12

A felperesek azt kérik, hogy a Törvényszék:

13

Az OHIM és a beavatkozó fél lényegében azt kérik, hogy a Törvényszék:

16

A felperes lényegében azt állítja, hogy nem egyeztethető össze a közösségi védjegyről szóló, módosított 40/94/EK tanácsi rendelet végrehajtásáról szóló, 1995. december 13‑i 2868/95 bizottsági rendelet (HL L 303., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 17. fejezet, 1. kötet, 189. o.) 22. szabályának a 40/94 rendelet 79. és 79a. cikkével összefüggésben értelmezett (4) bekezdésével az, ha a törlési osztály előtti bizonyítás céljából két CD‑ROM‑ot, a fellebbezési tanács előtt pedig ezeken felül még egy CD‑ROM‑ot használnak. Szerinte ezért elfogadhatatlan bizonyítékokról van szó, ahogyan ezt az OHIM egy másik fellebbezési tanácsa egy másik ügyben korábban már megállapította.

17

A beavatkozó felek által támogatott OHIM lényegében egyrészt arra hivatkozik, hogy a tényleges védjegyhasználat igazolásának módja és módja és eszközei nincsenek korlátozva, másrészt, hogy a szóban forgó eljárási szabályok nem zárják ki a fentiek benyújtását.

18

E tekintetben a 207/2009 rendelet (10) preambulumbekezdéséből az következik, hogy a jogalkotó úgy ítélte meg, hogy valamely korábbi védjegyet csak akkor indokolt oltalomban részesíteni, ha azt ténylegesen használták. E preambulumbekezdéssel összhangban az említett rendelet 57. cikkének (2) és (3) bekezdése úgy rendelkezik, hogy a közösségi védjegy jogosultja kérheti annak igazolását, hogy a törlési kérelem benyújtását megelőző öt évben, valamint adott esetben a közösségi védjegybejelentés meghirdetését megelőző öt évben a korábbi védjegyet ténylegesen használták azon a területen, ahol oltalom alatt állt.

19

A megtámadott határozat 6. és 20. pontjából kitűnik, hogy a beavatkozó felek a felperesnek a korábbi védjegyek tényleges használatának igazolására irányuló kérelmére válaszul két CD‑ROM‑ot nyújtottak be a törlési osztályhoz, amelyek többek között fényképeket, számlákat, katalógusokat és internetről kinyomtatott oldalakat tartalmaztak. Miután azonban a törlési osztály megállapította, hogy a tényleges használatot mindkét, a 207/2009 rendelet 57. cikkének (2) bekezdésében szereplő időszak tekintetében együttesen kell bizonyítani, azaz a jelen ügyben a 2000. december 12. és 2005. december 11. közötti időszak (a közösségi védjegybejelentés meghirdetését megelőző öt év, a továbbiakban: első időszak), és a 2005. december 23. és 2010. december 22. közötti időszak (a törlési kérelem benyújtását megelőző öt év, a továbbiakban: második időszak) tekintetében, és hogy nem terjesztettek elő bizonyítékot az első időszakot illetően, így a törlési kérelmet el kell utasítani, a beavatkozó felek a fellebbezési tanács előtti fellebbezési eljárás keretében egy új CD‑ROM‑ot nyújtottak be, amely többek között 2001–2010‑re vonatkozóan tartalmazott dokumentumokat és több számlát, ahogyan ezt a megtámadott határozat 40. pontja ismerteti.

20

A fellebbezési tanács az összes elé terjesztett bizonyítékot figyelembe vette. A fellebbezési tanács – ahogyan ez a megtámadott határozat 22. pontjában szerepel – elutasította a felperes azon bírálatát, miszerint a vizsgálatot rendkívül megnehezítette az a tény, hogy a bizonyítékokat CD‑ROM‑on nyújtották be, és lényegében úgy ítélte meg, hogy az említett érv nem elegendő ahhoz, hogy a szóban forgó CD‑ROM‑ok tartalmának bizonyító erejét gyengítse.

21

E tekintetben elöljáróban rá kell mutatni arra, hogy az OHIM a Törvényszék által feltett írásbeli kérdésre válaszul és a tárgyaláson megerősítette, hogy nem tartja fenn e jogalappal szemben a válaszbeadványban említett azon elfogadhatatlansági kifogást, miszerint a felperes nem hivatkozhat első ízben a Törvényszék előtt arra, hogy a CD‑ROM‑on történő bizonyítékbenyújtás nem volt megfelelő.

22

A Törvényszék mindenesetre tisztázza, hogy a jogalapot elfogadhatónak tartja. Mivel ugyanis a fellebbezési tanács a szóban forgó eljárási szabályokat a CD‑ROM‑on benyújtott bizonyítékok megvizsgálását elfogadva alkalmazta, ez a kérdés az előtte folyamatban lévő eljárás részét képezi. Következésképpen a felperes felhozhatja ezt a jogalapot első ízben a Törvényszék előtt, és annak vizsgálata nem ellentétes a Törvényszék 1991. május 2‑i eljárási szabályzata 135. cikkének 4. §‑ával, amely szerint a felek beadványai nem változtathatják meg a fellebbezési tanács előtti eljárás tárgyát.

23

Érdemi szempontból a 2868/95 rendeletnek 22. szabálya, amelyet – miként ez az említett rendelet 40. szabályának (6) bekezdéséből is következik – a törlési eljárásokban is alkalmazni kell, (4) bekezdésében azt tartalmazza, hogy „a bizonyítékot a 79. és 79a. szabállyal összhangban nyújtják be, és a bizonyításnak lehetőleg [helyesen: főszabály szerint] az iratokra és az olyan tárgyi bizonyítékokra kell szorítkoznia, mint például a csomagolóanyagok, címkék, árjegyzékek, katalógusok, számlák, fényképek, újsághirdetések és […] írásbeli nyilatkozatok.”

24

E rendelkezésből az következik, hogy a bizonyítási eszközök itt található felsorolása (csomagolóanyagok, címkék, számlák stb.) nem kimerítő jellegű, mivel a rendelkezésben az áll, hogy a bizonyításnak „főszabály szerint [a felsorolt példákra] kell szorítkoznia”.

25

Ezenkívül az ítélkezési gyakorlat is megerősíti, hogy a tényleges védjegyhasználat igazolásának módjai és eszközei nem korlátozottak (2011. szeptember 15‑i centrotherm Clean Solutions kontra OHIM – Centrotherm Systemtechnik [CENTROTHERM] ítélet, T‑427/09, EBHT, EU:T:2011:480, 46. pont). Az említett ítéletből kitűnik, hogy a Törvényszék – válaszul ebben az ügyben a felperes azon érvére, hogy a piac és az érintett kereskedelmi ügyfélkör sajátosságára tekintettel nehéz olyan tipikus bizonyítási eszközöket összegyűjteni, mint például a fényképek vagy a reklámanyagok – lényegében arra kívánt emlékeztetni, hogy a védjegyhasználat bizonyításának eszközei többfélék lehetnek.

26

Ez utóbbi ügy összefüggésein túlmenően világos azonban, hogy nincsenek kizárva az olyan bizonyítási eszközök, mint az audio‑ és videoanyagok, így például a rádióban vagy televízióban sugárzott reklámhirdetések. Márpedig ezek rendszerint informatikai adattároló eszközön, például CD‑ROM‑on vagy pendrive‑on férhetők hozzá, és nem mutathatók be papíralapú eszközön vagy az ilyen dokumentum digitalizált változatában.

27

Ez nem vonatkozik a jelen ügyben vitatott olyan bizonyítási eszközökre, mint a számlák vagy katalógusok (lásd a fenti 19. pontot), amelyeket be lehetett volna nyújtani papíralapú eszközön vagy beszkennelt dokumentumokat tartalmazó fájlként, de amelyeket benyújtás céljából CD‑ROM‑on tároltak.

28

Még ha a CD‑ROM‑on tárolt bizonyítékok nem is ütköznek a fenti 23–26. pontban ismertetett elvekbe, a feltett kérdés akkor is mindenekelőtt a bizonyítékok OHIM‑nak történő továbbítására vonatkozik.

29

A bizonyítékok CD‑ROM‑on történő továbbítása azonban – a felperes állításával ellentétben – nem ütközik a felperes által hivatkozott, kifejezetten a nyilatkozatok OHIM‑nak történő továbbítására vonatkozó, 2868/95 rendeletben foglalt rendelkezésekbe.

30

E tekintetben a 2868/95 rendelet 22. szabályának a fenti 23. pontban idézett (4) bekezdéséből az tűnik ki, hogy a bizonyítékokat az említett rendelet 79. és 79a. szabályával összhangban kell benyújtani.

31

A 2868/95 rendelet 79. szabálya a következőket mondja ki:

„A közösségi védjegybejelentést, valamint a rendeletben előírt egyéb kérelmeket és [az OHIM‑nak] címzett egyéb közlést a következőképpen kell benyújtani:

[…]

32

A jelen ügy – ahogyan ezt az OHIM helyesen megállapítja – nem tartozik sem a 2868/95 rendelet 79. szabálya b) pontjának hatálya alá, amely a távmásoló útján történő továbbításra vonatkozik, sem pedig ugyanezen rendelet 79. szabálya d) pontjának hatálya alá, amely az elektronikus úton történő továbbításra vonatkozik, mivel a szóban forgó CD‑ROM‑okat egy aláírt dokumentum mellékleteként, postai úton továbbították. Valójában a 2868/95 rendelet 79. szabályának a) pontja vonatkozik ugyanis erre az esetre, anélkül azonban, hogy korlátozná a benyújtott iratok mellékleteként előterjesztett bizonyítékok tárolását lehetővé tévő adattárolók fajtáit.

33

Ennek az elemzésnek nem mond ellent a 2868/95 rendelet 79a. szabálya sem, amely a 79. szabály a) pontjában említett írásbeli közlések mellékletével kapcsolatban pontosítja, hogy „[h]a [az OHIM‑nál] folyó, egynél több felet érintő eljárásban részt vevő valamely fél iratot vagy bizonyító erejű okiratot [helyesen: bizonyítékot] nyújt be a 79. szabály a) pontjával összhangban, az iratot vagy bizonyító erejű okiratot [helyesen: bizonyítékot], csakúgy mint az irat minden mellékletét annyi példányban kell benyújtani, ahány fél részt vesz az eljárásban.” Márpedig a jelen ügyben az említett 79a. szabály betartását úgy biztosították, hogy a szóban forgó CD‑ROM‑ot az OHIM kérésére két példányban nyújtották be, amelyek közül az egyiket megküldték a felperesnek.

34

Természetesen nem kizárt, hogy a papíralapú eszközhöz vagy a beszkennelt dokumentumokat tartalmazó, egyszerű fájlhoz képest, amely nyomtatással könnyen sokszorosítható, a bizonyítékoknak a több elektronikus fájlt tartalmazó CD‑ROM‑on történő benyújtása megnehezíti a bizonyítékok vizsgálatát.

35

E tekintetben a használatra vonatkozó bizonyítékokat CD‑ROM‑on benyújtó feleknek kell biztosítaniuk, hogy a bizonyítékok olvashatósága ne érintse hátrányosan a bizonyító erejüket.

36

A jelen ügyben azonban a felperes nem hivatkozott a védelemhez való jogának bármifajta megsértésére, amely a szóban forgó bizonyítékok továbbításának módjából eredhetett. Egyébként – ahogyan ezt a fellebbezési tanács jogosan megállapította (lásd a fenti 20. pontot) – a CD‑ROM‑ok tartalmának bizonyító erejét nem vonták kétségbe, mivel az elektronikus fájlként tárolt digitalizált dokumentumok azonosíthatók és olvashatók voltak.

37

Végül a felperesnek az OHIM negyedik fellebbezési tanácsa által 2012. október 26‑án hozott határozatára (R 1259/2011–4. sz. ügy, Miquel Alimentcio Grup, SA kontra Aldo GmbH & Co. KG [GOURMET]) alapított érvével kapcsolatban – amely határozatban a fellebbezési tanács mint az alkalmazandó rendelkezésekkel ellentétest elutasította a CD‑ROM‑on benyújtott használatigazolást, és ezt lényegében azzal indokolta, hogy olyan továbbítási módról van szó, amely e rendelkezésekben nem szerepel –, emlékeztetni kell arra, hogy a Törvényszéket nem köti az OHIM döntéshozatali gyakorlata.

38

Ezenkívül az ítélkezési gyakorlat megerősíti, hogy noha az egyenlő bánásmód elvére és a megfelelő ügyintézés elvére tekintettel az OHIM köteles figyelembe venni a már meghozott határozatokat, és különösen figyelmesen kell megvizsgálnia azt a kérdést, hogy ugyanúgy kell–e határoznia, ezen elvek alkalmazását össze kell egyeztetni a jogszerűség elvének tiszteletben tartásával (lásd analógia útján: 2011. március 10‑i Agencja Wydawnicza Technopol kontra OHIM ítélet, C‑51/10 P, EBHT, EU:C:2011:139, 73–75. pont).

39

A fenti elemzésből pedig az következik, hogy a fellebbezési tanács jelen ügyben alkalmazott megközelítése összeegyeztethető az alkalmazandó joggal, és ezért a felperes nem hivatkozhat eredményesen a fellebbezési tanács határozatától eltérő határozatra.

40

A fentiekből az következik, hogy az első jogalapot el kell utasítani.

[omissis]

A fenti indokok alapján

A TÖRVÉNYSZÉK (kilencedik tanács)

a következőképpen határozott: