Az SFP egy Lengyelországban elismert szerzői jogi közös jogkezelő szervezet, amely az audiovizuális alkotásokhoz fűződő szerzői jogok kezelésére és védelmére jogosult. Az OTK kábelhálózaton keresztül televíziós műsorokat sugároz Oława város (Lengyelország) területén.

Az alapeljárás felei között létrejött, díjazási feltételeket rögzítő felhasználási szerződés 1998. december 30‑i felmondását követően az OTK tovább folytatta a szerzői jogi védelem alatt álló művek felhasználását, és a Komisja Prawa Autorskiegóhoz (szerzői jogi bizottság, Lengyelország) fordult kérelemmel, lényegében az SFP által kezelt szerzői jogok felhasználásáért járó díjazás meghatározása iránt. E bizottság, 2009. március 6‑i határozatában, az említett díjazás összegét az OTK‑nak a művek kábelen keresztül történő továbbközvetítése keretében elért nettó árbevételeinek hozzáadottérték‑adót nem tartalmazó összegének 1,6%‑ában határozta meg, kizárva ebből az árbevételből az utóbbi által viselt egyes költségeket. Az OTK – miután saját maga kiszámította az ennek alapján járó összeget – a 2006 és 2008 közötti időszakban elért árbevétele után 34 312,69 lengyel złotyt (PLN) (kb. 7736,11 euró) utalt át az SFP részére.

2009. január 12‑én az SFP keresetet indított az OTK‑val szemben, amelyben azt kérte – többek között az UPAPP 79. cikke (1) bekezdése 3. pontjának b) alpontja alapján –, hogy tiltsák el az OTK‑t a védelem alatt álló audiovizuális alkotások (tovább)közvetítésétől mindaddig, amíg nem köt új felhasználási szerződést, valamint hogy kötelezzék 390 337,50 PLN (kb. 88 005,17 euró) törvényes kamatokkal növelt összegének az ő részére történő megfizetésére.

2009. augusztus 11‑i ítéletével a Sąd Okręgowy we Wrocławiu (wroclawi regionális bíróság, Lengyelország) az OTK‑t 160 275,69 PLN (kb. 36 135,62 euró) törvényes kamatokkal növelt összegének az SFP részére történő megfizetésére kötelezte, a keresetet ezt meghaladó részében pedig lényegében elutasította. Miután az ezen ítélettel szemben az alapeljárás mindkét fele által benyújtott fellebbezéseket elutasították, ez utóbbiak mindketten fellebbezést terjesztettek elő. 2011. június 15‑i ítéletével a Sąd Najwyższy (legfelsőbb bíróság, Lengyelország) az ügyet visszautalta újbóli elbírálásra a Sąd Apelacyjny we Wrocławiu (wrocławi fellebbviteli bíróság, Lengyelország) elé, amely bíróság 2011. december 19‑én egy második ítéletet hozott. Ez utóbbi ítéletet a Sąd Najwyższy (legfelsőbb bíróság) fellebbezési eljárás keretében szintén hatályon kívül helyezte, és az ügyet ismét visszautalta újbóli elbírálásra a Sąd Apelacyjny we Wrocławiu (fellebbviteli bíróság) elé. Az utóbbi bíróság által ezt követően hozott ítéletet az OTK felülvizsgálati kérelemmel megtámadta.

Az ügyet e kérelem alapján már harmadszor vizsgáló Sąd Najwyższynek (legfelsőbb bíróság) kétségei támadtak afelől, hogy az UPAPP 79. cikke (1) bekezdése 3. pontjának b) alpontja összeegyeztethető‑e a 2004/48 irányelv 13. cikkével. Az UPAPP e rendelkezése ugyanis megteremti annak a lehetőségét, hogy a megsértett szerzői vagyoni jogok jogosultja a megfelelő díjazás kétszeresének vagy akár háromszorosának megfelelő összegű kártérítést kérhessen. Az említett rendelkezés tehát egy szankcióformát tartalmaz.

Egyébként, a kérdést előterjesztő bíróság felveti azt a kérdést is, hogy a szerzői vagyoni jogok jogosultjának a 2004/48 irányelv által előírt kártalanításához megkövetelt‑e az, hogy e jogosultnak kell bizonyítékot szolgáltatnia a kárt keletkeztető tényre, az elszenvedett kárra és annak mértékére, a kárt keletkeztető tény és a kár közötti okozati összefüggésre, valamint a jogsértő személy cselekményeinek felróható jellegére vonatkozóan.

E körülményekre tekintettel a Sąd Najwyższy (legfelsőbb bíróság) felfüggesztette az eljárást, és előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdést terjesztette a Bíróság elé: „A 2004/48 irányelv 13. cikkét lehet‑e úgy értelmezni, hogy a megsértett szerzői vagyoni jogok jogosultjának lehetősége van arra, hogy a neki okozott kárért kártérítést kérjen a vonatkozó általános elvek alapján vagy a kár és a szerzői jog megsértését okozó tény, és az elszenvedett kár közötti okozati összefüggés bizonyítása nélkül a megfelelő díjazás kétszeresének, vagy a szerző jog szándékos megsértése esetén háromszorosának megfelelő összeg megfizetését kérje, miközben a 2004/48 irányelv 13. cikke úgy rendelkezik, hogy a bíróság a kártérítésről a 13. cikk (1) bekezdésének a) pontjában említett szempontok figyelembevételével dönt, és e cikk kizárólag másodlagosan rendelkezik úgy, hogy a bíróság a kárt indokolt esetben átalányösszegben állapíthatja meg az irányelv 13. cikke (1) bekezdésének b) pontjában említett tényezők alapján? Az irányelv 13. cikke alapján az érintett fél kérelmére megállapítható‑e olyan átalány‑kártérítés, amelynek összegét előre meghatározzák, és amely a megfelelő díjazás kétszeresét vagy háromszorosát jelenti, tekintettel arra, hogy az irányelv preambulumának (26) preambulumbekezdése úgy rendelkezik, hogy az irányelvnek célja nem az, hogy büntető jellegű kártérítést vezessen be?”

Kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra szeretne választ kapni, hogy a 2004/48 irányelv 13. cikkét úgy kell‑e értelmezni, hogy azzal ellentétes az olyan nemzeti szabályozás, mint az alapügy tárgyát képező szabályozás, amely szerint a megsértett szellemi tulajdonjog jogosultja választhat, hogy az e jogot megsértő személytől az elszenvedett kár megtérítését kéri, az adott ügyre jellemző sajátos szempontokra figyelemmel, vagy anélkül, hogy bizonyítania kellene a tényleges kárt, valamint az e jogsértés alapját képező tény és az elszenvedett kár közötti okozati kapcsolatot, az érintett mű felhasználásának engedélyezéséért járó díjazás kétszeresének, illetve szándékos jogsértés esetén e díjazás háromszorosának megfelelő összeg megfizetését kéri.

Elöljáróban pontosítani kell, hogy a jelen ügy tárgyát képező előzetes döntéshozatalra utaló határozat meghozatalát követően a szóban forgó nemzeti rendelkezést, nevezetesen az UPAPP 79. cikke (1) bekezdése 3. pontjának b) alpontját 2015. június 23‑i határozatával a Trybunał Konstytucyjny (alkotmánybíróság, Lengyelország) abban a részében, amelyben e rendelkezés lehetővé tette a megsértett szerzői vagyoni jog jogosultjának azt, hogy szándékos jogsértés esetén a vonatkozó díjazás háromszorosának megfelelő összeg megfizetését követelje, alkotmányellenesnek minősítette. Ily módon, mivel a Trybunał Konstytucyjny (alkotmánybíróság) határozata visszaható hatályú, az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdés – mivel egy időközben alkotmányellenesnek minősített szabályozásra vonatkozik – hipotetikussá, és ennélfogva elfogadhatatlanná vált.

Azonban, mivel a kérdést előterjesztő bíróság fenntartotta előzetes döntéshozatal iránti kérelmét, azt úgy kell tekinteni, mint amely annak eldöntésére irányul, hogy a 2004/48 irányelv 13. cikkét úgy kell‑e értelmezni, hogy azzal ellentétes az olyan nemzeti szabályozás, amely lehetővé teszi az érintett mű felhasználásának engedélyezése esetén járó díjazás (a továbbiakban: hipotetikus díjazás) kétszeresének megfelelő összeg megfizetésének követelését.

Először is hangsúlyozni kell, hogy a 2004/48 irányelv, amint az a (3) preambulumbekezdéséből is kiderül, a szellemi tulajdonra vonatkozó anyagi jognak az Európai Unión belüli hatékony alkalmazására irányul. Ennek megfelelően ezen irányelv 3. cikkének (2) bekezdése többek között úgy rendelkezik, hogy a tagállamok által bevezetett intézkedéseknek, eljárásoknak és jogorvoslatoknak hatásosaknak, arányosaknak és visszatartó hatásúaknak kell lenniük.

Bár a 2004/48 irányelv (10) preambulumbekezdése ebben az összefüggésben megemlíti a szellemi tulajdon belső piacon belüli magas szintű, egyenértékű és „egységes” védelmének biztosítására irányuló célt, az említett irányelv, amint az a 2. cikkének (1) bekezdéséből következik, a többek között a nemzeti szabályozásban előírt vagy előírható intézkedések sérelme nélkül alkalmazandó, amennyiben ezen intézkedések kedvezőbbek a jogosultakra nézve. E tekintetben ezen irányelv (7) preambulumbekezdéséből egyértelműen az derül ki, hogy az alkalmazott „intézkedés” szónak általános jellege van, amely magában foglalja a kártérítést is.

Következésképpen, és amint azt a Bíróság korábban már kimondta, a 2004/48 irányelv a szellemi tulajdonjogok érvényesítését illetően minimális szintű egységesítést tűzött ki célul, és nem képezi akadályát annak, hogy a tagállamok magasabb szintű védelmet biztosító intézkedéseket fogadjanak el (lásd: 2016. június 9‑i Hansson‑ítélet, C‑481/14, EU:C:2016:419, 36. és 40. pont).

Ezt követően, a 2004/48 irányelv rendelkezéseinek értelmezéséhez, annak (5) és (6) preambulumbekezdéseinek, valamint 2. cikke (3) bekezdése b) pontjának megfelelően, figyelembe kell venni azokat a tagállami kötelezettségeket is, amelyek egyes nemzetközi egyezményekből – mint például a TRIPS‑megállapodásból, a Berni Egyezményből és a Római Egyezményből – erednek, és amelyek esetleg az alapügyre alkalmazhatók. Márpedig mind a TRIPS‑megállapodás 1. cikke, mind a Berni Egyezmény 19. cikke és a Római Egyezmény 2. cikke lehetővé teszi a szerződő államoknak, hogy szélesebb körű oltalmat biztosítsanak a jogosultaknak, mint az ezen okmányokban foglaltak.

Ennélfogva a 2004/48 irányelv 13. cikke (1) bekezdése második albekezdésének b) pontját úgy kell értelmezni, hogy azzal nem ellentétes az olyan nemzeti szabályozás, mint az alapeljárás tárgyát képező szabályozás, amely a megsértett szerzői vagyoni jogok jogosultja számára lehetővé teszi, hogy az e jogokat megsértő személytől a hipotetikus díjazás kétszeresének megfelelő összeg követelésével a kár megfizetését kérje.

Ezt az értelmezést nem vonhatja kétségbe az a tény, hogy először is a hipotetikus díjazás kétszerese alapján kiszámított kártérítés nem teljesen arányos a jogaiban megsértett fél által ténylegesen elszenvedett kárral. Ugyanis e jellemző minden átalány jellegű kártérítésnél megtalálható, hasonlóan a 2004/48 irányelv 13. cikke (1) bekezdése második albekezdésének b) pontja által kifejezetten előírtakhoz.

Másodszor, az említett értelmezést az a tény sem ingatja meg, hogy a 2004/48 irányelvnek, amint az annak (26) preambulumbekezdéséből kiderül, nem az a célja, hogy büntető jellegű kártérítésből álló kötelezettséget vezessen be.

Ugyanis, egyrészt, szemben azzal, amit a kérdést előterjesztő bíróság állítani látszik, az a tény, hogy a 2004/48 irányelv nem tartalmaz kötelezettséget a tagállamok számára arra vonatkozóan, hogy úgynevezett „büntető jellegű” kártérítésről rendelkezzenek, nem értelmezhető úgy, mint az ilyen intézkedés bevezetésére vonatkozó tilalom.

Másrészt, anélkül hogy arról a kérdésről dönteni kellene, hogy az úgynevezett „büntető jellegű” kártérítés bevezetése ellentétes‑e a 2004/48 irányelv 13. cikkével vagy sem, nem tűnik úgy, hogy az alapeljárásban alkalmazandó rendelkezés ilyen kártérítés megfizetésére vonatkozó kötelezettséget tartalmazna.

Így tehát meg kell jegyezni, hogy a hipotetikus díjazásnak valamely szellemi tulajdonjog megsértése esetén történő egyszerű megfizetése még arra sem alkalmas, hogy garantálja a ténylegesen elszenvedett kár teljes összegének megtérítését, hiszen e díj megfizetése önmagában nem biztosítja sem a 2004/48 irányelv (26) preambulumkezdésében említett lehetséges bitorlási cselekmények felderítésével és beazonosításával kapcsolatos esetleges költségek megtérítését, sem az esetlegesen elszenvedett nem vagyoni kár megtérítését (lásd ez utóbbi tekintetben: 2016. március 17‑i Liffers‑ítélet, C‑99/15, EU:C:2016:173, 26. pont), sem a lejárt összegekre vonatkozó kamatok megfizetését. Ugyanis az OTK a tárgyaláson megerősítette, hogy a hipotetikus díjazás kétszeresének megfizetése gyakorlatilag egy olyan kártalanításnak felel meg, amelynek összege alatta marad annak az összegnek, amelyet a jogosult az UPAPP 79. cikke (1) bekezdése 3. pontjának a) alpontja értelmében vett „általános elvek” alapján követelhetne.

Természetesen nem zárható ki, hogy kivételes esetekben, a kárnak a hipotetikus díjazás kétszerese alapján kiszámított megtérítése oly egyértelműen és jelentősen meghaladja a ténylegesen elszenvedett kárt, hogy az erre irányuló kérelem a 2004/48 irányelv 3. cikkének (2) bekezdése által tiltott, joggal való visszaélést képezhet. Mindenesetre, a lengyel kormány által a tárgyaláson tett észrevételekből az derül ki, hogy az alapügyre alkalmazandó szabályozás szerint a lengyel bírókat ilyen esetben nem köti a jogaiban megsértett jogosult kérelme.

Végül, harmadszor, ami azt az érvet illeti, miszerint a jogaiban megsértett fél, azáltal, hogy a kártérítést a hipotetikus díjazás kétszerese alapján is kiszámíthatja, többé már nem köteles bizonyítani a szerzői jog megsértésének alapját képező tény és az elszenvedett kár közötti okozati kapcsolatot, azt kell megállapítani, hogy ezen érv az „okozat” fogalmának túlságosan szigorú értelmezésén alapul, amely szerint a jogaiban megsértett jogosultnak nemcsak az e tény és az elszenvedett hátrány közötti okozati kapcsolatot kell bizonyítania, hanem ez utóbbi pontos összegét is. Márpedig az ilyen értelmezés nem egyeztethető össze magának a kártérítés átalányösszegben való rögzítésének az elgondolásával, és ennélfogva a 2004/48 irányelv 13. cikke (1) bekezdése második albekezdése b) pontjával sem, amely lehetővé teszi az ilyen típusú kártérítést.

A fent kifejtettekre tekintettel az előterjesztett kérdésre azt a választ kell adni, hogy a 2004/48 irányelv 13. cikkét úgy kell értelmezni, hogy azzal nem ellentétes az olyan nemzeti szabályozás, mint az alapügy tárgyát képező szabályozás, amely szerint a megsértett szellemi tulajdonjog jogosultja választhat, hogy az e jogot megsértő személytől az elszenvedett kár megtérítését kéri, az adott ügyre jellemző sajátos szempontokra figyelemmel, vagy pedig anélkül, hogy bizonyítania kellene a tényleges kárt, az érintett mű felhasználásának engedélyezése esetén járó díjazás kétszeresének megfelelő összeg megfizetését kéri.

Mivel ez az eljárás az alapeljárásban részt vevő felek számára a kérdést előterjesztő bíróság előtt folyamatban lévő eljárás egy szakaszát képezi, ez a bíróság dönt a költségekről. Az észrevételeknek a Bíróság elé terjesztésével kapcsolatban felmerült költségek, az említett felek költségeinek kivételével, nem téríthetők meg.