Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett első kérdés a „Dublin III”‑rendelet 3. cikke (3) bekezdésének értelmezésére vonatkozik.

A kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra keresi a választ, hogy az a tény, hogy valamely tagállamot a nemzetközi védelem iránti kérelem megvizsgálásáért felelősnek jelölték ki (az a) alkérdés), sőt e tagállam a 18. cikk keretében elismerte felelősségét, és visszavette a kérelmezőt (a b) alkérdés), akadályát képezi‑e annak, hogy e tagállam ezt követően a kérelmezőt a „Dublin III”‑rendelet 3. cikke (3) bekezdésének megfelelően biztonságos harmadik országba küldje.

Elöljáróban emlékeztetek arra, hogy Magyarországnak a kérelmező tekintetében fennálló felelőssége a felelősségnek az érintett visszavétele során történő elismeréséből ered, azonban ezt a felelősséget akár kifejezett elismerés nélkül is meg lehetett volna állapítani vagy az említett rendelet 13. cikke alapján, mivel a kérelmező Szerbia irányából érkezve szabálytalanul lépte át a magyar határt, vagy pedig e rendelet 3. cikke (2) bekezdésének megfelelően, mivel Magyarország az első tagállam, ahol a nemzetközi védelem iránti kérelmet benyújtották.

Ezen előzetes megjegyzést követően a feltett kérdés első részére adandó válasz a „Dublin III”‑rendelet 3. cikke (3) bekezdésének magából a szövegéből következik. E rendelkezés értelmében „[minden] tagállam fenntartja a jogot, hogy a 2013/32/EU irányelvben megállapított szabályokra és biztosítékokra figyelemmel biztonságos harmadik országba küldje a kérelmezőt”.

Ahogy azt a német kormány a tárgyaláson joggal hangsúlyozta, ez a rendelkezés a kiutasítási jog fenntartásának elvét fogalmazza meg, anélkül hogy bármilyen időkorlátozást írna elő. Semmi nem enged tehát arra következtetni, hogy az érintett kiutasításának a foganatosításával kapcsolatos jog a felelős tagállam meghatározását követően megszűnne.

Ráadásul amennyiben „[m]inden tagállam[ot]” – beleértve tehát azt az államot, amelyről nem feltételezhető, hogy a „Dublin III”‑rendelet szerinti felelős tagállam 7 –Úgy tűnik, hogy a Bizottság írásbeli észrevételeinek 24–26. pontjában még hajlik is annak elfogadására, hogy a 3. cikk (3) bekezdésének valamely tagállam általi végrehajtása azt feltételezi, hogy e tagállam elismerte, hogy ő maga a kérelem megvizsgálásáért felelős állam. Vö.: az alapeljárás felperese írásbeli észrevételeinek 52. pontjával is.  – felruháznak azzal a joggal, hogy „biztonságos harmadik országba küldje a kérelmezőt”, legalábbis szokatlan lenne az, hogy a tagállamok közül pontosan azt a tagállamot fosszák meg ettől a lehetőségtől, amely az ügy megvizsgálásáért ténylegesen felelős.

A 2013/32 irányelv 33. cikkének (1) bekezdésével sem ellentétes a „Dublin III”‑rendelet 3. cikke (3) bekezdésének ezen értelmezése. E tekintetben jelezni kell, hogy a 2013/32 irányelv 33. cikke a „Dublin III”‑rendeletből eredő jogok hatályát illetően nem ír elő korlátozást.

Legfeljebb az a kérdés vethető fel, hogy valamely tagállam megfosztható‑e a „Dublin III”‑rendelet 3. cikkének (3) bekezdésében előírt lehetőségtől, amennyiben ahelyett, hogy a kiutasítás lehetőségére a nemzetközi védelem iránti eredeti kérelem benyújtásakor hivatkozna, megkezdi a kérelem érdemi vizsgálatát, és e lehetőségre csak az eljárás későbbi szakaszában hivatkozik. Úgy tűnik ugyanis, hogy egyes szerzők ilyen körülmények között a 3. cikkben előírt lehetőségtől való megfosztást tartják elfogadhatónak, és azzal a jogos bizalommal érvelnek, amely a kérelmezőnél kérelmének érdemi vizsgálata miatt keletkezik. 8 –Filzwieser, Ch./Sprung, A., Dublin III‑Verordnung, Wien/Graz 2014, 103. o., K 24.

A jelen esetben az ilyen megfontolások az alapeljárás felperese esetének sajátosságaira tekintettel azonban nem fogadhatók el. Egyrészt, maga a kérelmező nem tanúsított jóhiszemű magatartást azzal, hogy eljárásának befejezése előtt elhagyta Magyarországot. Cselekményei egyáltalán nem egyeztethetők össze a jogos bizalom elvével. Másrészt mivel a más tagállamba történő idő előtti távozás a 2013/32 irányelv 28. cikkének megfelelően – amely rendelkezéssel a nemzeti jog összhangban áll – a kérelem visszavonásának minősül, valamint mivel a magyar hatóságok ezt követően megszüntették a kérelmezővel kapcsolatos eljárást, a nemzetközi védelem iránti második kérelme, amelyet a Magyarországra történő visszatérését követően nyújtott be, olyan különálló ügyet keletkeztetett, amelynek a vizsgálatára az előző eljárás semmilyen hatással nem jár.

Az előzőekből az következik, hogy az a tény, hogy valamely tagállamot a nemzetközi védelem iránti kérelem megvizsgálásáért „felelős” államként határoztak meg, nem képezheti akadályát annak, hogy az említett tagállam ezt követően a kérelmezőt a „Dublin III”‑rendelet 3. cikke (3) bekezdésének megfelelően biztonságos harmadik országba küldje.

Ez a megállapítás mindenesetre az olyan becsületes kérelmezőre érvényes, aki soha nem hagyta el annak az első tagállamnak a területét, amelyben a kérelmét benyújtotta.

A helyzet ugyanakkor más fényben tűnhet fel akkor, ha a nemzetközi védelmet kérelmezőt az alapeljárás felpereséhez hasonlóan egy nem engedélyezett távozást követően az első tagállam a „Dublin III”‑rendelet 18. cikkének (1) bekezdése szerint visszaveszi. Ez az állam ebben az esetben köteles a fent említett rendelet 18. cikke (2) bekezdésének megfelelően a kérelmező ügye vizsgálatának befejezésére. Erre a helyzetre vonatkozik az előzetes döntéshozatalra előterjesztett első kérdés második része.

Úgy tűnik, hogy a kérdést előterjesztő bíróság arra az álláspontra helyezkedik, hogy a 18. cikkből a felelős tagállam terhére a visszavett kérelmező ügye érdemi vizsgálatának elvégzésével kapcsolatos kötelezettség keletkezhet. Az ilyen kötelezettséggel ellentétes lenne a kérelmező kérelme elfogadhatatlanként történő elutasítása, valamint a „Dublin III”‑rendelet 3. cikke (3) bekezdésének megfelelő kiutasítása, anélkül hogy kérelme érdemi vizsgálatára sor kerülne.

Pedig a „Dublin III”‑rendelet 3. és 18. cikkének ezen együttes értelmezése nem szükségszerű.

Egyrészt az említett rendelet 18. cikke (2) bekezdésének második albekezdése a kérelmező harmadik országba küldésére vonatkozó jogról nem rendelkezik. Ez a rendelkezés ugyanis csak azt az elvet hangsúlyozza, amely szerint az első tagállamban benyújtott kérelem vizsgálatát 9 –E rendelkezés szerint az érintett tagállam vagy folytathatja az eredeti kérelem vizsgálatát, amely az érintett távozását követően félbeszakadt – amely körülmény a 2013/32 irányelv 28. cikke szerint hallgatólagos visszavonásnak minősül –, vagy megengedheti a kérelmezőnek, hogy új kérelmet nyújtson be. „be[...] [kell] fejez[ni]”, de azzal nem ellentétes az érintett harmadik államba történő kiutasítása, és az nem követeli meg a nemzetközi védelem iránti kérelmének érdemi vizsgálatát. Éppen ellenkezőleg, magától értetődő lenne úgy tekinteni, hogy valamely elfogadhatatlan kérelem vizsgálata a „Dublin III”‑rendelet 18. cikke szerint tökéletesen „befejez[ődött]”, amennyiben az ilyen kérelmet érdemi vizsgálat nélkül elfogadhatatlanként elutasították.

Másrészt azok a feltételek, amelyek mellett egy kérelem elfogadhatatlanként elutasítható, nem a „Dublin III”‑rendelet 18. cikkében, hanem a 2013/32 irányelv 33. cikkének (2) bekezdésében szerepelnek. E rendelkezés c) pontja szerint egy kérelem elfogadhatatlanként elutasítható, amikor „a kérelmező esetében olyan ország minősül a 38. cikk értelmében biztonságos harmadik országnak, amely nem tagállam”. Hasonlóképpen, az említett irányelv 39. cikke lehetővé teszi a felelős tagállamnak, hogy a nemzetközi védelem iránti kérelmet ne „teljeskörűen” vizsgálják meg, ha megállapították, hogy „a kérelmező egy […] [európai] biztonságos harmadik ország területéről [...] lépett be jogellenesen az ország területére”.

Következésképpen nem szükséges a kérelem érdemi vizsgálata abban az esetben, amikor az irányelvnek vagy a 33. cikkében vagy pedig a 39. cikkében előírt feltételek teljesülnek.

E két rendelkezéshez az alábbi megjegyzéseket kell fűzni.

Először is azt, hogy a felelős tagállamnak a hozzá benyújtott nemzetközi védelem iránti kérelem teljes körű vizsgálatát kell‑e elvégeznie, nem a nemzeti jognak vagy a „Dublin III”‑rendelet 18. cikkének a tükrében kell értékelni, hanem a 2013/32 irányelv fényében.

Továbbá a 2013/32 irányelv 33. cikke (2) bekezdésének c) pontját illetően meg kell jegyezni, hogy e rendelkezés csak azzal a feltétellel jöhet számításba, és teheti lehetővé Magyarország számára a kérelem elfogadhatatlanként történő elutasítását, hogy Szerbia az említett irányelv 38. cikke értelmében vett „biztonságos harmadik országnak” tekinthető. Mindenesetre emlékeztetek arra, hogy a nemzeti jogszabályban szereplő, Szerbia biztonságos harmadik országként történő minősítése nem mentesítheti az ügyben eljáró bíróságot attól, hogy maga vizsgálatot végezzen annak érdekében, hogy „meggyőződ[jön] arról, hogy a [...] kérelmező személy az érintett harmadik országban [a jelen ügyben Szerbiában] [az irányelv 38. cikkében felsorolt] elvekkel összhangban levő bánásmódban részesül”.

Végül a 2013/32 irányelv 39. cikkét illetően meg kell jegyezni, hogy ez a rendelkezés az európai biztonságos harmadik országok irányából érkező kérelmezők kérelmeinek elutasításához egy könnyített rendszert ír elő, amikor ezek a kérelmezők az alapeljárás felpereséhez hasonlóan jogellenesen léptek be valamely tagállam területére.

Ez a rendelkezés ugyanakkor a következő három feltételt írja elő, amelyeknek együttesen kell fennállniuk ahhoz, hogy Szerbia az európai biztonságos harmadik országok kategóriájába tartozhasson: először, a genfi egyezmény rendelkezéseit meg kellett erősítenie és tiszteletben tartania mindenfajta földrajzi korlátozás nélkül, másodszor, jogszabályi előírásokon alapuló menekültügyi eljárással kell bírnia, harmadszor pedig meg kellett erősítenie az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló európai egyezményt és tiszteletben tartania annak rendelkezéseit, beleértve a hatékony jogorvoslattal kapcsolatos szabályokat is.

Magyarország egyrészt csak akkor hivatkozhat az irányelv 39. cikkére ahhoz, hogy lemondjon a kérelem teljes körű vizsgálatáról, másrészt pedig csak akkor tervezheti a „Dublin III”‑rendelet 3. cikkének (3) bekezdése szerint a kérelmező Szerbiába küldését, ha ezeket az együttes feltételeket tiszteletben tartják. Amennyiben a kormányrendelet 2. §‑a nem tartalmaz e tekintetben releváns információkat, az ügyben eljáró bíróság feladata előzetesen annak ellenőrzése, hogy a fent említett három feltétel Szerbia esetében teljesül‑e.

Amennyiben a 2013/32 irányelvnek vagy a 33. cikkében, vagy pedig a 39. cikkében szereplő feltételek teljesülnek, a „Dublin III”‑rendelet 18. cikkének (2) bekezdésével nem ellentétes a kérelem elutasítása és az érintettnek az irányelv értelmében vett biztonságos harmadik országba való kiutasítása.

A fent említett rendelkezések bármely más értelmezése, különösen pedig az olyan értelmezés, amely a „Dublin III”‑rendelet 18. cikkének (2) bekezdését a kérelem érdemi vizsgálatára irányuló abszolút elvvé emelné, csak indokolatlanul előnyben részesítené az olyan kérelmező ügyének elbírálását, aki ismeretlen helyre távozott, és a „Dublin III”‑rendelet 18. cikkének hatálya alá kerül, és ez az előnyben részesítés az olyan becsületes kérelmezőhöz képest történne, akire a 18. cikk nem alkalmazható.

Ráadásul, ha a 18. cikk ténylegesen azzal a hatással járna, hogy kedvező elbánásban részesíti a visszavett kérelmezőt, ez a rendelkezés bármely kérelmezőt arra bátorítana, hogy egy másik tagállamba távozzon, akár csak azért, hogy elkerülje kérelme elfogadhatatlanként történő elutasítását, és kibújjon az azonnali hatályú kiutasítási intézkedések alól.

Az első kérdésre tehát azt a választ kell adni, hogy az a tény, hogy valamely tagállamot a nemzetközi védelem iránti kérelem megvizsgálásáért „felelős” államként határoztak meg, még ha e tagállam a „Dublin III”‑rendelet 18. cikkének keretében el is ismerte felelősségét, és még ha vissza is vette a kérelmezőt, nem képezi akadályát annak, hogy e tagállam ezt követően a kérelmezőt a „Dublin III”‑rendelet 3. cikke (3) bekezdésének megfelelően biztonságos harmadik országba küldje, ha a 2013/32 irányelvben előírt feltételek teljesülnek.

Abban az esetben, ha a tagállam főszabály szerint továbbra is szabadon gyakorolhatja a kérelmező biztonságos harmadik országba küldésére vonatkozó jogot, miután e kérelmezőt egy másik tagállamból visszavette, a kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra keres választ, hogy a „Dublin III”‑rendelet 18. cikkének (2) bekezdésére, valamint a kérelmező hatékony bírósági jogorvoslathoz való jogára tekintettel akkor is lehetséges‑e a kérelmező biztonságos harmadik országba küldése, ha az átadó tagállamot a visszavételi eljárás során nem tájékoztatták a kérelmezők biztonságos harmadik országokba küldésére alkalmazandó nemzeti szabályozásról, és az illetékes hatóságoknak az ügyben irányadó gyakorlatáról.

Ez a kérdés három megjegyzést tesz szükségessé.

Először is, a megkereső tagállamban – az az állam, ahová a kérelmező távozott – a megkeresett államnak, a jelen ügyben Magyarországnak a visszavételt követő gyakorlatával kapcsolatos információk hiánya nem befolyásolhatja a megkeresett államban lefolytatandó eljárások jogszerűségét.

Az átadásra irányuló eljárás (amelyet a megkereső állam indít) és a kérelem megvizsgálásával kapcsolatos eljárás (a megkeresett államban) két külön eljárás, amelyek közül mindegyikre saját szabályok vonatkoznak. Jóllehet ezeknek az eljárásoknak biztosítaniuk kell az érintett számára a hatékony bírósági jogorvoslatot, azokat a garanciákat, amelyeket a kérelmező javára átadása során biztosítani kell, a „Dublin III”‑rendelet 26. és azt követő cikkei írják le, és azok között nem szerepelnek különleges garanciák a megkeresett állam gyakorlatát illetően.

Továbbá, a 2013/32 irányelv 38. cikkének (5) bekezdése ugyan előírja, hogy „[a] tagállamok rendszeresen tájékoztatják a Bizottságot azokról a [biztonságos] harmadik országokról, amelyek vonatkozásában ez az elv [...] alkalmazásra kerül”, a Bizottságnak a tagállamok felé hasonló kötelezettsége nincs. 10 –Lásd ebben az értelemben: Magyarország írásbeli észrevételeinek 27. pontja.

Végül a „Dublin III”‑rendelet 18. cikke (2) bekezdése második albekezdésének utolsó mondata úgy rendelkezik, hogy a kérelem vizsgálatát a megkeresett államban be kell fejezni. Noha ez az elv kizárja bármely hátránynak a kérelmező tekintetében való bekövetkezését, utóbbi nem tarthat igényt annál kedvezőbb helyzetre, mint amilyen helyzetben ismeretlen helyre távozása előtt volt. Más szóval a kérelmező nem hivatkozhat a megkereső állam hatóságai esetében az információhiányra – amely államba jogellenesen utazott – azért, hogy a „Dublin III”‑rendelet értelmében vett felelős államnak minősülő megkeresett államban általánosan elfogadott gyakorlatoknak az alkalmazását meghiúsítsa.

Az előzőekből az következik, hogy akkor is lehetséges a kérelmező biztonságos harmadik országba küldése, ha az átadó tagállamot a visszavételi eljárás során sem a kérelmezők biztonságos harmadik országokba küldésére alkalmazandó nemzeti szabályozásról, sem pedig az illetékes hatóságoknak az ügyben irányadó gyakorlatáról nem tájékoztatták.

Abban az esetben, ha a felelős tagállam továbbra is szabadon gyakorolhatja a kérelmező biztonságos harmadik országba küldésére vonatkozó jogot, miután a kérelmezőt visszavette, az a kérdés merül fel, hogy értelmezhető‑e úgy a „Dublin III”‑rendelet 18. cikkének (2) bekezdése, hogy az eljárást abban a szakaszban kell folytatni, amelyben az a felelős tagállamban benyújtott, a nemzetközi védelem iránti első kérelem vizsgálata során félbeszakadt.

E tekintetben elegendő hangsúlyozni egyrészt azt, hogy a „Dublin III”‑rendelet 18. cikke (2) bekezdésének második albekezdése nem követeli meg a tagállamoktól, hogy abban a szakaszban folytassák a kérelem vizsgálatát, amelyben azt megszüntették. E cikk szerint az illetékes hatóságok vagy folytathatják a visszavontnak tekintendő eredeti kérelem vizsgálatát, vagy pedig megengedhetik a kérelmezőnek, hogy új kérelmet nyújtson be.

Másrészt jelezni kell, hogy a 2013/32 irányelv 28. cikke (2) bekezdésének negyedik albekezdése kifejezetten előírja, hogy „[a] tagállamok lehetőséget biztosíthatnak az eljáró hatóság számára, hogy [...] a kérelem vizsgálatát abban a szakaszában folytassa, ahol az megszakadt”, amely ily módon teljes szabadságot biztosít számára ahhoz, hogy vagy előírja a vizsgálatnak a kérdéses szakaszban való folytatását, vagy pedig az elejétől kezdve újból lefolytassa az eljárást.

A harmadik kérdésre tehát azt a választ kell adni, hogy a „Dublin III”‑rendelet 18. cikke (2) bekezdésének második albekezdése nem követeli meg a tagállamoktól, hogy a nemzetközi védelem iránti kérelem vizsgálatát abban a szakaszban folytassák, amelyben az félbeszakadt.