I.

Bevezetés

1.

Az uniós jogalkotó az általa elfogadott jogi aktusokban hivatkozhat‑e magánjogi szervezet által kidolgozott nemzetközi szabványokra (a jelen ügyben az ISO ( 2 )‑szabványokra), anélkül, hogy azok tartalmát az Európai Unió Hivatalos Lapjában (a továbbiakban: Hivatalos Lap) közzétette volna, vagy hogy előírta volna az európai uniós polgárok e tartalomhoz való közvetlen és ingyenes hozzáférését, mivel ezen szervezetnél e szabványok az azt megillető szerzői jogdíj megfizetése ellenében hozzáférhetők?

2.

Lényegében ez a rechtbank Rotterdam (rotterdami bíróság, Hollandia) által előterjesztett egyik kérdés, amelynek megválaszolására a Bíróságot a jelen ügyben kéri.

3.

Az előzetes döntéshozatal iránti kérelmet a Stichting Rookpreventie Jeugd (alapítvány a fiatalkori dohányzás megelőzéséért, Hollandia; a továbbiakban: Stichting) és tizenöt további jogalany (a továbbiakban együtt: az alapeljárás felperesei) által a Staatssecretaris van Volksgezondheid, Welzijn en Sport (közegészségügyi, jóléti és sport államtitkárság, Hollandia; a továbbiakban: staatssecretaris) ellen indított jogvitában terjesztették elő.

4.

Ezen összefüggésben a kérdést előterjesztő bíróság közelebbről azt kívánja megtudni, hogy – a füstszűrős cigaretták kátrány‑, nikotin‑ és szénmonoxid‑kibocsátásának mérési módszerét előíró – 2014/40/EU irányelv ( 3 ) 4. cikkének (1) bekezdésében hivatkozott ISO‑szabványok tartalmához való hozzáférés feltételei összeegyeztethetőek‑e az EUMSZ 297. cikk (1) bekezdésének harmadik albekezdésében ( 4 ) előírt kihirdetési követelményekkel és az átláthatóság elvével, amely – többek között – e rendelkezés hátterében áll.

5.

Elemzésem végén annak megállapítását fogom javasolni a Bíróságnak, hogy az EUMSZ 297. cikk (1) bekezdésének harmadik albekezdése nem követeli meg a szóban forgó ISO‑szabványok tartalmának az Európai Unió Hivatalos Lapjában történő kihirdetését. Ezenkívül bemutatom azokat az okokat, amelyek miatt úgy vélem, hogy az e szabványok tartalmához való hozzáférés feltételei nem ellentétesek azon általános elvekkel, amelyeket e rendelkezés kifejezésre juttat.

II.

Jogi háttér

A.

Az 1049/2001/EK rendelet

6.

Az 1049/2001/EK rendelet ( 5 ) 12. cikke a következőképpen rendelkezik:

7.

E rendelet 4. cikkének (2) bekezdése értelmében:

–

természetes vagy jogi személy kereskedelmi érdekei, beleértve a szellemi tulajdont is,

–

[…]”

B.

Az 1025/2012/EU rendelet

8.

Az 1025/2012/EU rendelet ( 6 ) 6. cikkének (1) bekezdése a következőket írja elő:

9.

E rendelet 10. cikkének (6) bekezdése értelmében:

C.

A 2014/40 irányelv

10.

A 2014/40 irányelv (11) preambulumbekezdése a következőképpen rendelkezik:

11.

Ezen irányelv 3. cikkének (1) bekezdése értelmében:

12.

Az említett irányelv 4. cikkének (1) bekezdése a következőképpen rendelkezik:

III.

Az alapeljárás, az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdés és a Bíróság előtti eljárás

13.

2018. július 31‑i és 2018. augusztus 2‑i leveleikkel az alapeljárás felperesei azt kérték a Nederlandse Voedsel‑ en Warenautoriteittól (élelmiszer‑ és fogyasztási termékeket ellenőrző hatóság, Hollandia, a továbbiakban: NVWA), hogy ellenőrizze, hogy a fogyasztók számára Hollandiában kínált füstszűrős cigaretták előírás szerinti használat esetén tiszteletben tartják‑e a 2014/40 irányelv 3. cikkének (1) bekezdése által előírt kátrány‑, nikotin‑ és szén‑monoxid kibocsátási szintet, és hogy adott esetben fogadjon el végrehajtási intézkedést annak érdekében, hogy az ezen követelményeknek meg nem felelő termékeket kivonják a piacról. ( 7 )

14.

2018. szeptember 20‑i határozatával az NVWA elutasította az alapeljárás egyik felperesének – a Stichting‑nek, amelynek célja a fiatalkori dohányzás megelőzése – végrehajtási intézkedés iránti kérelmét. E határozat ellen az említett felperes és az alapeljárás összes többi felperese közigazgatási jogorvoslati kérelmet nyújtott be a staatssecretaris előtt.

15.

2019. január 31‑én a staatssecretaris a Stichting jogorvoslati kérelmét mint megalapozatlant, míg az alapeljárás többi felperesének jogorvoslati kérelmét mint elfogadhatatatlant elutasította.

16.

Az alapeljárás felperesei az utóbbi határozat ellen keresetet nyújtottak be a kérdést előterjesztő bírósághoz. A Vereniging Nederlandse Sigaretten‑ en Kerftabakfabrikanten (holland cigaretta‑ és dohánygyártók egyesülete, Hollandia, a továbbiakban: VSK) az alapeljárásban harmadik félként történő beavatkozásának engedélyezését kérte. A Bíróság helyt adott e kérelemnek.

17.

Ezen eljárás keretében a Stichting lényegében arra hivatkozik, hogy a füstszűrős cigaretták kátrány‑, nikotin‑ és szén‑monoxid szintjének a 2014/40 irányelv 4. cikkének (1) bekezdésében előírt mérési módszere nem kötelező erejű. Álláspontja szerint e kibocsátásokat többek között az e termékekre előírt használat figyelembevételével kell mérni, pontosabban annak figyelembevételével, hogy a dohányzók ujjai és ajkai részlegesen elzárják a cigaretták füstszűrőjében elhelyezett apró szellőzőlyukakat. Következésképpen az említett kibocsátások ténylegesen magasabbak lehetnek annál, mint amit e módszerrel meg lehet határozni. ( 8 ) E körülmények között egy, a fogyasztók egészségét fokozottabban védő módszert kellene alkalmazni. ( 9 )

18.

A staatssecretaris, amelyhez a VSK csatlakozik, vitatja ezen érvelést és azt állítja, hogy a 2014/40 irányelv 4. cikkének (1) bekezdése kötelező jellegű. Ennélfogva a nemzeti hatóságok nem mellőzhetnék az e rendelkezés által előírt módszert. Erre mindenesetre az uniós jogalkotónak lenne lehetősége, akinek feladata az említett rendelkezés esetleges módosításáról dönteni.

19.

Ezen érvekre tekintettel a kérdést előterjesztő bíróság arra keres választ elsősorban, hogy azon tény, hogy az ISO‑szabványokat, amelyek alapján a füstszűrős cigaretták kátrány‑, nikotin‑ és szén‑monoxid kibocsátását mérik, nem teszik közzé a Hivatalos Lapban és az ISO‑nál csak díjfizetés ellenében hozzáférhetők, összeegyeztethető‑e az EUMSZ 297. cikk (1) bekezdésének harmadik albekezdése által előírt kihirdetésre vonatkozó szabályozással és az átláthatóság elvével.

20.

Másodsorban, a 2014/40 irányelv 4. cikkének (1) bekezdése által előírt kibocsátási szint mérési módszerének kötelező jellegéről, valamint e rendelkezésnek az irányelv céljaira és más magasabb szintű normákra tekintettel fennálló érvényességéről kérdezi a Bíróságot. ( 10 )

21.

E körülmények között a rechtbank Rotterdam (rotterdami bíróság) a Bírósághoz 2020. március 24‑én érkezett 2020. március 20‑i határozatával úgy döntött, hogy az eljárást felfüggeszti, és előzetes döntéshozatal céljából többek között a következő kérdést terjeszti a Bíróság elé ( 11 ):

22.

A Stichting, a VSK, a holland kormány, az Európai Parlament, az Európai Unió Tanácsa és az Európai Bizottság nyújtott be írásbeli észrevételeket a Bírósághoz. A jelen ügyben tárgyalás tartására nem került sor. Mindazonáltal a felek és érdekeltek írásban válaszoltak a Bíróság által 2021. február 9‑én feltett kérdésekre.

IV.

Elemzés

A.

Előzetes megfontolások

23.

A Bíróság kérésének megfelelően a jelen indítvány az előzetes döntéshozatalra előterjesztett első kérdésre fog összpontosítani.

24.

A kérdést előterjesztő bíróság ezen – két részből álló – kérdésével azt kéri a Bíróságtól, hogy egyrészt pontosítsa, hogy az EUMSZ 297. cikk (1) bekezdésének harmadik albekezdése megköveteli‑e a 2014/40 irányelv 4. cikkének (1) bekezdésében hivatkozott ISO‑szabványoknak a Hivatalos Lapban történő kihirdetését, másrészt, hogy állapítsa meg, hogy az ezen szabványok (amelyeket – azon túlmenően, hogy a Hivatalos Lapban nem hirdetik ki őket – az ISO a nyilvánosság számára csak díjfizetés ellenében bocsátja rendelkezésre, anélkül, hogy az uniós intézmények azok tartalmát közvetlenül és ingyenesen hozzáférhetővé tennék) tartalmához való hozzáférés feltételei megfelelnek‑e az átláthatóság elvének.

25.

Előzetesen hangsúlyozom, hogy mivel itt a Bírósághoz egy olyan kérdéssel fordultak, amely végső soron a jog tartalmához való hozzáférést érinti, azaz a polgárok azon lehetőségét, hogy arról tudomást szerezhessenek, az e kérdésre adandó válasz kiindulópontja véleményem szerint nyilvánvalóan az, hogy egy demokratikus társadalomban minden polgárnak joga kell, hogy legyen a jog tartalmához való szabad hozzáférésre. A jogállam egyik alapjáról van szó. ( 12 )

26.

A jog tartalmához való szabad hozzáférés ezen elvét, álláspontom szerint, legalább két ok miatt kell biztosítani. Az első a „jog nem tudása nem mentesít” tételen alapul, amely szükségképpen magában foglalja, hogy a jogalanyokkal szemben nem lehet hivatkozni a jogra azelőtt, hogy arról tudomást szerezhetnének. A második – a tág értelemben vett – polgárok azon szükségletéből ered, hogy a társadalom életét szabályozó, az állami intézmények által elfogadott valamennyi jogszabályt megismerhessék annak érdekében, hogy azokat be tudják tartani ( 13 ) és demokratikus társadalomban rájuk ruházott jogaikat hatékonyan tudják gyakorolni. ( 14 ) Ez egyébként az alapeljárás felperesei eljárási cselekményeinek lényege is: a kérdést előterjesztő bíróság előtt benyújtott keresetükkel e jogalanyok – amelyek közös célja a dohányzás megelőzése – pontosan azt próbálják érvényre juttatni, hogy a 2014/40 irányelv 4. cikkének (1) bekezdése olyan mérési módszert ír elő, amely szerintük a fogyasztók egészségét nem elégséges módon védi.

27.

Az következik‑e ezen elvből, hogy a valamely uniós jogalkotási aktusban – mint a jelen ügyben a 2014/40 irányelvben ( 15 ) – hivatkozott ISO‑szabványokat ki kell hirdetni a Hivatalos Lapban, vagy legalábbis az, hogy az uniós intézmények kötelesek biztosítani azok tartalmának közvetlen és ingyenes rendelkezésre bocsátását a nyilvánosság számára?

28.

E tekintetben mindenekelőtt pontosítani kell, hogy az uniós jog egyetlen rendelkezése sem kezeli specifikusan a nemzetközi szabványok – mint amilyenek a szóban forgó ISO‑szabványok is – közzététele esetén követendő követelményeket, ha a szabványokra ilyen jogalkotási aktusban hivatkoznak. Közelebbről az 1025/2012 rendelet 10. cikkének (6) bekezdése, amely harmonizált szabványok közzétételére vonatkozó kötelezettségeket tartalmaz, ( 16 ) nem terjed ki az ISO‑szabványokra. Ezen összefüggésben, véleményem szerint, fontos szem előtt tartani, hogy a jelen előzetes döntéshozatalra utalás nem vonatkozik arra, hogy más – nemzeti, harmonizált vagy európai ( 17 ) – műszaki szabványok Hivatalos Lapban történő közzétételének teljesnek kell‑e lennie, vagy hogy tartalmukat a nyilvánosság számára szabadon hozzáférhetővé kell‑e tenni. A jelen ügyben kizárólag a nemzetközi szabványokról, közelebbről egy magánjogi szervezet által kidolgozott ISO‑szabványokról van szó, amelyeknek a finanszírozása többek között az e szervezet által alkotott szabványok értékesítéséből származik. ( 18 )

29.

Ezután – és amint azt indítványom későbbi részében hangsúlyozom – az előzetes döntéshozatalra előterjesztett első kérdésre adandó válasz véleményem szerint attól függ, hogy az ISO‑szabványokra hivatkozó uniós jogalkotási aktus e szabványok használatát milyen módon célozza meg.

30.

E tekintetben álláspontom szerint több tényező is releváns. A jelen ügyben ezek közül hármat fogok elkülöníteni. Először, a szóban forgó szabványok szükségesek‑e a rájuk hivatkozó jogalkotási aktus „alapvető követelményeinek” megismeréséhez vagy azok csak technikai és kiegészítő jellegűek e követelményekhez képest? Másodszor, e szabványok arra irányulnak‑e, hogy kötelezettségeket írjanak elő azon vállalkozások számára, amelyek termékeit vagy tevékenységeit az említett szabványok érintik? Harmadszor, amennyiben ugyanezen szabványok technikai és kiegészítő jellegűek, és nem arra irányulnak, hogy kötelezettségeket írjanak elő az ilyen vállalkozások számára, amiből az következik (ahogyan azt a jelen indítvány B. részében kifejtem), hogy azokat nem kell az EUMSZ 297. cikk (1) bekezdésének harmadik albekezdése alapján a Hivatalos Lapban kihirdetni, az a tény, hogy az uniós intézmények nem írnak elő nagyvonalúbb hozzáférési feltételeket az ISO által már előirányzottaknál, aránytalanul korlátozza‑e azt, hogy a nyilvánosság azokról tudomást szerezhessen és ezzel azon általános elveket is, amelyek ez utóbbi rendelkezés alapját képezik (C. rész)?

31.

Hozzáteszem, hogy ez utóbbi tényező, véleményem szerint kevésbe tűnik fontosnak, mivel egyértelmű, hogy a jogalkotási aktusban hivatkozott ISO‑szabványok a műszaki ismereteknek a szakma képviselői által kodifikált formáját jelenítik meg és a szakma képviselői számára szólnak. ( 19 ) Viszont, minél inkább olyan területre tartozik a szabvány, ahol a polgárok megpróbálhatják gyakorolni a demokratikus társadalomban őket megillető jogokat (például, mint a jelen – az egészségügy és a fogyasztóvédelem területére tartozó – ügyben), az említett tényezőt annál inkább figyelembe kell venni és annál inkább felvetődik a kérdés, hogy a szabvány tartalmának szabadon hozzáférhetőnek kell‑e lennie a nyilvánosság számára.

B.

Az EUMSZ 297. cikk (1) bekezdésének harmadik albekezdése alapján történő kihirdetésről (az első kérdés első része)

32.

Emlékeztetek arra, hogy az EUMSZ 297. cikk (1) bekezdésének harmadik albekezdése azt írja elő, hogy a jogalkotási aktusokat a Hivatalos Lapban ki kell hirdetni.

33.

A jelen esetben véleményem szerint két esetet kell megvizsgálni. Vagy a szóban forgó ISO‑szabványokat magukat lehet „jogalkotási aktusoknak” tekinteni és ebben az esetben, egyértelmű, hogy az említett rendelkezés értelmében tartalmukat teljes egészében ki kell hirdetni (első rész); vagy pedig e szabványokat úgy kell tekinteni, mint amelyek nem felelnek meg e fogalommeghatározásnak és így az a kérdés merül fel, hogy tartalmuk kihirdetése az említett rendelkezés alapján mindennek ellenére szükséges‑e, mivel jogalkotási aktus (azaz a 2014/40 irányelv) „elemének” minősülnek (második rész).

1.

A szóban forgó ISO‑szabványok önmagukban nem minősülnek „jogalkotási aktusoknak”

34.

A „jogalkotási aktusok” fogalmát az EUMSZ 289. cikk (3) bekezdése úgy határozza meg, mint amely „a jogalkotási eljárás keretében elfogadott jogi aktusokat” foglalja magában. A Bíróság e rendelkezésnek megfelelően megállapította, hogy valamely jogi aktus csak akkor minősíthető uniós „jogalkotási aktusnak”, ha azt a Szerződések olyan rendelkezése alapján fogadták el, amely kifejezetten hivatkozik vagy az EUMSZ 289. cikk (1) bekezdése és az EUMSZ 294. cikk szerinti rendes jogalkotási eljárásra vagy az EUMSZ 289. cikk (2) bekezdése szerinti különleges jogalkotási eljárásra. ( 20 )

35.

A jelen ügyben a jelen eljárás valamennyi fele és beavatkozója – az alapeljárás felperesei kivételével – egyetért abban, hogy a 2014/40 irányelv 4. cikkének (1) bekezdésében hivatkozott ISO‑szabványok önmagukban nem tekinthetők „jogalkotási aktusoknak”.

36.

Minden további nélkül egyetértek e véleménnyel.

37.

Nyilvánvaló ugyanis, hogy ezen – ahogyan arra a Bizottság helyesen hivatkozik, egy magánjogi szervezet, nevezetesen az ISO ( 21 ) által kidolgozott – szabványok nem képezték külön, rendes vagy különleges jogalkotási eljárás, azaz az uniós jogalkotó által a Szerződések valamely rendelkezése alapján kifejezetten az elfogadásukat célzó eljárás tárgyát.

38.

Az a körülmény, hogy az ISO által történt elfogadást követően az említett szabványokat az uniós jogalkotó – a 2014/40 irányelv elfogadásához vezető jogalkotási eljárás során a füstszűrős cigaretták kibocsátási szintjének mérése és annak ellenőrzése céljából, hogy a kibocsátás az ezen irányelv 3. cikkének (1) bekezdésében meghatározott felső határérték alatt marad – kiválasztotta, véleményem szerint ugyancsak nem engedi meg olyan következtetés levonását, hogy e szabványokat magukat, „jogalkotási aktusokként fogadták el” ezen eljárásban. Ezen eljárás egyedüli célja ugyanis az említett irányelv elfogadása volt.

39.

Figyelembe véve e tényezőket, és mert az EUM‑Szerződés fent említett rendelkezéseiből egyértelműen kitűnik, hogy a Szerződés megfogalmazói alaki megközelítést alkalmaztak, ( 22 ) amelynek értelmében a jogi aktusok csak akkor tekinthetők „jogalkotási aktusoknak”, ha azokat rendes jogalkotási eljárásban vagy különleges jogalkotási eljárásban fogadják el, véleményem szerint egyértelmű, hogy a szóban forgó ISO‑szabványok maguk nem tekinthetők ezen aktustípusba ( 23 ) tartozónak.

2.

A szóban forgó ISO‑szabványok jogalkotási aktus „elemei”, azoknak a Hivatalos Lapban teljes egészében történő kihirdetése azonban nincs előírva

40.

Az előző alrészből következik, hogy a jelen ügy összefüggésében egyedül – a Hivatalos Lapban kihirdetett – 2014/40 irányelv tekinthető olyannak, mint amely megfelel az EUMSZ 289. cikk (3) bekezdése értelmében vett „jogalkotási aktus” fogalom meghatározásának. A holland kormány által alkalmazott kifejezéssel élve, az ezen irányelv 4. cikkének (1) bekezdésében hivatkozott ISO‑szabványok legfeljebb e jogalkotási aktus „elemeinek” minősülnek.

41.

Ezeket az elemeket az EUMSZ 297. cikk (1) bekezdésének harmadik albekezdése alapján teljes egészében ki kell‑e hirdetni a Hivatalos Lapban? Véleményem szerint nem.

42.

E tekintetben megjegyzem, hogy Sharpston főtanácsnok a Heinrich ügyre vonatkozó indítványában ( 24 ) – amely egy rendeletnek ( 25 ) a Hivatalos Lapban közzé nem tett mellékletére vonatkozott – hangsúlyozta, hogy az ilyen melléklet közzétételének hiánya „a [jogi aktus] váz[á]nak a lényeg nélküli közzététel]ét]” jelenti, és „jogsértő, nem megfelelő közzétételnek” minősül, amely nem felel meg az EUMSZ 297. cikk (a rendelet, irányelv és határozat formájában elfogadott nem jogalkotási aktusok kihirdetésére vonatkozó) (2) bekezdésében foglalt követelményeknek.

43.

Véleményem szerint ezen elemzés a jogalkotási aktusoknak az EUMSZ 297. cikk (1) bekezdésének harmadik albekezdésében előírt kihirdetésére vonatkozó szabályra is átültethető. Álláspontom szerint az utóbbi rendelkezés tartalmát kiüresítené, amennyiben csak az ilyen aktus elfogadását formába öntő keretet, nem pedig annak teljes „tartalmát” kellene a Hivatalos Lapban kihirdetni.

44.

Ahogyan azt a későbbiekben kifejtem, véleményem szerint a Hivatalos Lapban történő kihirdetést azonban az említett rendelkezés nem követeli meg abban az esetben, ha mint a jelen ügyben is, a jogalkotási aktus egy vagy több rendelkezésében hivatkozott „elemek” olyan ISO‑szabványok, amelyek egyszerű – technikai és kiegészítő jellegű – pontosításoknak felelnek meg ezen aktus „alapvető követelményeihez” képest (első kritérium) és nem arra irányulnak, hogy kötelezettségeket írjanak elő azon vállalkozások számára, amelyek termékeit vagy tevékenységeit az ilyen szabványok érintik (második kritérium).

a)

A szóban forgó ISO‑szabványok technikai és kiegészítő jellegűek a 2014/40 irányelv 3. cikkének (1) bekezdésében foglalt „alapvető követelményekhez” képest (első kritérium)

45.

„Alapvető követelmények” alatt azokat a termékek (mint a jelen ügyben a füstszűrős cigaretták) belső piacon történő forgalomba hozatala előfeltételeinek meghatározására irányuló uniós jogalkotási aktusokban szereplő szabályokat értem, amelyek éppen e feltételekre vonatkoznak, és így a jogalkotó által a céljai megvalósítása érdekében történt politikai döntés lényegét tükrözik. ( 26 )

46.

E fogalommeghatározásra tekintettel úgy vélem, hogy az a kérdés, hogy az olyan ISO‑szabványokat, amelyekre az ilyen jogalkotási aktusban hivatkoznak, a Hivatalos Lapban közzé kell‑e tenni vagy sem, attól függ, hogy azok mennyire kapcsolódnak ezen „alapvető követelményekhez” és mennyiben tartoznak az aktus „lényegéhez”. Közelebbről véleményem szerint különbséget kell tenni azon helyzet között, amikor az alapvető követelményekhez képest az ilyen szabványok technikai és kiegészítő jellegűek, valamint amikor ezen szabványok e követelmények terjedelmének vagy tartalmának megértéséhez szükségesek.

47.

A jelen ügyben először is azt állapítom meg, hogy a 2014/40 irányelv 4. cikkének (1) bekezdésében hivatkozott ISO‑szabványok célja azon módszer részletezése műszaki szinten, amely alapján a füstszűrős cigaretták kátrány‑, nikotin‑ és szén‑monoxid kibocsátását mérik.

48.

Másodszor, az ugyanezen irányelv e rendelkezése és 3. cikkének (1) bekezdése közötti kapcsolatból az következik, hogy miközben e szabványok kizárólag az ez utóbbi rendelkezésben megállapított legmagasabb kibocsátási szintek betartásának ellenőrzése céljából alkalmazott mérési módszert érintik, addig e kibocsátási szintek az uniós jogalkotó által – a fogyasztóvédelmi, és különösen egészségvédelmi céljai megvalósítása érdekében – hozott politikai döntés lényegét tükrözi. ( 27 ) Ehhez járul egyrészt az tény, hogy a 2014/40 irányelv által szabályozott füstszűrős cigaretták nem hozhatók forgalomba, ha az említett szinteket meghaladják (másképpen fogalmazva, ugyanezek a szintek e termékek forgalomba hozatalának előfeltételei), másrészt az, hogy az irányelv 3. cikkének (1) bekezdésében kifejezetten, ( 28 ) számszerűen szabályozott szintek e szabványoktól függetlenül bármely uniós polgár számára megismerhetők.

49.

E tényezőkből azt a következtetést vonom le, hogy a 2014/40 irányelv alkalmazásának összefüggésében nem a szóban forgó ISO‑szabványokat, hanem az említett irányelv 3. cikke (1) bekezdésében foglalt legmagasabb kibocsátási szinteket kell véleményem szerint „alapvető követelményeknek” tekinteni. Ráadásul az ugyanezen irányelv 4. cikkének (1) bekezdésében hivatkozott ISO‑szabványok e követelményekhez képest kiegészítő jellegűek.

50.

Ezek után a továbbiakban kifejtem, hogy e következtetést megerősíti az, hogy ugyanezen szabványok a füstszűrős cigaretták gyártóival és importőreivel szemben nem írnak elő kötelezettségeket (második kritérium).

b)

A szóban forgó ISO‑szabványok nem írnak elő kötelezettségeket azon vállalkozásokkal szemben, amelyek termékeit e szabványok érintik (második kritérium)

51.

A második kritériumot illetően fontos emlékeztetni arra, hogy a „szabványok” az Unióban tág értelemben úgy vannak meghatározva, mint olyan, „elismert szabványügyi testület[ek] által […] elfogadott műszaki előírás[ok], amely[ek] betartása nem kötelező”. ( 29 ) Általánosságban nem céljuk, hogy kötelezettségeket írjanak elő azon vállalkozásokra nézve, amelyek termékeit ilyen szabványok érintik.

52.

Ennek pontosítása után, az előző részre figyelemmel elismerem, hogy abban az esetben, ha az ISO‑szabványokat az uniós jogalkotó arra használná, hogy e vállalkozásokkal szemben kötelezettségeket írjon elő, úgy e szabványoknak, főszabály szerint, az „alapvető követelmények” ( 30 ) kategóriájához kellene kapcsolódniuk és így azokat a Hivatalos Lapban kellene közzétenni. ( 31 ) A betartásuk ugyanis előfeltétele lenne az érintett termékek belső piacon való forgalomba hozatalának. ( 32 )

53.

A jelen ügyben úgy vélem, hogy a 2014/40 irányelv 4. cikkének (1) bekezdésében felsorolt ISO‑szabványok nem arra irányulnak, hogy a füstszűrős cigaretták gyártóival és importőreivel szemben kötelezettségeket írjanak elő.

54.

Igaz, hogy ez utóbbi rendelkezés elfogadásával az uniós jogalkotónak úgy tűnik, nem volt célja, ( 33 ) hogy a füstszűrős cigaretták kibocsátásait az ezzel megbízott laboratóriumokban – az irányelv 4. cikkének (2) bekezdése alapján – a szóban forgó ISO‑szabványok által előírttól eltérő módszerrel mérni, és a kibocsátásukat ellenőrizni lehessen.

55.

Mindazonáltal, és az ellenőrző laboratóriumok tekintetében elismerve e kötelező jelleget, ( 34 ) úgy vélem, hogy a jelen ügyben a füstszűrős cigaretták gyártóival és importőreivel szembeni egyetlen igazi kötelezettség az, hogy e kibocsátásoknak be kell tartaniuk az említett irányelv 3. cikkének (1) bekezdésében előírt legmagasabb kibocsátási szinteket. Ezen importőröknek és gyártóknak maguknak nem kell az ugyanezen irányelv 4. cikkének (1) bekezdésében felsorolt ISO‑szabványok által előírt mérési módszert alkalmazniuk.

56.

Emellett, mivel a legmagasabb kibocsátási szintekhez képest e termékek megfelelőségét mindig egyedileg kell értékelni, úgy vélem, hogy ezen importőröknek és gyártóknak – még akkor is, ha a szóban forgó ISO‑szabványok tartalmáról nem bírnak tudomással – lehetőségük van meggyőződni e felső határok betartásáról, és az ezen alapvető követelményeknek megfelelő termékeket bevezetni a piacra.

57.

A fentiekre figyelemmel úgy vélem, hogy e szabványok nem arra irányulnak, hogy a füstszűrős cigaretták gyártóival és importőreivel szemben kötelezettségeket írjanak elő, ami megerősíti e szabványok technikai és kiegészítő jellegét az „alapvető követelményekkel” szemben, amelyeket a 2014/40 irányelv 3. cikkének (1) bekezdése határoz meg és ami az utóbbiakat terheli.

c)

Közbenső következtetés

58.

A jelen indítvány 44. pontjában azonosított két kritérium vizsgálata alapján arra a következtésre jutok, hogy a 2014/40 irányelv 4. cikke (1) bekezdésének harmadik albekezdésében hivatkozott ISO‑szabványok nem tartoznak az EUMSZ 297. cikk (1) bekezdése harmadik albekezdésében előírt kihirdetési szabály hatálya alá. Ugyanis az ezen irányelv 3. cikkének (1) bekezdésében előírt legmagasabb kibocsátási szintekhez képest, amelyek e jogi aktus „alapvető követelményeinek” minősülnek, e szabványok továbbra is technikai és kiegészítő elemek, amelyeket véleményem szerint nem kell a Hivatalos Lapban kihirdetni.

59.

Megjegyzem, hogy mivel eleget tesznek e két kritériumnak, számomra úgy tűnik, hogy az említett szabványokat az uniós jogalkotó olyan módon alkalmazza, amely végül is azokat az „új megközelítésű” irányelvek alapján elfogadott harmonizált szabványokhoz közelíti, ( 35 ) amelyek esetén a jogalkotó úgy vélte, hogy elegendő az ezen szabványokra történő hivatkozást a Hivatalos Lapban közzétenni.

60.

Ezzel kapcsolatban pontosítom, hogy a James Elliott Construction ítéletben, ( 36 ) amely egy ilyen harmonizált szabványt érintett, ( 37 ) a Bíróság – miután rámutatott, hogy egy ilyen szabvány joghatásainak feltétele az e szabványra vonatkozó hivatkozásoknak a Hivatalos Lapban történő előzetes közzététele – megállapította, hogy hatáskörrel bír annak tartalma előzetes döntéshozatali eljárásban történő értelmezésére. Nem tett semmiféle ténybeli utalást arra, hogy a Hivatalos Lapban a harmonizált szabványt teljes egészében nem hirdették ki.

61.

E tekintetben megjegyzem, hogy a Bíróság az előzetes döntéshozatalra utaló határozatok keretében is kétségbe vonja az uniós jog értelmezésére vonatkozó előfeltevéseket, amennyiben azok számára kétségesnek tűnnek. ( 38 ) Márpedig a jelen ügyben ezt nem tette meg, pedig az alkalmazandó közzétételi követelmények megszegése közvetlenül érintette volna azon lehetőséget, hogy e szabvány joghatásokat fejtsen ki. ( 39 )

62.

E megfontolások összességére tekintettel úgy vélem, hogy az előzetes döntéshozatalra előterjesztett első kérdés első felére azt a választ kell adni, hogy a 2014/40 irányelv 4. cikkének (1) bekezdésében hivatkozott ISO‑szabványok tartalmának a Hivatalos Lapban teljes egészében történő kihirdetésének hiánya nem áll ellentétben az EUMSZ 297. cikk (1) bekezdésének harmadik albekezdésével.

C.

Az EUMSZ 297. cikk (1) bekezdése harmadik albekezdésének hátterét képező általános elvekről (az első kérdés második része)

63.

A kérdést előterjesztő bíróság előzetes döntéshozatalra előterjesztett első kérdésének második részével azt kívánja megtudni, hogy a szóban forgó ISO‑szabványok tartalmához való hozzáférés feltételei összeegyeztethetők‑e a többek között az EUMSZ 297. cikk (1) bekezdésének harmadik albekezdésének hátterét képező átláthatóság elvével.

64.

E problémakört a következő módon fogom elemezni: Az első részben pontosítom, hogy mit kell az átláthatóság elve alatt érteni, amelyre a kérdést előterjesztő bíróság hivatkozik a kérdésében. Magyarázatot fogok adni arra, hogy álláspontom szerint az említett bíróság valójában a jog tartalmához való szabad hozzáférés elvére kérdez rá, amelynek jelentőségére már a jelen indítvány 25. pontjában emlékeztettem. A második részben jelezni fogom, hogy az ezen szakaszban felvetendő kérdés az, hogy az Unió intézményeinek az ISO (amely szervezet az általa kidolgozott szabványok tartalmához való hozzáférni kívánó személyek számára díj fizetését írja elő) által már megkövetelteknél nagyvonalúbb hozzáférési feltételeket kell‑e előírniuk, vagyis úgy kell eljárniuk, hogy ezen szabványok mindenki számára közvetlenül és ingyenesen elérhetők legyenek. Hangsúlyozni fogom, hogy az e kérdésre adandó válasz attól függ, hogy e szabványok tartalmához történő hozzáférés feltételei egyrészt igazoltak‑e, másrészt, hogy azok nem korlátozzák‑e aránytalanul e szabványok nyilvánosság általi megismerhetőségét.

1.

Az átláthatóság elvének relevanciájáról

65.

Az „átláthatóság” fogalma a Szerződések rendelkezéseiben szó szerint nem szerepel. A Szerződések megalkotói által az EUSZ 1. cikk (2) bekezdésében választott „a lehető legnyilvánosabban” az a kifejezés, amely utal a döntéseknek ezen elvnek a lehető legszélesebb tiszteletben tartásával és a z állampolgárokhoz való legnagyobb közelségben történő meghozatalára, és az EUMSZ 15. cikk (1) bekezdésében szereplő „nyitottság elve”, amely rendelkezés előírja, hogy „[a] jó kormányzás előmozdítása és a civil társadalom részvételének biztosítása céljából” az Unió intézményei, szervei és hivatalai munkájuk során ezen elv lehető legnagyobb mértékű tiszteletben tartásával járnak el.

66.

A Bíróság azon elvet, amely szerint a döntéseket a lehető legnyilvánosabban hozzák meg, úgy értelmezte, hogy azt az említett rendelkezések általánosan rögzítik, és azt különösen az EUMSZ 15. cikk (3) bekezdésében, a Charta 42. cikkében és az 1049/2001 rendeletben biztosított dokumentumokhoz való „hozzáférés joga” konkretizálja. ( 40 )

67.

Az átláthatóságot e rendelet (2) preambulumbekezdése kapcsolja a dokumentumokhoz való hozzáférés jogához. ( 41 ) Értelmezésem szerint e jog nem a hátterét képezi az EUMSZ 297. cikkében már előírt kihirdetési kötelezettségnek, hanem hozzájárul ahhoz, előírva az intézmények számára, hogy biztosítsák az e rendelkezés hatálya alá nem tartozó dokumentum‑kategóriák nyilvánosság számára való hozzáférhetőségét. ( 42 )

68.

Ebben az összefüggésben számomra úgy tűnik, hogy az átláthatóság inkább a polgárok azon lehetőségére utal, hogy ellenőrizhessék mindazon információkat, amelyek valamely jogalkotási aktus alapjául szolgáltak, ( 43 ) mintsem arra, hogy hozzáférhessenek magának a jogalkotási aktusnak a tartalmához és ezen aktus „elemeihez”, ami a jelen ügyben szóban forgó központi problémakört képezi.

69.

A fentiekre figyelemmel számomra úgy tűnik, hogy a kérdést előterjesztő bíróság az előzetes döntéshozatalra előterjesztett első kérdésének második részével valójában nem az átláthatóság elvéről, hanem a jog tartalmához való szabad hozzáférés elvéről kérdezi a Bíróságot. Véleményem szerint egyértelmű, hogy ez – a kétségkívül sem a Szerződések szövegében, sem a Chartában nem írott, de az EUSZ 2. cikkben kimondott jogállamiság elvének alapjaként kötelező – elv képezi az EUMSZ 297. cikk (1) bekezdése harmadik albekezdésének hátterét. Ugyanis létezik‑e az említett elv erősebb és konkrétabb kifejezése, mint a jog tartalmának kihirdetésére vonatkozó kötelezettség?

70.

Véleményem szerint, amennyiben e rendelkezés kötelezően nem írja elő valamely jogalkotási aktus rendelkezéseiben hivatkozott elemeknek (mint a jelen ügyben a 2014/40 irányelv 4. cikkének (1) bekezdésében hivatkozott ISO‑szabványoknak) a Hivatalos Lapban történő kihirdetését, ugyanezen elv megköveteli, hogy az uniós intézmények ezen elemekhez a lehető legszélesebb hozzáférést biztosítsák valamennyi polgár számára. Következésképpen a polgároknak a jog tartalmáról történő tudomásszerzése lehetőségének bármely korlátozása egyrészt igazolt kell, hogy legyen, másrészt az nem akadályozhatja aránytalanul e lehetőséget.

71.

Ahogyan azt a jelen indítvány 26. pontjában már jeleztem, a jog tartalmához való szabad hozzáférés elvének kettős oka van. Egyrészt a jogbiztonság elvének következménye, amely megköveteli, hogy a jogszabályok egyértelműek és pontosak, valamint joghatásaikban előre láthatóak legyenek annak érdekében, hogy az érdekeltek az uniós jogrendbe tartozó helyzetekben és jogviszonyokban eligazodjanak. ( 44 ) Másrészt a polgároknak a jog tartalmához – azaz a társadalom életét szabályozó, a közhatalmi szervezetek által elfogadott dokumentumok összességérhez – történő szabad hozzáférése a polgárok számára lehetővé teszi a demokratikus jogaik gyakorlását. A jogot senki sem vonhatja kétségbe és nem törekedhet annak fejlesztésére, ha arról nem volt lehetősége tudomást szerezni.

72.

A jelen ügy a jog tartalmához szabad hozzáférése elvének második aspektusát érinti. Az ugyanis pontosan azon összefüggésben mutatkozik meg, hogy a 2014/40 irányelv 4. cikkének (1) bekezdésében hivatkozott ISO‑szabványok tartalmáról egyértelműen tudomással rendelkező jogalanyok vitatják az e szabványok által előírt módszereket, annak érdekében, hogy elérjék ezeknek – az általuk nem megfelelőnek tartott – termékeknek a piacról való kivonását, és végső soron az uniós jogalkotó azon választását vonják kétségbe, hogy az említett szabványokra hivatkozik.

73.

A következő alrészben kifejtem azon indokokat, amelyek miatt véleményem szerint a jelen ügyben a 2014/40 irányelv 4. cikkének (1) bekezdésében hivatkozott ISO‑szabványok tartalmához való hozzáférés feltételei – azaz, hogy az uniós intézmények a tág értelemben vett nyilvánosság vonatkozásában nem írnak elő az ISO által már előirányzottaknál nagyvonalúbb feltételeket – igazoltak, és nem korlátozzák aránytalanul a nyilvánosságot annak megismerésében.

2.

A szóban forgó ISO‑szabványok tartalmához való hozzáférés feltételei nem ellentétesek a jog tartalmához való szabad hozzáférés elvével

a)

Az igazolásról

74.

A jelen ügyben a szóban forgó ISO‑szabványok tartalmához díjfizetés ellenében történő hozzáférést az igazolja, hogy azokat egy magánjogi szervezet (az ISO) dolgozta ki, amelynek finanszírozása többek között az általa kidolgozott szabványok értékesítéséből ered. E szervezet megfelelő működése azon a lehetőségen alapul, hogy a befektetése megtérülhet, figyelemmel többek között arra, hogy az említett szabványok – összetettségükből és technikai jellegükből adódóan – az ISO személyi és tárgyi forrásainak jelentős mobilizálását igénylik. Ezenkívül, mivel e szervezet az általa elfogadott szabványok vonatkozásában igényt tart a szerzői jogokra, e szabványok közvetlen és ingyenes hozzáférhetővé tétele ezen jogok megkerülésével járna.

75.

Az ISO tagjai (azaz a nemzeti szabványügyi testületek) számára szintén fontos e szabványok értékesítése, mivel az eladásokból realizált haszon jelentős része náluk marad. ( 45 )

76.

E tényezőkre tekintettel nyilvánvaló, hogy a szabványok ingyenessége – amely az uniós intézmények azon esetleges kötelezettségéből fakadna, hogy a nyilvánosság azokhoz való közvetlen hozzáférését írják elő – azzal a következménnyel járna, hogy csökkennének ( 46 ) e szabványügyi testületek szabványok kutatásába és fejlesztésébe irányuló befektetései.

77.

Márpedig, véleményem szerint e tekintetben tagadhatatlan, hogy az ISO‑szabványok az Unió normatív világában fontos szerepet töltenek be, többek között mivel számos európai szabványt azok alapján dolgoznak ki, ( 47 ) és az Európai Szabványügyi Bizottság (CEN) és az ISO technikai együttműködési megállapodást kötött ( 48 ) lényegében az európai szabványok felett elsőbbséget adva az ISO‑szabványoknak. ( 49 ) A nemzetközi és különösen az ISO‑szabványok használata a kereskedelem technikai akadályairól szóló egyezményre (TBT‑megállapodás) ( 50 ) tekintettel is kötelező, amely egyezménynek részes fele a Kereskedelmi Világszervezet (WTO) valamennyi tagja, beleértve az Uniót is.

78.

Ehhez adódik még az, hogy a szabványosítást az uniós jogalkotó tágabb értelemben politikai eszköznek tekinti, ( 51 ) amely lehetővé teszi az uniós jogalkotás és szakpolitikák támogatását. ( 52 )

79.

Noha ugyanis a szabványokat hagyományosan úgy mutatják be, hogy azok a szakma képviselői műszaki ismereteinek kodifikált formáját jelenítik meg és a szakma képviselői számára szólnak, ( 53 ) mégis alapvető jelentőségűek a belső piac fejlődése szempontjából. Elismerik azt is, hogy a szabványok jelentősége a nemzetközi kereskedelem szempontjából egyre növekszik. ( 54 ) A jelentős gazdasági előnyeiken túl (különösen a vállalkozások versenyképességének ( 55 ) és a kereskedelem előmozdításának ( 56 ) értelmében) jelen vannak a hétköznapi életben, ( 57 ) csakúgy mint az állami politika számos területén. ( 58 )

80.

E megfontolásokra figyelemmel úgy vélem, hogy azt, hogy az uniós intézmények az ISO‑szabványok tartalmához való hozzáférés tekintetében nem írnak elő nagyvonalúbb feltételeket, mint amilyeneket az ISO (és néhány nemzeti szabványügyi testület) alkalmaz, egyrészt igazolja e szervezet, valamint az említett testületek szabványai kidolgozásának és tevékenységének finanszírozási szükséglete, másrészt pedig ezen szabványoknak az uniós jogalkotás számára képviselt jelentősége. Mindazonáltal meg kell vizsgálni, hogy a díjszabás alapján fizetendő díj a polgárokat aránytalanul korlátozza‑e a jog tartalmának megismerésében.

b)

A szóban forgó ISO‑szabványok tartalmához történő nyilvános hozzáférési lehetőség aránytalan korlátozásának hiányáról

81.

E tekintetben mindenekelőtt emlékeztetek arra, hogy minden uniós polgár hozzáférhet az ISO által kidolgozott szabványok tartalmához. E hozzáférés egyetlen akadálya pénzügyi jellegű, mivel a tartalom e szervezet által történő rendelkezésre bocsátásának feltétele az e szervezet által megszabott hozzáférési díj megfizetése.

82.

Továbbá, véleményem szerint a következő tényezőket kell különösen hangsúlyozni.

83.

Először is, az uniós polgárt terhelő díjnak egyensúlyban kell lenni az uniós jogalkotó azon érdekével, hogy hatékony és eredményes szabványosítási rendszer álljon rendelkezésre, amely nemcsak rugalmas és átlátható alapot nyújt, de pénzügyileg is életképes ( 59 ).

84.

E tekintetben pontosítom, hogy az, hogy a szabványokat egy magánjogi szervezet (mint az ISO) dolgozza ki, olyan előnyöket jelent, amelyek kapcsán az uniós jogalkotó úgy döntött, hogy – rendeleteiben és irányelveiben a szabványokra való hivatkozás révén – azokra fogja alapozni a saját jogalkotási módszerét. Ezen előnyök között szerepel a szakértelmük magas szintje, az új műszaki kérdésekhez történő gyors alkalmazkodásuk és az eljárásaik rugalmassága, ami lehetővé teszi, többek között, a magánjogi szereplők részvételét. ( 60 )

85.

Másodszor, e díjnak egyensúlyban kell lenni a szakma képviselőinek ahhoz fűződő érdekével is, hogy az uniós jogalkotó azok fizetős jellege miatt ne mondjon le a szabványok használatáról. E kérdéssel kapcsolatban a Bizottság hangsúlyozta, hogy amennyiben a szokásos gyakorlat az, hogy az érintett piac szereplői a szabványügyi testületekben képviselettel bírnak, ( 61 ) úgy az utóbbiaknak is érdekében áll, hogy az uniós jogalkotás az e magánjogi szervezetek által alkotott szabványokat használja és ne maga határozza meg e műszaki előírásokat.

86.

A szakma képviselőinek érdeke véleményem szerint ugyanakkor kevésbé fontos egy, az alapeljárásban szóban forgóhoz hasonló ügyben, mivel a szóban forgó szabványok olyan területeket érintenek, konkrétan az egészség és a fogyasztóvédelem területét, ahol ‑ amint azt a jelen indítvány 31. pontjában hangsúlyoztam –, a polgárok még inkább érvényesíteni próbálják jogaikat. Ezen esetben véleményem szerint az uniós intézményeknek különösen arról kell meggyőződniük, hogy a polgárok a lehető legszélesebb hozzáféréssel rendelkezzenek e szabványok tartalmához.

87.

Harmadszor, e tekintetben hozzáteszem, hogy bár az 1025/2012 rendelet 6. cikkének (1) bekezdéséből kitűnik, hogy az uniós jogalkotó célja nem az volt, hogy a szabványokhoz (tág értelemben) történő hozzáférés automatikusan ingyenes legyen, mindazonáltal e rendelkezés alapján a nemzeti szabványügyi testületek kötelesek ösztönözni és elősegíteni a kis‑ és középvállalkozások (kkv‑k) ezen hozzáférését. ( 62 ) Az említett rendelkezés már maga is egy igazságos egyensúly megteremtésére irányuló erőfeszítést tükröz azon törekvés között, hogy az említett hozzáférés biztosítása a lehető legkönnyebb legyen és annak elismerése között, hogy a szabványok fizetős jellege az Unió szabványosítási rendszerének alapvető összetevője marad.

88.

Jóllehet e kötelezettségeket kifejezetten nem terjesztették ki olyan módon, hogy a tág értelemben vett nyilvános hozzáférést megkönnyítsék, számomra úgy tűnik, hogy a gyakorlatban ez lehet a helyzet. ( 63 ) Konkrétabban, az, hogy a 2014/40 irányelv 4. cikkének (1) bekezdésében hivatkozott ISO‑szabványok tartalma az ISO‑nál kizárólag díjfizetés ellenében hozzáférhető, nem jelenti azt, hogy az azokról történő tudomásszerzés ingyenesen, más módon lehetetlen.

89.

Ezzel kapcsolatban a Parlament és a VSK jogosan jegyzik meg, hogy a jelen esetben a holland szabványügyi testület lehetővé teszi a szóban forgó ISO‑szabványok tartalmába való ingyenes betekintést. ( 64 ) Más nemzeti szabványügyi testületek ugyanezen lehetőséget szintén biztosítják. ( 65 )

90.

Negyedszer és utolsósorban, az e szabványok tartalmához hozzáférni kívánó és azt az ISO‑nál vagy a nemzeti szabványügyi testületeknél kérelmező uniós polgárok által megfizetendő összegek ( 66 ) mindenesetre nem tűnnek eltúlzottnak. ( 67 )

91.

A fenti megfontolások összességének fényében úgy vélem, hogy a jog tartalmához történő szabad hozzáférés elve abszolút módon nem követeli meg és nem is biztosítja a 2014/40 irányelv 4. cikkének (1) bekezdésében hivatkozott ISO‑szabványokhoz való közvetlen és ingyenes hozzáférést, sem pedig azok Hivatalos Lapban történő közzétételét. Az e szabványokhoz történő hozzáférés feltételei nem korlátozzák aránytalanul a nyilvánosságnak az e szabványokról történő tudomásszerzését és igazságos egyensúlyt jelentenek egyrészt ezen elv követelményei, másrészt a szóban forgó különböző érdekek között.

92.

Végül megjegyzem, hogy a holland szabványügyi testület által megvalósított ingyenes betekintés politikája (amelyből az következik, hogy ha kérték volna, az alapeljárás felei feltételezhetően ingyenesen szerezhettek volna tudomást ugyanezen szabványok tartalmáról), ( 68 ) számomra mindenesetre dicséretesnek tűnik, ( 69 ) annál is inkább, mert nem veszi el a nemzeti szabványügyi testületek azon lehetőségét, hogy értékesítsék az ISO‑szabványokat azok számára, akik azokat le kívánják tölteni vagy azokból egy példányt kívánnak kapni. Véleményem szerint e politikát, amennyire csak lehet, ki kell terjeszteni, sőt, azt az uniós jogalkotónak az 1025/2012 rendelet 6. cikkének (1) bekezdése által kialakított garanciák kiegészítését célzó formális határozat útján ösztönöznie kell.

V.

Végkövetkeztetés

93.

A fenti megfontolások összességére tekintettel azt javaslom a Bíróságnak, hogy a rechtbank Rotterdam (rotterdami bíróság, Hollandia) által előzetes döntéshozatalra előterjesztett első kérdésre a következő választ adja: