A BÍRÓSÁG VÉGZÉSE (kilencedik tanács)
2020. május 6.(*)
„Fellebbezés – Európai Parlament – Az európai parlamenti képviselőket megillető költségtérítések és juttatások kifizetésére vonatkozó szabályzat – Parlamenti asszisztensi támogatás – Jogalap nélkül kifizetett összegek behajtása”
A C‑628/19. P. sz. ügyben,
Szegedi Csanád (lakóhelye: Budapest [Magyarország], képviseli: Bodó K. ügyvéd)
fellebbezőnek
az Európai Unió Bírósága alapokmányának 56. cikke alapján 2019. augusztus 22‑én benyújtott fellebbezése tárgyában,
a másik fél az eljárásban:
az Európai Parlament (képviselik: S. Seyr és Nagy Zs., meghatalmazotti minőségben)
alperes az elsőfokú eljárásban,
A BÍRÓSÁG (kilencedik tanács),
tagjai: S. Rodin tanácselnök, M. Vilaras, a negyedik tanács elnöke (előadó) és N. Piçarra bírák,
főtanácsnok: P. Pikamäe,
hivatalvezető: A. Calot Escobar,
tekintettel az írásbeli szakaszra,
tekintettel a főtanácsnok meghallgatását követően hozott határozatra, miszerint a Bíróság az eljárási szabályzata 181. cikke alapján, indokolt végzéssel határoz,
meghozta a következő
Végzést
1 Fellebbezésével Szegedi Csanád az Európai Unió Törvényszéke 2019. június 27‑i Szegedi kontra Parlament ítéletének (T‑135/18, nem tették közzé, a továbbiakban: megtámadott ítélet, EU:T:2019:450) részleges hatályon kívül helyezését kéri, amely ítéletben a Törvényszék az Európai Parlament főtitkára által 2017. november 30‑án hozott, az útiköltségek és parlamenti asszisztensi költségek címén jogalap nélkül kifizetett 264 196,11 euró összegnek a felperestől való behajtásáról szóló határozatot (a továbbiakban: vitatott határozat), valamint az ehhez kapcsolódó 2017. december 19‑i terhelési értesítést (a továbbiakban: terhelési értesítés) az útiköltségek címén folyósított 8273,83 euró összegre vonatkozó részükben megsemmisítette, és a keresetet az ezt meghaladó részében elutasította.
Jogi háttér
2 Az Európai Parlament Elnökségének a 2010. július 5‑i és október 18‑i határozatával (HL 2010. C 283., 9. o.) módosított, az Európai Parlament Elnökségének az Európai Parlament tagjainak statútumára vonatkozó végrehajtási intézkedésekről szóló, 2008. május 19‑i és július 9‑i határozatának (HL 2009. C 159., 1. o.; a továbbiakban: végrehajtási intézkedések) 1. címe a képviselői mandátum gyakorlására vonatkozik. E címnek a személyi asszisztenseket szabályozó 5. fejezetében szerepel a végrehajtási intézkedéseknek „A parlamenti asszisztensek költségeinek megtérítéséhez való jog” című 33. cikke, amelynek (1) és (2) bekezdése a következőket írja elő:
„(1) A képviselők jogosultak az általuk szabadon megválasztott személyzet segítségét igénybe venni. A Parlament megtéríti azokat a ténylegesen felmerülő költségeket, amelyek teljes egészükben és kizárólagosan abból származnak, hogy a képviselők ezen alkalmazási szabályoknak megfelelően és az Elnökség által megszabott feltételek mellett egy vagy több asszisztenst, illetve szolgáltatót alkalmaznak [helyesen: egy vagy több asszisztenst alkalmaznak vagy szolgáltatást vesznek igénybe].
(2) Kizárólag azok a költségek fizethetők ki, amelyek a szükséges asszisztensi segítségnyújtásból fakadnak, és közvetlenül összefüggenek a képviselők parlamenti mandátumának gyakorlásával [helyesen: amelyek a képviselők parlamenti mandátumának gyakorlásához szükséges és azzal közvetlenül összefüggő asszisztensi segítségnyújtáshoz kapcsolódnak]. Ezek a költségek semmiképpen sem fedezhetnek a képviselő magánéletéhez kapcsolódó kiadásokat.”
3 A végrehajtási intézkedéseknek „Az alapok felhasználásának elve” címet viselő 62. cikkének a szövege az alábbi:
„(1) Az ezen alkalmazási szabályok értelmében az 1. cím 4., 5. és 6. fejezet rendelkezései alapján folyósított összegek rendeltetése kizárólag a képviselők mandátumának gyakorlásával összefüggő tevékenységek finanszírozása, nem fedezhetnek személyes kiadásokat, és nem fordíthatók politikai jellegű támogatások vagy adományok finanszírozására.
(2) A fel nem használt összegeket – az átalányból fedezettek kivételével – a képviselők visszatérítik a Parlamentnek.”
4 A végrehajtási intézkedések 68. cikkének (1) és (2) bekezdése értelmében:
„(1) Az alkalmazási szabályok alkalmazásával jogtalanul felvett összegek behajtandók. A főtitkár ad utasítást arra, hogy ezen összegeket az érintett képviselőktől behajtsák.
(2) A behajtás terén hozott minden határozat meghozatala során ügyelnek a képviselő mandátumának tényleges gyakorlására és a Parlament megfelelő működésére, és az érintett képviselőt a főtitkár előzőleg meghallgatja.”
A jogvita előzményei
5 A jogvita előzményeit a megtámadott ítélet 1–9. pontja tartalmazza, és a jelen eljárás szempontjából azok a következőképpen foglalhatók össze.
6 A felperes 2009‑től 2014‑ig európai parlamenti képviselő volt.
7 A Parlament E.‑vel és V.‑vel akkreditált parlamenti asszisztensi munkaszerződést kötött. E szerződéseknek, valamint az utólag kötött kiegészítő megállapodásoknak megfelelően E.‑t 2011. június 1‑jétől, V.‑t pedig 2012. szeptember 11‑től a parlamenti ciklus végéig – 2014. július 1‑jéig – a felperes segítése céljából foglalkoztatták.
8 2013. február 12‑én az Európai Csalás Elleni Hivatal (OLAF) vizsgálatot indított a felperes által az E. és V. szerződéseivel kapcsolatban benyújtott költségtérítési kérelmekkel összefüggő jogsértések tárgyában.
9 2015. december 18‑án az OLAF átadta végleges vizsgálati jelentését a Parlamentnek, amely bizonyos szabálytalanságokat állapított meg a felperes útiköltségeinek és parlamenti asszisztensi költségeinek megtérítése iránti kérelmek tekintetében (a továbbiakban: OLAF‑jelentés).
10 2017. január 24‑én a Parlament főtitkára tájékoztatta a felperest arról, hogy a végrehajtási intézkedések 68. cikke alapján behajtási eljárást indít, és felhívta őt észrevételeinek előadására (a továbbiakban: 2017. január 24‑i levél).
11 2017. május 2‑án a felperes előadta észrevételeit.
12 A vitatott határozattal a Parlament főtitkára megállapította, hogy útiköltségek, valamint az E. és V. szerződése keretében vállalt költségek címén 264 196,11 euró összeget jogalap nélkül fizettek ki a felperesnek, és azt be kell hajtani. Egyben megbízta a Parlament engedélyezésre jogosult tisztviselőjét, hogy intézkedjen a szóban forgó összeg behajtása iránt, ami alapján sor került a terhelési értesítés kibocsátására.
A Törvényszék előtti eljárás és a megtámadott ítélet
13 A Törvényszék Hivatalához 2018. március 5‑én benyújtott keresetlevelével a felperes lényegében a vitatott határozat és a terhelési értesítés megsemmisítése iránti keresetet terjesztett elő. Keresete alátámasztására a felperes lényegében nyolc jogalapra hivatkozik.
14 2018. szeptember 13‑án a felperes a Törvényszék eljárási szabályzatának 91. cikke szerinti bizonyításfelvétel címén a személyes meghallgatását, valamint E. és V. tanúkénti meghallgatását kérte.
15 A megtámadott ítéletben a Törvényszék a vitatott határozatot és a terhelési értesítést a védelemhez való jog megsértése miatt kizárólag a felperes útiköltségeit érintő részében semmisítette meg. Ugyanakkor a Törvényszék, miután elutasította az e tekintetben felhozott valamennyi jogalapot, valamint a felperes által előterjesztett bizonyításfelvétel iránti kérelmeket, elutasította a keresetet a vitatott határozatnak és a terhelési értesítésnek a parlamenti asszisztensi költségeket érintő részében.
16 A Törvényszék különösen a megtámadott ítélet 51. pontjában utasította el a felperes által hivatkozott második, a védelemhez való jog, valamint a tisztességes eljárás és a fegyveregyenlőség elvének megsértésére alapított jogalapot annyiban, amennyiben e jogalap a vitatott határozatnak és a terhelési értesítésnek a parlamenti asszisztensi költségeket érintő részére vonatkozott.
17 A Törvényszék többek között az említett ítélet 48. pontjában megállapította, hogy a felperes állításaival ellentétben „a meghallgatáshoz való jog alkalmazása […] nem feltétlenül jelenti az érintett” egy olyan határozat meghozatalát megelőző „személyes meghallgatását”, mint a vitatott határozat.
18 Ezenkívül a megtámadott ítélet 46. pontjában megállapított azon tény ellenére, hogy a felperessel nem közöltek semmilyen, a vitatott határozatban E. és V. külső tevékenységeivel, valamint lakóhelyével kapcsolatban tett megállapításokra vonatkozó bizonyítékot, a Törvényszék ezen ítélet 51. pontjában úgy vélte, hogy mivel a Parlament a 2017. január 24‑i levélben kifejtette a felperesnek azon indokokat, amelyek miatt úgy ítélte meg, hogy a felperes és e két parlamenti asszisztens közötti tényleges munkakapcsolat valódisága nem bizonyított, így a felperesnek kellett az ezzel kapcsolatos észrevételeit előadnia, és olyan bizonyítékokat benyújtania, amelyek lehetővé teszik e kapcsolatok valódiságának igazolását, amint arra az említett levél alkalmat adott számára. A Törvényszék hozzátette, hogy a Parlamentnek e célból nem kellett előzetesen közölnie a felperessel azokat a dokumentumokat, amelyek alapján kételyei támadtak e tekintetben.
19 Ami a bizonyításfelvétel iránti kérelmeket illeti, azokat a Törvényszék a megtámadott ítélet 97. pontjában elutasította. A Törvényszék ezen ítélet 95. és 96. pontjában ezzel kapcsolatban arra az álláspontra helyezkedett, hogy az ügyiratokban szereplő információk és a tárgyaláson adott magyarázatok elegendőek ahhoz, hogy lehetővé tegyék a Törvényszék számára a határozathozatalt, és a felperes tévesen állította, hogy E. és V. tanúkénti meghallgatásának megtagadása megfosztaná őt annak lehetőségétől, hogy bizonyítsa, hogy e parlamenti asszisztensek a szerződésüknek megfelelően végezték munkájukat, mivel a Parlament előtti eljárásban, a 2017. január 24‑i levelet követően lehetősége volt ilyen bizonyíték bemutatására.
A felek kérelmei a Bíróság előtt
20 A fellebbező lényegében azt kéri, hogy a Bíróság:
– helyezze hatályon kívül a megtámadott ítélet rendelkező részének 2) pontját, és
– az ügyet utalja vissza a Törvényszék elé, vagy
– semmisítse meg a vitatott határozatot, valamint a terhelési értesítést.
21 A Parlament azt kéri, hogy a Bíróság utasítsa el a fellebbezést, és a fellebbezőt kötelezze a költségek viselésére.
A fellebbezésről
22 A Bíróság eljárási szabályzatának 181. cikke értelmében, ha a fellebbezés teljes egészében vagy részben nyilvánvalóan elfogadhatatlan, illetve nyilvánvalóan megalapozatlan, azt a Bíróság az előadó bíró javaslatára és a főtanácsnok meghallgatását követően indokolt végzéssel teljes egészében vagy részben az eljárás során bármikor elutasíthatja.
23 A jelen fellebbezés keretében e rendelkezést kell alkalmazni.
24 Fellebbezésének alátámasztása érdekében a fellebbező két jogalapra hivatkozik, elsőként a tisztességes eljáráshoz való jognak, és az azzal összefüggő jogoknak és elveknek – azaz a kontradiktórius eljárás elvének, a fegyveregyenlőség elvének, valamint a védelemhez való jognak – a behajtási eljárás során történő megsértésére, másodikként pedig a tisztességes eljáráshoz való jognak az elsőfokú eljárás során történő megsértésére.
Az első, a tisztességes eljáráshoz való jognak, és az azzal összefüggő jogoknak és elveknek a behajtási eljárás során történő megsértésére alapított jogalapról
A felek érvei
25 Első jogalapjával a fellebbező azt kifogásolja, hogy a Törvényszék a megtámadott ítélet 44. és 51. pontjában úgy vélte, hogy a Parlament főtitkára nem volt köteles közölni vele azon dokumentumokat, amelyekre az E. és V. munkájával kapcsolatos kételyeit alapította, arra hivatkozva, hogy az Európai Csalás Elleni Hivatal (OLAF) által lefolytatott vizsgálatokról, valamint az 1073/1999/EK európai parlamenti és tanácsi rendelet és az 1074/1999/Euratom tanácsi rendelet hatályon kívül helyezéséről szóló, 2013. szeptember 11‑i 883/2013/EU, Euratom európai parlamenti és tanács rendelet (HL 2013. L 248., 1. o.) egyetlen rendelkezése sem írja elő az OLAF vizsgálati jelentésének az érintett személlyel történő közlését. A fellebbező szerint e rendelet nem a Parlament főtitkára által megindított behajtási eljárást, hanem az OLAF előtt folytatott eljárásokat, valamint az OLAF külső és belső vizsgálatait hivatott szabályozni.
26 A Parlament főtitkárának a bizonyítékok rendelkezésre bocsátására vonatkozó kötelezettsége ezzel szemben a tisztességes eljáráshoz való, az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában, 1950. november 4‑én aláírt európai egyezmény (kihirdette: az 1993. évi XXXI. tv.) és az Európai Unió Alapjogi Chartája által rögzített jogra, valamint – mint abból következő elvre és jogra – a kontradiktórius eljárás alapvető elvére és a védelemhez való jogra alapítható. A fellebbező ugyanis arra hivatkozik, hogy a Parlament főtitkára előtti behajtási eljárást is kvázi bírósági eljárásnak kell tekinteni, amelynek keretében az eljárás tisztességes jellege alapvető elvi követelmény.
27 A fellebbező szerint a Törvényszék így tévesen állapította meg egyrészt a megtámadott ítélet 48. pontjában, hogy a Parlament főtitkára a 2017. január 24‑i levelével tiszteletben tartotta a fellebbező meghallgatáshoz való jogát, másrészt ezen ítélet 51. pontjában, hogy az e levélben az észrevételeinek előadására vonatkozó felhívás azt eredményezte, hogy köteles volt olyan okirati bizonyítékokat bemutatni, amelyek a közte és E., valamint V. között fennálló munkakapcsolat valódiságát igazolják.
28 E megállapítások közül az elsőt illetően a fellebbező azt állítja, hogy az, hogy a Törvényszék az írásbeli észrevételek benyújtására vonatkozó lehetőséget a személyes meghallgatással egyenértékűnek tekintette, ellentétes a végrehajtási intézkedések 68. cikke (2) bekezdésének szövegével. E tekintetben hangsúlyozza, hogy az e rendelkezésben szereplő „meghallgatja” kifejezés nem szinonimája a végrehajtási intézkedések egyéb rendelkezéseiben használt „észrevételek” kifejezésnek. Az uniós jogalkotó ennélfogva nyilvánvalóan megkülönböztette e két kifejezést. A Törvényszék így szerinte a végrehajtási intézkedések 68. cikke (2) bekezdésének contra legem értelmezésére támaszkodott.
29 E megállapítások közül a másodikat illetően a megtámadott ítéletben szereplő azon megfontolások, amelyek szerint a fellebbezőnek lehetősége volt a Parlament főtitkára előtti eljárás során a rendelkezésére álló okirati bizonyítékok benyújtására, sértik a tisztességes eljáráshoz való jogot, mivel az ilyen lehetőség sem az alkalmazandó szabályokból, sem pedig a vitatott határozatból nem következik.
30 Ezenkívül, mivel a Törvényszék a megtámadott ítélet 45. pontjában úgy vélte, hogy az OLAF ügyirataihoz való hozzáférés joga csak akkor illeti meg az érintett személyeket, ha az OLAF jelentése címzettjeinek minősülő hatóságoknak az e személyeknek sérelmet okozó aktusok elfogadása áll szándékukban, a fellebbező úgy érvel, hogy e feltétel a jelen esetben nyilvánvalóan teljesült, mivel a vitatott határozat meghozatala és a terhelési értesítés kibocsátása az OLAF jelentésének közvetlen következménye volt.
31 A Parlament vitatja a fellebbező érvelését, és úgy véli, hogy az első jogalapot el kell utasítani, részben mint nyilvánvalóan elfogadhatatlant – mivel nem kérdőjelezi meg kellően konkrétan a Törvényszék érvelését ‑, részben pedig mint nyilvánvalóan megalapozatlant.
A Bíróság álláspontja
– Az elfogadhatóságról
32 Emlékeztetni kell arra, hogy a Bíróság eljárási szabályzata 168. cikke (1) bekezdésének d) pontjából és 169. cikkének (2) bekezdéséből az következik, hogy a fellebbezésben pontosan meg kell jelölni a Törvényszék hatályon kívül helyezni kért határozatának kifogásolt részeit, valamint az e kérelmet konkrétan alátámasztó jogi érveket (2016. november 24‑i Ackermann Saatzucht és társai kontra Parlament és Tanács ítélet, C‑408/15 P és C‑409/15 P, nem tették közzé, EU:C:2016:893, 19. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
33 E tekintetben elegendő azt megállapítani, hogy bár a fellebbező által kifejtett érvelés egyes részei a „Tisztességes eljáráshoz való joggal kapcsolatos általános jogi érvek” cím alatt szerepelnek, ez az érvelés összességében elég egyértelműnek tűnik ahhoz, hogy a megtámadott ítélet kifogásolt elemeit, valamint a fellebbezés alátámasztására felhozott jogi érveket kellő pontossággal azonosítani lehessen, és következésképpen lehetővé teszi a Bíróság számára, hogy elvégezze a jogszerűség vizsgálatát.
34 Ebből következik, hogy a Parlament által felhozott elfogadhatatlansági kifogást el kell utasítani.
– Az ügy érdeméről
35 A fellebbező első jogalapjával, amely két részre osztható, lényegében a Törvényszék általi téves jogalkalmazást kifogásolja, mivel az nem állapította meg, hogy a Parlament megsértette a védelemhez való jogot. E jogalap első részében a fellebbező azt rója fel a Törvényszéknek, hogy az azt mondta ki, hogy a védelemhez való jog tiszteletben tartása nem feltétlenül jelenti az érintett személyes meghallgatását, és hogy a jelen ügyben tiszteletben tartották a védelemhez való jogot, mivel az érintett lehetőséget kapott arra, hogy előadja észrevételeit.
36 E tekintetben elöljáróban emlékeztetni kell arra, hogy a végrehajtási intézkedések 33. cikkének (1) és (2) bekezdéséből kitűnik, hogy a Parlamenttől a személyi asszisztensek általi segítségnyújtás költségeinek megtérítését igénylő képviselőknek kell bizonyítaniuk, hogy e költségek ténylegesen felmerültek, továbbá a parlamenti mandátumának gyakorlásához szükséges és azzal közvetlenül összefüggő asszisztensi segítségnyújtáshoz kapcsolódnak (2019. május 21‑i Le Pen kontra Parlament végzés, C‑525/18 P, nem tették közzé, EU:C:2019:435, 37. pont).
37 Ezenkívül a Bíróság állandó ítélkezési gyakorlata szerint a védelemhez való jog tiszteletben tartása minden olyan eljárásban, amelyet valamely személlyel szemben indítottak, és amely neki sérelmet okozó jogi aktushoz vezethet, az uniós jog egyik alapelvét képezi. Ez az elv megköveteli, hogy az érintett személynek lehetőséget kell biztosítani arra, hogy hasznosan kifejthesse az álláspontját azon tényekkel kapcsolatban, amelyeket a meghozandó jogi aktusban e személy terhére lehet róni (2006. november 9‑i Bizottság kontra De Bry ítélet, C‑344/05 P, EU:C:2006:710, 37. és 38. pont; 2019. november 7‑i Le Pen kontra Parlament végzés, C‑38/19 P, nem tették közzé, EU:C:2019:952, 39. pont).
38 Mindazonáltal, amint arra a Törvényszék a megtámadott ítélet 48. pontjában helyesen rámutatott, a meghallgatáshoz való jog alkalmazása nem feltétlenül jelenti az érintett személy személyes meghallgatását, mivel az észrevételei írásbeli előterjesztésének őt megillető lehetősége főszabály szerint elegendő (lásd ebben az értelemben: 2019. május 21‑i Le Pen kontra Parlament végzés, C‑525/18 P, nem tették közzé, EU:C:2019:435, 66. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
39 Márpedig, amint az a megtámadott ítélet 47. pontjából kitűnik, a 2017. január 24‑i levélben a Parlament főtitkára ismertette a felperessel az OLAF‑jelentés főbb következtetéseit, és felhívta arra, hogy egy hónapos határidőn belül tegye meg észrevételeit, valamint terjesszen elő minden olyan bizonyítékot, amely megcáfolhatja a szóban forgó előzetes megállapításokat.
40 E felhívás egy olyan eljárás keretei közé illeszkedett, amelyben – amint az a jelen végzés 36. pontjából kitűnik – a fellebbező feladata volt, hogy a Parlament elé terjesszen minden rendelkezésére álló bizonyítékot annak bizonyítása érdekében, hogy a Parlament részéről felmerült költségek a mandátuma gyakorlásához szükséges és azzal közvetlenül összefüggő asszisztensi segítségnyújtáshoz kapcsolódnak.
41 E körülmények között a fellebbező számára biztosított azon lehetőség, hogy a vitatott határozat meghozatalát megelőzően írásban megtegye észrevételeit, és azokat az összes, birtokában lévő releváns bizonyítékkal alátámassza, elegendő volt a védelemhez való jog tiszteletben tartásának biztosításához, amennyiben nem álltak fenn a személyes meghallgatását szükségessé tevő különleges körülmények (lásd ebben az értelemben: 2019. május 21‑i Le Pen kontra Parlament végzés, C‑525/18 P, nem tették közzé, EU:C:2019:435, 69. pont).
42 E tekintetben meg kell állapítani, hogy a fellebbező nem hivatkozik ilyen különleges körülmények fennállására, és a fortiori nem is bizonyítja azok fennállását, hanem csupán annak megállapítására szorítkozik, hogy a végrehajtási intézkedések 68. cikkének (2) bekezdése értelmében az érintett személyes meghallgatására minden olyan esetben szükség van, amikor e rendelkezés alkalmazását tervezik.
43 Márpedig e rendelkezés ilyen értelmezése nyilvánvalóan nem felel meg a Bíróság ítélkezési gyakorlata szerinti értelmezésnek, így az első jogalap első részét mint nyilvánvalóan megalapozatlant el kell utasítani.
44 E jogalap második részében a fellebbező azt rója fel a Törvényszéknek, hogy nem vette figyelembe azt, hogy a vitatott határozat meghozatala előtt sem az OLAF‑jelentést, sem pedig az annak alapját képező bizonyítékokat nem ismerhette meg.
45 E tekintetben ki kell emelni, hogy a jelen végzés 36. pontjában felidézett ítélkezési gyakorlatból kitűnik, hogy a fellebbező feladata volt, hogy a vitatott határozat elfogadásához vezető eljárás keretében a Parlament főtitkára elé, majd a keresetének benyújtásától kezdve a Törvényszék elé terjesszen minden olyan, birtokában lévő bizonyítékot, amely alkalmas annak bizonyítására, hogy a parlamenti asszisztenseinek költségei valódiak és a mandátumának gyakorlásához szükségesek, valamint azzal összefüggők voltak (2019. május 21‑i Le Pen kontra Parlament végzés, C‑525/18 P, nem tették közzé, EU:C:2019:435, 38. pont).
46 Így a Törvényszék a megtámadott ítélet 51. pontjában helyesen állapította meg lényegében, hogy a fellebbezőnek kellett a Parlament elé terjeszteni a parlamenti asszisztensei által a munkaszerződésük teljesítése során végzett munkára vonatkozó bizonyítékokat, aminek hiányában a Parlament jogosan rendelte el az e szerződésre tekintettel kifizetett összegek visszatéríttetését, és hogy e körülmények között a fellebbező védelemhez való jogának tiszteletben tartása nem követelte meg, hogy a Parlament közölje vele az említett asszisztensek munkájának valódiságát illetően táplált kételyeire vonatkozó olyan dokumentumokat, mint az OLAF‑jelentés és az annak alapját képező bizonyítékok (lásd ebben az értelemben: 2019. május 21‑i Le Pen kontra Parlament végzés, C‑525/18 P, nem tették közzé, EU:C:2019:435, 73. és 74. pont).
47 A fenti megfontolásokból következik, hogy az első jogalap második részét mint nyilvánvalóan megalapozatlant szintén el kell utasítani, amely – ugyanezen okból – ezen jogalap egészében való elutasítását eredményezi.
A második, a tisztességes eljáráshoz való jognak az elsőfokú eljárás során történő megsértésére alapított jogalapról
A felek érvei
48 A fellebbező második jogalapjával azt kifogásolja, hogy a Törvényszék a megtámadott ítélet 95. pontjában úgy vélte, hogy E. és V. tanúkénti meghallgatása nem releváns és nem is szükséges az előtte folyamatban lévő jogvita eldöntéséhez. A Törvényszék, tekintve hogy nem rendelt el e „koronatanúk” meghallgatására irányuló bizonyításfelvételt, valódi indokok nélkül teljes mértékben megfosztotta a fellebbezőt az érdemi védekezésnek és állításai bizonyítékokkal való alátámasztásának lehetőségétől.
49 Tekintve, hogy a fellebbezőnek először a Törvényszék előtti eljárás során volt lehetősége e bizonyíték előterjesztésére, a Törvényszék azáltal, hogy a tanúk kért meghallgatását megtagadta, szerinte megsértette a fegyveregyenlőség elvét és – következésképpen – a tisztességes eljáráshoz való jogot, valamint – ebből következően – megsértette az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló európai egyezmény 6. cikkének (1) bekezdését és az Alapjogi Charta 47. cikkének második bekezdését.
50 A Parlament úgy véli, hogy a fellebbezés második jogalapját el kell utasítani.
A Bíróság álláspontja
51 Emlékeztetni kell arra, hogy a jogvitában részes valamely fél által benyújtott, pervezető intézkedések, illetve bizonyításfelvétel iránti kérelmeknek az elsőfokú bíróság általi elbírálását illetően egyedül a Törvényszék dönthet az előtte folyamatban lévő üggyel kapcsolatban rendelkezésére álló információk kiegészítésének esetleges szükségességéről (2007. november 22‑i Sniace kontra Bizottság ítélet, C‑260/05 P, EU:C:2007:700,77. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
52 Következésképpen a Törvényszék a jelen esetben jogosan állapíthatta meg a megtámadott ítélet 95. és 96. pontjában, hogy az elé terjesztett ügyiratokban szereplő információk és a szóbeli szakasz során adott magyarázatok elegendőek voltak ahhoz, hogy lehetővé tegyék számára az előtte folyamatban lévő jogvita eldöntését, anélkül hogy szükség lenne a tanúk meghallgatására (lásd ebben az értelemben: 2007. november 22‑i Sniace kontra Bizottság ítélet, C‑260/05 P, EU:C:2007:700, 79. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
53 Még inkább ez a helyzet amiatt, hogy – amint arra a Parlament hivatkozik – a fellebbező és két parlamenti asszisztense közötti tényleges munkakapcsolat valódiságára vonatkozó azon esetleges új ténybeli körülmények, amelyekre az ilyen meghallgatásból fény derülhetett volna, nem álltak a Parlament főtitkárának rendelkezésére akkor, amikor a vitatott határozatot meghozta, és ebből következően nem relevánsak e határozat jogszerűségének értékelése szempontjából.
54 Következésképpen a fellebbezés második jogalapját mint nyilvánvalóan megalapozatlant el kell utasítani, és ebből következően a fellebbezést mint nyilvánvalóan megalapozatlant egészében el kell utasítani.
A költségekről
55 A Bíróság eljárási szabályzata 138. cikkének (1) bekezdése alapján, amelyet annak 184. cikkének (1) bekezdése értelmében a fellebbezési eljárásban is alkalmazni kell, a Bíróság a pervesztes felet kötelezi a költségek viselésére, ha a pernyertes fél ezt kérte. A fellebbezőt, mivel pervesztes lett, a Parlament kérelmének megfelelően kötelezni kell a jelen fellebbezéssel kapcsolatban felmerült költségek viselésére.
A fenti indokok alapján a Bíróság (kilencedik tanács) a következőképpen határozott:
1) A Bíróság a fellebbezést mint nyilvánvalóan megalapozatlant elutasítja.
2) A Bíróság Szegedi Csanádot kötelezi a költségek viselésére.
Luxemburg, 2020. május 6.
|
A. Calot Escobar |
S. Rodin |
|
hivatalvezető |
a kilencedik tanács elnöke |
* Az eljárás nyelve: magyar.