíróság úgy ítélte meg, hogy „ezen a ROI Land Investments esetleges arra való lehetősége sem változtatna, hogy befolyást gyakoroljon az R Swiss társaság vezetőségére”.

48.

Ugyanakkor az e bíróság által az FD‑nek a ROI Land Investmentsszel szembeni valós helyzetére vonatkozóan adott magyarázatok alapján számomra nem tűnik kizártnak, hogy ez az anyavállalat az 1215/2012 rendelet 21. cikkének (1) bekezdése értelmében vett munkáltatónak minősülhet.

49.

Az alapügy sajátos körülményei ugyanis ismét rávilágítanak a „munkáltató” fogalmának vállalatcsoporton belül fennálló különös jellegére, ( 27 ) valamint annak kockázatára, hogy a szokásos szempontok alapján úgy tekintsük, hogy a munkavállaló és a munkáltató között minden körülmények között egyedi kapcsolatnak kell fennállnia, amelynek keretében a munkáltató az, akinek javára a munkavállaló a tevékenységét végzi, aki fölötte irányítást gyakorol és aki a munkavállaló részére a díjazást vagy más ellenszolgáltatást folyósítja.

50.

Véleményem szerint figyelembe kell venni a szerződéses jogviszonyok összekapcsolódását vagy a munkaszerződés lényegi elemeinek megosztását, amely egy vállalatcsoporton belül fennállhat, továbbá a megállapodásokat, amelyeket egy ilyen szervezet előnyben részesíthet. ( 28 )

51.

A jelen ügyben az FD által a ROI Land Investments ellen indított kereset e szervezet arra vonatkozó kötelezettségvállalásán alapul, hogy teljesíti FD munkáltatója, az R Swiss kötelezettségeit, ami nélkül FD nem kötött volna ugyanazon a napon egy új szerződést ez utóbbival. ( 29 ) E kötelezettségvállalásra az e munkáltató csődjére vonatkozó feltétel nélkül került sor. Ezenkívül e munkaviszony keretében FD‑nek pontosan ugyanazt a munkavégzést kellett biztosítania, mint amelyet korábban a ROI Land Investments részére teljesített. A kérdést előterjesztő bíróság az e szerződéses munkáltató és e harmadik fél közötti gazdasági kapcsolatot is megállapította. ( 30 )

52.

Véleményem szerint ebből az következik, hogy a jogok, amelyekre FD a ROI Land Investments elleni keresetindítás érdekében hivatkozik, az FD és az R Swiss közötti egyedi munkaszerződésből erednek. Mivel a ROI Land Investments egyidejű és feltétel nélküli kötelezettségvállalása a munkaviszony egy lényeges elemére, tudniillik FD díjazására vonatkozik, az az egyedi munkaszerződés szerves részét képezi. ( 31 ) Ezért a ROI Land Investments nem egyszerű kezességvállaló, hanem az 1215/2012 rendelet 20. és 21. cikkének együttes alkalmazása révén munkáltatónak minősíthető..

53.

Meg kell azonban még vizsgálni, hogy az alapügyben mi teszi lehetővé a munkaviszony másik lényeges jellemzője, nevezetesen a munkavállaló azon kötelezettsége fennállásának megállapítását, hogy a munkáltató számára szolgáltatásokat nyújtson, amelyek ellenében díjazásban részesül. ( 32 )

54.

A munkaviszonyból eredő kötelezettségek e szigorú kölcsönösségére támaszkodva elegendő lehet annak megállapítása, hogy a szóban forgó, a munkaszerződés szerves részét képező támogatási megállapodás révén az érintett harmadik fél tényleges munkáltatói helyzetbe kerül. Másként fogalmazva, e harmadik fél azáltal, hogy ily módon garantálja a munkavállaló díjazását, azon félként jár el, akinek a javára a szolgáltatást végzik.

55.

Ugyanakkor terjedelmére tekintettel ezen, kizárólag a felek munkaviszony keretében tett kötelezettségvállalásai közötti formális kapcsolaton alapuló megoldás számomra nem tűnik teljesen kielégítőnek. Véleményem szerint e kötelezettségvállalások megtételének körülményeit is figyelembe kell venni.

56.

Következésképpen azt javaslom a Bíróságnak, hogy állapítsa meg, hogy a munkaszerződés tekintetében harmadik féllel – a munkáltató és e harmadik fél közötti kölcsönös gazdasági függés ( 33 ) keretében – kötött támogatási megállapodás e harmadik félnek az e szerződés teljesítéséhez fűződő érdekét tükrözi. A Bíróság a 2003. április 10‑i Pugliese ítéletben ( 34 ) már elfogadta ezt a szempontot.

57.

Az ezen ítélet alapjául szolgáló ügyben – a jelen ügyhöz hasonlóan – a munkaviszony egy vállalatcsoporton belül változott, és egyidejűleg kötelezettségvállalások álltak fenn. A jogvita tárgyát utazási és szállásköltségeknek a munkavállaló részére történő megfizetése képezte, amelyet a szerződés aláírását követően egy első munkáltató vállalt, ( 35 ) a munkavállaló azonban már nem e munkáltató irányítása alatt végezte munkáját. ( 36 )

58.

A Pugliese ítéletben a Bíróság úgy ítélte meg, hogy „a jogvita egyedi munkaszerződésre vonatkozik”. ( 37 ) A Bíróság, miután pontosította, hogy meg kell vizsgálni, hogy milyen mértékben áll fenn kapcsolat a szóban forgó két munkaszerződés között, ( 38 ) megállapította, hogy ha egy munkavállalót két különböző munkáltató alkalmaz, a munkavállaló perelheti az első munkáltatót a második munkáltatónál folytatott munkavégzése szerinti hely bírósága előtt, amennyiben „a második szerződés megkötése időpontjában az első munkáltatónak érdeke fűződik a munkavállaló által a második munkáltató részére, ez utóbbi által megjelölt helyen nyújtott szolgáltatáshoz”. ( 39 )

59.

A Bíróság ezt a szempontot a munkavállaló megfelelő védelmére irányuló célkitűzésnek való megfelelés érdekében alakította ki, amely a jogvita és annak elbírálására hivatott bíróság közötti szoros kapcsolat megválasztását vezérli. ( 40 ) A Bíróság ezenkívül megállapította, hogy e szempont a jogbiztonság, az előreláthatóság és a megfelelő igazságszolgáltatás követelményeire tekintettel kielégítő. ( 41 )

60.

Számomra úgy tűnik, hogy a munkavállalóval szemben kötelezettséget vállaló félnek a munkavállaló által nyújtandó szolgáltatás teljesítéséhez fűződő érdekére vonatkozó e szempont széles körben alkalmazható, ( 42 ) és nem korlátozódik azokra az esetekre, amikor több munkaszerződést kötöttek. Véleményem szerint alkalmazása kiterjeszthető azokra az esetekre, amelyekben – a jelen ügyhöz hasonlóan – a támogatási megállapodás a munkaszerződés szerves részét képezi. ( 43 ) Ez az értelmezés a Pugliese ítéletben megállapított és az 1215/2012 rendeletben megerősített elvekre ( 44 ) tekintettel számomra megfelelőnek tűnik.

61.

Mindazonáltal, figyelemmel arra, hogy egy adott csoporton belül minden vállalkozásnak bizonyos általános és közvetett érdeke fűződik az ugyanazon csoport valamennyi munkavállalója szolgáltatásainak megfelelő teljesítéséhez, javaslom a „munkavállaló által nyújtandó szolgáltatás teljesítéséhez fűződő érdek” e szempontjára vonatkozó korlátozás megállapítását, amely a „munkáltató” fogalmának meghatározására szolgál. Véleményem szerint a harmadik fél ezen érdekének közvetlennek kell lennie.

62.

A jelen ügyben megjegyzem, hogy a ROI Land Investmentsnek az előzetes döntéshozatalra utaló határozat megfogalmazása szerint „közvetlen érdeke fűződik a felperes R Swiss társasággal szembeni kötelezettségeinek teljesítéséhez”.

63.

Így a Bíróság meghatározhatja ezen érdek értékelésének bizonyos általános szempontjait, amint azt a Pugliese ítéletben is tette.

64.

Ebben az ítéletben a Bíróság pontosította, hogy a munkavállaló által nyújtandó szolgáltatás teljesítéséhez fűződő „ezen érdek fennállását nem kell alaki és kizárólagos feltételek alapján folytatott szigorú vizsgálatnak alávetni, csupán általános módon, az adott ügyben szereplő valamennyi körülmény együttes figyelembevételével kell megállapítani”. ( 45 ) A Bíróság nem kimerítő jelleggel felsorolt különböző értékelési tényezőket, ( 46 ) amelyek számomra átültethetőnek tűnnek valamely harmadik félnek a szerződéses munkáltatóval fennálló viszonyhoz fűződő érdekét illetően. E főbb tényezők a következők:

–

az a tény, hogy a munkavállalóval szerződést kötő két társaság között szervezeti, illetve gazdasági kapcsolat áll fenn; ( 47 )

–

az a tény, hogy a harmadik féllel korábban kötött szerződés megszüntetésekor vagy végén előirányozták új munkaszerződés megkötését; ( 48 )

–

az a tény, hogy valamely korábbi szerződést az új szerződés megkötésére tekintettel szüntettek meg; ( 49 )

–

az tény, hogy a szerződéses munkáltató és a harmadik fél között olyan megállapodás áll fenn, amely keretet biztosít a munkavállalóval kötött szerződések egyidejű fennállásához;

–

az a tény, hogy a harmadik fél közvetve továbbra is utasítási joggal rendelkezik a munkavállaló tekintetében; ( 50 )

–

az a tény, hogy a harmadik fél dönthet a munkavállaló szerződéses munkáltatónál folytatott tevékenységének időtartamáról.

65.

A kérdést előterjesztő bíróság megállapításai által ihletett további tényezők szintén relevánsnak tűnnek:

–

az a tény, hogy a harmadik fél különösen a munkavállaló kérelmére, korlátozás nélkül szerződéses felelősséggel tartozik a szerződéses munkáltató kötelezettségeinek teljesítéséért; ( 51 )

–

az a tény, hogy a munkavállaló által egy korábbi szerződés időtartama alatt, a harmadik fél irányítása alatt végzett feladatok jellege az új szerződés megkötését követően változatlan marad; ( 52 )

–

az a tény, hogy az említett munkavállaló a korábbi szerződés megszüntetése ellenére továbbra is köteles az említett harmadik fél számára ellátni a tevékenységét. ( 53 )

66.

E szempontok összességét illetően hozzáteszem, hogy véleményem szerint semmi ok nincs arra, hogy azokat a jogi személyekre korlátozzuk. Természetes személyek is lehetnek szerződéses munkáltatók vagy érdekelt munkáltatók egyéni vállalkozások csoportja vagy hálózata keretében.

67.

Következésképpen a kérdést előterjesztő bíróság feladata, hogy hogy e szempontok vagy más relevánsabb szempontok alapján megvizsgálja, hogy az alapügy körülményei lehetővé teszik‑e annak megállapítását, hogy a harmadik félnek közvetlen érdeke fűződik a munkavállaló által ugyanazon csoporthoz tartozó valamely másik személlyel kötött munkaszerződés keretében történő megfelelő munkavégzéshez, amiből arra lehet következtetni, hogy e harmadik fél az 1215/2012 rendelet 21. cikkének (1) bekezdése értelmében vett munkáltatónak minősíthető.

68.

Ennélfogva azt javaslom a Bíróságnak, hogy a kérdést előterjesztő bíróság által előzetes döntéshozatalra előterjesztett első kérdésre azt a választ adja, hogy az 1215/2012 rendelet 21. cikkének (1) és (2) bekezdése értelmében vett „munkáltatónak” tekinthető az a természetes vagy jogi személy, – akár valamely tagállamban rendelkezik lakóhellyel vagy székhellyel, akár nem, – akivel vagy amellyel a munkavállaló nem a munkaszerződését kötötte, hanem az e szerződés szerves részét képező olyan megállapodást, amelynek alapján ez a személy felelős a munkáltató munkavállalóval szembeni kötelezettségeinek teljesítéséért, amennyiben e személynek közvetlen érdeke fűződik az említett szerződés megfelelő teljesítéséhez.

B.   Bizonyos joghatósági szabályok kizárólagosságáról abban az esetben, ha az alperes nem valamely tagállamban rendelkezik székhellyel

69.

Előzetes döntéshozatalra előterjesztett második kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság arra az esetre, ha a Bíróság úgy ítélné meg, hogy a jogvita nem tartozik az 1215/2012 rendelet II. fejezete 5. szakaszának hatálya alá, azt kérdezi, hogy úgy kell‑e értelmezni e rendelet 6. cikkének (1) bekezdését, hogy az említett rendelet 21. cikkének (2) bekezdésére vonatkozó fenntartás kizárja a nemzeti jog joghatósági szabályainak alkalmazását.

70.

E tekintetben megjegyzem, hogy e bíróság ugyanezt a kérdést nem tette fel az ugyanezen rendelet II. fejezetének 4. szakaszában szereplő – az előzetes döntéshozatalra előterjesztett harmadik és negyedik kérdés tárgyát képező – joghatósági szabályok alkalmazását illetően, noha a problémakör azonos.

71.

Amennyiben a Bíróság az előzetes döntéshozatalra előterjesztett első kérdésre nemleges választ adna azon az alapon, hogy a munkaszerződés tekintetében harmadik fél, amelyről az alapügyben szó van, nem tekinthető munkáltatónak, a jogvita tehát nem tartozna az 1215/2012 rendelet II. fejezete 5. szakaszának hatálya alá. Következésképpen a nemzeti joghatósági szabályokat kellene alkalmazni, az alábbiakban kifejtett okok miatt.

72.

Először is, ezek a joghatósági szabályok – az e rendelet (14) preambulumbekezdésére tekintettel értelmezett 6. cikke (1) bekezdése szövegének megfelelően – főszabály szerint a valamely tagállamban lakóhellyel nem rendelkező alperesekkel szemben alkalmazandók.

73.

Másodszor, nem képzelhető el, hogy az uniós joghatósági szabályok az alkalmazási körükön kívül blokkoló hatást fejthetnének ki a nemzeti rendelkezésekre. Ezenkívül minden más elemzés azzal a hatással járna, hogy minden esetben alkalmazhatatlanná tenné a nemzeti joghatósági szabályokat.

74.

Ennélfogva a kérdést előterjesztő bíróság második kérdésére azt a választ lehetne adni, hogy abban az esetben, ha az 1215/2012 rendelet 21. cikkének (2) bekezdése nem alkalmazható, e rendelet 6. cikkének (1) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy a nemzeti jog joghatósági szabályai alkalmazandók.

75.

Ugyanakkor azt javaslom a Bíróságnak, hogy fordítsa figyelmét az a contrario értelmezésre, amely egy ilyen általánosan megfogalmazott válaszból levezethető. Számomra úgy tűnik, hogy ezt az óvatosságot indokolja a kérdést előterjesztő bíróság által a német jogi szakirodalomban megfogalmazott megjegyzésekre való hivatkozás, amelyekből az 1215/2012 rendelet 6. cikke (1) bekezdése rendelkezéseinek a fogyasztói és munkaszerződésekkel kapcsolatos jogvitákra vonatkozó szakaszokban szereplő rendelkezésekhez fűződő kapcsolatára vonatkozó kérdésfelvetés következik. ( 54 )

76.

E rendelet 6. cikkének (1) bekezdése ugyanis úgy rendelkezik, hogy ha az alperes nem rendelkezik lakóhellyel valamely tagállamban, az eljáró bíróság joghatóságát a nemzeti jog határozza meg, „figyelemmel” ( 55 ) e rendelet 18. cikkének (1) bekezdésére és 21. cikkének (2) bekezdésére. Márpedig e cikkek az érintett szakaszokban ugyanezen rendelet 17. cikkének (1) bekezdése, illetve 20. cikkének (1) bekezdése után szerepelnek, amely rendelkezések szerint „a joghatóságot a[z 1215/2012 rendelet] 6. cikk[ének] […] sérelme nélkül e szakasz határozza meg”. ( 56 )

77.

Az 1968. évi Brüsszeli Egyezményben, a 44/2001 rendelethez hasonlóan, ugyanezek a kifejezések szerepeltek: „alapján” e két jogi eszköz 4. cikkében, és „sérelme nélkül” az Egyezmény 13. cikkében, valamint a rendelet 15. és 18. cikkében. A kizárólagos joghatósági szabályoknak, továbbá az említett rendeletben a joghatóságról való megállapodásra vonatkozó szabályoknak a nemzeti jog alkalmazásának mellőzéséhez kellett vezetniük. ( 57 )

78.

Felmerül tehát a kérdés, hogy a gyengébb felet védő joghatósági szabályok beiktatásának az 1215/2012 rendeletben azonos hatókörrel kell‑e rendelkeznie. Több megközelítés is lehetséges.

79.

E rendelet 5. cikkének szövegéből, amely szerint a valamely tagállamban lakóhellyel rendelkező alperes más tagállam bíróságai előtt kizárólag az említett rendelet II. fejezetének 2–7. szakaszában megállapított rendelkezések alapján perelhető, és amely eltér az ugyanezen rendelet – harmadik országban lakóhellyel rendelkező alperesre alkalmazandó – 6. cikke (1) bekezdésének szövegétől, arra lehetne következtetni, hogy a nemzeti joghatósági szabályok az 1215/2012 rendeletben előírt szabályok mellett továbbra is alkalmazhatók. ( 58 )

80.

Azzal is lehet érvelni, hogy e rendelet 21. cikkének (2) bekezdése úgy rendelkezik, hogy a munkáltató „az (1) bekezdés b) pontjával összhangban perelhető valamely tagállam bírósága előtt”. ( 59 ) A munkavállalónak tehát választási lehetősége van az említett rendeleten alapuló, illetve a nemzeti jogból eredő joghatósági szabályok között. ( 60 )

81.

Mindazonáltal az 1215/2012 rendelet (14) preambulumbekezdésének – az e rendelet célkitűzéseire tekintettel előnyben részesítendő joghatósági szabályokkal foglalkozó – második mondata ( 61 ) alapján az is állítható, hogy az említett rendelet II. fejezetének 4. és 5. szakaszában foglalt szabályok különbségtétel nélkül kizárják a nemzeti jogszabályok alkalmazását, még akkor is, ha azok a felperesre nézve kedvezőbbek lehetnek. ( 62 )

82.

Hajlok arra, hogy egyetértsek ezzel az elemzéssel, amely az 1215/2012 rendelet koherenciáján, a korábbi rendelkezésekkel és céljaikkal való összhangján alapul, és lehetővé teszi ezáltal a nyelvi változatok eltéréseiből eredő kétségek eloszlatását.

83.

Elsősorban emlékeztetek arra, hogy az 1215/2012 rendelet 6. cikkében, az azon esetekre vonatkozó általános rendelkezések címén, amikor az alperes nem rendelkezik lakóhellyel valamely tagállamban, a nemzeti jog kizárását, amelyet korábban a kizárólagos joghatósági szabályok tekintetében írtak elő, ( 63 ) kifejezetten kiterjesztették a fogyasztók és a munkavállalók javára, fenntartva ugyanakkor a nemzeti joghatósági szabályok alkalmazásának elvét. ( 64 ) Véleményem szerint tehát az ezen elv alóli kivételekről van szó.

84.

Másodsorban megjegyzem, hogy az 1215/2012 rendeletnek a „gyengébb félnek” ( 65 ) minősített fogyasztókra és munkavállalókra vonatkozó szakaszaiban megőrizték a bizonyos általános rendelkezések, köztük e rendelet 6. cikkének alkalmazására vonatkozó fenntartást. ( 66 ) E szövegek együtteséből azt a következtetést vonom le, hogy az említett rendelet 6. cikke a harmadik államban lakóhellyel rendelkező alperes általános esetére vonatkozik, az ugyanezen rendelet 21. cikkének (2) bekezdésére történő hivatkozás pedig a munkavállaló által perelt munkáltató sajátos esetére alkalmazandó szabályokat határozza meg. Ily módon a jogalkotó úgy döntött, hogy a nemzeti szabályok alkalmazandók abban az esetben, ha az alperes munkavállaló.

85.

Következésképpen nem lehet eltérni a Bíróság által elfogadott azon elvtől, amely szerint, amennyiben az 1215/2012 rendelet II. fejezetének 5. szakaszában szereplő joghatósági szabályokat kell alkalmazni, azoknak – amiatt, hogy nemcsak sajátos, hanem kimerítő jellegűek is – elsőbbséget kell élvezniük a nemzeti joghatósági szabályokkal szemben, még akkor is, ha azok a munkavállaló számára kedvezőbbek. ( 67 )

86.

E körülmények között úgy vélem, hogy teljesül a polgári együttműködés területén alkalmazandó rendeletek azon célkitűzése, hogy egységesítsék a joghatósági összeütközésre vonatkozó szabályokat, valamint a joghatósági szabályok kiszámíthatóságának és a joghatósággal rendelkező bíróságoknak a gyengébb felek védelmét szolgáló feltételek mellett történő korlátozásának követelménye, mivel e joghatósági szabályok elvileg alkalmazandók rájuk. ( 68 )

87.

E megfontolások összességére tekintettel azt javaslom, hogy a Bíróság az előzetes döntéshozatalra előterjesztett második kérdésre azt a választ adja, hogy az 1215/2012 rendelet 6. cikkének (1) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy a nemzeti jog joghatósági szabályainak alkalmazása kizárt, amennyiben az e rendelet 21. cikke (2) bekezdésének alkalmazási feltételei teljesülnek.

C.   A fogyasztói szerződésekre vonatkozó joghatóságról

88.

Előzetes döntéshozatalra előterjesztett harmadik és negyedik kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság arra keresi a választ, hogy a jelen ügyben szereplőhöz hasonló helyzetben lévő munkavállalóra – a kérdést előterjesztő bíróság joghatóságának megalapozása érdekében – alkalmazhatók‑e a fogyasztók védelmét szolgáló rendelkezések.

89.

A harmadik kérdés az 1215/2012 rendelet 17. cikke (1) bekezdésének rendelkezéseire vonatkozik. A negyedik kérdés a „Róma I.” rendelet 6. cikke (1) bekezdésének rendelkezéseire vonatkozik. E kérdések közös tárgyát a valamely természetes személy által „kereskedelmi vagy szakmai tevékenységén kívül eső céllal” megkötött szerződések képezik.

90.

A kérdést előterjesztő bíróság szerint ( 69 ) azt kell meghatározni, hogy az e rendelkezések értelmében vett „szakmai tevékenység” nem csupán az önálló tevékenységekre, hanem a nem önálló tevékenységre is kiterjed‑e.

91.

Mivel a „Róma I.” rendelet tárgyi hatályának és rendelkezéseinek összhangban kell állniuk többek között a joghatóságra vonatkozó rendeletekkel, ( 70 ) az előzetes döntéshozatalra előterjesztett harmadik és negyedik kérdést együtt fogom vizsgálni, mégpedig először az első, majd a második részüket. Ami az 1215/2012 rendeletet illeti, a kérdést előterjesztő bíróság előzetes döntéshozatalra előterjesztett harmadik kérdését az előzetes döntéshozatalra előterjesztett első kérdésre adandó nemleges válaszra figyelemmel terjesztette elő. Mivel azt javaslom a Bíróságnak, hogy arra igenlő választ adjon, az alábbi elemzést másodlagos jelleggel fejtem ki.

1. Az 1215/2012 rendelet és a „Róma I.” rendelet értelmében vett „szakmai tevékenység” fogalmáról

92.

Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett harmadik és negyedik kérdésének első részével a kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra vár választ a Bíróságtól, hogy az 1215/2012 rendelet 17. cikkének (1) bekezdését és a „Róma I.” rendelet 6. cikkének (1) bekezdését úgy kell‑e értelmezni, hogy a „szakmai tevékenység” fogalma kiterjed a munkaviszony keretében végzett nem önálló tevékenységre.

93.

Emlékeztetek arra, hogy e tekintetben a fogyasztókat védő joghatósági szabályok egyik alkalmazási feltételéről van szó. ( 71 ) A „szakmai tevékenység” fogalmának értelmezése kényes kérdésnek bizonyul, mivel az 1215/2012 rendelet 17. cikkének különböző nyelvi változatai ( 72 ) nincsenek összhangban sem e rendeleten belül, sem a „Róma I.” rendelet 6. cikkének szövegével.

94.

A francia nyelvi változatban és néhány más nyelvi változatban ugyanis a fogyasztót az 1215/2012 rendelet 17. cikke (1) bekezdésének első mondata úgy határozza meg, mint olyan személyt, aki „szakmai tevékenységén kívül eső céllal” köt meg valamely szerződést, míg ugyanezen bekezdés c) pontjában a másik szerződő fél az, aki „kereskedelmi vagy szakmai tevékenységet folytat”. ( 73 ) Ezzel szemben a német nyelvi változatban ( 74 ) és néhány más nyelvi változatban ( 75 ) ugyanazokat a kifejezéseket használják a fogyasztó és szerződő partnere tevékenységei tekintetében. További nyelvi változatokban eltérő kifejezések szerepelnek, amelyek nem használnak azonos szavakat a fogyasztó és az alperes tevékenységének meghatározására. ( 76 )

95.

Egyébiránt a „Róma I.” rendelet 6. cikkének (1) bekezdésében a fogyasztó és a vállalkozó meghatározására használt kifejezések nem mindig felelnek meg az 1215/2012 rendelet 17. cikkében használt kifejezéseknek. Így például a francia nyelvi változatban a vállalkozót szakmai tevékenységre („activité professionnelle”), nem pedig kereskedelmi és szakmai tevékenységre („activité commerciale et professionnelle”) hivatkozással határozták meg, mint az utóbbi rendelet 17. cikke (1) bekezdésének c) pontjában.

96.

E körülmények között számomra úgy tűnik, hogy a szóban forgó rendelkezések értelmezésének a „fogyasztó” fogalmának meghatározásán kell alapulnia. ( 77 ) A Bíróság az 1215/2012 rendeletet illetően a közelmúltban emlékeztetett arra, hogy „a kizárólag az egyén magánfogyasztásával kapcsolatos szükségleteinek kielégítését célzó, szakmai tevékenységtől vagy ilyen céltól függetlenül ( 78 ) kötött szerződés tartozik azon különleges rendelkezések hatálya alá, amelyeket az említett rendelet a fogyasztó – mint gyengébbnek tartott fél – védelmére előír”. ( 79 )

97.

Így a Bíróság az – eredetileg az 1968. évi Brüsszeli Egyezményben szereplő, a fogyasztók védelmét szolgáló rendelkezések fejlődéstörténetén alapuló – állandó ítélkezési gyakorlatában nem tett egyértelmű különbséget aszerint, hogy a szakmai tevékenység önálló‑e vagy nem. ( 80 )

98.

FD azt állítja, hogy a német bíróság joghatósággal rendelkezik azon az alapon, hogy a keresete alapjául szolgáló támogatási megállapodást a szakmai tevékenységén kívül eső céllal kötötték. Annak megállapítása érdekében, hogy a nem önálló tevékenység a „fogyasztó” fogalmának körébe tartozik, FD arra hivatkozik, hogy a munkavállalók díjazásukat „szükségleteik kielégítésére” használják fel.

99.

Márpedig e logikát követve az olyan más, nem önálló vállalkozókat is be kellene vonni e körbe, mint a kézművesek, az ipari szereplők, a mezőgazdasági termelők vagy a független kereskedők, akik a mindennapi életük céljára ugyanúgy igénybe veszik a nyereségüket, mint a munkavállalók a munkabérüket. Ezenkívül, ha a fogyasztó árukat vagy szolgáltatásokat használ fel vagy fogyaszt, és ennek érdekében munkabérét használja fel, az nem tekinthető az 1215/2012 rendelet II. fejezetének 4. szakasza értelmében vett fogyasztás tárgyának.

100.

Egyébiránt rendszertani érvre is lehet hivatkozni. Az uniós jogalkotó ugyanis eltérő bíróságokat írt elő a fogyasztók és a munkavállalók számára. Egy ilyen helyzetben a fogyasztók javára szóló joghatósági szabályok hatályának kiterjesztő értelmezése ( 81 ) a jogalkotó azon döntésének megkerüléséhez vezetne, hogy különös szabályokat állapítson meg a munkavállalókra vonatkozóan, amelyek nem teszik lehetővé számukra, hogy a fogyasztókhoz hasonlóan a lakóhelyük szerinti bírósághoz forduljanak, annak érdekében, hogy az eljáró bíróság munkahelyükhöz való közelségét részesítse előnyben.

101.

Végül a Bizottsághoz hasonlóan hozzáteszem, hogy az ilyen értelmezést nem igazolhatja valamely, az 1215/2012 rendeletben elő nem irányzott helyzetre alkalmazandó rendelkezés hiánya. ( 82 )

102.

Következésképpen azt javaslom, hogy a Bíróság a kérdést előterjesztő bíróság által előzetes döntéshozatalra előterjesztett harmadik és negyedik kérdés első részére azt a választ adja, hogy az 1215/2012 rendelet 17. cikkének (1) bekezdése és a „Róma I.” rendelet 6. cikkének (1) bekezdése értelmében vett „szakmai tevékenység” fogalma kiterjed a munkaviszony keretében végzett nem önálló tevékenységre.

2. A munkáltató kötelezettségeinek teljesítését a munkavállaló számára biztosító megállapodás minősítéséről

103.

Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett harmadik és negyedik kérdésének második részével a kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra vár választ a Bíróságtól, hogy az 1215/2012 rendelet 17. cikkének (1) bekezdését és a „Róma I.” rendelet 6. cikkének (1) bekezdését úgy kell‑e értelmezni, hogy a „szakmai tevékenység” fogalmának körébe tartozik az olyan támogatási megállapodás, amelynek alapján valamely harmadik fél egy munkavállalóval szemben közvetlenül felelős a munkavállaló és a munkáltató által kötött egyedi munkaszerződésből eredő kötelezettségek teljesítéséért.

104.

E kérdés csak abban az esetben merül fel, ha a „szakmai tevékenység” fogalma nem terjed ki a nem önálló tevékenység fogalmára, ami igazolhatná, hogy a kérdést előterjesztő bíróság joghatósággal rendelkezzen.

105.

Miután korábban elvetettem ezt a megoldást, másodlagosan azt javaslom tehát a Bíróságnak, hogy a kérdést előterjesztő bíróságnak azt a választ adja, hogy a munkavállaló szembeni – jóllehet egyoldalú – kötelezettségvállalás, ( 83 ) amelynek célja a munkáltató kötelezettségei tiszteletben tartásának biztosítsa, nem pedig szükségletek kielégítése, közvetlenül kapcsolódik a munkaszerződéshez. Következésképpen az nem „szakmai tevékenységtől vagy ilyen céltól függetlenül” jött létre. ( 84 )

106.

A jelen ügyben, mivel a támogatási megállapodás megkötése körülményeinek és tartalmának ahhoz kell vezetnie, hogy azt a munkaszerződés szerves részének tekintsük, ( 85 ) ebből azt a következtetést kell levonni, hogy az FD szakmai tevékenységétől függ. E tekintetben átültethető a Bíróság azon határozata, amely a munkaszerződéseknek a 93/13/EGK irányelv ( 86 ) hatálya alól történő kizárására vonatkozott. ( 87 )

107.

Következésképpen másodlagosan azt javaslom a Bíróságnak, hogy a kérdést előterjesztő bíróság által előzetes döntéshozatalra előterjesztett harmadik és negyedik kérdés második részére azt a választ adja, hogy a munkaszerződés szerves részét képező támogatási megállapodás, amelynek alapján valamely személy felelős a munkáltató munkavállalóval szemben fennálló kötelezettségeinek teljesítéséért, az 1215/2012 rendelet 17. cikkének (1) bekezdése és a „Róma I.” rendelet 6. cikkének (1) bekezdése értelmében vett „szakmai tevékenység” fogalma alá tartozik.

V. Végkövetkeztetés

108.

A fenti megfontolásokra tekintettel azt javaslom a Bíróságnak, hogy a Bundesarbeitsgericht (szövetségi munkaügyi bíróság, Németország) által előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésekre a következő választ adja:

Elsődlegesen:

1)

A polgári és kereskedelmi ügyekben a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról szóló, 2012. december 12‑i 1215/2012/EU európai parlamenti és tanácsi rendelet 21. cikkének (1) és (2) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy az a természetes vagy jogi személy, – akár valamely tagállamban rendelkezik lakóhellyel vagy székhellyel, akár nem, – akivel vagy amellyel a munkavállaló nem a munkaszerződését kötötte, hanem az e szerződés szerves részét képező olyan megállapodást, amelynek alapján ez a személy felelős a munkáltató munkavállalóval szembeni kötelezettségeinek teljesítéséért, „munkáltatónak” tekinthető, amennyiben e személynek közvetlen érdeke fűződik az említett szerződés megfelelő teljesítéséhez. Az ilyen közvetlen érdek fennállását a kérdést előterjesztő bíróságnak átfogóan, az ügy összes körülményét figyelembe véve kell értékelnie.

2)

Az 1215/2012 rendelet 6. cikkének (1) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy a nemzeti jog joghatósági szabályainak alkalmazása kizárt, amennyiben e rendelet 21. cikke (2) bekezdésének alkalmazási feltételei teljesülnek.

Másodlagosan, arra az esetre, ha a Bíróság úgy ítélné meg, hogy a jogvita nem tartozik az 1215/2012 rendelet 21. cikke (2) bekezdésének hatálya alá:

3)

Az 1215/2012 rendelet 17. cikkének (1) bekezdését, valamint a szerződéses kötelezettségekre alkalmazandó jogról szóló, 2008. június 17‑i 593/2008/EK európai parlamenti és tanácsi rendelet („Róma I.” rendelet) 6. cikkének (1) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy a „szakmai tevékenység” fogalma kiterjed a munkaviszony keretében végzett nem önálló tevékenységre.

4)

Az 1215/2012 rendelet 17. cikkének (1) bekezdését és az 593/2008 rendelet 6. cikkének (1) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy a „szakmai tevékenység” fogalmának körébe tartozik a munkaszerződés szerves részét képező támogatási megállapodás, amelynek alapján valamely személy felel a munkáltató munkavállalóval szemben fennálló kötelezettségeinek teljesítéséért.


( 1 ) Eredeti nyelv: francia.

( 2 ) HL 2012. L 351., 1. o.

( 3 ) HL 2008. L 177., 6. o.; helyesbítés: HL 2009. L 309., 87. o. A továbbiakban: „Róma I.” rendelet.

( 4 ) Az előzetes döntéshozatalra utaló határozat szerint a Landesarbeitsgericht (munkaügyi fellebbviteli bíróság, Németország) – ROI Land Investments által nem vitatott – megállapításai szerint a szolgáltatási jogviszonyt kizárólag „adóoptimalizálási” okokból „helyezték át” az R Swiss‑hez anélkül, hogy FD tevékenysége – amely abban állt, hogy az európai piacon, Németországot is beleértve, befektetőket szerezzen az előbbi ingatlanprojektjeihez – változott volna.

( 5 ) A kérdést előterjesztő bíróság megállapításai szerint a ROI Land Investmentsről van szó.

( 6 ) Nem került megjelölésre, hogy FD megfelel‑e a munkáltató fizetésképtelensége esetén a munkavállalók védelméről szóló, 2008. október 22‑i 2008/94/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv (HL 2008. L 283., 36. o.) alapján Németországban létrehozott garanciarendszerben részesüléshez szükséges feltételeknek.

( 7 ) A polgári és kereskedelmi ügyekben a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról szóló, 2000. december 22‑i tanácsi rendelet (HL 2001. L 12., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 19. fejezet, 4. kötet, 42. o.; helyesbítések: HL 2006. L 242., 6. o., HL 2011. L 124., 47. o.).

( 8 ) Lásd különösen: 2016. november 16‑iSchmidt ítélet (C‑417/15, EU:C:2016:881, 26. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat); a fogyasztói szerződéseket illetően: 2019. október 3‑iPetruchová ítélet (C‑208/18, EU:C:2019:825, 38. pont). Ezt az elvet felidézi az 1215/2012 rendelet (34) preambulumbekezdése az 1978. október 9‑i egyezménnyel (HL 1978. L 304., 1. o.), az 1982. október 25‑i egyezménnyel (HL 1982. L 388., 1. o.) és az 1989. május 26‑i egyezménnyel (HL 1989. L 285., 1. o.) módosított, a polgári és kereskedelmi ügyekben a joghatóságról, valamint a határozatok végrehajtásáról szóló, 1968. szeptember 27‑i brüsszeli egyezmény (HL 1972. L 299., 32. o.) (a továbbiakban: 1968. évi Brüsszeli Egyezmény) helyébe lépő rendeletek vonatkozásában.

( 9 ) Az e rendelkezések ítélkezési gyakorlatbeli és jogalkotási előzményeinek részletes felidézését lásd: Gaudemet‑Tallon, H., és Ancel, M.‑É., Compétence et exécution des jugements en Europe – Règlements 44/2001 et 1215/2012, Conventions de Bruxelles (1968) et de Lugano (1998 et 2007), L. G. D. J., Paris, 2018, 6. kiadás, 457. és azt követő oldalak, valamint Grušić, U., The European Private International Law of Employment, Cambridge University Press, Cambridge, 2015, 58–62. o.

( 10 ) Lásd az 1968. évi Brüsszeli Egyezmény 5. cikkének (1) bekezdése, a 44/2001 rendelet 19. cikke és az 1215/2012 rendelet 21. cikke közötti egybeesést. E rendelkezések áttekintő táblázata elérhető a következő internetcímen: http://www.lynxlex.com/sites/default/files/files/Tableau%20panoramique%20de%20Bruxelles%20%C3%A0%20Lugano.pdf.

( 11 ) Így a munkavállaló az említett rendelet 21. cikke (1) bekezdése b) pontjának rendelkezései értelmében perelheti munkáltatóját valamely tagállamban a szokásos munkavégzési helye vagy bizonyos feltételek mellett azon telephely helyének bírósága előtt, amely a munkavállalót foglalkoztatta.

( 12 ) Ezt az egyezményt az Európai Közösség nevében a 2008. november 27‑i 2009/430/EK tanácsi határozattal (HL 2009. L 147., 1. o.) hagyták jóvá (ún. második Luganói Egyezmény).

( 13 ) Lásd ebben az értelemben: 2021. szeptember 30‑iCommerzbank ítélet (C‑296/20, EU:C:2021:784, 33. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

( 14 ) Lásd: 2017. szeptember 14‑iNogueira és társai ítélet (C‑168/16 és C‑169/16, EU:C:2017:688, 55. pont); 2019. május 8‑iKerr ítélet (C‑25/18, EU:C:2019:376, 36. pont).

( 15 ) Lásd: 2021. április 22‑iAustrian Airlines ítélet (C‑826/19, EU:C:2021:318, 22. pont).

( 16 ) Lásd különösen: 2020. december 10‑iPersonal Exchange International ítélet (C‑774/19, a továbbiakban: Personal Exchange International, EU:C:2020:1015, 27. pont).

( 17 ) Szemléltetésképpen lásd: 2016. január 21‑iSOVAG ítélet (C‑521/14, EU:C:2016:41, 37. pont).

( 18 ) A fogyasztói szerződéseket illetően lásd különösen: 1993. január 19‑iShearson Lehman Hutton ítélet (C‑89/91, EU:C:1993:15, 16. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat); Personal Exchange International ítélet (24. pont). A munkaszerződéseket illetően lásd különösen: 2008. május 22‑iGlaxosmithkline és Laboratoires Glaxosmithkline ítélet (C‑462/06, EU:C:2008:299, 28. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

( 19 ) A Bíróság szociális biztonsággal, munkaviszonyokkal és nemzetközi magánjoggal kapcsolatos ítélkezési gyakorlatából levezetett különböző szempontok újabb keletű felidézéséért lásd még: Pikamäe főtanácsnok AFMB és társai ügyre vonatkozó indítványa (C‑610/18, EU:C:2019:1010, 41–55. pont).

( 20 ) Lásd e tekintetben: 2021. február 25‑iMarkt24 ítélet (C‑804/19, EU:C:2021:134, 24. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

( 21 ) Az ilyen alárendeltségi viszony hiányában a felek közötti viszony szolgáltatás nyújtására irányuló szerződésnek minősíthető, amely az 1215/2012 rendelet 7. cikke 1. pontja b) alpontja második franciabekezdésének hatálya alá tartozik. Lásd ebben az értelemben: 2015. szeptember 10‑iHolterman Ferho Exploitatie és társai ítélet (C‑47/14, a továbbiakban: Holterman Ferho Exploitatie és társai ítélet, EU:C:2015:574, 51. és 58. pont). E rendelkezés azonban csak a valamely tagállamban lakóhellyel rendelkező alperesre alkalmazható.

( 22 ) Lásd különösen: 2019. április 11‑iBosworth és Hurley ítélet (C‑603/17, EU:C:2019:310, 25. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat); 2021. február 25‑iMarkt24 ítélet (C‑804/19, EU:C:2021:134, 25. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

( 23 ) Lásd: Bosworth és Hurley ítélet (C‑603/17, EU:C:2019:310, 26. és 27. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat). Lásd még analógia útján: 2011. december 15‑iVoogsgeerd ítélet (C‑384/10, a továbbiakban: Voogsgeerd ítélet, EU:C:2011:842, 62. pont).

( 24 ) Lásd: Holterman Ferho Exploitatie és társai ítélet (41. pont). A „munkavállaló” EUMSZ 45. cikk értelmében vett fogalmának felidézéséért lásd ezenkívül: Trstenjak főtanácsnok Voogsgeerd ügyre vonatkozó indítványa (C‑384/10, EU:C:2011:564, 88. pont); Holterman Ferho Exploitatie és társai ítélet (41. pont).

( 25 ) Összehasonlításként lásd: Voogsgeerd ítélet (65. pont), amelyben a Bíróság a szerződéses kötelezettségekre alkalmazandó jogról szóló, Rómában, 1980. június 19‑én aláírásra megnyitott egyezmény (HL 1980. L 266., 1. o.; magyar nyelven: HL 2005. C 169., 10. o.) tekintetében úgy ítélte meg, hogy „a munkáltatóként hivatalosan megjelölt vállalkozástól eltérő, ezen előbbi vállalkozással kapcsolatban álló vállalkozás telephelye akkor minősülhet »telephelynek«, ha objektív tényezők egy attól eltérő valós helyzet megállapítását teszik lehetővé, mint amely a szerződés feltételeiből kitűnik, és ez még arra az esetre is értendő, ha a vezetési hatáskört e másik vállalkozásra hivatalosan nem ruházták át”.

( 26 ) Lásd: Holterman Ferho Exploitatie és társai ítélet (39. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

( 27 ) A munkavállalót bizonyos mértékben az e társaság szervezeti keretei közé vonó tartós kapcsolat keresését illetően lásd: Holterman Ferho Exploitatie és társai ítélet (45. pont). Szemléltetésképpen lásd még: Saugmandsgaard Øe főtanácsnok Bosworth és Hurley ügyre vonatkozó indítványa (C‑603/17, EU:C:2019:65, 104. és 105. pont).

( 28 ) Lásd e tekintetben: Jacobs főtanácsnok Pugliese ügyre vonatkozó indítványa (C‑437/00, EU:C:2002:511, 38. pont). Lásd még: Saugmandsgaard Øe főtanácsnok Bosworth és Hurley ügyre vonatkozó indítványa (C‑603/17, EU:C:2019:65, 109. pont).

( 29 ) Lásd a jelen indítvány 16. és 24. pontját, valamint 4. lábjegyzetét.

( 30 ) Lásd a jelen indítvány 14 és 15. pontját.

( 31 ) Ebben az értelemben biztosított az összhang a „Róma I.” rendelettel, amelynek 8. cikke kijelöli a munkaszerződésre alkalmazandó jogot. Lásd analógia útján, a jogalkotó által meghatározott szempontok alkalmazási feltételeit illetően: Voogsgeerd ítélet (44–51. pont).

( 32 ) Lásd a jelen indítvány 43. pontját.

( 33 ) Lásd a jelen indítvány 50. és 52. pontját.

( 34 ) C‑437/00, a továbbiakban: Pugliese ítélet, EU:C:2003:219.

( 35 ) Lásd: Pugliese ítélet (6. és 10. pont).

( 36 ) A munkavállaló egymást követően két munkaszerződést kötött két munkáltatóval. Az első munkáltatót teljes mértékben tájékoztatták a második szerződés megkötéséről, és az hozzájárult ahhoz, hogy az első szerződés felfüggesztésre kerüljön (ezen ítélet 13. pontja) a munkavállaló másik társasághoz történő áthelyezése miatt, amely társaságban e munkáltató 21%‑os részesedéssel rendelkezett (az említett ítélet 5. pontja).

( 37 ) Pugliese ítélet (15. pont). A Pugliese ügyre vonatkozó indítványának (C‑437/00, EU:C:2002:511) 44. pontjában Jacobs főtanácsnok a következő kérdést vizsgálta: „»[e]gyedi munkaszerződéssel kapcsolatos ügyre« vonatkozik‑e a jogvita”? A főtanácsnok ezen indítvány 45. és azt követő pontjaiban úgy ítélte meg, hogy a munkavállaló és az alperes közötti kapcsolatot nem kell megkülönböztetni az 1968. évi brüsszeli egyezmény 5. cikkének 1. pontja értelmében vett munkaszerződéstől annak ellenére, hogy az alperes részére történő munkavégzési kötelezettséget felfüggesztették, valamint annak ellenére, hogy a jogvita tárgya az eredeti munkaszerződéstől eltérő megállapodás teljesítése volt. A főtanácsnok megállapította többek között, hogy a szóban forgó megállapodások „olyan egységet képeznek, amely munkaszerződés jellegű, és e jellegét soha nem veszítette el”, rámutatva arra, hogy e szerződés joghatásai, amelyeket fenntartottak, – mint például a biztosítási járulékok megfizetése és a szolgálati idő elismerése – a munkáltatónak a munkavállalójával szembeni jellegzetes kötelezettségeknek minősülnek.

( 38 ) Lásd: Pugliese ítélet (21. pont).

( 39 ) Ezen ítélet 23. pontja. Kiemelés tőlem.

( 40 ) Lásd: Pugliese ítélet (17. és 18. pont). Lásd ugyanebben az értelemben: 2018. június 21‑iPetronas Lubricants Italy ítélet (C‑1/17, EU:C:2018:478, 23. és 24. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

( 41 ) Lásd: Pugliese ítélet (16. pont).

( 42 ) Lásd ugyanebben az értelemben: Saugmandsgaard Øe főtanácsnok Bosworth és Hurley ügyre vonatkozó indítványa (C‑603/17, EU:C:2019:65, 109. pont).

( 43 ) Lásd a jelen indítvány 52. pontját.

( 44 ) Lásd e rendelet (15), (16), (18) és (21) preambulumbekezdését. Lásd analógia útján: 2018. október 4‑iFeniks ítélet (C‑337/17, EU:C:2018:805, 34. és 36. pont).

( 45 ) Pugliese ítélet (24. pont).

( 46 ) Pugliese ítélet (24. pont).

( 47 ) Lásd a jelen ügyben a jelen indítvány 14. és 15. pontját.

( 48 ) Lásd a jelen ügyben a jelen indítvány 14. pontját.

( 49 ) Lásd e tekintetben a jelen indítvány 14. pontját.

( 50 ) Ami a kérdést előterjesztő bíróság megállapításai szerint a jelen ügyben nem áll fenn. Lásd a jelen indítvány 47. pontját, összevetve a jelen indítvány 49. pontjával.

( 51 ) Lásd a jelen ügyben a jelen indítvány 16. és 24. pontját.

( 52 ) Lásd a jelen ügyben a jelen indítvány 24. pontját.

( 53 ) Lásd a jelen indítvány 4. lábjegyzetében felidézett megfontolásokat.

( 54 ) Lásd ugyanebben az értelemben: Gaudemet‑Tallon, H., és Ancel, M.‑É., Compétence et exécution des jugements en Europe – Règlements 44/2001 et 1215/2012, Conventions de Bruxelles (1968) et de Lugano (1998 et 2007), L. G. D. J., Paris, 2018, 6. kiadás, 464. o., valamint a 167. lábjegyzet.

( 55 ) Ugyanarról a kifejezésről van szó, mint amelyet az 1215/2012 rendelet 4. cikke is használ.

( 56 ) Kiemelés tőlem. Lásd továbbá ugyanezt a szövegezésbeli eltérést a német, az angol és a lengyel nyelvi változatban.

( 57 ) Megjegyzem azonban, hogy a 44/2001 rendeletben, csakúgy, mint az 1215/2012 rendeletben, e cikkekben ugyanazok a kifejezések szerepelnek a spanyol („sin perjuicio”), a dán („jf. dog”), az olasz („salva/fatto salvo”), a holland („onverminderd”), a portugál („sem prejuízo”) és a svéd („om inte annat”) nyelvi változatban.

( 58 ) Lásd ebben az értelemben: Garcimartín Álferez, F. J., és Sánchez Fernández, S., „El nuevo reglamento Bruselas I: qué ha cambiado en el ámbito de la competencia judicial”, Revista española de derecho europeo, Marcial Pons Ediciones Jurídicas y Sociales, Madrid, 48. szám, 2013, 3–6. o., valamint Pohl, M., „Die Neufassung der EuGVVO – im Spannungsfeld zwischen Vertrauen und Kontrolle”, Praxis des Internationalen Privat‑ und Verfahrensrechts (IPRax), Verlag Ernst und Werner Gieseking GmbH, Köln, 2. kötet, 2013, 109–111. o.

( 59 ) Kiemelés tőlem.

( 60 ) Lásd: Nord, N., „Refonte du règlement »Bruxelles I« et protection du travailleur”, La Semaine Juridique Social, LexisNexis, Paris, 52. szám, 2014, 3. o., 19. pont.

( 61 )

( 62 ) Lásd e tekintetben: Nord, N., „Refonte du règlement »Bruxelles I« et protection du travailleur”, La Semaine Juridique Social, LexisNexis, Paris, 52. szám, 2014, 3. és 4. o., 20. pont. A munkaszerződésekre vonatkozó szabályokat illetően lásd: Cuniberti, G., „La réforme du Règlement Bruxelles I”, Droit et procédure – EJT, Dalloz, Paris, 2. szám, 2013, 37. pont.

( 63 ) Lásd ebben az értelemben: a polgári és kereskedelmi ügyekben a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról szóló, 1968. szeptember 27‑i egyezményről szóló, P. Jenard által készített jelentés (HL 1979. C 59., 1. o.), különösen a 21. o. A továbbiakban: Jenard‑jelentés.

( 64 ) E rendelkezés történeti előzményeit illetően lásd: Gaudemet‑Tallon, H., és Ancel, M.‑É., Compétence et exécution des jugements en Europe – Règlements 44/2001 et 1215/2012, Conventions de Bruxelles (1968) et de Lugano (1998 et 2007), L. G. D. J., Paris, 2018, 6. kiadás, 137. o.

( 65 ) E rendelet (18) preambulumbekezdése.

( 66 ) Ez a kifejezés a Jenard‑jelentésből (op. cit., 33. o.) származik.

( 67 ) Lásd ebben az értelemben: 2008. május 22‑iGlaxosmithkline és Laboratoires Glaxosmithkline ítélet (C‑462/06, EU:C:2008:299, 18. pont); 2021. február 25‑iMarkt24 ítélet (C‑804/19, EU:C:2021:134, 33. és 34. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

( 68 ) Lásd ugyanebben az értelemben: Nord, N., „Refonte du règlement »Bruxelles I« et protection du travailleur”, La Semaine Juridique Social, LexisNexis, Paris, 52. szám, 2014, 3. és 4. o., 20. pont, valamint Cuniberti, G., „La réforme du Règlement Bruxelles I”, Droit et procédures – EJT, Dalloz, Paris, 2. szám, 2013, 37. pont. Lásd még: Temming, F., és Glatz, P., „Vorlagen an den EuGH, Arbeitsrecht, Haftung aus Arbeitsvertrag/Rechtsnachfolger”, Zeitschrift für europäisches Sozial‑ und Arbeitsrecht (ZESAR), Erich Schmidt Verlag, Berlin, 5/6. szám, 2021, 230. o., különösen 232. o.

( 69 ) Lásd a jelen indítvány 26. pontját és 74. lábjegyzetét.

( 70 ) Lásd a jelen indítvány 35. pontját.

( 71 ) Lásd: 2020. március 26‑iPrimera Air Scandinavia ítélet (C‑215/18, EU:C:2020:235, 56. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat); Personal Exchange International ítélet (27. pont).

( 72 ) A korábbi 44/2001 rendelet 15. cikkének szövege azonos volt. Lásd e tekintetben a Personal Exchange International ítélet alapjául szolgáló ügyben a kérdést előterjesztő bíróság által a szlovén nyelvi változat alapján megfogalmazott kétségeket (ezen ítélet 21. pontja).

( 73 ) Kiemelés tőlem. Ugyanez a kettősség áll fenn a spanyol és az olasz nyelvi változatban.

( 74 ) E két bekezdésben a „berufliche oder gewerbliche Tätigkeit” kifejezés szerepel. A kérdést előterjesztő bíróság pontosításai szerint e kifejezés értelmezésének nehézsége a „gewerblich” kifejezésnek a „beruflich” kifejezéssel való összekapcsolásából ered, amely utóbbi igen tág jelentéssel bír. Ebből arra lehet következtetni, hogy az csak az önálló vagy szabadfoglalkozású tevékenységekre vonatkozik.

( 75 ) Lásd például a lengyel („zawodową lub gospodarczą”) vagy a portugál („atividade comercial ou profissional”) nyelvi változatot. A dán nyelvi változatban egy kifejezés („erhvervsmæssige virksomhed”) szerepel, azonban szintén kétszer, egységes módon.

( 76 ) Lásd például angol („trade or profession”/„commercial or professional activities”), holland („bedrijfs of beroepsmatig”/„commerciële of beroepsactiviteiten”), vagy svéd („affärsverksamhet eller yrkesverksamhet”/„kommersiell verksamhet eller yrkesverksamhet”) nyelven.

( 77 ) Megjegyzem, hogy az általam megvizsgált nyelvi változatokban a „fogyasztó” kifejezés olyan személyt jelöl, aki csupán felhasznál valamely árut vagy szolgáltatást. Így a fogyasztó fordított helyzetben van, mint a munkavállaló, aki a munkáltatója javára árukat termel vagy szolgáltatásokat kínál. Lásd ebben az értelemben: Personal Exchange International ítélet (38. pont).

( 78 ) Kiemelés tőlem.

( 79 ) 2019. október 3‑iPetruchová ítélet (C‑208/18, EU:C:2019:825, 42. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat). Lásd még, a 44/2001 rendelet 15–17. cikkét illetően ugyanezen szempontok részben általános jelleggel történő felidézéséért: Personal Exchange International ítélet (29–31. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

( 80 ) Lásd: a P. Schlosser által a Dán Királyságnak, Írországnak, valamint Nagy‑Britannia és Észak‑Írország Egyesült Királyságának a a polgári és kereskedelmi ügyekben a joghatóságról, valamint a határozatok végrehajtásáról szóló Egyezményhez, valamint az ezen Egyezmény Bíróság általi értelmezésére vonatkozó jegyzőkönyvhöz való csatlakozásáról szóló egyezményről készített jelentés (HL 1979. C 59., 71. o.) (különösen: 118. o., 153. pont); 2013. március 14‑iČeská spořitelna ítélet (C‑419/11, EU:C:2013:165, 32. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

( 81 ) Lásd összehasonlításképpen: Personal Exchange International ítélet, amely egy pókerjátékra vonatkozó, olyan személy által interneten kötött szerződésre vonatkozott, aki rendszeresen jelentős nyereményekre tett szert.

( 82 ) E tekintetben a kérdést előterjesztő bíróság hangsúlyozta, hogy a pozitív jog jelenlegi állapotában az 1215/2012 rendelet (14) és (18) preambulumbekezdésében kimondott, a gyengébb fél védelmére irányuló célkitűzés nem teljesülne, ha el kellene fogadni, hogy egy vállalatcsoporton belüli munkavállalóval szemben a munkaviszonyára hivatkozzanak annak kizárása érdekében, hogy a fogyasztókra alkalmazandó joghatósági szabályok vonatkozzanak rá, vagy ellenkezőleg, az ilyen munkaviszony hiányára hivatkoznának az e rendeletben a munkavállalók érdekében rögzített szabályok alkalmazhatatlanságának igazolása érdekében.

( 83 ) Lásd analógia útján: 2009. május 14‑iIlsinger ítélet (C‑180/06, EU:C:2009:303, 51. pont).

( 84 ) Lásd a jelen indítvány 96. pontját.

( 85 ) Lásd a jelen indítvány 52. pontját.

( 86 ) A fogyasztókkal kötött szerződésekben alkalmazott tisztességtelen feltételekről szóló, 1993. április 5‑i tanácsi irányelv (HL 1993. L 95., 29. o.; magyar nyelvű különkiadás 15. fejezet, 2. kötet, 288. o.).

( 87 ) Lásd: 2019. március 21‑iPouvin és Dijoux ítélet (C‑590/17, EU:C:2019:232, 32. pont).