1.

A Supreme Court (legfelsőbb bíróság, Írország) jelen előzetes döntéshozatali kérelme az első olyan ügy, amelyben a Bíróságnak a büntetés visszaható hatályú alkalmazása Európai Unió Alapjogi Chartája (a továbbiakban: Charta) 49. cikke szerinti tilalmának hatályát kell vizsgálnia, ezért közvetlenül az Emberi Jogok Európai Bíróságának (a továbbiakban: EJEB vagy a strasbourgi bíróság) kiemelt ügyére, a Del Río Prada kontra Spanyolország ügyre térek rá. ( 2 ) Ezen ítélet kulcsfontosságú pontja a következőképpen hangzik:

„[…] a jogalkotó, a közigazgatási hatóságok vagy a bíróságok által a végleges büntetés kihirdetését követően vagy a büntetés végrehajtása alatt elfogadott intézkedések az érdemben eljáró bíróság által kiszabott »büntetés« új meghatározásához vagy e büntetés mértékének a módosításához vezethetnek. Ha ez megtörténik, a Bíróság úgy véli, hogy az érintett intézkedéseknek a büntetések visszaható hatályú alkalmazásának [az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában 1950. november 4‑én aláírt egyezmény (a továbbiakban: EJEE; kihirdette: az 1993. évi XXXI. törvény) 7. cikkének (1) bekezdésében foglalt] tilalma alá kell tartozniuk. Ellenkező esetben az államok szabadon hozhatnának – például törvénymódosítással vagy a meghozott rendeletek újbóli értelmezésével – olyan intézkedéseket, amelyek visszamenőlegesen, az elítélt személy hátrányára újra megállapítanák a kiszabott büntetés terjedelmét, miközben ez utóbbi a bűncselekmény elkövetésekor vagy a büntetés kiszabásakor nem is gondolhatott ilyen fejleményre. Ilyen körülmények között [az EJEE 7. cikke (1) bekezdésének] hatékony érvényesülése nem lenne biztosított az elítéltek számára, akiknek a büntetése utólag hátrányukra változott. A Bíróság rámutat arra, hogy az ilyen változtatásokat meg kell különböztetni a büntetés végrehajtásának módját érintő változtatásoktól, amelyek nem tartoznak [az EJEE 7. cikke (1) bekezdésének] hatálya alá.” ( 3 )

2.

Ez az idézet világosan és tömören jelzi, hogy nehezen különböztethető meg a büntetés kiszabása annak végrehajtásától. Ez különösen akkor igaz, ha állítólag olyan, büntetés végrehajtására vonatkozó új szabályozást fogadtak el, amely lényegében abban áll, hogy valamely személyt hosszabb időre fosztják meg szabadságától, mint amilyenre a korábbi szabályozás alapján sor került volna.

3.

A Supreme Court (legfelsőbb bíróság) jelen előzetes döntéshozatali kérelme még inkább rávilágít ezekre az elhatárolási nehézségekre. Ez még inkább arról tanúskodik, hogy míg az EJEE 7. cikke – ahogyan azt a néhai Lord Bingham oly találóan megjegyezte – „az egyszerű méltányosság szabálya, olyan szabály, amelyet minden gyermek megértene”, ( 4 ) addig e szabályt konkrét körülményekre alkalmazni bonyolultabb.

4.

A jelen indítványban azzal érvelek, hogy nem könnyű elhatárolni a büntetés kiszabását és végrehajtását, és ez olyan kérdés, amelyhez az érintett nemzeti jogszabályok eseti alapon történő vizsgálata szükséges.

5.

Az EJEE 7. cikkének címe „Büntetés kiszabásának tilalma törvényi rendelkezés nélkül”. E rendelkezés (1) bekezdése a következőképpen szól:

„Senkit sem szabad elítélni olyan cselekményért vagy mulasztásért, amely elkövetése idején a hazai vagy nemzetközi jog alapján nem volt bűncselekmény. Ugyancsak nem lehet a bűncselekmény elkövetése idején alkalmazható büntetésnél súlyosabb büntetést kiszabni.”

6.

Az egyrészről az Európai Unió és az Európai Atomenergia‑közösség, és másrészről Nagy‑Britannia és Észak‑Írország Egyesült Királysága között létrejött kereskedelmi és együttműködési megállapodás (a továbbiakban: kereskedelmi és együttműködési megállapodás) ( 5 ) az EUMSZ 217. cikken ( 6 ) és az Európai Atomenergia‑közösséget létrehozó szerződés 101. cikkén ( 7 ) alapuló társulási megállapodás. A kereskedelmi és együttműködési megállapodás annak kezdeti, 2021. január 1‑jétől történő ideiglenes alkalmazását követően ( 8 )2021. május 1‑jén lépett hatályba, annak az Európai Unió és az Egyesült Királyság általi megerősítését követően. ( 9 ) A kereskedelmi és együttműködési megállapodás hét részből áll. ( 10 )

7.

A kereskedelmi és együttműködési megállapodás „Egyéni jogok” című 5. cikke az e megállapodás első részének ( 11 ) II. címében ( 12 ) található, és a következőképpen szól:

„(1)   A szociális biztonsági rendszerek koordinálásáról szóló jegyzőkönyv SSC.67. cikkének sérelme nélkül és az Unió tekintetében e megállapodás harmadik részének kivételével e megállapodás vagy bármely kiegészítő megállapodás egyetlen rendelkezése sem értelmezhető úgy, mint amely személyeknek a Felek között a nemzetközi közjog alapján létrehozottaktól eltérő jogokat biztosít vagy kötelezettségeket ír elő, vagy lehetővé teszi, hogy a Felek belső jogrendszereikben közvetlenül hivatkozzanak e megállapodásra vagy bármely kiegészítő megállapodásra.

(2)   Egyik Fél sem biztosít a saját joga szerinti keresetindítási jogot a másik Féllel szemben azon az alapon, hogy a másik Fél e megállapodást vagy bármely kiegészítő megállapodást megszegte.”

8.

A harmadik rész a bűnüldözési együttműködésre és a büntetőügyekben folytatott igazságügyi együttműködésre vonatkozik.

9.

A kereskedelmi és együttműködési megállapodásnak a harmadik rész I. címében ( 13 ) foglalt, „Az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelme” című 524. cikke a következőképpen szól:

„(1)   Az e részben előírt együttműködés azon alapul, hogy a Felek és a tagállamok régóta tiszteletben tartják a demokráciát, a jogállamiságot, valamint az egyének alapvető jogainak és szabadságainak védelmét, többek között az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatában és az emberi jogok európai egyezményében foglaltak szerint, továbbá jelentőséget tulajdonítanak az említett egyezményben foglalt jogok és szabadságok hazai érvényesítésének.

(2)   E rész egyetlen rendelkezése sem módosítja a különösen az emberi jogok európai egyezményében, valamint az Unió és tagállamai esetében [a Chartában] tükröződő alapvető jogok és jogelvek tiszteletben tartásának kötelezettségét.”

10.

A harmadik rész „Átadás” című VII. címe (596–632. cikk) egy átadási rendszert hoz létre a tagállamok és az Egyesült Királyság között. E rendelkezéseket kiegészíti a 43. melléklet, amely meghatározza az elfogatóparancsban feltüntetendő információkat. ( 14 )

11.

A kereskedelmi és együttműködési megállapodás „Hatály” címet viselő 599. cikkének (3) bekezdése a következőképpen szól:

„A 600. cikkre, a 601. cikk (1) bekezdésének b)–h) pontjára, valamint a 602., 603. és 604. cikkre figyelemmel, egy Állam nem tagadhatja meg az alábbi magatartással kapcsolatban kibocsátott elfogatóparancs végrehajtását, amennyiben az ilyen magatartás szabadságvesztéssel vagy olyan szabadságelvonással járó intézkedéssel büntethető, amelynek maximális időtartama legalább tizenkét hónap:

12.

A kereskedelmi és együttműködési megállapodás 604. cikkének ( 15 ) c) pontja értelmében, „ha alapos okkal feltételezhető, hogy valós veszély fenyegeti a keresett személy alapvető jogainak védelmét, a végrehajtó igazságügyi hatóság – mielőtt döntene az elfogatóparancs végrehajtásáról – adott esetben további garanciákat kérhet a keresett személlyel való, az átadást követő bánásmódra vonatkozóan”.

13.

A kereskedelmi és együttműködési megállapodás 613. cikkének (2) bekezdése úgy rendelkezik, hogy „[h]a a végrehajtó igazságügyi hatóság úgy ítéli meg, hogy a kibocsátó Állam által közölt információk nem elégségesek ahhoz, hogy az átadás kérdésében határozzon, kéri, hogy a szükséges kiegészítő információkat, különösen […] a 604. cikkre […] tekintettel, soron kívül bocsássák a rendelkezésére, és […] határidőt szabhat ezek kézhezvételére.”

14.

A District Judge of the Magistrates’ Courts of Northern Ireland (Észak‑Írország általános hatáskörű elsőfokú bíróságának körzeti bírája, Egyesült Királyság) 2021. november 26‑án négy elfogatóparancsot bocsátott ki MA ellen négy, terrorizmussal kapcsolatos bűncselekmény tekintetében, ( 16 ) amelyeket állítólag 2020. július 18. és 20. között követtek el. E bűncselekmény közül az első 10 évig terjedő szabadságvesztéssel büntethető, míg a másik három bűncselekményért életfogytig tartó szabadságvesztés szabható ki.

15.

2022. október 24‑i ítéletével, valamint 2022. október 24‑i és november 7‑i végzésével a High Court (felsőbíróság, Írország) elrendelte MA Egyesült Királyságnak történő átadását, és nem engedélyezte MA számára, hogy fellebbezzen a Court of Appealhez (fellebbviteli bíróság, Írország).

16.

2023. január 17‑i határozatával a Supreme Court (legfelsőbb bíróság) engedélyezte MA számára, hogy fellebbezzen a High Court (felsőbíróság) említett ítélete és végzései ellen.

17.

MA szerint az Egyesült Királyság részére történő átadása nem egyeztethető össze a bűncselekmények és büntetések törvényességének elvével.

18.

A kérdést előterjesztő bíróság megállapítja, hogy amennyiben MA‑t átadnák az Egyesült Királyságnak, és szabadságvesztésre‑büntetésre ítélnék, úgy a feltételes szabadságra bocsátáshoz való jogára az Egyesült Királyság azon bűncselekmények állítólagos elkövetését követően elfogadott szabályozása lenne az irányadó, amelyek miatt büntetőeljárás van folyamatban ellene.

19.

Mivel a kérdést előterjesztő bíróságnak kétségei merültek fel azzal kapcsolatban, hogy meg kell‑e vizsgálni, hogy fennáll‑e a Charta 49. cikke (1) bekezdése megsértésének veszélye, és amennyiben igen, hogyan kell ezt a vizsgálatot a végrehajtó igazságügyi hatóságnak a kereskedelmi és együttműködési megállapodás és a Charta alapján lefolytatnia, úgy határozott, hogy felfüggeszti az eljárást, és előzetes döntéshozatal céljából kérdést terjeszt a Bíróság elé.

20.

Az Alchaster ítéletében ( 17 ) a Bíróság megállapította, hogy a kereskedelmi és együttműködési megállapodás 524. cikkének (2) bekezdését és 604. cikkének c) pontját a Charta 49. cikkének (1) bekezdésével összefüggésben úgy kell értelmezni, hogy amennyiben az e megállapodás alapján kibocsátott elfogatóparanccsal érintett személy az Egyesült Királyság részére történő átadásakor a feltételes szabadságra bocsátás feltételeinek az azon bűncselekmény állítólagos elkövetését követő, rá nézve hátrányos módosítása miatt a Charta 49. cikke (1) bekezdése megsértésének veszélyére hivatkozik, amely miatt ellene büntetőeljárás folyik, a végrehajtó igazságügyi hatóságnak – mielőtt ezen elfogatóparancs végrehajtásáról döntene – külön vizsgálatot kell lefolytatnia e veszély fennállása tekintetében abban az esetben, ha ezen igazságügyi hatóság már kizárta az EJEE 7. cikke megsértésének veszélyét az Egyesült Királyság által ezen egyezmény tiszteletben tartása tekintetében általában biztosított garanciák és ugyanezen személy számára az EJEB előtt biztosított jogorvoslati lehetőség alapján. E vizsgálat lefolytatását követően ezen igazságügyi hatóság csak akkor tagadhatja meg az említett elfogatóparancs végrehajtását, ha a kibocsátó igazságügyi hatóságtól kért további információk és garanciák alapján objektív, megbízható, pontos és kellően naprakész adatokkal rendelkezik annak bizonyítására, hogy valós veszélye áll fenn annak, hogy a szóban forgó bűncselekmény elkövetésének napján hatályban lévő büntetési tétel tényleges mértéke módosul, aminek következtében az eredetileg előírtnál szigorúbb büntetés kerül kiszabásra.

21.

Ezen ítélet fényében a kérdést előterjesztő bíróság a kereskedelmi és együttműködési megállapodás 613. cikkének (2) bekezdése alapján kérte, hogy az Egyesült Királyság hatóságai adjanak további tájékoztatást az Egyesült Királyság azon jogszabályairól, amelyek MA tekintetében alkalmazandók lennének, ha elítélik a vele szemben indított eljárás tárgyát képező bűncselekmények közül egy vagy több miatt. A District Judge of the Magistrates’ Courts of Northern Ireland (Észak‑Írország általános hatáskörű elsőfokú bíróságának körzeti bírája) 2024. szeptember 17‑én válaszolt erre a kérelemre.

22.

A kérdést előterjesztő bíróság e válasz alapján megerősíti, hogy az alapügy tárgyát képező bűncselekmények elkövetésekor, amennyiben határozott ideig tartó szabadságvesztés‑büntetést szabtak ki, az e büntetést kiszabó bíróság köteles volt „szabadságvesztési időtartamot” megállapítani, amely nem haladhatta meg a kiszabott büntetés felét, és amelynek végén az elkövetőt feltételes szabadságra kellett bocsátani. Életfogytig tartó szabadságvesztés‑büntetés, határozatlan időtartamú szabadságvesztés‑büntetés vagy kiterjesztett időtartamú szabadságvesztés‑büntetés esetén a feltételes szabadságra bocsátásra meghatározott időszak végén csak akkor kerülhetett sor, ha a Parole Commissioners for Northern Ireland (észak‑írországi feltételes szabadságra bocsátási biztosok, Egyesült Királyság) úgy ítélték meg, hogy a társadalom védelme érdekében az elítélt további fogva tartása nem szükséges.

23.

A 2021. április 30‑tól alkalmazandó észak‑írországi feltételes szabadságra bocsátási rendszer szerint, amelynek hatálya az ezen időpont előtt elkövetett bűncselekményekre is kiterjed, a meghatározott terrorista bűncselekményért kiszabott határozott ideig tartó szabadságvesztés‑büntetés a bíró által meghatározott „megfelelő szabadságvesztési időtartamból” áll, amelyet további egyéves időszak követ, amely alatt az elítélt feltételes szabadságon van, és amelynek teljes időtartama nem haladhatja meg a szabadságvesztés maximális időtartamát. A személy a „megfelelő szabadságvesztési időtartam” kétharmadának letöltése után is feltételes szabadságra bocsátható, feltéve, hogy a feltételes szabadságra bocsátási biztosok meggyőződtek arról, hogy a társadalom védelme már nem teszi szükségessé a további fogva tartását.

24.

Az életfogytig tartó szabadságvesztés‑büntetésre, határozatlan időtartamú szabadságvesztés‑büntetésre vagy kiterjesztett időtartamú szabadságvesztés‑büntetésre ítélt személy feltételes szabadságra bocsátására vonatkozó szabályok a jelen ügy szempontjából nem relevánsak, mivel a kérdést előterjesztő bíróság megállapította, hogy MA kifogásai kizárólag a határozott ideig tartó szabadságvesztésre vonatkozó szabályok módosítására vonatkoznak.

25.

A kérdést előterjesztő bíróság úgy véli, hogy fennáll a konkrét lehetősége annak, hogy MA‑t határozott ideig tartó szabadságvesztésre ítélik, ha visszaszállítják az Egyesült Királyságba, és hogy a szóban forgó módosítás azt eredményezi, hogy az ilyen szabadságvesztésre ítélt személyeket hosszabb ideig tartják fogva. A kérdést előterjesztő bíróság arra keresi a választ, hogy a módosítás, amelynek eredményeként megszűnik az a rendszer, amelyben a feltételes szabadságra bocsátás automatikus volt, továbbra is úgy tekinthető‑e, mint amely kizárólag a büntetés végrehajtására vonatkozik, vagy azt úgy kell‑e tekinteni, mint amely visszamenőleges hatállyal módosítja magát a büntetés terjedelmét.

26.

Ilyen körülmények között a Supreme Court (legfelsőbb bíróság, Írország) a 2024. október 22‑i, a Bírósághoz 2024. október 24‑én érkezett végzésével úgy határozott, hogy az eljárást felfüggeszti, és előzetes döntéshozatal céljából az alábbi kérdést terjeszti a Bíróság elé:

„Az elítélt személlyel szemben az állítólagos bűncselekmények elkövetése idején alkalmazható büntetésnél »súlyosabb büntetés« kiszabását és így a Charta 49. cikke (1) bekezdésének megsértését jelenti‑e az olyan módosított szabályoknak egy bűncselekmény vagy bűncselekmények miatt határozott időtartamú szabadságvesztés‑büntetésre, illetve ‑büntetésekre ítélt személyre történő alkalmazása, amelyek azzal a hatással járnak, hogy az említett személynek legalább az ilyen büntetés kétharmadát le kell töltenie, és ezután csak feltételhez kötötten fogja megilletni a feltételes szabadságra bocsátáshoz való jog a veszélyesség értékelésétől függően, miközben az állítólagos bűncselekmények elkövetése idején alkalmazandó szabályok alapján e személy a jog erejénél fogva automatikusan jogosult lett volna feltételes szabadságra bocsátásra az említett büntetés felének letöltését követően?”

27.

A Supreme Court (legfelsőbb bíróság) azt kérte, hogy a Bíróság a jelen ügyet a Bíróság eljárási szabályzata 105. cikkének (1) bekezdésében szabályozott gyorsított eljárásban bírálja el.

28.

Az eljárási szabályzat 105. cikkének (1) bekezdése azt írja elő, hogy a kérdést előterjesztő bíróság kérelmére vagy kivételesen hivatalból a Bíróság elnöke az előadó bíró és a főtanácsnok meghallgatását követően dönthet úgy, hogy az előzetes döntéshozatal tekintetében gyorsított eljárást alkalmaz, ha az ügy jellege megköveteli, hogy elbírálására a lehető legrövidebb időn belül kerüljön sor. ( 18 )

29.

A Bíróság elnöke 2024. november 26‑án az előadó bíró és a főtanácsnok meghallgatását követően úgy döntött, hogy helyt ad a kérdést előterjesztő bíróság jelen előzetes döntéshozatal iránti kérelem eljárási szabályzat 105. cikkének (1) bekezdése szerinti gyorsított eljárás keretében történő elbírálása iránti kérelmének. ( 19 ) A Bíróság elnöke arra alapozta döntését, hogy a kérdést előterjesztő bíróság által előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdés egy fogva tartott személyt érint az EUMSZ 267. cikk negyedik bekezdése értelmében véve. Ezenfelül az e kérdésre adott válasz a kérdés jellegére és felmerülésének körülményeire tekintettel hatással lehet az érintett személy további fogva tartására. ( 20 )

30.

A Bíróság elnöke 2024. december 10‑re tűzte ki az írásbeli észrevételek benyújtásának határidejét. A Bíróság eljárási szabályzata 105. cikkének (2) bekezdésével összhangban a tárgyalási határnapot 2025. január 21‑re tűzték ki.

31.

Az alapeljárás felei, az Európai Bizottság, valamint az Egyesült Királyság kormánya nyújtott be írásbeli észrevételeket. ( 21 ) Valamennyi fent említett fél részt vett a tárgyaláson.

32.

Fél éven belül ez a második alkalom, hogy a kérdést előterjesztő bíróság nemzeti szinten ugyanazon üggyel összefüggésben előzetes döntéshozatal iránti kérelemmel fordult a Bírósághoz: az ír hatóságok arra keresik a választ, hogy a kereskedelmi és együttműködési megállapodás vonatkozó rendelkezései alapján átadható‑e az Egyesült Királyság részére az állítólag több bűncselekményt elkövető személy.

33.

2024. július 29‑i ítéletében a Bíróság megállapította, hogy a kereskedelmi és együttműködési megállapodás 524. cikkének (2) bekezdését és 604. cikkének c) pontját úgy kell értelmezni, hogy amennyiben egy elfogatóparanccsal érintett személy az Egyesült Királyság részére történő átadásakor a feltételes szabadságra bocsátás feltételeinek az azon bűncselekmény állítólagos elkövetését követő, rá nézve hátrányos módosítása miatt a Charta 49. cikke (1) bekezdése megsértésének veszélyére hivatkozik, amely miatt ellene büntetőeljárás folyik, a végrehajtó igazságügyi hatóságnak – mielőtt ezen elfogatóparancs végrehajtásáról döntene – külön vizsgálatot kell lefolytatnia e veszély fennállása tekintetében. ( 22 ) E vizsgálat lefolytatását követően ezen igazságügyi hatóság csak akkor tagadhatja meg az említett elfogatóparancs végrehajtását, ha a kibocsátó igazságügyi hatóságtól kért további információk és garanciák alapján objektív, megbízható, pontos és kellően naprakész adatokkal rendelkezik annak bizonyítására, hogy valós veszélye áll fenn annak, hogy a szóban forgó bűncselekmény elkövetésének napján hatályban lévő büntetési tétel tényleges mértéke módosul, aminek következtében az eredetileg előírtnál szigorúbb büntetés kerül kiszabásra. ( 23 )

34.

Ami konkrétabban a Charta 49. cikke (1) bekezdésének hatályát illeti, a Bíróság a következőkre hivatkozott: 1) állandó ítélkezési gyakorlata, amely szerint e cikk legalább ugyanazokat a garanciákat tartalmazza, mint az EJEE 7. cikkében foglaltak, amelyeket a Charta 52. cikkének (3) bekezdése alapján a védelem minimális szintjeként kell figyelembe venni; ( 24 ) és 2) az EJEB állandó ítélkezési gyakorlata, amely szerint az EJEE 7. cikkének alkalmazásában különbséget kell tenni a lényegében „büntetésnek” minősülő intézkedés és a büntetés „foganatosítására” vagy „alkalmazására” vonatkozó intézkedés között. Így amennyiben valamely intézkedés jellege és célja a büntetés elengedésére vagy a feltételes szabadságra bocsátás rendszerének megváltoztatására vonatkozik, ez az intézkedés nem képezi az EJEE 7. cikkének értelmében vett „büntetés” szerves részét. ( 25 )

35.

A Bíróság ezt követően megállapította, hogy a büntetés foganatosítására vonatkozó intézkedés csak akkor összeegyeztethetetlen a Charta 49. cikkének (1) bekezdésével, ha visszaható hatállyal oly módon módosítja magának a szóban forgó bűncselekmény elkövetésekor kiszabható büntetésnek a terjedelmét, hogy az az eredetileg kiszabott büntetésnél szigorúbb büntetés kiszabását vonja maga után. Bár ez semmiképpen sem áll fenn, ha az intézkedés a feltételes szabadságra bocsátásra való jogosultság időpontjának meghosszabbítására korlátozódik, más lehet a helyzet többek között akkor, ha az intézkedés lényegében megszünteti a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségét, vagy ha olyan intézkedéscsomag részét képezi, amely az eredetileg kiszabott büntetés jellegének szigorítását eredményezi. ( 26 )

36.

Kérdésével az előterjesztő bíróság lényegében arra keresi a választ, hogy a Charta 49. cikke (1) bekezdésének második mondatát úgy kell‑e értelmezni, hogy az e rendelkezésben szereplő „súlyosabb büntetés” fogalma olyan helyzetre is vonatkozik, amikor a feltételes szabadságra bocsátási rendszert szabályozó jogi rendelkezéseket úgy módosították, hogy a kiszabott büntetés első felének végrehajtását követően a feltételes szabadságra bocsátásra való automatikus jogosultság helyébe a kiszabott büntetés legalább kétharmadának végrehajtását követő szabadságra bocsátáshoz való jog lépett. Ez a szabadságra bocsátás a feltételes szabadságra bocsátási biztosok értékelésétől függ.

37.

Elöljáróban hangsúlyozni kell, hogy a kereskedelmi és együttműködési megállapodás által létrehozott átadási mechanizmustól ( 27 ) eltekintve uniós szinten nincsenek harmonizálva azon fogalmak, amelyeket most fogok kifejteni. Ezek a fogalmak valamilyen formában mind megtalálhatók az uniós tagállamok nemzeti jogában. A harmonizáció hiánya miatt azonban a fogalmak és a részletek tagállamonként szükségszerűen eltérnek. Az alábbiak tehát olyan fogalmak összefoglalására és kifejtésére teszek kísérletet, amelyek valamennyi büntetőjogi rendszerben közösek.

38.

A jelen ügy középpontjában a büntetés kiszabása és végrehajtása közötti eltérés áll. ( 28 )

39.

A büntetőjog számos büntetést ír elő, amelyek közül a legszigorúbb a szabadságvesztés‑büntetés formájában megvalósuló szabadságelvonás. E büntetést a bíróság a nyilvános tárgyalás végén szabja ki, ( 29 ) és a büntetés kifejezi a cselekmény társadalom általi elítélését, ezáltal pedig hozzájárul a törvény betartásához. E büntetés az elkövető jogainak jelentős korlátozását vonja maga után, ezért arányosnak kell lennie a bűncselekmény súlyával és a bűnösség mértékével. ( 30 ) E büntetés célja sokrétű, és jellemzően több kategóriába sorolható, mint például szankcionálás, ( 31 ) elrettentés ( 32 ) és rehabilitáció. ( 33 )

40.

Ezzel szemben a büntetés foganatosítása a bíróság által kiszabott szabadságvesztés‑büntetés végrehajtásának folyamatára vonatkozik. A végrehajtási rendszerek az egyes jogrendekben jelentősen eltérnek. ( 34 ) Az ítélet végrehajtása magában foglalhatja a börtönbe való felvételt, a bebörtönzéssel és a büntetésvégrehajtással kapcsolatos részleteket.

41.

Míg hagyományosan a büntetés végrehajtása a végrehajtó hatalom hatáskörébe tartozik, ( 35 ) a jogrendek eltérnek azon konkrét kérdést illetően, hogy ki hozza meg a határozatot a szabadságra bocsátásról: egyes esetekben a határozatot kötelező jelleggel a bírónak kell meghoznia, ( 36 ) míg más esetekben ez a végrehajtó hatalom feladata. ( 37 ) Egyes tagállamokban vegyes rendszer működik, amelyben egyes bűncselekmények tekintetében az igazságszolgáltatási rendszer egy részének egyetértésével a végrehajtó hatalom dönt. ( 38 )

42.

Míg elméletileg a büntetés‑kiszabás és ‑végrehajtás közötti különbségtétel meglehetősen egyszerű, az ördög a részletekben rejlik, és néha nehéz meghúzni a határt a büntetés‑kiszabás és ‑végrehajtás között, ( 39 ) amint azt három egyértelmű példával próbálom illusztrálni: felfüggesztett büntetés, enyhébb büntetés és a korai szabadlábra helyezés.

43.

Először is, a bíróság a büntetés kiszabása során dönthet úgy, hogy felfüggeszti a büntetést, lehetővé téve az elítélt számára, hogy bizonyos feltételek teljesülése esetén elkerülje, hogy büntetés‑végrehajtási intézetben töltse le büntetését. Ez különösen és jellemzően a rövidebb büntetéseket kiszabó ítéletek esetében áll fenn, ahol nincs komoly büntetett előélet vagy jelentős bűnismétlési kockázat, illetve pozitív szociális prognózis esetében.

44.

Másodszor, a büntetés időtartama hivatalosan csökkenthető a büntetés kiszabása után. Ezt nevezik a büntetés enyhítésének (vagy elengedésének). Erre jellemzően fellebbezés, kegyelem, amnesztia, vagy egyszerűen csak a jogszabályok vagy akár az ítélkezési gyakorlat megváltozása miatt kerülhet sor. Ha a büntetést enyhítik, az új, rövidebb időtartam lesz a hivatalos időtartam.

45.

A harmadik kategória a korai szabadlábra helyezési rendszerekre vonatkozik. Jelen ügyben az (eredeti) büntetés, különösen annak időtartama, nem változik. Ehelyett a fogvatartott bizonyos feltételek mellett a büntetés hátralévő részét a börtönön kívül töltheti. Ez átmenetet képez a büntetés‑végrehajtási rezsim (így a szabadságelvonás) és a teljes szabadság között. ( 40 ) Az ilyen korai szabadlábra helyezés lehet automatikus, vagy függhet jó magaviselettől vagy a rehabilitáció előrehaladásától.

46.

Általánosságban egyetértés áll fenn a tekintetben, hogy a felfüggesztés (első példa) a büntetés kiszabására vonatkozik, míg a korai szabadlábra helyezés (harmadik példa) a büntetés végrehajtására. A büntetés csökkentése (második példa) általában úgy tekinthető, hogy a büntetés kiszabására utal, mivel a büntetés időtartama hivatalosan csökken. Ez azt jelenti, hogy egyes jogrendekben a büntetés csökkentését úgy értelmezik, hogy az a büntetés végrehajtására vonatkozik, mivel a büntetést az elítélést követően csökkentik. A Del Río Prada kontra Spanyolország ítélet, amelyre az alábbiakban kitérek, ez utóbbi kategóriába tartozik.

47.

A jogállamnak nemcsak a büntetőjogon keresztül, hanem a büntetőjoggal szemben is védelmet kell biztosítania az egyén számára. ( 41 ) Így minden jogrendszernek egyrészt biztosítania kell a bűnmegelőzés megfelelő módszereit és eszközeit, másrészt pedig korlátozásokat kell előírnia a büntetőhatalom alkalmazásával szemben annak érdekében, hogy a polgárok ne maradjanak védtelenek az állam önkényes vagy túlzott fellépésével szemben. Az utóbbi biztosítására szolgáló egyik alapelv a törvényesség elve. Ezen elv arra szolgál, hogy megakadályozza az önkényes, kiszámíthatatlan büntetés törvényi rendelkezés nélküli vagy határozatlan vagy visszamenőleges hatályú törvény alapján történő kiszabását.

48.

A törvényesség elve négy további alelvre osztható: ( 42 ) az analógia tilalma, ( 43 ) a szokásjog, mint büntetést kiszabó vagy növelő jog tilalma, ( 44 ) a visszaható hatály tilalmának elve ( 45 ) és a nem konkrét büntetőjogi szabályok tilalma. ( 46 )

49.

A törvényesség elve a Charta 49. cikkének (1) bekezdésében szerepel, amelynek értelmében senkit sem szabad elítélni olyan cselekményért vagy mulasztásért, amely az elkövetése idején a hazai vagy a nemzetközi jog alapján nem volt bűncselekmény.

50.

Ugyancsak nem lehet a bűncselekmény elkövetése idején alkalmazható büntetésnél súlyosabb büntetést kiszabni. Ha valamely bűncselekmény elkövetése után a törvény enyhébb büntetés kiszabását rendeli, az enyhébb büntetést kell alkalmazni.

51.

Ezek a jogok, mint alapvető jogok jogi úton érvényesíthetők. ( 47 )

52.

A Charta 49. cikkének (1) bekezdését elsősorban az EJEE részben azonos szövegezésű ( 48 ) 7. cikkének mintájára fogalmazták meg. ( 49 ) E rendelkezést úgy kell értelmezni, hogy legalább az EJEE 7. cikkéből fakadókkal azonos előírásokat tartalmaz. ( 50 ) Ezt a Chartához fűzött (nem kötelező erejű) magyarázatok is megerősítik. ( 51 )

53.

Az EJEE 7. cikke az egyezményen belül kulcsfontosságú rendelkezés, ( 52 ) és a jogállamiság nélkülözhetetlen eleme. Az EJEE 15. cikke alapján nem lehet eltérni attól. ( 53 )

54.

Ezzel eljutottam az EJEB ítélkezési gyakorlatához, amelyre a Charta 49. cikke (1) bekezdésének értelmezése céljából hivatkoznak. E bíróság valóban szilárd ítélkezési gyakorlattal rendelkezik a visszaható hatály tilalmát, ( 54 ) azaz az EJEE 7. cikke (1) bekezdésének második mondatát illetően, amely szerint nem lehet a bűncselekmény elkövetése idején alkalmazható büntetésnél súlyosabb büntetést kiszabni.

55.

A strasbourgi bíróság hagyományos és következetes ítélkezési gyakorlata szerint, noha a büntetés az EJEE 7. cikke (1) bekezdésének hatálya alá tartozik, ez nem vonatkozik e büntetés végrehajtására. ( 55 )

56.

Mellesleg ugyanezt a megközelítést alkalmazza az Egyesült Nemzetek Emberi Jogi Bizottsága is, amely a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának végrehajtását felügyelő testület, ( 56 ) miközben a nemzeti jogrendekben is a visszaható hatály tilalmának elve jellemzően csak a büntetésekre vonatkozik, végrehajtásukra azonban nem. ( 57 )

57.

Ezzel elérkeztünk a jelen ügyhöz és ahhoz a kérdéshez, hogy a szóban forgó intézkedések magára a büntetésre vagy a büntetés végrehajtására vonatkoznak‑e. Ennek megállapításához elengedhetetlen ezen intézkedések vonásainak felidézése.

58.

Nyilvánvalóan végső soron a kérdést előterjesztő bíróság feladata eldönteni azt, hogy a jelen ügyben fennáll‑e a Charta 49. cikke (1) bekezdése megsértésének veszélye, ha MA‑t átadják az Egyesült Királyság részére. ( 58 ) Ezenfelül jelentős bizonytalansággal állunk szemben, tekintettel arra, hogy még nem született büntetőítélet, és hogy MA átadását állítólagos bűncselekmények elkövetésével kapcsolatban kérik. Jelenleg természetesen nem ismert, hogy elítélés esetén szabadságvesztés vagy életfogytig tartó szabadságvesztés lesz‑e a büntetés. Mindez azonban végső soron nem lényeges, mivel a kérdést előterjesztő bíróság kérdése kifejezetten a meghatározott időtartamú szabadságvesztés‑büntetésre vonatkozik. Következésképpen a Bíróság feladata, hogy a módosított jogszabályokat (csak) a meghatározott időtartamú szabadságvesztés‑büntetések tekintetében vizsgálja meg.

59.

Ennek megfelelően a rendelkezésre álló információk alapján és tekintettel arra, hogy a kérdést előterjesztő bíróságnak láthatóan iránymutatásra van szüksége ebben a kérdésben, amit az a tény is alátámaszt, hogy (ismételten) benyújtotta kérdését a Bírósághoz, úgy látom, hogy ebben a szakaszban iránymutatást tudok adni az előterjesztő bíróságnak.

60.

Az alapügy tárgyát képező bűncselekmények elkövetésekor, amennyiben határozott ideig tartó szabadságvesztés‑büntetést szabtak ki, az e büntetést kiszabó bíróság köteles volt „szabadságvesztési időtartamot” megállapítani, amely nem haladhatta meg a kiszabott büntetés felét, és amelynek végén az elkövetőt automatikusan feltételes szabadságra kellett bocsátani. ( 59 ) A Secretary of State for Northern Ireland (Észak‑Írországért felelős miniszter) kötelessége volt a vonatkozó szabadságvesztés időtartamát letöltött elítélt szabadon bocsátása. ( 60 )

61.

Az új szabályok értelmében az elítélt személy jelenleg a „megfelelő szabadságvesztési időtartam” és egy további egyéves feltételes szabadságra bocsátási időtartam összegének megfelelő határozott időtartamú szabadságvesztés‑büntetéssel büntetendő. Ez az összesített időtartam nem haladhatja meg az alkalmazandó szabadságvesztés‑büntetés maximális időtartamát (amely a jelen ügy szempontjából 10 év). ( 61 ) A „megfelelő szabadságvesztési időtartam” az az időtartam, amely a bíróság véleménye szerint biztosítja a büntetés megfelelőségét. Ezen időtartam kétharmadának letöltését követően az elkövető feltételes szabadságra bocsátható a feltételes szabadságra bocsátási biztosok utasítására, feltéve, hogy a biztosok meggyőződtek arról, hogy a társadalom védelme már nem teszi szükségessé a fogvatartott fogva tartását. ( 62 )

62.

Az új szabályok tehát két jelentős változást vezettek be: először is, a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségét a szabadságvesztési időtartam feléről legalább ezen időtartam kétharmadára halasztották el, azzal, hogy minden esetben kell lennie legalább egy utolsó évnek, amely alatt az érintett személyt feltételes szabadságra bocsátják. Másodszor, az automatikus szabadságra bocsátási rendszert felváltotta a feltételes szabadságra bocsátási rendszer, amelyben a feltételes szabadságra bocsátási biztosok beavatkozása szükséges.

63.

Hozzá kell tenni, hogy – amint azt a kérdést előterjesztő bíróság ( 63 ) a Supreme Court of the United Kingdom (az Egyesült Királyság legfelsőbb bírósága) vonatkozó ítéletére ( 64 ) hivatkozva kifejtette – e jogszabály módosításának kimondott célja a társadalom védelme azáltal, hogy véget vet a terrorista bűncselekmények elkövetőinek korai, automatikus szabadságra bocsátásának, és késlelteti azt a legkorábbi időpontot, amikor az e bűncselekmények elkövetőinek szabadlábra helyezése megfontolható.

64.

MA lényegében azt állítja, hogy a Bíróság Alchaster ítéletében említett, a feltételes szabadságra bocsátás lehetősége „megszüntetésének” fogalmát ( 65 ) úgy kell értelmezni, hogy az nemcsak a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségének a szabadságvesztés végrehajtásának bármely szakaszában történő megszüntetésére vonatkozik, hanem az e végrehajtás adott szakaszában eredetileg biztosított automatikus szabadságra bocsátás megszüntetésére is. Ezenfelül MA szerint az alapügyben szóban forgó módosítások a kiszabott büntetés jellegének szigorítását eredményezik. MA azt állítja, hogy e módosítások büntető jellegű elemet tartalmaznak.

65.

Írország, az Egyesült Királyság és a Bizottság ezzel ellentétes állásponton van. E felek hangsúlyozzák, hogy a kiszabott büntetések nem változtak, vagyis legfeljebb 10 évig terjedő szabadságvesztést jelentenek. A korai szabadlábra helyezés feltételeinek módosítása – álláspontjuk szerint – tipikus példája a büntetés végrehajtásával kapcsolatos intézkedésnek. A feltételes szabadságra bocsátási biztosok továbbá nem rendelkeznek hatáskörrel a kiszabott büntetés meghosszabbítására vagy enyhítésére.

66.

Elismerem, hogy olyan határeset áll előttünk, amelyben a helyes válasz nem egyértelmű. Alaposan meg kell vizsgálnom az EJEB vonatkozó ítélkezési gyakorlatát, ( 66 ) mielőtt választ tudnék javasolni a Bíróságnak.

67.

A strasbourgi bíróság megszilárdult ítélkezési gyakorlatának kiindulópontja, hogy a „büntetés” fogalma önálló hatállyal rendelkezik. ( 67 ) Végül az EJEB ítélkezési gyakorlatában következetesen különbséget tesz az önmagában büntetést képező intézkedés és a büntetés foganatosítására vagy végrehajtására vonatkozó intézkedés között.

68.

A Hogben határozatban, amely gyilkosságért kötelezően kiszabandó életfogytig tartó szabadságvesztés esetén alapult, a szabályok úgy rendelkeztek, hogy az érintett személyt, ha már nem minősül veszélyesnek, zárt büntetés‑végrehajtási intézetből nyílt büntetés‑végrehajtási intézetbe lehetett átszállítani azzal a jogos elvárással, hogy ezen átszállítás után két éven belül szabadlábra helyezhető. Hogbent 13 év letöltése után nyílt büntetés‑végrehajtási intézetbe szállították át. Ezen időszak alatt megváltoztatták a feltételes szabadlábra bocsátás szabályait. Az illetékes miniszter ( 68 ) új feltételes szabadságra bocsátási politikát jelentett be politikai pártja gyűlésén. A kinyilvánított cél az volt, hogy kizárják a feltételes szabadságra bocsátást 20 év letöltése előtt „a rendőrök vagy börtönőrök gyilkosai, terrorista gyilkosságok, a gyermekek ellen elkövetett szexuális vagy szadista gyilkosságok elkövetői és a rablás során lőfegyverrel elkövetett gyilkosságok” esetében. Ez azt eredményezte, hogy Hogben nem volt jogosult azt megelőző szabadságra bocsátásra, hogy 20 évet letöltött volna a büntetésből. Az Emberi Jogok Európai Bizottsága megállapította, hogy az EJEE 7. cikkének (1) bekezdése értelmében vett „büntetés” életfogytig tartó szabadságvesztés volt. A feltételes szabadságra bocsátási rendszer módosítása a büntetés végrehajtására vonatkozott, nem pedig a szóban forgó „büntetésre”. ( 69 ) Ennek megfelelően a kérelmet elfogadhatatlannak nyilvánították.

69.

A Hosein határozatban a kérelmezőt életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélték. Mivel a fogva tartás során megbetegedett, és kezelés céljából kórházban kellett szállítani, elutasították, hogy a feltételes szabadságra bocsátás tárgyában meghallgassák, ami a szabadságra bocsátását eredményezhette volna. Az Emberi Jogok Európai Bizottsága megállapította, hogy „a feltételes szabadságra bocsátással kapcsolatos elvárások nem befolyásolják az [EJEE] a] 7. cikk[ének] értelmében kiszabott »büntetést«”. ( 70 )

70.

A Grava ítéletben a kérelmezőt hat év szabadságvesztésre ítélték, amelyet az illetékes fellebbviteli bíróság később négy évre mérsékelt. Ezt követően a büntetés enyhítését kérelmezte, amely meghatározott feltételek mellett lehetővé tette a büntetés elengedését. Az első elutasítást követően a büntetést elengedték. A kérelmezőt ekkorra már szabadon bocsátották. A büntetés‑végrehajtási intézetben töltött idő azonban meghaladta azt az időtartamot, amelyet letöltött volna, ha a büntetését időben engedik el. A kérelmező ennek megfelelően azzal érvelt, hogy a késedelmes elengedés súlyosabb büntetést eredményezett, mint amit a törvény a bűnelkövetése időpontjában előírt. A strasbourgi bíróság nem értett egyet, és megállapította, hogy a „büntetés” a négyéves szabadságvesztés‑büntetésre vonatkozik. A büntetés elengedésének kérdése a büntetés végrehajtásához, nem pedig magához a büntetéshez kapcsolódik. Ezért az EJEE 7. cikke (1) bekezdésének megsértésére nem került sor. ( 71 )

71.

Az Uttley határozatban 12 éves börtönbüntetésre ítélt személy a büntetés kétharmadának letöltését követően jogosult lett volna az idő előtti szabadlábra helyezésre, feltéve, hogy jó magaviseletet tanúsított. ( 72 ) Amíg szabadságvesztés‑büntetését töltötte, a szabályok úgy módosultak, hogy a büntetés kétharmadának letöltése utáni idő előtti szabadon bocsátást feltételhez kötötték. A felperes azzal érvelt, hogy az ezen feltételt előíró követelmény az eredetileg kiszabottnál súlyosabb büntetést jelentett. A strasbourgi bíróság a kérelmet elfogadhatatlanként elutasította, megismételve, hogy a szóban forgó intézkedés nem a büntetés részét képezte, hanem azon rendszer részének minősült, amelynek keretében a fogvatartottak a kiszabott büntetés teljes letöltése előtt szabadulhatnak. ( 73 )

72.

Ezért úgy foglalhatjuk össze, hogy a fent hivatkozott ügyek összességéből az következik, hogy amennyiben valamely intézkedés jellege és célja a büntetés elengedésével vagy a korai szabadlábra helyezésre vonatkozó rendszer módosításával függ össze, ez nem képezi az EJEE 7. cikke értelmében vett „büntetés” részét.

73.

Ezzel eljutottam ahhoz a kérdéshez, hogy a Del Río Prada kontra Spanyolország ítélet mennyiben változtatta meg az EJEB fentebb vázolt, meglehetősen formalista megközelítését.

74.

A bűncselekmény Del Río Prada általi elkövetésekor az 1973. évi spanyol büntető törvénykönyv a szabadságvesztés maximális időtartamát többszörös elítélés esetén 30 évben korlátozta. Az említett büntető törvénykönyv továbbá a fogvatartottat feljogosította arra, hogy minden munkával töltött két napért egy napot elengedjenek a büntetéséből. Ezt követően, azaz nem csak a bűncselekmények elkövetése után, hanem a büntetések kiszabása után is, a Tribunal Supremo (legfelsőbb bíróság, Spanyolország) alkalmazta az úgynevezett Parot‑doktrínát, amely megváltoztatta a büntetés mérséklésének kiszámítását. Ahelyett, hogy a büntetés mérséklésére vonatkozó szabályokat a 30 éves maximális szabadságvesztés‑büntetési időre alkalmazták volna, minden egyes büntetésére külön–külön alkalmazták. Ennek eredményeként Del Río Prada számára de facto lehetetlenné vált, hogy egyáltalán mérsékeljék a büntetését. A büntetés mérséklésének lehetősége más szóval nullára csökkent.

75.

Ilyen körülmények között a nagytanácsban eljáró EJEB ( 74 ) úgy ítélte meg, hogy a Parot‑doktrína Del Río Prada helyzetére történő alkalmazása megfosztotta minden kedvező hatástól a büntetés fogva tartás alatt végzett munka fejében történő mérséklését, amelyre a törvény szerint és a büntetés‑végrehajtási bírák végleges határozatai alapján jogosult volt. ( 75 ) Az EJEB a továbbiakban megállapította, hogy a rendelkezések alkalmazásának módja „túlmutat a puszta börtönpolitikán”, ( 76 ) és hogy „a »Parot‑doktrína« eredményeként a [30] évi maximális szabadságvesztési időtartam megszűnt olyan önálló büntetés lenni, amely tekintetében a büntetés fogva tartás alatt végzett munka fejében történő mérséklését alkalmazták, és ehelyett olyan [30] éves szabadságvesztés‑büntetéssé alakult át, amelyre ténylegesen nem alkalmaznak ilyen mérséklést”. ( 77 )

76.

Ez utóbbi elem jelen ügy szempontjából döntő fontosságúnak tűnik számomra: a Del Río Prada kontra Spanyolország ítéletben az új jogi helyzet alapján már egyáltalán nem volt lehetőség a kiszabott büntetés enyhítésére. Ez a rendkívüli körülmény az eredetileg kiszabott büntetés terjedelmének újbóli meghatározását jelentette.

77.

Véleményem szerint a Del Río Prada kontra Spanyolország ítélet lényegében megerősíti a korábbi ítélkezési gyakorlatot, és a büntetés kiszabása és végrehajtása közötti különbségtétel fennmarad. Ezen ügy tényállása azonban olyan volt, hogy a büntetés csökkentése lehetőségének megszüntetése az eredeti büntetés terjedelmét is érintette.

78.

Az EJEB ezt az ítéletet a továbbiakban számos elfogadhatatlanságra vonatkozó határozatban alkalmazta.

79.

Az Abedin határozatban a kérelmező eredetileg a büntetés háromnegyedének letöltése után automatikus és feltétel nélküli szabadon bocsátásra volt jogosult. Az elítélését követően elfogadott és hatályba lépő új szabályok szerint a feltételes szabadon bocsátáshoz a feltételes szabadságra bocsátási bizottságnak kellett jóváhagynia a szabadságra bocsátást. Ezenfelül a feltételes szabadságra bocsátási feltételek a büntetés leteltéig hatályban maradtak.

80.

Más szóval, ahogyan a jelen ügyben is, az automatikus szabadon bocsátást eredményező rendszert olyan rendszer váltotta fel, amelyben a feltételes szabadságra bocsátási bizottság közreműködése és jóváhagyása szükséges.

81.

A strasbourgi bíróság először emlékeztetett az ítélkezési gyakorlatára, nevezetesen az Uttley határozatára és a Del Río Prada kontra Spanyolország ítéletére. Az utóbbi ítéletre konkrétan hivatkozva e bíróság emlékeztetett arra, hogy az EJEE 7. cikke ilyen esetre való alkalmazhatóságának meghatározása szempontjából kritikus elemet jelent az, hogy a bevezetett változtatások magát a büntetést módosítják vagy definiálják újra. ( 78 ) Az EJEB a Del Río Prada kontra Spanyolország ítéletben kifejtette, hogy „az [EJEE] 7. cikkének kérdése azért merült fel, mert a hatóságok ahelyett, hogy a korábbi ítélkezési gyakorlatnak megfelelően a kérelmező részére engedélyezett mérséklést a kérelmező [30] éves szabadságvesztés‑büntetésére alkalmazták volna, az ítélkezési gyakorlat közelmúltbeli változásának megfelelően a kérelmező részére engedélyezett mérséklést az egyes büntetésekre alkalmazták. Az EJEB úgy ítélte meg, hogy a spanyolországi gyakorlat változásának általános hatásaként lényegében a kérelmezővel szemben kiszabott büntetést az engedélyezett mérsékléssel csökkentett [30] éves szabadságvesztés‑büntetésről mérséklésre való jogosultság nélküli [30] éves szabadságvesztés‑büntetésre módosították vagy definiálták újra.” ( 79 )

82.

A strasbourgi bíróság ezt követően megállapította, hogy ugyanezek a megfontolások nem vonatkoznak Abedin ügyére, akinek a 20 év szabadságvesztés büntetését nem változtatták meg, és hogy erre a büntetésre alkalmazandó a korai szabadlábra helyezésre vonatkozó szabályozás. ( 80 ) A bíróság ezután rámutatott arra, hogy nem volt elképzelhető az Abedinnel szemben kiszabott „büntetés” újradefiniálása vagy módosítása. ( 81 ) Ez alapján a bíróság arra a következtetésre jutott, hogy Abedin ügye a büntetése végrehajtásának módjára vonatkozott, és nem tartozott az EJEE 7. cikke (1) bekezdésének hatálya alá. ( 82 ) Következésképpen a kérelmet elfogadhatatlannak minősítette. ( 83 )

83.

A Devriendt határozatban a kérelmezőt életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélték. Az elítélés időpontjában 10 év szabadságvesztés letöltése után kérhette feltételes szabadságra bocsátását. Ezt követően ezt a küszöbértéket 15 évre emelték, és visszamenőleges hatállyal alkalmazták a kérelmezőéhez hasonló ügyekre.

84.

A strasbourgi bíróság megállapította, hogy a jogszabályi változás a büntetés végrehajtására vonatkozott. Az Abedin határozathoz hasonlóan e bíróság emlékeztetett arra, hogy a szóban forgó büntetést a bűncselekmény elkövetése óta nem változtatták meg. ( 84 ) Ezt követően a strasbourgi bíróság megállapította, hogy a belga jog szerint a feltételes szabadságra bocsátás a szabadságvesztés‑büntetés végrehajtásának olyan módszere, amelynek keretében az elítélt a büntetését a büntetés‑végrehajtási intézeten kívül tölti le, feltéve, hogy meghatározott próbaidő alatt teljesíti a megállapított feltételeket. Ezzel kapcsolatban a strasbourgi bíróság kifejezetten megállapította, hogy ez az ügy e tekintetben különbözik a Del Río Prada kontra Spanyolország ítélet alapjául szolgáló helyzettől, amelyben a letöltendő büntetés csökkentéséről volt szó, és nem pusztán a végrehajtás feltételeinek enyhítéséről vagy módosításáról. ( 85 )

85.

A bíróság a továbbiakban különbséget tett Devriendt és Del Río Prada helyzete között. A bíróság elfogadta, hogy a 2013. évi jogszabályi módosítás azzal a hatással járt, hogy megemelkedett a feltételes szabadságra bocsátásra való jogosultság időbeli küszöbe, ami kétségtelenül szigorúbb helyzetet eredményezett a kérelmező fogva tartását illetően, megjegyezte azonban, hogy a Del Río Prada kontra Spanyolország ítélet tárgyát képező helyzettel ellentétben ez a szigorúbb bánásmód nem tette lehetetlenné a feltételes szabadságra bocsátást. ( 86 )

86.

Ezt követően a bíróság emlékeztetett arra, hogy korábban úgy ítélte meg, hogy az a körülmény, hogy a feltételes szabadságra bocsátásra való jogosultság időpontjának az elítélést követő meghosszabbítása a fogva tartás szigorításához vezethetett, a büntetés foganatosítását érinti, nem pedig magát a büntetést, következésképpen e körülményből nem lehet arra következtetni, hogy a kiszabott büntetés szigorúbb lenne, mint az ügy érdemében határozó bíróság által kiszabott büntetés. ( 87 )

87.

Az EJEB ezután megállapította, hogy Devriendt ügye csak a büntetés letöltésének módjára vonatkozott, és nem volt hatással a büntetés terjedelmére, amely változatlan maradt. ( 88 ) Következésképpen a kérelmet elfogadhatatlannak minősítette. ( 89 )

88.

A Del Río Prada kontra Spanyolország ítéletet a nagytanács hozta meg, amely az EJEB legjelentősebb ítélkező testületével járó természetes tekintélyt képviseli. Az Abedin határozat és a Devriendt határozat tanácsban ( 90 ) hozott elfogadhatatlanságot megállapító határozatok. Ez az ítélkező testületet érintő különbség mindazonáltal jelen összefüggésben lényegtelen, mivel mindkét ítélkező testület formálisan ugyanúgy az EJEB‑et jelenti. Esetleg arra utalhat, hogy a strasbourgi bíróság számára a kérdés annyira egyértelmű volt az Abedin határozat és Devriendt határozat esetében, hogy úgy döntött, hogy azok meghozatalát tanácsra bízza. ( 91 )

89.

Nem tűnik úgy, hogy a feltételes szabadságra bocsátásra való jogosultság időpontjának meghosszabbítása önmagában – a Bíróság Alchaster ítéletben tett megállapításai szerint – a Charta 49. cikke (1) bekezdésének hatálya alá tartozna. ( 92 ) A Del Río Prada kontra Spanyolország ítéletre és a Devriendt határozatra jelen ügyben annyiban támaszkodhatunk, hogy a strasbourgi bíróság teljesen egyértelműen azt állítja, hogy a feltételes szabadságra bocsátásra való jogosultság időpontjának meghosszabbítása a büntetés végrehajtásának részét képezi, és ezért nem tartozik az EJEE 7. cikke (1) bekezdésének hatálya alá.

90.

A Bíróság az Alchaster ítéletben lényegében azt állította, hogy a Charta 49. cikke (1) bekezdésének hatálya potenciálisan olyan helyzetekre terjed ki, amikor a szóban forgó intézkedés lényegében megszünteti a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségét, vagy ha olyan intézkedéscsomag részét képezi, amely az eredetileg kiszabott büntetés jellegének szigorítását eredményezi. ( 93 )

91.

A feltételes szabadságra bocsátás lehetőségének teljes megszüntetése jelen ügyben kizárható, mivel – amint azt az Egyesült Királyság a tárgyaláson megerősítette – a büntetés letöltésének utolsó évében az érintett személyt mindig feltételes szabadságra bocsátják. Éppen ezért úgy vélem, hogy a jelen ügyben a helyzet nem hasonlítható a Del Río Prada kontra Spanyolország ítélet alapjául szolgáló helyzethez.

92.

Az a kérdés, hogy olyan intézkedéscsomaggal állunk‑e szemben, amely az eredetileg kiszabott büntetés jellegének szigorítását eredményezi, véleményem szerint bonyolultabb, és ezért nehezen megválaszolható.

93.

Amint azt a kérdést előterjesztő bíróság ( 94 ) a Supreme Court of the United Kingdom (az Egyesült Királyság legfelsőbb bírósága) vonatkozó ítéletére ( 95 ) hivatkozva kifejtette, a módosítás kimondott célja a társadalom védelme azáltal, hogy véget vet a terrorista bűncselekmények elkövetőinek korai és automatikus szabadon bocsátásának, és késlelteti azt a legkorábbi időpontot, amikor az e bűncselekmények elkövetőinek szabadon bocsátása megfontolható.

94.

Tisztában vagyok azzal, hogy ez a jogalkotó állítólagos szándéka. Különösen az a tény, hogy a szóban forgó módosítás kifejezetten a terrorista bűncselekmények elkövetőire irányul azáltal, hogy a meghatározott terrorista bűncselekményekre vonatkozó különös feltételes szabadon bocsátási rendszert vezet be, arra enged következtetni, hogy valójában az volt a szándék, hogy emeljék az e bűncselekményekért kiszabható büntetést. Az a kérdés is felmerülhet, hogy általánosságban az a döntés, hogy az elkövetők egyes kategóriáit megfosztják a korai szabadlábra helyezés lehetőségétől, valóban a végrehajtás technikai kérdésére vonatkozik‑e, és nem magát a büntetést definiálja‑e újra. Vagy, másképpen fogalmazva – ahogyan a Court of Appeal (fellebbviteli bíróság) a House of Lords (Lordok Háza) által kétségkívül hatályon kívül helyezett Uttley határozatában fogalmazott – „fikción” alapul az az érvelés, hogy a büntetés nem lett súlyosabb. ( 96 )

95.

Nem látom ugyanakkor, hogy ez az esetleges jogalkotói szándék hogyan kérdőjelezhetné meg a jelen ügy tekintetében azt az alapvetést, hogy a büntetés mint olyan nem változott. Hozzá kell tenni, hogy már a Hogben határozatban is az volt az intézkedés kinyilvánított célja, hogy a bűncselekmények bizonyos kategóriáira irányuljon. ( 97 ) Úgy tűnik mindenesetre, hogy a strasbourgi ítélkező testületnek ezzel a megfontolással nem volt problémája. ( 98 )

96.

Ezenfelül úgy tűnik számomra, hogy az egyén társadalomra való potenciális veszélyességének értékelése a börtönpolitika részét képezi. Példának okáért a kulcskérdés az, hogy a szabadságvesztés‑büntetés jelentős részét büntetés‑végrehajtási intézetben letöltő személy alkalmas‑e arra, hogy adott időpontban elhagyja a büntetés‑végrehajtási intézetet. Ha a feltételes szabadságra bocsátási biztosok arra a következtetésre jutnak, hogy adott személy adott időpontban veszélyt jelent a társadalomra, és a büntetés nagyobb részét büntetés‑végrehajtási intézetben kell letöltenie, nem látom, hogy ez hogyan befolyásolná az eredetileg kiszabott büntetés jellegét. A büntetés mint olyan nem változik; az adott időpontban az egyénnek ennek megfelelően kell cselekednie, és bizonyítania kell a feltételes szabadságra bocsátási biztosoknak, hogy alkalmas arra, hogy elhagyja a büntetés‑végrehajtási intézetet. Ez véleményem szerint teljesen független a kiszabott büntetéstől. Ez szinte hagyományos börtönpolitikának tekinthető. Ennek következménye, hogy az adott személy szabadságát továbbra is elvonják.

97.

Ezzel kapcsolatban szeretném hangsúlyozni, hogy az előző pontban kifejtett megfontolások teljes mértékben azt feltételezik, hogy a feltételes szabadságra bocsátási biztosok hatásköre arra a kérdésre korlátozódik, hogy az érintett személy adott időpontban veszélyt jelent‑e a társadalomra, hogy az értékelést rögzített eljárás szerint alaposan végzik el, valamint hogy azt megfelelően dokumentálják. Ezen túlmenően a feltételes szabadságra bocsátási biztosok nem rendelkezhetnek további mozgástérrel.

98.

Úgy vélem, hogy amennyiben ezek a feltételek teljesülnek, a módosított intézkedések a büntetés végrehajtására vonatkoznak. Ezen intézkedések nem érintik az eredetileg kiszabott büntetés jellegét, és ezért az EJEB fent elemzett ítélkezési gyakorlata alapján nem tartoznak az EJEE 7. cikke (1) bekezdésének hatálya alá.

99.

Ennek alapján arra a kérdésre kell választ adni, hogy a jelen ügyhöz hasonló helyzetben a Charta 49. cikkének (1) bekezdése szélesebb körű védelmet biztosít‑e vagy kellene‑e biztosítania, mint az EJEE 7. cikkének (1) bekezdése.

100.

A Charta 52. cikkének (3) bekezdése értelmében, amennyiben a Charta olyan jogokat tartalmaz, amelyek megfelelnek az EJEE‑ben biztosított jogoknak, akkor e jogok tartalmát és terjedelmét azonosnak kell tekinteni azokéval, amelyek az EJEE‑ben szerepelnek. Hangsúlyozni kell, hogy a Charta 52. cikkének (3) bekezdése garanciát, nem pedig egyszerű lehetőséget tartalmaz az Európai Unió számára annak biztosítására, hogy az EJEE‑ben foglalt vonatkozó jogok tartalmát és terjedelmét ne ássák alá. ( 99 ) Ugyanakkor e rendelkezés pontosítja, hogy ez nem akadályozza meg azt, hogy az Unió joga kiterjedtebb védelmet nyújtson.

101.

Nem látok azonban okot arra, hogy ez a helyzet álljon fenn. A Bíróság megállapította, hogy a Charta 49. cikke legalább ugyanazokat a garanciákat tartalmazza, mint az EJEE 7. cikkében foglaltak, amelyeket a Charta 52. cikkének (3) bekezdése alapján a védelem minimális szintjeként kell figyelembe venni. ( 100 ) Ez a megállapítás azonban önmagában csak megerősíti a Charta 52. cikke (3) bekezdésének szövegét. ( 101 )

102.

Amint azt a Bizottság megjegyezte, nem ismerhető fel a tagállamok olyan közös alkotmányos hagyománya, amely szerint a Charta 49. cikke (1) bekezdésének hatálya tágabb, vagy tágabb kellene, hogy legyen, mint az EJEE 7. cikke (1) bekezdésének hatálya.

103.

Nem látok olyan, az uniós jogrendre jellemző szempontokat sem, amelyek szélesebb hatályú védelmet érdemelnének. Lehetnek olyan jogterületek, ahol az Európai Unió alapos okkal nyújt az EJEE vonatkozó jogánál nagyobb védelmet. A jelen ügyben azonban nem ez a helyzet. Emlékeznünk kell a Charta 49. cikkének esetleges alkalmazása és az Európai Unió és az Egyesült Királyság között az alapvető jogok tiszteletben tartása tekintetében továbbra is fennálló nagyfokú (bár nem kölcsönös) ( 102 ) bizalom közötti belső és természetes feszültségről. ( 103 ) Ilyen helyzetben az e két elv közötti körültekintő egyensúlyt az alapvető jogok védelmének az EJEE szintjéhez igazodó szintjével lehet a legmegfelelőbben biztosítani. Itt ismét egyet tudok érteni a néhai Lord Binghammel, amikor kijelentette, hogy „az [EJEE‑t] egységesen kell értelmezniük az abban részes [államoknak]. A nemzeti bíróságok feladata az, hogy lépést tartsanak a strasbourgi ítélkezési gyakorlattal, ahogy az idővel fejlődik: se nem több, de biztosan nem is kevesebb.” ( 104 ) Ugyanez kell, hogy vonatkozzon a jelen ügyben a Bíróságra is.

104.

Ez az indítványt két záró megjegyzéssel szeretném zárni, amelyek szellemében a kérdést előterjesztő bíróságnak értékelését el kell végeznie.

105.

Először is, a jelen ügy az EJEE 7. cikkének (1) bekezdése és a Charta 49. cikke által biztosított garanciákra korlátozódik. Amint az a jelen indítványban bizonyítást nyert, a büntetés végrehajtását szabályozó intézkedések főszabály szerint nem vizsgálhatók az EJEE 7. cikkének (1) bekezdése alapján. Mindazonáltal nem szabad szem elől tévesztenünk, hogy a fogvatartottakat továbbra is számos más alapvető jog illeti meg, mint például az [EJEE] (első) kiegészítő jegyzőkönyvének 3. cikke szerinti szavazati jog vagy az EJEE 8. cikke szerinti magán‑ és családi élet, otthon és levelezés tiszteletben tartása garanciájának részét képező egyes jogok, ( 105 ) hogy csak két példát említsünk.

106.

Végül másodszor szeretném még egyszer hangsúlyozni, hogy a kérdést előterjesztő bíróság feladata, hogy a javasolt értelmezést az előtte folyamatban lévő ügyre alkalmazza, és ennek során mindent meg kell tennie annak vizsgálata érdekében, hogy a szóban forgó intézkedések, amelyeket az Egyesült Királyság „börtönpolitikának” nevez, valóban olyan politikának tekinthetők‑e, amely pusztán a büntetés végrehajtását szabályozza.

107.

A fenti megfontolások tükrében azt javaslom a Bíróságnak, hogy a Supreme Court (legfelsőbb bíróság, Írország) által feltett kérdésre a következőképpen válaszoljon:

Az Európai Unió Alapjogi Chartája 49. cikke (1) bekezdésének második mondatát

úgy kell értelmezni, hogy az e rendelkezésben szereplő „súlyosabb büntetés” fogalma főszabály szerint nem terjed ki arra a helyzetre, amikor a feltételes szabadságra bocsátási rendszert szabályozó jogi rendelkezéseket úgy módosították, hogy a kiszabott büntetés első felének végrehajtását követően a feltételes szabadságra bocsátásra való automatikus jogosultság helyébe a kiszabott büntetés legalább kétharmadának végrehajtását követő szabadságra bocsátáshoz való jog lépett, amennyiben ez a szabadságra bocsátás a feltételes szabadságra bocsátási biztosok értékelésétől függ.