1.

A Lietuvos Aukščiausiasis Teismas (Litvánia legfelsőbb bírósága) számos kérdést terjeszt előzetes döntéshozatalra a 650/2012/EU rendelet ( 2 ) értelmezésével kapcsolatban. E kérdések megválaszolását szükségesnek ítéli egy litván közjegyző által hozott, olyan kérelem megtagadásáról szóló határozat ellen indított kereset elbírálásához, amely a hagyatéki eljárás megindítására, valamint az öröklési bizonyítvány kiállítására irányult.

2.

A jogvita egy Németországban lakóhellyel rendelkező litván állampolgár utáni örökléssel kapcsolatban merült fel, ( 3 ) aki Litvániában tett végrendeletet, és akinek hagyatéki vagyontárgyai ebben az országban találhatók. A fia – aki szintén litván állampolgár – egy kaunasi (Litvánia) közjegyző előtt kérte a hagyatéki eljárás megindítását, valamint az öröklési bizonyítvány kiállítását, amely kérelmeket a közjegyző elutasította azzal az indokkal, hogy az örökhagyó szokásos tartózkodási helye Németországban van.

3.

A Bíróság útmutatása szerint a jelen indítvány az előzetes döntéshozatalra előterjesztett negyedik, ötödik és hatodik kérdésre szorítkozik. Azok elemzése során azonban érintőlegesen utalnom kell majd a többi kérdés közül néhánynak a tartalmára.

I.

Jogi háttér

A.

Az uniós jog. A 650/2012 rendelet

4.

A releváns preambulumbekezdések a következők:

5.

A 3. cikk (1) bekezdése értelmében:

6.

A 3. cikk (2) bekezdése a következőket állapítja meg:

7.

A 4. cikk szerint:

8.

Az 5. cikk a következőket írja elő:

9.

A 7. cikk a következőképpen rendelkezik:

10.

A 9. cikk (1) bekezdés értelmében:

11.

A 22. cikk a következőképpen rendelkezik:

12.

Az 59. cikk (1) bekezdése a következőket írja elő:

13.

A 83. cikk (2) és (4) bekezdése értelmében:

B.

A nemzeti jog

1.

A Lietuvos Respublikos civilinis kodeksas (polgári törvénykönyv)

14.

Az 5.4. cikk a következőket állapítja meg:

15.

Az 5.66. cikk így szól:

2.

A Lietuvos Respublikos notariato įstatymas (a közjegyzői karról szóló törvény)

16.

Az 1. cikk a következőket írja elő:

17.

A 26. cikk szerint:

3.

A Civilinio proceso kodeksas (polgári perrendtartás)

18.

A 444.2. cikk a következőket állapítja meg:

19.

Az 511.1. cikk értelmében:

II.

A tényállás, az alapeljárás és az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések

20.

E. E. litván állampolgár, akinek édesanyja házasságot kötött a német állampolgárságú K.‑D. E.‑vel. Az anya és a fia (aki egy korábbi házasságból származott) Németországba költözött, amikor a fiú kiskorú volt.

21.

2013. július 4‑én E. E. édesanyja végrendeletet készített a Garliava városában (Litvánia) lévő közjegyzői hivatalban, és a teljes vagyona örököseként a fiát jelölte meg. ( 4 )

22.

2017. július 17‑én E. E. Kaunas városának (Litvánia) 4. sz. közjegyzői hivatalánál kérte a hagyatéki eljárás megindítását, valamint az öröklési bizonyítvány kiállítását. ( 5 )

23.

A közjegyző elutasította E. E. kérelmét, mert úgy vélte, hogy a rendelet értelmében az örökhagyó szokásos tartózkodási helye az elhalálozás időpontjában Németországban volt.

24.

E. E. jogorvoslatért folyamodott a Kauno apylinkės teismashoz (kaunasi körzeti bíróság, Litvánia) a megtagadásról szóló közjegyzői határozattal szemben. E bíróság 2018. január 29‑én megállapította, hogy E. E. édesanyja – még ha el is ismerte, hogy Németországba költözött – nem szakította meg a kapcsolatait Litvániával. Emiatt – az észszerűség és a jóhiszeműség elve alapján – az említett bíróság helyt adott a keresetnek, hatályon kívül helyezte a közjegyzői határozatot, és elrendelte a hagyatéki eljárás lefolytatását.

25.

A közjegyző az elsőfokú bírósági határozat ellen fellebbezést nyújtott be a Kauno apygardos teismashoz (kaunasi megyei bíróság, Litvánia), amely ezt a határozatot a 2018. április 26‑i ítéletével hatályon kívül helyezte. A fellebbviteli bíróság megállapította, hogy ha az elhunyt személy szokásos tartózkodási helye vitatott, kizárólag bíróság állapíthatja meg, hogy e személy szokásos tartózkodási helye a származási országában volt, valamint hogy ebben az ügyben nem állt rendelkezésre olyan információ, amely arra utalt volna, hogy a fellebbező ezt a kérdést bármely bíróság előtt felvetette. Azt is megállapította, hogy az elsőfokú bíróság a megtámadott közjegyzői határozat hatályon kívül helyezésekor indokolatlanul hivatkozott általános elvekre.

26.

E. E. felülvizsgálati kérelmet terjesztett elő a Lietuvos Aukščiausiasis Teismashoz (Litvánia legfelsőbb bírósága), amely előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdéseket terjesztette a Bíróság elé:

III.

A Bíróság előtti eljárás

27.

A jelen előzetes döntéshozatal iránti kérelmet 2019. február 4‑én nyújtották be a Bírósághoz. Az osztrák, a magyar és a litván kormány, a Spanyol Királyság és a Cseh Köztársaság kormánya, valamint a Bizottság nyújtott be írásbeli észrevételeket.

28.

2020. január 16‑án tárgyalást tartottak, amelyen a litván kormánynak, a Spanyol Királyságnak, valamint az Európai Bizottságnak a képviselői vettek részt.

IV.

Elemzés

29.

Először azzal a kérdéssel (ötödik kérdés) foglalkozom, hogy lehet‑e az elhunyt személy szokásos tartózkodási helye több tagállamban. E kérdés megválaszolásához elkerülhetetlenül szembesülnöm kell azzal a kérdéssel, hogy a rendelet alkalmazható‑e a jogvitára.

30.

Másodszor az öröklési bizonyítvánnyal kapcsolatos (negyedik) kérdésre térek ki, ami magában foglalja az e bizonyítványt kiállító közjegyző igazságügyi hatóságként való minősítésére való utalást is.

31.

Végül a litván bíróságok joghatóságával, valamint a litván jognak a vitatott öröklésre történő alkalmazásával kapcsolatos utolsó (hatodik) kérdéssel foglalkozom.

A.

Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett ötödik kérdés

1.

A rendelet alkalmazhatósága

a)

„Határokon átnyúló vonatkozású” öröklések

32.

A rendelet meg kívánja „[szüntetni] azoknak a személyeknek a szabad mozgása előtti akadályokat, akik jelenleg nehézségekbe ütköznek a határokon átnyúló vonatkozású örökléssel összefüggő jogaik érvényesítése során”. ( 6 )

33.

A rendeletben nem szerepel fogalommeghatározás a „határokon átnyúló vonatkozású örökléssel” kapcsolatban, valamint a tényezők olyan listája sem, amelyek – különböző államokban szétszóródva – lehetővé teszik e vonatkozás pontos meghatározását. Véleményem szerint a rendelet célja – amelyre az imént hivatkoztam – e kifejezések rugalmas értékelését sugallja, oly módon, hogy azok minden olyan öröklésre kiterjedjenek, amelyek (örökhagyó általi) megszervezése vagy amelyek (ez utóbbi halálát követő) rendezése akadályokba ütközik az egynél több állammal való kapcsolatok fennállása miatt.

34.

A rendelet II. és III. fejezete szempontjából az örökhagyónak az elhalálozás időpontjában fennálló szokásos tartózkodási helye ( 7 ) a közös joghatósági feltételt és a kollíziós szabály kapcsolóelvét jelenti. Ezen időponttól fogva kell vizsgálni azt, hogy – valamely egyéb tényezőnek az örökhagyó lakóhelyétől eltérő államban való fennállása miatt – nem tisztán belföldi öröklésről van‑e szó.

35.

Azzal kapcsolatban, hogy mi lehet ez az „egyéb tényező”, a rendelet különös rendelkezései a több bíróság joghatóságát érintő öröklés esetére vonatkoznak, és szabályokat határoznak meg – nem kimerítő jelleggel – a határon átnyúló jellegének megállapításához. Az, hogy hol találhatók a vagyontárgyak, az örökösök, a hagyományosok és az örökhagyóhoz közel álló más személyek, valamint az örökhagyó állampolgársága egyéb olyan tipikus adatnak minősül, amelyet figyelembe lehet venni.

b)

Az alkalmazás kötelező jellege

36.

A rendelet alkalmazása nem diszpozitív jellegű, azaz nem a felek akaratától függ. ( 8 ) A jogalkalmazó számára kötelező, anélkül hogy mellőzhető lenne, amikor – a rendelkezései alapján – megállapítást nyer, hogy egy bizonyos öröklésnek egynél több állam joghatóságát érintő vonatkozásai lehetnek.

37.

A rendelet ehelyett lehetőségeket nyújt az érdekelt felek számára a helyzet határon átnyúló jellegéből eredő hatások bizonyos mértékű enyhítésére.

38.

Konkrétan a rendelet 22. cikke lehetővé teszi az örökhagyó számára, hogy életében maga kezdeményezze az abból eredő következmények csökkentését, hogy az egyik szokásos tartózkodási helye egy olyan államban van, amely nem az, ahol az öröklés szempontjából (előreláthatóan releváns) többi tényező összpontosul. Ezt azonban az örökhagyó csak a rendelet által számára kínált keretek között teheti meg: csak akkor, ha a második állam állampolgára. Ebben az esetben választhatja ezen állam jogrendjét alkalmazandó jogrendként.

39.

Az öröklés nem szűnik meg nemzetközi jellegűnek lenni ezzel a választással: azonban ez alapján az érintett feleknek az örökhagyó halálát követően lehetőségük van arra, hogy ugyanezen állam bíróságainak joghatóságában állapodjanak meg ( 9 ) (a rendelet 5. és azt követő cikkei).

2.

Az „örökhagyónak az elhalálozás időpontjában szokásos tartózkodási helye” fogalomról

40.

A kérdést előterjesztő bíróság lényegében azt kérdezi, hogy az örökhagyó szokásos tartózkodási helyének a rendelet értelmében egy helynek kell‑e lennie, vagy ellenkezőleg, elfogadható‑e, hogy több szokásos tartózkodási helye van. ( 10 )

a)

Egyetlen szokásos tartózkodási hely

41.

Ahogyan azt már előrebocsátottam, a rendelet rendszerében a szokásos tartózkodási hely rendszerint az „általános kapcsoló elvet” jelenti a joghatóság és az alkalmazandó jog meghatározásához. E tartózkodási hely véleményem szerint csak egy hely lehet, nem több.

42.

Az előreláthatóság, a jogbiztonság, az ellentmondásos eredmények megelőzése vagy az alkalmazandó jog arra irányuló célja mellett szóló érvek, hogy e jog az öröklés egészét szabályozza a hagyaték felosztásának elkerülése érdekében – amely érveket a rendelet (37) preambulumbekezdése sorolja fel – azt támogatják, hogy egyetlen szokásos tartózkodási hely legyen. A (27) preambulumbekezdés – azzal összhangban, hogy a rendelet szabályait annak biztosítása érdekében dolgozták ki, hogy az öröklés ügyében eljáró hatóság az esetek többségében a saját jogát alkalmazza – osztja ezt az álláspontot.

43.

Kétségtelen, hogy a rendelet tartalmazza azt az eshetőséget, hogy „az örökhagyó élete során felváltva több államban élt, vagy az egyik államból a másikba utazott, ugyanakkor egyik államban sem telepedett le állandó jelleggel”. ( 11 ) Ezekben az esetekben azonban – amelyeket a rendelet összetettnek minősít – a rendelet által javasolt megoldás számos tényezőt ötvöz a valamennyi objektív körülményre vonatkozó végső értékeléséhez, amely annak meghatározására irányul, hogy melyik volt „a” szokásos tartózkodási hely.

44.

A rendelet rendelkezései feleslegessé válnának, ha az elbírálandó kérdések megoldása során elfogadnánk, hogy valamely személy egyidejűleg különböző államokban rendelkezhet szokásos tartózkodási hellyel. E lehetőséggel a jogszabály rendelkezéseinek többsége értelmetlenné válik, amely rendelkezések – hangsúlyozom – folyamatosan egyes számban, nem pedig többes számban hivatkoznak „a” szokásos tartózkodási helyre.

b)

A szokásos tartózkodási hely meghatározása

45.

A rendelet arra vonatkozó meghatározást sem tartalmaz, hogy mit kell „szokásos tartózkodási helynek” tekinteni a határokon átnyúló öröklés keretében: annak megjegyzésére szorítkozik, hogy „szoros és tartós kapcsolatot” kell, hogy jelentsen valamely állammal. ( 12 )

46.

A szokásos tartózkodási hely az uniós jog önálló fogalma, amely nem hivatkozik a nemzeti jogrendekben az e jelenség leírására alkalmazott egyes fogalmakra. Ellenkező esetben veszélybe kerülne a rendelet egységes alkalmazása, amely teret engedne az annak alkalmazására köteles hatóságok különböző véleményeinek.

47.

Bár nem kerülhető el a „szokásos tartózkodási hely” más uniós jogszabályok által alkalmazott fogalmára történő hivatkozás, az ilyen helyet, amelyre az jellemző, hogy szoros és tartós kapcsolatot jelent valamely állammal, e rendelet konkrét célkitűzéseinek figyelembevételével kell értékelni, ( 13 ) amely célkitűzéseket a rendelet (7) preambulumbekezdése sorolja fel.

48.

A jogalkalmazónak tehát ebből a szempontból – és ennélfogva a maga a rendelet által javasolt iránymutatások alapján – kell majd meghatároznia az örökhagyó utolsó szokásos tartózkodási helyét, és a többi szokásos tartózkodási helyre csak másodlagos jelleggel hivatkozhat.

49.

Bár a rendelet nem határozza meg a szokásos tartózkodási hely fogalmát, a (23) és (24) preambulumbekezdésében hasznos iránymutatásokat ad annak meghatározásához. Először is megállapítja, hogy a szokásos tartózkodási hely meghatározásának az örökhagyónak a halálát megelőző években és az elhalálozása időpontjában fennálló életkörülményei átfogó értékeléséből kell erednie.

50.

Ezen értékeléshez figyelembe kell venni az összes olyan releváns bizonyítékot, amely jogilag elfogadható. Ebben az összefüggésben az öröklésben érintett személyek egymással összhangban álló, az öröklés ügyében eljárni köteles olyan hatóság előtt tett egyszerű nyilatkozatai, amely (ahogyan azt a későbbiekben kifejtem) nem lát el igazságszolgáltatási feladatot, számomra elégtelennek tűnnek az elhunyt személy szokásos tartózkodási helyének meghatározásához.

51.

Az örökhagyó életével kapcsolatos, a (23) preambulumbekezdés által hivatkozott ténybeli elemek összessége lehetővé teszi annak megállapítását, hogy valamely konkrét örökhagyó helyzete az ezen, valamint az azt követő preambulumbekezdésben foglalt helyzetek közül melyik helyzetnek felel meg.

52.

Az első helyzet az, amelyben a különösen az örökhagyónak a valamely államban való tartózkodása időtartamával és gyakoriságával (objektív tényezők), valamint az említett tartózkodás feltételeivel és indokaival (szubjektív tényezők) kapcsolatos ténybeli adatok önmagukban mutatnak rá a valamely állammal való „szoros és tartós kapcsolat” fennállására. ( 14 )

53.

A stabilitás kétségtelenül az, amit az elemzés ezen első szakaszában keresni kell. Úgy vélem azonban, hogy annak megerősítését követően még nem kell végső következtetéseket levonni az elhunyt személy szokásos tartózkodási helyével kapcsolatban. Szükséges lehet ezenkívül az e stabilitást igazoló körülmények értékelése azon szokásos hely azonosítása érdekében, ( 15 ) ahol az elhunyt személy érdekeltségeit kezelik.

54.

Bár az európai uniós jogalkotó előnyben részesítette a szokásos tartózkodási hely kritériumát, nem lehet figyelmen kívül hagyni az egyének növekvő mobilitását. Ebből következően az az időtartam, amely alatt az egyének valamely tagállam területén tartózkodnak, önmagában nem meghatározó kritérium: a megfelelő eljárást az egyes esetek megvizsgálása jelenti oly módon, hogy a személy családi és szociális kötődésével vagy a kérdéses helyhez való közelségével kapcsolatos egyéb tényezők alátámasszák azt az eredményt, amelyre az időbeli tényező vezet.

55.

A második helyzetet a rendelet (24) preambulumbekezdése mutatja be, amely esetben nem állapítják meg az örökhagyó valamely meghatározott államban való rendszeres és hosszú ideig tartó jelenlétét. ( 16 ) Ebből kiindulva két eset merül fel:

56.

Ezen esetekben egy személyes (az elhunyt személy állampolgársága) vagy egy gazdasági tényező (az elhunyt személy főbb vagyontárgyainak helye) jelentős mértékben hozzájárulhat valamennyi ténybeli körülmény átfogó értékeléséhez.

57.

Úgy vélem, hogy – a kérdést előterjesztő bíróság érvelése alapján – a Bíróságnak hangsúlyoznia kellene, hogy az elhunyt személy állampolgársága, illetve a vagyontárgyainak helye a szokásos tartózkodási helyet másodlagosan meghatározó tényezők. Másként fogalmazva: az örökhagyó helyzetének stabil jellegével kapcsolatos ténybeli elemek összességének vizsgálata és e stabil jelleg igazolása azon kérdés tekintetében bír jelentőséggel, hogy a helyzet „összetett”‑e a (24) preambulumbekezdés szóhasználata alapján.

58.

E vizsgálat szükségszerűen megelőzi az elhunyt személy állampolgárságának és a főbb vagyontárgyai helyének vizsgálatát, amely kivételes jellegű a rendelet által a jogbiztonság biztosítása érdekében létrehozott rendszerben. ( 17 )

59.

Végezetül emlékeztetek arra, hogy a rendelet (25) preambulumbekezdésének vége az alkalmazandó jog megállapításával kapcsolatban tiltja az elhunyt személynek az utolsó szokásos tartózkodási helye szerinti jogrendtől eltérő jogrenddel való „nyilvánvalóan legszorosabb kapcsolatára” vonatkozó kritérium automatikusan kiegészítő kapcsoló elvként történő alkalmazását még akkor is, amikor az utolsó szokásos tartózkodási hely megállapítása bonyolultnak bizonyul. ( 18 ) Véleményem szerint az említett preambulumbekezdés egyértelművé teszi, hogy nem lehet megkerülni az egy szokásos tartózkodási hely meghatározását, függetlenül attól, hogy ez mennyire nehéz.

3.

Az alapjogvita

a)

Az örökhagyó utolsó szokásos tartózkodási helye: Németország vagy Litvánia?

60.

A kérdést előterjesztő bíróság azt állítja, hogy az örökhagyó szokásos tartózkodási helyével kapcsolatos adatok „pontatlanul szerepelnek az eljárási iratokban, vagy azokkal kapcsolatban egyet nem értés áll fenn”. ( 19 ) A kérdést előterjesztő bíróság tehát láthatóan úgy véli, hogy az elsőfokú vagy a fellebbviteli bíróság nem rendezte ezt a kérdést.

61.

Amennyiben erről van szó, a kialakult képet inkább az információ hiánya, nem pedig az egymásnak ellentmondó adatok párhuzamos létezéséből eredő kétségek fennállása jellemzi, ami akadályozza az utolsó szokásos tartózkodási hellyel kapcsolatos meggyőződés kialakítását.

62.

Ha a felülvizsgálat keretében nem lehetséges további jogi elemet megismerni, a jogvitát a fennálló elemek alapján kell eldönteni, mivel az öröklési ügyben nem lehet úgy eljárni, hogy e kérdés nyitva marad. Végezetül, ha az ezzel kapcsolatos kétségek leküzdhetetlenek, a rendelet (24) preambulumbekezdésében bemutatott második esetet lehet alkalmazni. Az örökhagyó állampolgársága, valamint a hagyatékba tartozó főbb vagyontárgyak helye tehát előtérbe kerül az összes objektív körülmény együttes értékelése során.

b)

Az öröklés határokon átnyúló vonatkozásairól

63.

A kérdést előterjesztő bíróság azt kívánja megtudni, hogy amikor az örökhagyó utolsó szokásos tartózkodási helye bizonytalan, a többi ismert (az örökléssel összefüggő) tényezőnek az ugyanazon bíróság (a litván bíróság) előtt történő összeérése alapján az öröklés minősíthető‑e tisztán belföldi jellegűnek. Ebben az esetben a rendelet nem alkalmazható.

64.

Ahogyan azt már megjegyeztem, a rendelet alkalmazása nem diszpozitív jellegű. Ebből az előfeltevésből az következik, hogy ha a rendelet alkalmazandó, akkor a bizonyos nyilatkozatok vagy magatartások jogi relevanciáját (mint például az örökhagyó házastársa nyilatkozatainak vagy magatartásainak jogi relevanciáját, aki úgy nyilatkozott, hogy a hagyatékban nem érdekelt, és hozzájárult a Litvániában történő határozathozatalhoz) ez a rendelet határozza meg, ha nem alkalmazandó, akkor pedig más jogrend.

65.

Bár a kérdést előterjesztő bíróság feladata állást foglalni ebben a kérdésben, a jelen ügyben vitatott öröklés határokon átnyúló vonatkozásai nehezen hagyhatók figyelmen kívül, tekintettel arra, hogy a lehetséges örökösök egyike Németországban, a másik lehetséges örökös, valamint a hagyatéki vagyontárgyak Litvániában vannak, az örökhagyó utolsó tartózkodási helye pedig ezen államok valamelyikében volt (valószínűleg Németországban, ahol állítása szerint a végrendelet készítésekor élt). A rendelet ugyanilyen módon szabályozza ezt az öröklést.

66.

Rendkívül bizonytalan helyzetet teremtene egy olyan válasz, amely a rendelet alkalmazását az egyes feleknek a hagyaték őket érintő vonatkozásaival kapcsolatos döntéseitől teszi függővé. Ettől eltér az, ha a rendelet alkalmazását választják, akkor az említett döntéseket e rendelet rendelkezéseivel összhangban kell vizsgálni.

B.

Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett negyedik kérdés

67.

Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett negyedik kérdés abból a feltételezésből indul ki, hogy a litván közjegyzők nem tekinthetők a rendelet értelmében vett „bíróságnak”. A kérdést előterjesztő bíróság ezen előfeltevés alapján azt kívánja megtudni, hogy e közjegyzők kiállíthatnak‑e öröklési bizonyítványt „a joghatóságra vonatkozó általános szabályok betartása nélkül”.

68.

Ugyanezen kérdés második része az öröklési bizonyítványoknak a rendelet szerinti „hiteles okiratként” történő minősítésére hivatkozik.

1.

A rendelet joghatósági szabályainak a litván közjegyzőre történő alkalmazása

a)

Előzetes jelleggel: a közjegyző a rendelet 3. cikkének (2) bekezdésében

69.

A rendelet a „bíróság” fogalmát a 3. cikk (2) bekezdésében határozza meg. Ebbe a fogalomba beletartoznak az igazságügyi hatóságok és az öröklési ügyekben hatáskörrel rendelkező egyéb jogalkalmazók.

70.

Az európai jogalkotó – tudatában annak, hogy a tagállamokban a hatáskörmegosztást illetően különböző modellek léteznek az öröklési ügyekben történő határozathozatalra – a rendeletbe foglalja ezt a tényt. ( 20 ) Ily módon a rendszer semlegességére irányuló szándékot határozza meg az egyéb, korábbi eszközökkel összhangban, amelyekkel – közvetlenül vagy értelmezés útján – a „bíróság” olyan fogalmát fogadták el, amely egy intézményi vagy szervezeti szempontot és egy funkcionális megközelítést ötvözött.

71.

A Bíróságnak egy, a jelen ügyhöz hasonló összefüggésben volt alkalma megjegyezni, hogy „az igazságszolgáltatási feladatok ellátása magában foglalja azt a jogot, hogy az érintett felek közötti esetleges vitás kérdésekben hivatalból határozatot hozzon”. ( 21 )

72.

A WB‑ítéletben a Bíróság először is a „határozat” kifejezés azon értelmezésére hivatkozott, amelyet az 1968. évi Brüsszeli Egyezmény keretében egy perbeli egyezséggel, valamint annak az említett egyezménynek a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról szóló fejezete tekintetében történő minősítésével kapcsolatban adott. Másodszor a Bíróság az EUMSZ 267. cikkel kapcsolatos korábbi ítélkezési gyakorlatát ismételte meg.

73.

E tények alapján a Bíróság a WB‑ítéletben tagadta a „bíróság” jelleg elismerését az olyan közjegyző esetében, aki csak az öröklési bizonyítvány kiállítására irányuló közjegyzői tevékenységeket láthatja el az érintettek közös kérelmére, és a felek egyetértésének hiányában azok ezenkívül nem érintik a bíróság jogköreit. ( 22 )

b)

A rendeletben előírt joghatósági szabályok hatálya alá tartozás kérdése

74.

Egy nem igazságügyi hatóságnak (vagy egy jogi szakembernek) a rendelet szerinti „bíróságként” történő minősítése két következménnyel jár: az egyik a joghatósággal összefüggésben, a másik pedig a hatóság tevékenységéből származó dokumentumok forgalmára vonatkozó rendszerrel összefüggésben.

75.

Amikor a nem igazságügyi hatóság (vagy a jogi szakember) „bíróságként” jár el, akkor – és csak akkor – a rendelet joghatósági szabályainak hatálya alá tartozik. ( 23 ) Ily módon biztosított, hogy az eljárása megfeleljen a hatóság és az öröklés között fennálló, az igazságszolgáltatás megfelelő működéséhez szükséges közeli kapcsolat céljának, és az ügy érdemét illetően a hagyaték felosztásának megelőzésére irányuló célnak. ( 24 )

76.

Ezen esetet kivéve a közjegyzőre nem vonatkoznak a rendelet joghatósági szabályai. Ennek kiterjesztéseként a közjegyzőnek nem kell meghatároznia azt sem, hogy az illetékességi területén működő bíróságok általában véve rendelkeznek‑e joghatósággal arra, hogy – második lépésben – a közjegyzőként fennálló illetékességük kérdésében az eljáró bíróság országa szerinti jog által meghatározott területi megosztással összhangban állást foglaljanak.

77.

Úgy tűnik, hogy a kérdést előterjesztő bíróság ( 25 ) akként értelmezi a rendeletet, hogy a közjegyzőnek nem kell nemzeti öröklési bizonyítványt kiállítania, ha abban a jogrendszerben, amelyben a közjegyző eljár, a bíróságok a rendelet alapján nem rendelkeznek joghatósággal. Az osztrák és a magyar kormány egyetért ezzel az észrevétellel, és a tárgyaláson megjegyzéseket fűztek annak tartalmához.

78.

Kétségtelen, hogy ez az értelmezés biztosítaná a különböző jogrendekhez kapcsolódó öröklés egységes kezelését. A rendelet 64. cikke értelmében ezenkívül ez a releváns szabály, ha európai öröklési bizonyítvány kiállítását kérik. A rendelet azonban ezt nem írja elő, ha a kérelem nemzeti bizonyítvány kiállítására irányul.

79.

E rendelet a (32) preambulumbekezdésében kifejti, hogy az egységességre irányuló cél összekapcsolódik az örökösök helyzetének megkönnyítésére irányuló céllal, ahogyan ez az olyan rendelkezésekben, mint a 13. cikk, megjelenik. Azon körülmény alapján, hogy különböző tagállamok nem igazságügyi hatóságai (például az e funkciókkal nem rendelkező közjegyzők) az örökösi minőséggel vagy az örökösök jogaival kapcsolatban okiratokat állítanak ki, nem kellene felosztani a hagyatékot az érdemi kimenetel szempontjából, mivel mindegyik hatóság ugyanazt a jogot alkalmazza.

80.

A bizonyítványok sokfélesége igenis felosztást eredményez, természetesen az öröklés kezelése szempontjából: azonban ez az (elkerülhetetlen) lehetőség elfogadott a rendeletben, amely arra a (36) preambulumbekezdésben újból utal annak érdekében, hogy – az egyik megoldási formaként – a feleknek az eljárás mikéntjének meghatározására irányuló önkéntes megállapodására hivatkozzon. E megállapodás hiányában – következésképpen egy konfliktushelyzetben – a rendelet pontosítja a bíróság fellépését: a rendelet értelmében a végső döntést a joghatósággal rendelkező bíróság hozza meg.

c)

Az alapjogvita

81.

A kérdést előterjesztő bíróság által rendelkezésre bocsátott információkból – amelyeket a tárgyaláson megerősítettek – az következik, hogy a litván közjegyző nem rendelkezik joghatósággal a felek között fennálló vitás helyzetek megoldására. Nincs lehetősége arra, hogy olyan ténybeli elemeket állapítson meg, amelyek nem világosak és egyértelműek, valamint arra sem, hogy a vitatott tényekkel kapcsolatban állást foglaljon; amennyiben kétségek merülnek fel a végrendelet tartalmát illetően, nem az ő feladata azt megmagyarázni, nem követheti az örökösök valamelyike által javasolt értelmezést, valamint – az örökösök közötti egyet nem értés esetén – nem tisztázhatja, hogy a szöveg mely értelmezése tükrözi az örökhagyó valódi szándékát.

82.

A litván közjegyzőnek bármely vita vagy kétség esetén tartózkodnia kell az állásfoglalástól, mivel a bíróság az, akinek határozatot kell hoznia. A bíróságok azok, amelyek minden esetben rendezik az öröklés megnyílásának helyével, a végrendelet érvényességével, az annak végrehajtásával vagy a hagyaték kezelésével kapcsolatos jogvitákat. ( 26 )

83.

Ezen információkból (amelyeket a kérdést előterjesztő bíróságnak meg kell erősítenie) az következik, hogy a nemzeti öröklési bizonyítványnak a litván közjegyzők által történő kiállítása nem foglalja magában az igazságszolgáltatási feladatok ellátását. E közjegyzők tehát nem a 650/2012 rendelet 3. cikkének (2) bekezdése szerinti „bíróságok”.

84.

A fentiekből következően a litván közjegyzőre nem vonatkoznak a rendelet joghatósági szabályai, és ő nem függ attól a körülménytől sem, hogy e szabályok biztosítanak‑e joghatóságot a litván bíróságok számára az örökléssel kapcsolatos valamely jogvita megoldására, vagy sem.

2.

Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett negyedik kérdés. A közokirat

85.

A kérdést előterjesztő bíróság azt kívánja megtudni, hogy a litván közjegyző által kiállított bizonyítvány a rendelet szerinti „közokiratnak” minősül‑e, amely más tagállamokban joghatást vált ki. ( 27 )

86.

A „közokirat” fogalmával kapcsolatban – amelyet a rendelet 3. cikke (1) bekezdésének i) pontja határoz meg – a Bíróság számos alkalommal foglalt állást; legutóbb a WB‑ítéletben. ( 28 ) A rendelet ismerteti továbbá a „hitelességre” – amely a közokirat lényegi eleme – vonatkozó feltételt, valamint annak terjedelmét, és ezekre a Bíróság is kitért ugyanebben az ítéletben. ( 29 )

87.

Ezen ítélkezési gyakorlat, valamint a rendelkezésre álló információk alapján ( 30 ) úgy tűnik, hogy a litván közjegyző által kiállított bizonyítvány rendelkezik a rendelet szerinti „közokiratnak” történő minősítéséhez szükséges pontos jellemzőkkel, mivel:

88.

Ugyancsak a kérdést előterjesztő bíróságnak – amely annak köszönhetően, hogy a belső jogát ismeri, a legalkalmasabb helyzetben van e kérdés tisztázására – kell ebben a tekintetben végleges döntést hoznia. Ha a bizonyítvány közokirati jellege mellett foglal állást, annak bizonyító erejét a többi tagállamnak is el kell ismernie a rendelet 59. cikkének (1) bekezdésében foglaltak szerint.

C.

Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett hatodik kérdés

89.

Az eljáró bíróság valójában két egymással összefüggő kérdést fogalmaz meg, és az előzetes döntéshozatalra utaló határozatában ismertetett tényállást tekinti kiindulópontnak. Azt kívánja megtudni, hogy e tényállással összhangban „a […] felek megállapodtak[‑e] abban, hogy a litvániai bíróságok rendelkeznek joghatósággal, és a litván jog alkalmazandó[‑e]”.

90.

A válasz ennélfogva a rendelet 22. cikke (2) bekezdésének értelmezését igényli. A végrendelet dátumára tekintettel – amely 2015. augusztus 17. előtti – figyelembe fogom venni e rendelet átmeneti rendelkezéseit is.

91.

A rendelet 5. cikkének (1) bekezdése szerint valamely tagállam jogának az örökhagyó általi választása megnyitja az öröklésben érintett felek számára a lehetőséget arra, hogy megállapodás útján, bizonyos feltételek mellett ezen állam bíróságainak kizárólagos joghatóságát kössék ki. A 7. cikk c) pontja kiterjeszti a választást, és lehetővé teszi, hogy arra kifejezett formában azon bíróság előtt kerüljön sor, amely már eljárt az ügyben. Az előzetes döntéshozatalra utaló határozat e rendelkezések értelmezését is kéri.

1.

A végrendeletben kifejezetten nem szereplő jogválasztás

a)

A 2015. augusztus 17‑től tett végrendeleti intézkedések ( 31 )

92.

Az öröklési ügyekben a kollíziós joggal kapcsolatban kinyilvánított akarat autonómiájának biztosítása a rendelet egyik legfontosabb aspektusa. A választás érvényessége mindazonáltal szubjektív, objektív és formális követelményektől függ.

93.

A választás lehetőségét – nyilvánvaló okokból – csak az örökhagyó számára ismerik el. Ez utóbbi – a rendelet 22. cikkének (1) bekezdése alapján – csak a nemzeti jogát választhatja. ( 32 )

94.

Annak biztosítása érdekében, hogy fennállt a választásra irányuló akarat, valamint egyértelmű volt annak célja, a rendelet 22. cikkének (2) bekezdése alaki követelményeket ír elő: a jogválasztásról kifejezetten, végintézkedés formájában tett nyilatkozatban kell rendelkezni, vagy annak a végintézkedés rendelkezéseiből megállapíthatónak kell lennie. E második lehetőség okoz több gyakorlati nehézséget.

95.

Annak tisztázása, hogy volt‑e jogválasztás az öröklést illetően, kiemelt figyelmet igényel az olyan egyén (örökhagyó) akarata tiszteletben tartásának biztosítása érdekében, aki – a rá vonatkozó meghatározásnál fogva – azt az öröklés megnyílásakor sem megerősíteni, sem pedig vitatni nem tudja.

96.

Ennélfogva, valamint a már említett alaki követelmények miatt úgy értelmezem, hogy a végrendeleti rendelkezéstől független adatokból nem lehet a professio iurisra következtetni. Ez még inkább érvényes, ha ezt a végrendeleti rendelkezést közjegyző előtt tették, és ennélfogva volt (illetve feltételezhető, hogy volt) tanácsadás az öröklésre alkalmazandó joggal kapcsolatban.

97.

Ennélfogva a végrendeleti rendelkezésen kívül eső tényezők (mint például az örökhagyó bizonyos országba történő utazása a végrendeletének elkészíttetése érdekében, az eljárásban részt vevő hatóság országa, vagy az, hogy mely jogrend alapján áll fenn annak joghatósága) nem meghatározóak. Azok adott esetben ad abundantiam érveknek minősülnek, azaz azon következtetéshez nyújtanak támogatást, hogy történt‑e a végrendeleti rendelkezésből eredő jogválasztás, vagy sem.

98.

Ez utóbbival kapcsolatban – a rendelet (39) preambulumbekezdésével összhangban – megállapítható, hogy a jog megválasztása „akkor tekinthető egy végintézkedésből megállapíthatónak, amennyiben […] az örökhagyó […] hivatkozott az állampolgársága szerinti állam valamely jogszabályának konkrét rendelkezéseire, vagy egyéb módon ezt a jogot említette”.

99.

E következmény nagymértékben függ attól, hogy melyek a hivatkozott konkrét rendelkezések. A szokásos tartózkodási hely szerinti joggal mint az eltérő rendelkezés hiányában alkalmazandó joggal való összehasonlítás szükséges annak megállapításához, hogy a hivatkozott rendelkezések meddig minősülnek csak azon jogrend tipikus rendelkezéseinek, amelynek választásával kapcsolatban vita merül fel.

b)

A 2015. augusztus 17. előtti végrendeletek

100.

A fentiek azonban megváltozhatnak a rendelet teljes körű alkalmazásának időpontja előtt tett végrendeletek esetében.

101.

A rendelet 83. cikke átmeneti szabályozást írt elő a 2015. augusztus 17. előtti végrendeleti rendelkezésekre. E cikk célja, hogy utóbbiakat megóvja az azt követő jogszabály‑módosításoktól, hogy az örökhagyó a halála esetére elrendezte a vagyonának sorsát.

102.

A 83. cikk (2) bekezdése – az örökhagyó akaratának megőrzésére irányuló cél szellemében – a 2015. augusztus 17. előtti jogválasztásnak – akár a nemzeti, akár egyéb jog választásának – érvényességét szabályozza (ha az örökhagyó ezen a napon vagy később hal meg). Ez a választás akkor érvényes, ha teljesülnek a rendelet III. fejezetében foglalt, vagy azon feltételek, amelyek a választás idején hatályosak voltak abban az államban, ahol az örökhagyónak a szokásos tartózkodási helye volt, vagy azon államok bármelyikében, amelynek állampolgárságával az örökhagyó rendelkezett.

103.

A rendelet 83. cikkének (4) bekezdése szerint ha egy 2015. augusztus 17. előtti végintézkedés egy „olyan állam joga szerint [érvényes], amelyet az örökhagyó e rendelet szerint választhatott volna, akkor azt kell az öröklésre alkalmazandó jognak választott jognak tekinteni”.

104.

Az e rendelkezés által megállapított fikció megszünteti az arra vonatkozó vizsgálat szükségességét, hogy valamely, 2015. augusztus 17. előtti végrendeletben történt‑e jogválasztás, amennyiben ez nem következik egyértelműen a szövegből (amely esetben a 83. cikk (2) bekezdését kell alkalmazni): feltéve – természetesen –, hogy teljesül az ugyanezen rendelkezésben foglalt feltétel.

c)

Az alapjogvita

105.

Nem vitatott, hogy a végrendeletet közjegyző előtt tették Litvániában, 2013. július 4‑én. Ebben az időpontban az öröklésnek már voltak határon átnyúló elemei, amelyeket az örökhagyó ismert: a litván állampolgársága, Németországban való stabil jelenléte, az, hogy a vagyona Litvániában van, valamint a házastársának és a fiának eltérő állampolgársága.

106.

Ebben az időpontban a rendelet ráadásul már hatályba lépett. A 83. cikk (2) bekezdése alapján lehetséges lett volna egy kifejezett vagy egy olyan jogválasztás, amely a végrendeleti rendelkezés szövegéből következik.

107.

Mindenesetre, ha a végrendelet az örökhagyó nemzeti joga alapján a végrendelet megtételének vagy az elhalálozásnak az időpontjában érvényes, a rendelet 83. cikkének (4) bekezdése lehetővé teszi legalább azon fikció alkalmazását, hogy az említett jog kiválasztása ténylegesen megtörtént.

2.

A joghatóság kikötése, amely a jogválasztást követi

a)

Indokolás és feltételek

108.

A határon átnyúló örökléssel összefüggő bármely aspektus elbírálására joghatósággal – a rendelet 4. cikke alapján – az örökhagyónak az elhalálozása időpontjában fennálló szokásos tartózkodási helye szerinti tagállam bíróságai rendelkeznek.

109.

Feltehetőleg erős kapcsolat áll fenn az ekként kijelölt bíróságok és a hagyatéki vagyontárgyak, valamint az öröklésben érintett személyek között. Továbbá, mivel az eltérő rendelkezés hiányában alkalmazandó jog az örökhagyó utolsó szokásos tartózkodási helye szerinti jog, a forum/ius összefüggés is létrejön automatikusan. Mindkettő a rendelet fő célkitűzései közé tartozik, ahogyan azt a rendelet (23) és (27) preambulumbekezdése kifejti.

110.

A személyek növekvő mobilitása – azon lehetőséggel együtt, hogy a jövőbeli öröklésre alkalmazandó jogként a nemzeti jogra essen a választás – veszélyeztetik vagy közvetlenül akadályozzák az általam az előbbiekben említett célkitűzések elérését. Ennek tudatában az európai jogalkotó joghatósági szabályokat fogadott el, amelyek bizonyos feltételek mellett a rendelet 4. cikkében foglalt joghatósági szabályok helyébe lépnek.

111.

E szabályok egyike az a szabály, amely az öröklésben érintett személyek számára lehetőséget kínál arra, hogy az örökhagyó állampolgársága szerinti állam bíróságainak joghatóságát kössék ki, amikor az örökhagyó a nemzeti jogát választotta alkalmazandó jogként.

112.

Fel kell tenni azt a kérdést, hogy az érintett felek rendelkezésére álló opció, amely – ismétlem – az örökhagyó általi előzetes jogválasztástól függ, fennáll‑e akkor is, ha nem biztos, hogy volt‑e kifejezett választás, azonban az örökhagyó nemzeti joga a rendelet 83. cikkének (4) bekezdésében foglalt fikció eredményeként alkalmazandó (a 2015. augusztus 17. előtti végrendeletek esetében).

113.

Véleményem szerint igenlő választ kell adni. El kell kerülni a rendelet formalista értelmezését (jóllehet az pusztán az örökhagyó által „választott” jogra hivatkozik), és elő kell segíteni az olyan hatóság joghatóságának kikötését, amely a legjobban ismeri az alkalmazandó anyagi jogot. Úgy vélem, hogy ez a megoldás van a legnagyobb összhangban a rendelet (27) preambulumbekezdésében foglalt céllal.

114.

Ha az örökhagyó által az utána történő örökléssel kapcsolatban alkalmazandó jog az egyik tagállam joga, a rendelet előírja, hogy az érintett felek kiköthetik ezen állam valamely bíróságának kizárólagos joghatóságát az örökléssel kapcsolatos bármely ügyben történő határozathozatalra.

115.

Ez a joghatóságról való kifejezett megállapodás azonban az említett 5. cikk (2) bekezdése alapján szigorú alaki feltételekhez kötött. Ez azt hivatott biztosítani, hogy aki kizárólagos joghatóság kikötéséről szóló megállapodást köt, megismerje annak tartalmát, ahhoz a hozzájárulását adja, és tudatában legyen az ehhez kapcsolódó következményeknek, amelyek a következők: a kiválasztott bíróságok hatáskörének kiterjesztése, valamint az örökhagyó utolsó szokásos tartózkodási helye szerinti bíróságok hatáskörének elvétele.

116.

A rendelet 7. cikkének c) pontja azt is előírta, hogy az eljárásban (ez alatt egy már folyamatban lévő eljárást kell érteni) részt vevő feleknek kifejezetten el kell fogadniuk az eljáró bíróság joghatóságát. A 9. cikk kiterjeszti a megállapodás útján választott – az ügyben már eljáró – bíróság joghatóságát az eljárás azon feleire, akik e megállapodásnak nem részes felei, ha e bíróság előtt a joghatóság vitatása nélkül megjelennek.

117.

A rendeletben nincs más lehetőség a joghatóság kikötésére. Azon érdekelt fél megjelenésének hiánya, akit a hagyatéki eljárás megindításáról értesítettek, nem egyenlő a joghatóságról való hallgatólagos megállapodással. Ezt a hatást az érdekelt fél által a hagyatékkal összefüggő jogait vagy kötelezettségeit érintő valamely, eljáráson kívül tett nyilatkozat sem váltja ki.

118.

Az európai jogalkotó az 5. cikkben nem ugyanazokat a szigorú alaki feltételeket írja elő, mint a 7. cikkben. Ebben a második esetben az eljárás folyamatban van: az abban való részvételre felhívott érdekelt személyeknek, akik ebben az időpontban elismerik a valamely ügyben eljáró bíróság joghatóságát, valamennyi szükséges releváns elem a rendelkezésükre áll ahhoz, hogy a hozzájárulásukat úgy értelmezzék, hogy azt a tények kellő ismeretében tették meg.

119.

A joghatóság elismerésének azonban kifejezettnek kell lennie, a fennállására vonatkozó mindennemű kétség elkerülése érdekében. A nemzeti jogalkotó feladata az egyéb időbeli és alaki feltételek pontos meghatározása az elismerésnek a nyílt eljárás során történő érvényesítése érdekében, az egyenértékűség és a tényleges érvényesülés elvének tiszteletben tartása mellett.

b)

Az alapjogvita

120.

Az előzetes döntéshozatalra utaló határozatban foglalt adatoknak megfelelően úgy tűnik, hogy a felek nem kötöttek joghatósági megállapodást a litván bíróságok joghatósága tekintetében. Az örökhagyó házastársának részéről azonban vannak Ausztriában tett egyoldalú nyilatkozatok, amelyekben a házastárs lemond a hagyatékkal kapcsolatos mindennemű követelésről, hozzájárul a litván bíróság joghatóságához, és megtagadja az e bíróság előtti, a Litvániában folyamatban lévő eljárásokban történő megjelenést.

121.

E nyilatkozatok közül csak a másodiknak van jelentősége, amennyiben az megfelelhet a rendelet 7. cikkének c) pontjában bemutatott helyzetnek. A kérdést előterjesztő bíróságnak tisztáznia kell azt, hogy erről van‑e szó az említett nyilatkozat szövege és különösen az abban kifejezett hozzájárulás terjedelme alapján. Ellenőriznie kell a jogrendjében előírt többi időbeli és alaki feltételt is ahhoz, hogy az ilyen típusú nyilatkozat alapján joghatóság legyen megállapítható a folyamatban lévő eljárásokban.

122.

A felek közötti megállapodással kikötött joghatósággal kapcsolatban úgy vélem, hogy érdemes emlékeztetni arra, hogy a rendeletet nem lehet úgy értelmezni, hogy az megakadályozza a feleket abban, hogy az öröklést bármely jogvita során egy olyan tagállamban rendezzék, amelyet maguk választottak, ha ez e tagállam joga alapján lehetséges. E lehetőségnek nyitottnak kell maradnia, annak ellenére, hogy nem ezen állam joga az öröklésre alkalmazandó jog. E kritérium, amelyet a rendelet (29) preambulumbekezdése egyértelműen rögzít, hasznos lehet a kérdést előterjesztő bíróság számára.

V.

Végkövetkeztetés

123.

A fenti megfontolásokra tekintettel azt javasolom, hogy a Bíróság a Lietuvos Aukščiausiasis Teismas (Litvánia legfelsőbb bírósága) kérdéseire a következőképpen válaszoljon: