EURÓPAI BIZOTTSÁG
Brüsszel, 2024.1.24.
COM(2024) 21 final
A BIZOTTSÁG JELENTÉSE AZ EURÓPAI PARLAMENTNEK ÉS A TANÁCSNAK
a hitelintézetekre vonatkozó prudenciális követelményekről és a 648/2012/EU rendelet módosításáról szóló, 2013. június 26-i 575/2013/EU európai parlamenti és tanácsi rendelet 513. cikkével összhangban a hitelintézetekre vonatkozó makroprudenciális felülvizsgálatról, a banknak nem minősülő pénzügyi közvetítőkhöz (NBFI-k) kapcsolódó rendszerszintű kockázatokról és ezen közvetítők hitelintézetekkel való összekapcsoltságáról
Az 575/2013/EU rendelet (tőkekövetelmény-rendelet, CRR) 513. cikke által előírtaknak megfelelően, valamint az Európai Rendszerkockázati Testülettel és az Európai Bankhatósággal folytatott konzultációt követően ez a jelentés felülvizsgálja a CRR-ben és a 2013/36/EU irányelvben (tőkekövetelmény-irányelv, CRD) meghatározott uniós makroprudenciális keretet. A felülvizsgálat eredetileg 2022 júniusára volt esedékes, és azt adott esetben 2022 decemberéig az Európai Parlamentnek és a Tanácsnak szóló jogalkotási javaslat követte volna. A Bizottság úgy határozott, hogy elhalasztja a felülvizsgálatot, hogy jobban tudja értékelni a világjárvány alatti (és a világjárványt követő) makrogazdasági környezet, a banknak nem minősülő pénzintézetek általi pénzügyi közvetítés (NBFI) növekedése és a 2023. márciusi amerikai bankválság hatásait.
A jelentés számos, uniós és nemzetközi szervek által készített tanulmányra, valamint a Bizottság által lefolytatott átfogó nyilvános konzultációs folyamatra támaszkodik, beleértve az Európai Bankhatósághoz, az Európai Központi Bankhoz és az Európai Rendszerkockázati Testülethez intézett célzott tanácsadási felhívást, amelyek 2021-ben zárultak le
. Emellett számos kétoldalú megbeszélésre került sor a Bizottság szolgálatai és az érdekelt felek között, többek között a Bizottság banki, fizetési és biztosítási szakértői csoportjában.
A 2008–2009-es globális pénzügyi válság világszerte rávilágított a bankszektor sebezhetőségére, mivel számos pénzügyi intézmény túlzottan nagy tőkeáttételű volt, jelentős kitettséggel rendelkezett kockázatos eszközökkel szemben, és nem volt ellátva elegendő stabil forrással. A válság előtti időszakban nehéz volt felmérni a kitettségeket és a lehetséges tovagyűrűző hatásokat, részben a pénzügyi intézmények közötti növekvő tőkeáttétel és összekapcsoltság korlátozott átláthatósága miatt. A hitelkockázatot, a finanszírozási és a piaci likviditási kockázatokat nagymértékben alábecsülték, és a szabályozási keret korlátozott mechanizmusokkal rendelkezett a rendszerszinten jelentős intézmények ösztönzőinek kezelésére. Ennek eredményeként a főként a pénzügyi intézmények stabilitásának önálló biztosítására összpontosító felügyeleti és szabályozási keretek elégtelennek bizonyultak a pénzügyi stabilitás előtt álló, rendszerszintű sokkhatások által kiváltott kihívások enyhítésében. Sebezhetőségek a pénzügyi rendszer egészében kialakulhatnak, még akkor is, ha a pénzügyi intézmények egyénileg ellenállóak. Következésképpen további szakpolitikai eszközök kidolgozására volt szükség – többek között makroprudenciális szinten – a hitelállomány túlzott növekedésének korlátozása és a pénzügyi szektor rendszerszintű sokkhatásokkal szembeni általános ellenálló képességének megerősítése érdekében.
A makroprudenciális politikák célja a pénzügyi stabilitás fenntartása a pénzügyi rendszer ellenálló képességének növelése és a sebezhetőségek kialakulásának korlátozása révén, ily módon csökkentve a (strukturális és ciklikus) rendszerszintű kockázatokat, és biztosítva, hogy a pénzügyi szolgáltatások továbbra is támogatni tudják a gazdaságot. A rendszerszintű kockázat különböző formákban valósulhat meg. Származhat például a nagy és összetett bankcsoportokból, a túlzott hitelnövekedésből, az ingatlanpiacon a hitelciklust felerősítő tőkeáttételből és a bankszektor strukturális sebezhetőségeiből (pl. a GDP-hez képest erősen koncentrált vagy nagy bankszektorból). A rendszerszintű kockázatok csökkentésével a makroprudenciális politikák végső célja a pénzügyi válságok gyakoriságának és súlyosságának korlátozása. A mikrofelügyelet kiegészítése révén a makroprudenciális politikák kisimítják a pénzügyi ciklust, korlátozzák a dominóhatásokat és megfelelő ösztönzőket teremtenek a piaci szereplők számára. Ily módon a bankszektor kellően ellenálló, és egy válság során nem korlátozza a háztartások és vállalkozások hitelkínálatát, ami felerősítené a gazdaságot érő negatív sokkhatásokat, és elmélyítheti vagy elnyújthatja a gazdasági visszaesést.
A makroprudenciális eszköztár olyan követelményeket vagy eljárásokat tartalmaz, amelyek célja a rendszerszintű események
negatív hatásainak minimalizálása és a pénzügyi rendszer egészének védelme
. A mikroprudenciális eszközök csak közvetetten csökkenthetik a rendszerkockázatot a szervezetek vagy az ügyletek szintjén jelentkező kockázatok kezelésével
. A makroprudenciális eszközök jellemzően megelőző intézkedések (azaz a rendszerszintű kockázat bekövetkezése előtt aktivált előzetes intézkedések, például strukturális tőkeáttételi korlátok vagy rendszerszintű kockázati tőkepufferek) és utólagos intézkedések (azaz a rendszerszintű kockázat bekövetkezése után aktivált intézkedések, például a befektetési jegyek visszaváltására vonatkozó befektetői jogok felfüggesztése) formáját öltik.
1.A bankokra vonatkozó felülvizsgált makroprudenciális keret
A globális pénzügyi válságot követően a bankokra vonatkozó mikroprudenciális keret megerősítése és a makroprudenciális politikai keret kidolgozása érdekében nemzetközi és uniós szinten hozott intézkedések átfogó reformprogramot eredményeztek. A Bázeli Bankfelügyeleti Bizottság (BCBS) kidolgozta a Bázel III. keretrendszert, amely javította a tőke minőségét, új tőke- és likviditási tartalékokat, valamint a tőkeáttételi mutatóra vonatkozó korlátokat hozott létre a bankok számára, javította a kockázatkezelést, az irányítást és az átláthatóságot, és makroprudenciális politikai keretet hozott létre.
Uniós szinten a de Larosière-jelentés azt javasolta, hogy a felügyeleti és szabályozási keretek ne csak az egyes pénzügyi intézmények felügyeletére összpontosítsanak, hanem a teljes pénzügyi rendszer stabilitására is. A jelentés megállapította, hogy „A makroprudenciális felügyelet célja a pénzügyi rendszer nehézségeinek korlátozása a gazdaságnak a reálkibocsátás jelentős veszteségeitől való védelme érdekében […]. A makroprudenciális elemzésnek […] különös figyelmet kell fordítania a gyakori vagy egymással kölcsönösen összefüggő sokkokra, valamint a pénzügyi rendszer azon részeit érő sokkokra, amelyek ragályos dominóhatást vagy visszacsatolási hatást váltanak ki. A makroprudenciális felügyelet csak akkor lehet érdemi, ha valamilyen módon hatással lehet a mikroszintű felügyeletre, míg a mikroprudenciális felügyelet a makroszintű fejlemények megfelelő figyelembevétele nélkül nem tudja hatékonyan biztosítani a pénzügyi stabilitást.”
Az EU jelentős lépéseket tett makroprudenciális keretének megerősítésére a de Larosière-jelentésben ajánlott reformok és a nemzetközi szinten kidolgozott standardok végrehajtása révén. Például intézkedéseket fogadott el a Bázel II. intézkedések prociklikus hatásainak csökkentésére, és létrehozta az ERKT-t és az európai felügyeleti hatóságokat (EFH-k), hogy – más kockázatokkal együtt – biztosítsa a pénzügyi stabilitási kockázatok megfelelő nyomon követését a pénzügyi rendszer egészében.
2014-ben a Bázeli Bankfelügyeleti Bizottság által kidolgozott nemzetközi standardokra épülő makroprudenciális eszköztár alkalmazandóvá vált a hitelintézetekre (a továbbiakban: bankok). Ezt az eszköztárat, amelyet a tőkekövetelményekről szóló irányelv és rendelet (CRD/CRR) határoz meg, 2019-ben csak kismértékben vizsgálták felül. A pénzügyi stabilitás megőrzése érdekében a CRD és a CRR elismeri, hogy a makroprudenciális politika a mikroprudenciális felügyelet szükséges kiegészítője. Mivel a rendszerszintű kockázatok tagállamonként eltérőek lehetnek, a nemzeti hatóságoknak képesnek kell lenniük arra, hogy figyelembe vegyék bankszektoruk sajátos igényeit. Bár a bankokra vonatkozóan egységes mikroprudenciális szabályokat (egységes szabálykönyv) vezettek be, a nemzeti hatóságok vezető szerepet és bizonyos fokú rugalmasságot kaptak a makroprudenciális politikák végrehajtásában, ami tükrözi a rendszerszintű kockázat különböző forrásait és összetett jellegét.
A bankokra vonatkozó uniós makroprudenciális eszköztár számos olyan eszközt tartalmaz, amelynek célja a rendszerszintű kockázat több aspektusának kezelése. A CRD makroprudenciális tőkepufferrendszert (azaz a kombinált pufferkövetelményt együttesen alkotó öt puffert) vezetett be, lehetővé téve a bankok számára, hogy tőkehelyzetüket a konkrét makrogazdasági és pénzügyi ágazati körülményekhez igazítsák (lásd az 1. függeléket). Például akkor kell képezniük az anticiklikus tőkepuffert, ha a hitelállomány növekedése ciklikus rendszerszintű kockázat kialakulásával párosul, míg a más fontos intézményekre és az általános rendszerszintű kockázatokra képzett tartalékok felhasználhatók a pénzügyi stabilitást fenyegető strukturális rendszerszintű kockázatok csökkentésére. Gazdasági visszaesés és válságok idején pedig, ha szükséges, e tőkét fel kell használniuk a veszteségek fedezésére és a hitelkereslet kielégítésére. A tőkepuffer felhasználhatóságának és felszabadíthatóságának hatékonyan kell működnie, lehetővé téve a tőke visszaáramlását a gazdaságba a makrogazdasági környezet javulásával, anélkül, hogy az a reputációs okokból történő előzetes rendelkezésre bocsátás miatt lelassulna. A pénzügyi válságot követő szabályozási reformok megerősítették az uniós bankszektor rezilienciáját és a rendszerszintű sokkhatásokkal szembeni ellenálló képességét. Mindazonáltal a közelmúltbeli válságesetek, különösen a Covid19-világjárvány, megmutatták, hogy válság idején a veszteségek fedezésére szolgáló, felszabadítható tőkepufferek rendelkezésre állása továbbra is sürgető probléma (lásd a 2. függeléket). Jelentős sokk esetén a pufferkövetelmények csökkentése enyhítheti a problémákat, és mérsékelheti a bankok hitelállomány-leépítésre és kockázatcsökkentésre való ösztönzését. A gazdasági eredmények lényegesen jobbak lehetnek, ha tőkepuffereket szabadítanak fel vagy használnak fel a gazdaságba irányuló hiteláramlás fenntartására.
A CRR konkrét – például az ingatlanszektorból eredő – rendszerszintű kockázatok kezelését célzó diszkrecionális makroprudenciális eszközöket is tartalmaz. Ezek a kockázatok mérsékelhetők a belső minősítésen alapuló modellek kockázati súlyainak és kitettséggel súlyozott átlagos nemteljesítéskori veszteségráta (LGD) paramétereinek növelésével. A például az ingatlanpiacokból eredő hagyományos rendszerszintű kockázatok mellett a bankszektor egyre inkább ki van téve új kockázatoknak, például az éghajlatváltozással kapcsolatos és az átállási kockázatoknak, valamint a kiberkockázatoknak. A prudenciális szabályozóknak és felügyeleti hatóságoknak még nem sikerült megfelelő megoldást találniuk e kockázatok kezelésére, amelyek proaktív kezelés hiányában rendszerszintűvé válhatnak. Mivel a pénzügyi rendszerek egyre inkább összekapcsolódnak és összetettebbé válnak, ugyanakkor a geopolitikai fejlemények és más tényezők által kiváltott sokkhatásoknak és bizonytalanságnak is jobban ki vannak téve, indokolt fenntartani a gazdaságba irányuló hiteláramlást támogató megfelelő szakpolitikai eszközöket és rugalmasságot. Az egyrészről a makroprudenciális eszközök és a megelőző intézkedések, másrészről a válságkezelési eszközök közötti megfelelő egyensúly megtalálásához értékelésre és alapos felmérésre van szükség az utóbbi intézkedések és eszközök hatékonyságára gyakorolt indokolatlan hatások elkerülése érdekében. Ezért a makroprudenciális eszközök esetleges reformjának kellően figyelembe kell vennie annak a prudenciális és szanálási keretekre gyakorolt hatását, és nem eredményezheti a tőke általános szintjének vagy a szavatolótőkére és a leírható, illetve átalakítható kötelezettségekre vonatkozó minimumkövetelményeknek (MREL) a növekedését.
A makroprudenciális politikák végrehajtására szolgáló uniós intézményi keret többrétegű, abban több nemzeti és uniós hatóság érintett. Az egységes piac integritásának megőrzése érdekében a makroprudenciális intézkedések nemzeti szintű végrehajtásához gyakran különböző uniós szervek (például az Európai Bizottság, az ERKT stb.) bevonására van szükség. Míg az ERKT feladata a pénzügyi szektor makroprudenciális felügyelete az EU-n belül, az egységes felügyeleti mechanizmusról szóló rendelet makroprudenciális hatásköröket ruház mind a nemzeti hatóságokra, mind az Európai Központi Bankra (EKB). Ezek a megosztott felelősségi körök növelték az EU és a tagállamok azon képességét, hogy azonosítsák, nyomon kövessék és kezeljék a rendszerszintű kockázatokat az EU sokszínű pénzügyi környezetében. Ebben a modellben azonban elengedhetetlen a makroprudenciális eszköztár egyes vonatkozásainak harmonizációja az egyenlő versenyfeltételek és a makroprudenciális intézkedések alkalmazása bizonyos fokú egyszerűsítésének biztosításához. Az egyéb rendszerszinten jelentős intézmények (O-SII-k) azonosításának és az O-SII-kre vonatkozó tőkepuffermérték kalibrálásának eltérő megközelítései például nem magyarázhatók teljes mértékben a tagállamok gazdasági vagy pénzügyi piaci sajátosságaival, például a bankszektor méretével vagy koncentrációjával, és az egységes piac és a bankunió szempontjából aggodalomra adhatnak okot (további információkért lásd a 2. függeléket).
A fentiek fényében a Bizottság folytatja a bankokra vonatkozó makroprudenciális politikákkal kapcsolatos munkát, miközben biztosítja a Bázel III. keretrendszernek való megfelelést, és figyelembe veszi, hogy a tőke- és MREL-követelmények általános szintje megfelelőnek tekinthető. Ezzel összefüggésben a Bizottság elsősorban a következőkre összpontosít: 1. a tőkepufferek felhasználhatóságának és felszabadíthatóságának nyomon követése a gazdaságba irányuló hiteláramlás rendszerszintű sokk esetén történő támogatása érdekében, a pénzügyi stabilitás megőrzése mellett; 2. a makroprudenciális eszközök nemzeti hatóságok általi következetes használatának előmozdítása; és 3. az egyszerűsítés lehetőségeinek felmérése, valamint a makroprudenciális keret hatékonyságának és mind a hagyományos, mind az új kockázatok kezelésére való képességének értékelése. A Bizottság felméri továbbá, milyen lehetőségei vannak a 2021. évi célzott konzultáció során kapott visszajelzések aktualizálására, valamint további visszajelzések gyűjtésére a felülvizsgálat azon szempontjairól, amelyekkel e jelentés csak részben foglalkozik.
2.A banknak nem minősülő pénzügyi közvetítőkre vonatkozó makroprudenciális keret
Az elmúlt években jelentősen nőttek a banknak nem minősülő pénzügyi közvetítők (NBFI-k), mivel a nem banki finanszírozás egyre fontosabb a gazdaság finanszírozásához. Az ERKT becslése szerint a banknak nem minősülő pénzintézetek általi pénzügyi közvetítés az európai pénzügyi szektor eszközeiből legalább 41,5 billió EUR-t (39 %) tesz ki. Az NBFI-k nagyon különböző ágazatokat foglalnak magukban, ideértve a vagyonkezelő társaságokat és a befektetési alapokat, a nem banki befektetési vállalkozásokat, a családi vagyontervezést, az ellátásilánc-finanszírozási vállalatokat, a nyugdíjalapokat, a biztosítókat és a banktól eltérő egyéb szervezeteket. Európában az NBFI-k kulcsszerepet játszanak a pénzügyi sokszínűség előmozdításában és a banki finanszírozástól való függőség csökkentésében, különösen a tőkepiaci unióval és a szilárd egységes piac kialakításával összefüggésben. Ezért pozitívan járulnak hozzá a pénzügyi stabilitáshoz (a magánkockázat-megosztás révén) és az innovációhoz.
Mindazonáltal az NBFI-k gyors terjeszkedése új kockázatokat és kihívásokat is teremthet a pénzügyi stabilitásra nézve. Az NBFI-k növekedését egyes eszközportfóliók kockázatosságának növekedése, a likviditási transzformáció növekedése és a tőkeáttétel növekedése kísérte, amelyet a negatív reálkamatlábakkal jellemzett hosszabb időszak alatti „hozamkeresés” is vezérelt. A bankok és az NBFI-k közötti összekapcsoltság is folyamatosan bővült, és növelte a pénzügyi szektoron belüli fertőzés kockázatát, ami negatív tovagyűrűző hatást gyakorolhat a gazdaságra.
Bár a bankokra vonatkozó makroprudenciális keret kialakítására és aktualizálására irányuló nemzetközi szintű munka a globális pénzügyi válság óta egyenletes ütemben haladt, az NBFI-kre vonatkozó makroprudenciális politikákkal kapcsolatos munka hullámokban haladt előre. A Pénzügyi Stabilitási Tanács (FSB), az Értékpapír-felügyeletek Nemzetközi Szervezete és a Biztosításfelügyelők Nemzetközi Szövetsége fokozatosan az NBFI-kkel kapcsolatos rendszerszintű kockázatok mérséklését célzó makroprudenciális elemzések és eszközök kidolgozására összpontosított. Ez a munka az elmúlt években még nagyobb lendületet kapott a piaci zavarok (pl. a 2020. márciusi Covid19-világjárvány alatti „készpénzhajsza” és a 2022. szeptemberi egyesült királyságbeli államkötvénypiaci válság) és a rossz pénzügyi gazdálkodás (pl. Archegos vagy Greensill Capital) különböző epizódjait követően, amelyek rávilágítottak arra, hogy a rendszerszintű kockázat kialakulása és az NBFI-k sebezhetőségei milyen hatást gyakorolhatnak az egész gazdaságra.
Az FSB és az ERKT három olyan strukturális sebezhetőséget azonosított, amelyek hozzájárulnak a rendszerszintű kockázat kialakulásához, és amelyeket jelenleg a makroprudenciális politikák csak részben fednek le. Ezek a rendszerszintű likviditási rések, a túlzott tőkeáttétel, valamint az NBFI-k közötti és az NBFI-k és a bankszektor közötti összekapcsoltság. Ezek a sebezhetőségek még összetettebbé teszik az ilyen összekapcsolt ágazatok felügyeletét, és rávilágítanak arra, hogy fontolóra kell venni az NBFI-k következetesebb és összehangoltabb makroprudenciális felügyeletét (lásd a 2. függeléket).
Ennek eredményeként ugyanazok a bankokat érintő hagyományos és újonnan felmerülő kockázatok az NBFI-ágazatok sokszínűségével és összetettségével együtt az NBFI-k sajátos sebezhetőségeihez vezethetnek, amelyek a következőkből erednek:
1)strukturális likviditási rések;
2)túlzott tőkeáttétel kialakulása az NBFI-k körében;
3)összekapcsoltság az NBFI-k között, valamint az NBFI-k és a bankok között, ami a kockázatokat felerősítő rejtett tényezőket és a kockázatoknak a bankszektorról a nem banki szektorokra való átterjedését eredményezheti; valamint
4)a makroprudenciális keretek közötti összhang és koordináció hiánya az EU-ban.
Az NBFI-ket szabályozó átfogó uniós makroprudenciális keret hiányában és a fontos NBFI-ágazatokban felmerülő egyes konkrét kockázatok kezelése érdekében az NBFI-kre alkalmazandó számos uniós irányelv és rendelet már tartalmaz néhány makroprudenciális eszközt, amelyek célja a rendszerszintű kockázat kialakulásának mérséklése vagy egy rendszerszintű esemény hatásának kezelése (lásd az 1. függeléket). Például a befektetési alapok ágazata számára (az alternatív befektetési alapok, az átruházható értékpapírokkal foglalkozó kollektív befektetési vállalkozások és a pénzpiaci alapok esetében), a biztosítási ágazatban, valamint a központi szerződő felekkel kapcsolatos letéti gyakorlatok és kockázatkezelés tekintetében létrehoztak néhány eszközt, és rendelkezéseket hoztak a likviditási, a tőkeáttételi és a működési kockázatok kezelésére. Mivel azonban a hitelezési tevékenység és a kockázatok egyre inkább a banki ágazatról a nem banki ágazatokra helyeződnek át, a Bizottság további bizonyítékokat fog gyűjteni a hiányzó eszközökről, a makroprudenciális célkitűzések elérését szolgáló meglévő eszközök esetleges hiányosságairól, valamint az NBFI-kre vonatkozó uniós makroprudenciális politikák hatékonyságáról és következetességéről. Ez a munka alá fogja támasztani és támogatni fogja a 2024–2029-es Bizottság által ezen a területen esetlegesen hozott szakpolitikai döntéseket.
Ezért a Bizottság azt tervezi, hogy 2024-ben célzott konzultációt tart az NBFI-kre vonatkozó makroprudenciális politikákról. A cél az lesz, hogy további információkat gyűjtsenek a kulcsfontosságú NBFI-k üzleti modelljeiről, az NBFI-k közötti, valamint a bankok és az NBFI-k közötti összekapcsoltságról, valamint azonosítsák a makroprudenciális keret hiányosságait és más olyan tényezőket, amelyek hozzájárulhatnak a banknak nem minősülő pénzintézetek általi pénzügyi közvetítés rendszerszintű kockázatainak kialakulásához. 2024-ben a Bizottság az értékpapír-finanszírozási ügyletekről szóló rendelet felülvizsgálatáról is konzultálni fog. Az értékpapír-finanszírozási ügyletekről szóló rendelet célja a finanszírozási és hitelezési ügyletek átláthatóságának javítása, valamint a bankrendszeren kívüli hitelezésből eredő kockázatok jobb nyomon követésének lehetővé tétele.
1. függelék
A bankokra és NBFI-kre vonatkozó jelenlegi uniós makroprudenciális eszköztár
A bankok legfontosabb makroprudenciális eszközei a tőkepufferek, amelyek a minimális tőkekövetelményeken felül további tőkeréteget jelentenek. A tőkepufferek növelik a bankszektor rezilienciáját azáltal, hogy lehetővé teszik a bankok számára nagyobb veszteségek viselését a minimumkövetelmények megsértése nélkül, és ezáltal a kulcsfontosságú pénzügyi szolgáltatások nyújtásának fenntartását, valamint enyhítik a bankszektor gazdasági ciklusra gyakorolt esetleges felerősítő hatásait. Az uniós makroprudenciális keret támogatja a banki tőke felhalmozódását magas hitelkockázat és pénzügyi sebezhetőségek idején. Ezt követően ezt a tőkét szükség esetén a veszteségek fedezésére, valamint gazdasági visszaesés és válságok idején a hitelkereslet kielégítésére lehet felhasználni.
A CRD öt makroprudenciális tőkepuffert határoz meg, amelyek együttesen alkotják a kombinált pufferkövetelményt (CBR). Minden banknak egyedi CBR-t kell teljesítenie, amelynek összetevőit különböző szinteken határozzák meg. Minden banknak rendelkeznie kell a kockázattal súlyozott eszközök teljes összegének 2,5 %-át kitevő tőkefenntartási pufferrel (CCoB). A globálisan rendszerszinten jelentős intézménynek tekintett nagy bankoknak a kockázattal súlyozott eszközök legfeljebb 3,5 %-át kitevő (vagy ha azt a felügyeletek szükségesnek ítélik, nagyobb mértékű) kiegészítő pufferrel (a globálisan rendszerszinten jelentős intézményekre vonatkozó [G-SII] tőkepuffer) kell rendelkezniük. Az EU-ban az illetékes és kijelölt nemzeti hatóságok (a továbbiakban: nemzeti hatóságok) további pufferkövetelményeket határoznak meg annak érdekében, hogy megerősítsék az egyéb (belföldön) rendszerszinten jelentős intézmények ellenálló képességét (az egyéb rendszerszinten jelentős intézményekre vonatkozó [O-SII] tőkepuffer) – a teljes kockázati kitettségérték legfeljebb 3 %-áig –, ellenállóbbá tegyék a bankrendszert a széles körű ciklikus kockázattal szemben (anticiklikus tőkepuffer – CCyB), vagy kezeljék a fent említett pufferekkel nem fedezett egyéb strukturális vagy ciklikus kockázatokat, többek között az ágazati kitettség szintjén (rendszerkockázati tőkepufferek – SyRB). A bankunióban az EKB hatáskörrel rendelkezik a tőkepufferek növelésére (feltöltésére) és a nemzeti hatóságok által meghatározott egyes makroprudenciális intézkedések szigorítására.
A nemzeti hatóságok szigoríthatják az egyes kitettségekre alkalmazott kockázati súlyokat is, amennyiben azt a rendszerkockázat indokolja. A jelenlegi keretrendszerben a CRR számos rendelkezése állapít meg szabályokat a kockázati súlyok növelésére és a nemteljesítéskori veszteségráta (LGD) alsó korlátjainak növelésére vonatkozóan a belső modelleket alkalmazó bankok esetében a lakóingatlannal és kereskedelmi ingatlannal fedezett kitettségek tekintetében. A nemzeti hatóságok a legtöbb uniós tagállam nemzeti jogában előírt, de az uniós makroprudenciális keretben jelenleg nem szereplő, a hitelezési standardokra vonatkozó makroprudenciális korlátokat (azaz hitelfelvevői alapú intézkedéseket) is megállapíthatnak.
Bár nincs közös makroprudenciális keret az NBFI-kre vonatkozóan, az uniós ágazati jogszabályok már tartalmaznak néhány makroprudenciális eszközt és számos kockázatkezelési rendelkezést. Ezek közé tartoznak a likviditási kockázatokra, a tőkeáttételi kockázatokra és a működési kockázatokra vonatkozó, a rendszerkockázatok felhalmozódását korlátozó rendelkezések.
A befektetési alapok ágazatában az alternatívbefektetésialap-kezelői irányelv (ABAK-irányelv) és az átruházható értékpapírokkal foglalkozó kollektív befektetési vállalkozásokról (ÁÉKBV) szóló irányelv módosítására irányuló, 2021 novemberében elfogadott bizottsági jogalkotási javaslatok tükrözték az ERKT befektetési alapok likviditási és tőkeáttételi kockázatairól szóló ajánlását. A Parlament és a Tanács 2023. július 19-én megállapodásra jutott a felülvizsgálatról. Megállapodtak abban, hogy bevezetik a likviditáskezelési eszközök, azaz olyan mikroprudenciális eszközök összehangolt listáját, amelyek Unió-szerte elérhetővé válnak az alternatívbefektetésialap-kezelők és az ÁÉKBV-k számára. A felülvizsgálat emellett strukturális korlátot állapít meg a hitelnyújtó alapok tőkeáttételére vonatkozóan. A pénzpiaci alapokról szóló rendelet
számos makroprudenciális eszközt tartalmaz, például a tőkeáttételre és a származtatott ügyletekre vonatkozó strukturális korlátokat, a likviditási tartalékokat és a hipotetikus forgatókönyvek szerinti stresszteszteket. Egy közelmúltbeli célzott konzultáció és az azt kísérő jelentés arra a következtetésre jutott, hogy a pénzpiaci alapokról szóló rendelet fokozta az ágazat ellenálló képességét, ugyanakkor több olyan sebezhetőséget is megemlített, amelyek további értékelést érdemelnek.
A biztosítók tekintetében a Bizottság 2021 szeptemberében jogalkotási javaslatot fogadott el a Szolvencia II. irányelv módosítására. Ezek a módosítások hozzáigazítják a biztosítókra és viszontbiztosítókra alkalmazandó, jól bevált, kockázatérzékeny uniós prudenciális keretet az új fejleményekhez, és tovább erősítik a gazdasági helyreállítás, valamint a kettős digitális és zöld átállás finanszírozásában betöltött szerepüket
. A javaslat magában foglalta az EIOPA (2020)
és az ERKT
által a felügyeleti eszköztár kibővítésével és a rendszerszintű kockázat okainak kezelésére vonatkozó új követelmények bevezetésével kapcsolatban tett ajánlások többségét. A Bizottság különösen azt javasolta, hogy a nemzeti hatóságok kapjanak hatáskört arra, hogy további intézkedéseket írhassanak elő a biztosítók pénzügyi helyzetének válság idején történő megerősítése érdekében, hogy kivételes körülmények között ideiglenesen befagyaszthassák az életbiztosítási szerződések visszaváltási jogait, és további enyhítő intézkedéseket hozhassanak a likviditási kockázatra vonatkozóan. Javasolta továbbá a saját kockázat- és szolvenciaértékelés, valamint az óvatosság elvének kiterjesztését a makroprudenciális aggályok figyelembevétele, valamint megelőző tervek (helyreállítási és szanálási tervek, valamint rendszerkockázat-kezelési és likviditásikockázat-kezelési tervek) kidolgozása érdekében. A Parlament és a Tanács a közelmúltban megállapodásra jutott ezekről a javaslatokról, amelyeket az elkövetkező hónapokban elfogadás céljából véglegesítenek.
A központi szerződő felek letéti gyakorlatairól és kockázatkezeléséről a Bizottság 2022 decemberében elszámolási csomagot fogadott el, amely módosítja az európai piaci infrastruktúra-rendeletet (EMIR) és a pénzügyi szolgáltatásokra vonatkozó egyéb jogszabályokat (a továbbiakban: EMIR 3 felülvizsgálat). A felülvizsgálat a következőkre vonatkozó rendelkezéseket tartalmaz:
-nagyobb átláthatóság biztosítása a letéti felhívások tekintetében olyan piaci szereplők számára, amelyek ügyfélként járnak el (beleértve az alapokat és a biztosítókat is),
-nagyobb hangsúly fektetése a hitelezői veszteségek prociklikusságának elkerülésére, valamint
-a központi szerződő felek kötelezése arra, hogy tegyenek meg minden tőlük telhetőt annak érdekében, hogy ne tartsák vissza a napon belüli változó letéteket, hanem adják tovább azokat, és kerüljék a „likviditáshalmozást”.
Emellett a javaslat ágazatközi nyomonkövetési mechanizmust (a közös nyomonkövetési mechanizmus) hoz létre azzal a céllal, hogy szorosabban nyomon kövesse a fejleményeket az elszámolási ökoszisztémában, és likviditási stresszteszteket dolgozzon ki a teljes elszámolási láncra vonatkozóan.
A bankihoz hasonló tevékenységeket végző NBFI-kre vonatkozó számos nemzetközi elvet – többek között az értékpapír-finanszírozási ügyletekkel és a biztosítékok újrafelhasználásával kapcsolatos átláthatóság javítását célzó intézkedéseket – a 2015-ben elfogadott, értékpapír-finanszírozási ügyletekről szóló rendelet (SFTR) révén végrehajtották. Ez a rendelet az NBFI-kre is vonatkozik, és átláthatóbbá tette mind a bankok, mind az NBFI-k által végzett repotevékenységeket.
Az NBFI-k és a bankszektor közötti összekapcsolódások megvilágítása érdekében a CRR olyan adatszolgáltatási követelményeket tartalmaz, amelyek célja a bankok NBFI-kkel szembeni kitettségei átláthatóságának javítása, különös tekintettel az NBFI-k által végzett, bankihoz hasonló tevékenységekre. A bankoknak adatot kell szolgáltatniuk a felügyeletek számára a tíz legnagyobb, olyan szervezetekkel szemben fennálló kitettségükről, amelyek „banki tevékenységeiket és szolgáltatásaikat a szabályozott kereteken kívül folytatják”.
2. függelék
A bankokra és a banknak nem minősülő pénzügyi közvetítőkre (NBFI-k) vonatkozó makroprudenciális keret felülvizsgálata
Az 575/2013/EU rendelet (EU) 2019/876 rendelettel módosított 513. cikke előírja, hogy a Bizottságnak az EBH-val és az ERKT-vel konzultálva 2022 júniusáig felül kell vizsgálnia a CRR-ben és a CRD-ben foglalt uniós makroprudenciális keretet, és adott esetben 2022 decemberéig jogalkotási javaslatot kell benyújtania az Európai Parlamentnek és a Tanácsnak. Az uniós jog előírja a Bizottság számára, hogy értékelje a makroprudenciális keret eredményességét, hatékonyságát és átláthatóságát, felsorolva számos figyelembe veendő konkrét kérdést. A CRR 513. cikke (1) bekezdésének g) pontja arra is felhatalmazza a Bizottságot, hogy mérlegelje a bankok NBFI-kkel
szembeni kitettségéből – különösen a származtatott eszközök és az értékpapír-finanszírozási ügyletek piacán, illetve a vagyonkezelési és a biztosítási ágazatban – eredő rendszerszintű kockázatok kezelésére szolgáló eszközöket.
A bankokra vonatkozó uniós makroprudenciális keret megelőző módon járult hozzá a bankszektor ellenálló képességének fokozásához, és a rendszerszintű kockázatok kialakulásának korlátozásával hozzájárult az EU pénzügyi stabilitásának megőrzéséhez. Egyes területeken a jelenlegi keret alkalmasnak bizonyult a kitűzött célok elérésére. Például a Covid19-világjárvány kitörését követően a nemzeti hatóságok az EKB és az ERKT Covid19-világjárvány alatti osztalékkifizetésekre vonatkozó ajánlásaival összhangban rendszerszintű nyereségkifizetési korlátozásokat fogadtak el annak ellenére, hogy a korlátozásokat nem rögzítették uniós szinten (amint annak vizsgálatát a CRR 518b. cikke is előírja). Ugyanakkor az empirikus bizonyítékok, az uniós szervek által készített tanulmányok, a Bizottság elemzései, a 2021. évi nyilvános konzultáció és a célzott tanácsadási felhívások is rávilágítottak bizonyos hiányosságokra, amelyek további elemzést érdemelnek egy esetleges jogalkotási javaslat tekintetében.
A tőkepufferek felhasználhatósága és felszabadíthatósága a gazdaságba irányuló hiteláramlás támogatása érdekében
Bár a tőkepufferek célja a válság idején történő felhasználás, empirikus bizonyítékok arra engednek következtetni, hogy a bankok nem feltétlenül hajlandók vagy képesek a terveknek megfelelően felhasználni azokat, ami káros hatással lehet a gazdaságra. A bankok azért vonakodhatnak a pufferek felhasználásától, mert aggódhatnak a következők miatt:
-az osztalékkifizetések, jutalmak és egyéb kifizetések korlátozásai,
-szélesebb körű piaci megbélyegzés a CBR megsértése esetén,
-bizonytalanság azzal kapcsolatban, hogy a pufferek használatát a felügyeletük ténylegesen támogatja vagy elfogadja-e, vagy további felügyeleti ellenőrzésre vagy intézkedésekre, például stressztesztekre van-e szükség, valamint a gazdasági kilátások, valamint az esetleges válságok időtartama és hatása
.
Arra is bizonyíték van, hogy a bankok tőkepufferek felhasználására való képességét korlátozhatják más prudenciális vagy szanálási minimumkövetelmények (tőkeáttételi mutató, valamint a szavatolótőkére és a leírható, illetve átalakítható kötelezettségekre vonatkozó minimumkövetelmények [MREL]), amelyek a pufferek kimerülése előtt kötelezővé válhatnak, különösen az alacsony kockázati súlyú bankok esetében. Bár a bankok pufferek felhasználására való képességének e potenciális korlátozásai a jelenlegi keret egyik jellemzőjét képezik, az ilyen korlátozások lényegessége idővel és bankok között változhat, és kevésbé fontossá válhat. Ez a közelmúltban elfogadott „banki csomagban” foglalt prudenciális reformok végrehajtásának és az MREL fokozatos bevezetésének eredményeként következhet be.
A tőkepufferek felszabadíthatóságát is javítani lehetne és hatékonyabbá lehetne tenni. A jelenlegi keretben a tőkepufferek (azaz a tőkefenntartási puffer, a G-SII és O-SII tőkepuffer, valamint kisebb mértékben a rendszerkockázati tőkepuffer) nagy része strukturális jellegű, és csak a CCyB esetében kifejezett cél a felszabadíthatóság. Ez a puffer a teljes tőkepuffer-követelmény igen kis hányadát teszi ki, a Covid19-világjárvány kitörésekor a bankok CBR-jének mintegy 5 %-át, illetve a bankunióban a kockázattal súlyozott eszközök 0,1 %-át. Bár a világjárványt követően számos tagállam növelte a CCyB mértékét, annak mérete még mindig eltörpül a nem felszabadítható pufferekhez képest. A világjárványra válaszul nem volt szükség további pufferfelszabadításokra, mivel a tagállamok költségvetési, monetáris és szabályozási politikai intézkedések révén széles körű állami támogatást nyújtottak. A kezdeti empirikus bizonyítékok azonban arra engednek következtetni, hogy a gazdaság profitálhatott volna a több felszabadítható tőkepufferből, amely ösztönözte volna a további hitelezést a válság alatt.
A bankokra vonatkozó makroprudenciális eszközök nemzeti hatóságok általi következetes használata
Az EKB és a nemzeti hatóságok bankunión belüli megosztott felelősségének elismerése mellett a makroprudenciális keret alkalmazása az EU-ban jelentős mértékben decentralizált. Ez azon az alapon indokolt, hogy a rendszerszintű kockázatok és a pénzügyi ciklusok tagállamonként eltérőek lehetnek, és a nemzeti hatóságok általában jó helyzetben vannak az ilyen kockázatok azonosításához és hatékony kezeléséhez. Ez a modell azonban nem mindig egyeztethető össze egyértelműen az egységes piac működésével. Elengedhetetlen a makroprudenciális eszköztár egyes vonatkozásainak harmonizációja az egyenlő versenyfeltételek biztosításához.
Egyrészt előfordulhat, hogy a nemzeti makroprudenciális intézkedések nem hatékonyak, ha például határokon átnyúló tevékenységek révén megkerülhetők. Ez a probléma kezelhető „kölcsönösség” révén, azaz azzal, hogy más tagállamok nemzeti hatóságai egyenértékű intézkedéseket alkalmaznak a nemzeti makroprudenciális intézkedést előíró országban határokon átnyúló tevékenységet folytató bankokra. Másrészt a tőkepuffer és a kockázati súlyok is felhasználhatók a tőke szabad mozgásának indokolatlan korlátozására, és arra kényszeríthetik a nemzetközi bankcsoportokat, hogy magasabb tőkekövetelményeket tartsanak fenn a fogadó országokban. Ez potenciálisan csökkenti a bankcsődök költségeit a fogadó országokban, de ronthatja a nemzetközi banktevékenység hatékonyságát is. Az ERKT, az EKB, az EBH és az Európai Bizottság a makroprudenciális politikák összehangolására és az egységes piac integritásának előmozdítására vonatkozó részletes eljárások keretében bizonyos hatáskörökkel vannak felruházva, de a nemzeti hatóságok megközelítései következetességének biztosítására korlátozott mértékben képesek.
Az egyéb rendszerszinten jelentős intézmények (O-SII-k) azonosítása és az O-SII-kre vonatkozó tőkepuffermértékek kalibrálása nem következetes az egységes piacon.Például az O-SII-k értékelési kritériumaira vonatkozó standard EBH-módszertan alapján hasonló pontszámokkal rendelkező O-SII-knek eltérő tőkepuffermértékeket kell fenntartaniuk. Ez a heterogenitás nem magyarázható teljes mértékben a tagállamok sajátos gazdasági vagy pénzügyi piaci viszonyaival, például a bankszektor méretével vagy koncentrációjával, és ez az egységes piac és a bankunió szempontjából aggodalomra ad okot. E különbségek egy része annak tudható be, hogy egyes tagállamok az O-SII-kre vonatkozó tőkepuffer helyett vagy azon felül az SyRB-t használták fel e kockázatok kezelésére. Mindazonáltal az O-SII-kre vonatkozó tőkepufferek megállapításának heterogenitása további értékelést tesz szükségessé.
Az SyRB-t, a legrugalmasabb tőkepuffert a rendszerszintű kockázatok széles körének kezelésére használják, ideértve a szokásos földrajzi kitettségeket, az állami és a magánszektor eladósodottságát, a bankszektornak a GDP százalékában kifejezett méretét és a gazdaságot érő külső sokkhatásokat. Ez a rugalmasság azonban aggályokat vethet fel az önkényességgel és az átfedésben lévő prudenciális követelményekkel kapcsolatban. Végül a CRR 458. cikkét, amely lehetővé teszi a belső modelleket alkalmazó bankok ingatlankitettségeire vonatkozó kockázati súlyok növelését, a nemzeti hatóságoknak csak végső eszközként szabad alkalmazniuk. Mindazonáltal bizonyos következetlenségek figyelhetők meg azzal kapcsolatban, hogy a nemzeti hatóságok hogyan alkalmazzák ezt az intézkedést, és biztosítani kellene az aktiválási folyamat hatékonyságát is.
A makroprudenciális keret és irányításának egyszerűsítése és hatékonysága
A makroprudenciális eszköztár hatékonyságát és eredményességét akadályozhatja a nem alkalmazott intézkedések felvétele vagy az, hogy bizonyos területeken hiányoznak az intézkedések. Például a CRD 138. és 139. cikke a hitelállomány egyes harmadik országokban tapasztalható túlzott növekedésből eredő kockázatok kezelésére összpontosít, de ezeket a hatásköröket soha nem használták fel. Szükség lehet az uniós makroprudenciális felügyelet felügyeleti és irányítási struktúrájának további átgondolására is, különösen az új kockázatok és eszközök kezelése során. A cél a felügyeleti folyamatok egyszerűsítése lenne, ahol csak lehet, figyelembe véve a pénzügyi ökoszisztéma összetettségét és megvédve az európai gazdaságot az esetleges zavaroktól.
A bankokra vonatkozó makroprudenciális eszköztár képessége a hagyományos és új kockázatok kezelésére
A bankokra vonatkozó makroprudenciális eszköztár bevezetése óta a tagállamok intézkedéseket hoztak az ingatlanokkal, különösen a lakóingatlanokkal kapcsolatos sebezhetőségek kezelésére, egyrészt az uniós jogban foglalt tőkealapú intézkedések (tőkepufferek és kockázati súlyokkal kapcsolatos intézkedések), másrészt egyre inkább hitelfelvevői alapú intézkedések alkalmazásával. A CRR 458. cikke mellett a CRR 124. és 164. cikke lehetővé teszi a tagállamok számára, hogy magasabb kockázati súlyokat alkalmazzanak a lakóingatlanokra és kereskedelmi ingatlanokra bejegyzett zálogjoggal fedezett kitettségekre, valamint alsó LGD-korlátokat a lakossággal szembeni, lakóingatlannal és kereskedelmi ingatlannal fedezett kitettségekre.
Az említett, kockázati súlyok kiigazításán alapuló makroprudenciális eszközök hatékonyságának növelése érdekében nagyobb következetességet kellene elérni a kockázati súlyokkal kapcsolatos intézkedések aktiválása és alkalmazása terén, valamint össze kellene hangolni a belső modelleket és a sztenderd módszert alkalmazó bankokra vonatkozó makroprudenciális kockázatisúly-eszközkészletet. Ezen intézkedések hatékonyságát azzal is növelni lehetne, ha az egyedi kockázati paraméterek helyett a kockázati súlyokra kerülne a hangsúly (a CRR 164. cikke). A hitelfelvevői alapú intézkedések a legtöbb uniós tagállam nemzeti jogában előírt, de az uniós jogban jelenleg nem szereplő, a hitelezési standardok megelőző jellegű, makroprudenciális korlátait jelentik.A hitelfelvevői alapú intézkedések a kialakítás, az alapul szolgáló mutatók meghatározása, a hatály, a jelleg (jogilag kötelező/nem kötelező erejű), a kivételek és az irányítási szabályok tekintetében jelenleg tagállamonként eltérőek. Ezenkívül a hitelfelvevői alapú intézkedéseket nem minden tagállamban rögzítik jogszabályok, ami megnehezíti a kölcsönösséget, és nem teszi lehetővé a tagállamok számára, hogy hatékonyan kezeljék az ingatlanszektorból eredő rendszerszintű kockázatokat. Ezen túlmenően a kereskedelmi ingatlanok ágazatában bekövetkező fejlemények további figyelmet érdemelnek. Kevés a kifejezetten a kereskedelmi ingatlanokra irányuló makroprudenciális intézkedés, és ezek értékelése az ágazattal szembeni banki kitettségekre vonatkozó jelenlegi adathiány megszüntetésére irányuló erőfeszítések mellett tovább folyhatna.
Az éghajlatváltozáshoz és a környezetkárosodáshoz kapcsolódó pénzügyi stabilitási kockázatok előrejelzése, nyomon követése és enyhítése egyre inkább alapvető feladattá válik a nemzeti és uniós hatóságok számára. Az átállási és fizikai kockázatok hatással vannak az egyes pénzügyi intézményekre és a tágabb értelemben vett pénzügyi szektorra (beleértve a banknak nem minősülő pénzügyi közvetítőket is). Ezek a kockázatok egyformán befolyásolhatják a hitelfelvevők fizetőképességét és a jelzáloghitelek biztosítékainak értékét – a szélsőséges időjárási események, többek között a hőhullámok, az erdőtüzek és a közelmúltban világszerte tapasztalt súlyos áradások egyértelműen rámutattak arra a jelentős kárra, amelyet a sérülékeny ingatlanok és egyéb eszközök elszenvedhetnek. A jelentős üvegházhatásúgáz-kibocsátással rendelkező eszközök gyorsított értékcsökkenési leírás tárgyát képezhetik, ahogy a gazdaság az uniós klímarendelettel összhangban a klímasemlegesség felé halad. A pénzügyi intézmények ezen eszközökkel szembeni jelentős kitettségét ezért megfelelő tőkepufferekkel kell fedezni. Az éghajlattal kapcsolatos pénzügyi kockázatokat jelenleg főként a stressztesztekben veszik figyelembe, a makroprudenciális követelményekben tágabb értelemben azonban még nem. Az EU és a nemzetközi fórumok (az ERKT, az EKB, a Pénzügyi Stabilitási Tanács (FSB) és a pénzügyi rendszerben a környezetvédelmi szempontok érvényesítésével foglalkozó hálózat) jelenleg megvitatják, hogy miként lehetne jobban kezelni ezeket a kockázatokat makroprudenciális eszközökkel. A „banki csomaggal” kapcsolatban elért megállapodás egyértelművé tette, hogy az SyRB felhasználható az éghajlatváltozással és az éghajlatvédelmi átállással kapcsolatos kockázatok kezelésére.
A rendszerszintű kiberkockázat makroprudenciális szempontból komoly aggályokat vet fel az egyre inkább digitalizált pénzügyi ágazatban, amely egyre inkább ki van téve a kiberfenyegetéseknek. A harmadik fél IKT-szolgáltatókra való támaszkodás lehetővé teszi a pénzügyi intézmények számára, hogy a legkorszerűbb védelmet élvezzék a kiberfenyegetésekkel szemben, de a harmadik fél szolgáltatók által biztosított kritikus infrastruktúrákra való támaszkodás új sebezhetőségeket és koncentrációs kockázatokat is teremthet. A pénzügyi stabilitást megzavarhatja, ha a kiberbiztonsági események pénzügyi és információtechnológiai kapcsolatok, valamint a harmadik fél szolgáltatóktól való közös függés révén gyorsan terjednek a bankok, a banktól eltérő egyéb pénzügyi intézmények és a pénzügyi piaci infrastruktúrák között. A digitális működési rezilienciáról szóló keret, a kiberbiztonságról szóló irányelv és az ERKT kiberbiztonsági események koordinálásáról szóló ajánlására való reagálás érdekében folyamatban lévő munka, valamint a bankok kibertámadásokkal szembeni ellenálló képességének az egységes felügyeleti mechanizmus általi felügyeleti stressztesztje e kockázatok csökkentését célozza.
A banknak nem minősülő pénzügyi közvetítők (NBFI-k) sebezhetőségei
Az NBFI-k esetében az FSB és az ERKT három fő, különböző intenzitású strukturális sebezhetőséget azonosított, amelyeket a jelenlegi makroprudenciális intézkedések csak részben kezelnek, ami hozzájárulhat rendszerszintű kockázat kialakulásához. A három sebezhetőség a rendszerszintű likviditási rések, a (túlzott) tőkeáttétel és az összekapcsoltság. Az NBFI-k tagállamok tekintetében korlátozott és széttagolt makroprudenciális felügyelete a rendszerszintű kockázat további forrását jelentheti az EU pénzügyi rendszere számára.
A rendszerszintű likviditási rések a likviditáskereslet jelentős és váratlan változásaiból eredhetnek, ha stresszhelyzetben természetes módon szűkösebb likviditáskínálat áll rendelkezésre. 2020 márciusában a gazdaságban a likviditás iránti, elővigyázatosságból adódó kereslet és a pénzügyi intézmények kapcsolódó készpénzigénye a pénzügyi eszközök széles körben történő értékesítéséhez, az úgynevezett „készpénzhajszához” vezetett. A kínálati oldalon az alacsonyabb kockázatvállalási hajlandóság, a szabályozási korlátok (a Bázel III. végrehajtásával) és a működési kihívások korlátozták a bankok, brókerek és értékpapír-kereskedő általi likviditásnyújtást. 2022 szeptemberében az egyesült királyságbeli államkötvények kamatlábainak megugrása (és a pénzügyi eszközök árainak ezt követő csökkenése) félelmet keltett a nyugdíjalapok ágazatában, ahol a kötelezettségalapú (LDI) stratégiák az egyesült királyságbeli államkötvények jelentős mértékű eladásához vezettek, ami viszont arra késztette a Bank of Englandet, hogy nagyszabású eszközvásárlási program révén beavatkozzon. 2023. szeptember 28-án a Bank of England bejelentette, hogy új likviditási eszközt kíván létrehozni az NBFI-k számára, amely kezdetben a biztosítási és nyugdíjalapokra terjed ki, majd kiterjeszthető az összes olyan NBFI-szervezetre, amely megfelel bizonyos jogosultsági (rezilienciára vonatkozó előzetes) követelményeknek.
Emellett a Covid19-világjárvány által 2020 márciusában okozott piaci stressz rávilágított arra, hogy egyes pénzpiaci alapok (PPA-k) könnyen befektetői pánikot okozhatnak (mivel lépéselőnyhöz juttatják az elsőként lépőket), ami súlyosbíthatja a likviditási sokkokat, mivel a PPA-knak el kell adniuk eszközeiket, hogy rendkívüli körülmények között nagyon nagy kiáramlásokat finanszírozzanak. Erre a mögöttes rövid távú finanszírozási piacok likviditásával és átláthatóságával összefüggésben gyakran sor kerülhet. A Bizottság aktívan részt vesz a rendszerszintű likviditási rések kezelését célzó intézkedésekről szóló nemzetközi megbeszéléseken. A nemzetközi megbeszélések középpontjában a megelőző likviditási intézkedések (például likviditási tartalékok vagy új letéti gyakorlatok) és olyan likviditási intézkedések állnak, amelyek hatását és felhasználását a rendszerszintű események felerősítik (mint például az ágazati szintű likviditáskezelési eszközök vagy a visszaváltási jogok felfüggesztésére vonatkozó hatáskör, más néven „utólagos likviditási intézkedések”) a különböző NBFI-ágazatokban, ideértve a befektetési alapokat, a nyugdíjalapokat és a biztosítókat.
A likviditási réseket gyakran felerősíti a túlzott tőkeáttétel, amely a kapcsolódó finanszírozási költségek miatti fenntarthatatlanná válását követően a piaci pozíciók hirtelen zárásához (tőkeáttétel-csökkentés) és az eszközök kényszerkiárusításához vezethet, továbbgyűrűző hatást gyakorolva a pénzügyi rendszer és a gazdaság más részeire. Az Archegos Capital Management, egy fedezeti alaphoz hasonlóan működő „családi vagyontervező” 2021. márciusi esete példa arra, hogy a tőkeáttétel alkalmazásának hatása – a likviditási résekkel együtt – az NBFI-ken jócskán túlmutathat. Az Archegos összeomlása jelentős veszteségeket eredményezett a pénzügyi intézmények között (és legfőképpen az 5,5 milliárd dollár veszteséget elkönyvelő Credit Suisse számára), köszönhetően a kevés számú részvénynek való, teljeshozam-csereügyleteken és különbözeti ügyleteken keresztüli (tőkeáttételes) nagy kitettségnek, ami lehetővé tette az Archegos számára, hogy a befektetett tőke 5–6-szorosát mozgósítsa. Az Európában és az Egyesült Államokban egyaránt szabályozatlan családi vagyontervezők szabályozási státusza miatt az ügyletekről kevés információt jelentettek. Mindazonáltal egyes ügyletek láthatóak voltak az EMIR szerinti adatszolgáltatás keretében működő európai partnerekkel (főként egyesült királyságbeli bankokkal) folytatott kereskedés során, de ez nem volt elégséges ahhoz, hogy teljes körű és időszerű képet nyújtson a felügyeleti beavatkozáshoz legalább a banki partnerek esetében.
Az FSB munkája egyes NBFI-szervezeteknél – nevezetesen egyes fedezeti alapoknál és kötelezettségalapú befektetési (LDI) alapoknál – magas szintetikus tőkeáttételű foltokra is rámutat, amelyek egyes esetekben nagy fokú összekapcsoltsággal is jellemezhetők. Az uniós és nemzetközi szinten folyó munka célja annak alaposabb megértése, hogy a meglévő adatszolgáltatási és közzétételi keretek hogyan tudják hatékonyan kezelni a túlzott tőkeáttételt. Ez magában foglalja annak biztosítását, hogy a tőkeáttételes pozíciók átláthatóak és összeegyeztethetőek maradjanak, még akkor is, ha összetett jogi struktúrákról vagy bonyolult származtatott eszközökről van szó. Emellett a nemzeti és uniós felügyeleti szervek aktívan vizsgálják, hogy miként lehetne felhasználni a bejelentett adatokat az ilyen kockázatok hatékony kezelésére és az adatmegosztás előmozdítására a piaci szereplőkre nehezedő további adatszolgáltatási terhek minimalizálása érdekében. Megbeszélések folynak a tőkeáttétel bizonyos ágazatokban, különösen a szabályozatlan szervezetekben, például a családi vagyontervezőkben történő felhalmozására vonatkozó esetleges korlátokról is.
Az NBFI-k közötti és a bankszektorral való összekapcsoltság növeli a pénzügyi szektoron belüli fertőzés kockázatát, ami negatív tovagyűrűző hatást gyakorolhat a gazdaságra. Például a biztosítási és nyugdíjalapok az euroövezeti befektetési alapok legnagyobb belföldi befektetői (a PPA-k kivételével) körülbelül 25 %-os részesedéssel, őket követik a háztartások 19 %-kal és a befektetési alapok (amelyek más alapokba fektetnek be) 16 %-kal. Ezzel szemben a befektetési alapok és az egyéb pénzügyi intézmények fontos finanszírozási forrást jelentenek a bankszektor számára, mivel 2023 első negyedévében az euroövezeti bankszektor kötelezettségeinek 14 %-át birtokolták. A biztosítókkal és a nyugdíjalapokkal együtt az NBFI-k az euroövezetben forgalomban lévő, hitelviszonyt megtestesítő banki értékpapírok mintegy 28 %-át birtokolják.
Ez az összekapcsoltság súlyosbíthatja a fent említett likviditási sokkok vagy túlzott tőkeáttétel negatív hatását, vagy akár el is rejtheti a sebezhetőségeket és a rendszerszintű kockázat kialakulását. Az NBFI-k és a bankszektor közötti összekapcsoltsággal járó egyik fő kockázat a pénzügyi sokkok lehetséges ágazatokon keresztüli terjedése. Ha egy NBFI pénzügyi nehézségekkel szembesül, az eszközöknek és kötelezettségnek való kitettségek (pl. származtatotteszköz-pozíciók, banki értékpapír-állományok és repofinanszírozás) révén átterjedhet a bankszektorbeli partnereire és más NBFI-kre. Az Archegos nemteljesítése rávilágított az erős kockázatkezelés fontosságára, valamint arra, hogy az összekapcsoltság miként növelheti a bankok hitelkockázatát (ahogyan például a Credit Suisse esetében történt). A bankok működési zavarai az NBFI-kre is átterjedhetnek, mivel központi szerepet játszanak a származékos piacok működésében, és egyben az NBFI-k nagy hitelezői is.
Az NBFI-k és a bankok közös kitettségek révén is összekapcsolódhatnak, ha hasonló eszközökbe fektetnek be, vagy ugyanazon partnerekkel szemben rendelkeznek kitettségekkel. Ha ezek a közös kitettségek pénzügyi stressznek vannak kitéve, az NBFI-ket és a bankokat egyidejűleg érinthetik, ami növeli a rendszerszintű válság kialakulásának lehetőségét. Ezen túlmenően, ha az NBFI-k és a hagyományos bankok egyidejűleg cselekednek, nagy kényszerkiárusításokat idézhetnek elő a közös eszközökön (pl. a 2020. márciusi piaci zavarok vagy az energiavállalatok likviditási válsága, amelyet a 2022. márciusi energiaválság miatt a letéti felhívások megugrása okozott). A felügyeletek nyomon követik az NBFI-k közötti és a bankokkal való, közvetlen kapcsolatok (pl. bankok és NBFI-k közötti pozíciók, valamint különböző NBFI-k közötti pozíciók vagy letéti felhívások) és közvetett kapcsolatok (pl. közös eszközöknek való kitettségek) révén fennálló összekapcsoltságból eredő potenciális sebezhetőségeket.
Végül, de nem utolsósorban e strukturális sebezhetőségek és az ilyen összekapcsolt ágazatok felügyeletének összetettsége miatt tovább kell vizsgálni az NBFI-kre vonatkozó következetesebb és összehangoltabb makroprudenciális keret előnyeit. Jelenleg csak néhány makroprudenciális intézkedés vonatkozik az NBFI-kre, és az ilyen eszközök felügyelete az egyes ágazatok esetében különböző felügyeleti szervekre terjed ki, még ugyanazon joghatóságon belül is. Például az ABAK-/ÁÉKBV-irányelvek értelmében az illetékes nemzeti hatóságok hatáskörrel rendelkeznek arra, hogy felfüggesszék a befektetők visszaváltási jogait, amikor az alapok pénzügyi stabilitási kockázatokkal szembesülnek, és a nemzeti felügyeleti hatóságok a múltban egyénileg gyakorolták ezt a hatáskört. Kevés tapasztalat áll rendelkezésre az ilyen hatáskör összehangolt felhasználásával kapcsolatban, amikor a pénzügyi stabilitást az egész EU-ra kiterjedő kockázat fenyegeti.
A makroprudenciális politikák hatékonysága szempontjából kulcsfontosságú a makroprudenciális eszközök következetes alkalmazásának támogatása, valamint az EU-n belüli felügyeletek közötti és a harmadik országbeli felügyeletekkel való megfelelő koordináció. Az ágazatok és a nemzeti joghatóságok közötti széttöredezettség fontos kérdéseket vet fel azzal kapcsolatban, hogy miként biztosítható a tagállamok közötti hatékony koordináció (különösen az egynél több tagállamot érintő rendszerszintű eseményekkel kapcsolatban), és hogyan lehet megosztani a hatóságok között a szükséges adatokat a jelenlegi adatszolgáltatási keretek között.