I.

Bevezetés

1.

Megtartja‑e munkavállalói jogállását, és így az ahhoz kapcsolódó tartózkodási jogot az az uniós polgár, aki a 2004/38/EK irányelvnek ( 2 ) megfelelően a szabad mozgáshoz és tartózkodáshoz való jogát gyakorolva a sajátjától eltérő tagállamban két hétig munkát végez, majd munkavállalói jogviszonya önhibáján kívül megszűnik?

2.

Lényegében ez a Court of Appeal (fellebbviteli bíróság, Írország) kérdése, amelyet előzetes döntéshozatalra a Bíróság elé terjeszt. E kérdés egy román állampolgár által az álláskeresési támogatás iránt benyújtott kérelmének elutasítása miatt a Minister for Social Protectionnel (a szociális védelemért felelős miniszter, Írország) szemben indított keresettel kapcsolatban merült fel.

3.

A jelen ügyben kérik fel tehát a Bíróságot először arra, hogy a 2004/38/EK irányelv 7. cikke (3) bekezdésének c) pontját értelmezze.

II.

Jogi háttér

A.

Az uniós jog

4.

A 2004/38 irányelv (3), (9) és (10) preambulumbekezdése kimondja:

5.

Ezen irányelv 1. cikke a következőképpen rendelkezik:

6.

Az említett irányelv „Tartózkodás joga három hónapot meghaladóan” című 7. cikkének (1) és (3) bekezdése a következőket írja elő:

B.

Az ír jog

7.

A 2004/38 irányelv 7. cikkének (3) bekezdését az ír jogba átültető European Communities (Free Movement of Persons) (n° 2) Regulations 2006 (az Európai Közösségekről [személyek szabad mozgása] szóló 2006. évi [2. sz.] rendelet) (a továbbiakban: 2006. évi rendelet) 6. cikke (2) bekezdésének a) és c) pontja kimondja:

III.

Az alapeljárás tényállása, az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdés és a Bíróság előtti eljárás

8.

Neculai Tarola román állampolgár, aki először 2007 májusában érkezett Írországba, ahol 2007. július 5. és 30. között, majd 2007. augusztus 15. és szeptember 14. között alkalmazásban állt. Nem nyert megállapítást, hogy 2007 és 2013 között Írországban maradt‑e. Ezzel szemben az nem vitatott, hogy az ASF Recruitment Ltd alkalmazásában 2013. július 22. és szeptember 24. között, majd a Marren Brothers Ltd alkalmazásában 2014. július 8. és 22. között ismét munkát vállalt Írországban. Ez utóbbi munkavégzés fejében 1309 euró összegű díjazásban részesült. Ezenkívül 2014. november 17. és 2014. december 5. között alvállalkozóként is dolgozott.

9.

2013. szeptember 21‑én N. Tarola álláskeresési támogatás (jobseeker’s allowance) iránti kérelmet nyújtott be a szociális védelemért felelős miniszterhez. E kérelmét elutasították azon az alapon, hogy a 2007. szeptember 15. és 2013. július 22. közötti időszak vonatkozásában nem szolgáltatott az írországi szokásos tartózkodási helyével kapcsolatos, illetve az anyagi forrásaira vonatkozó bizonyítékot.

10.

2013. november 26‑án N. Tarola kiegészítő jóléti ellátás (supplementary welfare allowance) iránt nyújtott be kérelmet. E kérelmét szintén elutasították amiatt, hogy nem bocsátott rendelkezésre olyan dokumentációt, amely igazolta volna, hogy 2013. szeptember és 2014. április 14. között hogyan tartotta el magát és fizetett bérleti díjat.

11.

Ezért N. Tarola a 2014. november 26‑i határozat felülvizsgálatát kezdeményezte a szociális védelemért felelős miniszter (Írország) előtt. E kérelmet arra való hivatkozással utasították el, hogy azon rövid időszak alapján, amelyet N. Tarola 2014 júliusában munkavégzéssel töltött, nem vonható kétségbe az a megállapítás, hogy szokásos tartózkodási helye nem Írországban volt. Megállapításra került, hogy N. Tarolát az illetékes munkaügyi hivatal álláskeresőként nyilvántartásba vette.

12.

2015. március 10‑én N. Tarola a szociális védelemért felelős minisztertől a 2014. november 26‑i határozatának felülvizsgálatát kérte többek között arra való hivatkozással, hogy a 2004/38 irányelv 7. cikke (3) bekezdésének c) pontja értelmében a 2014. júliusi foglalkoztatását követően hat hónapig munkavállalóként jogosult Írország területén tartózkodni. E kérelmét 2015. március 31‑én elutasították azzal, hogy Írországba érkezése óta nem dolgozott egy évet meghaladó ideig, és nem rendelkezik az önfenntartásához elegendő saját forrással.

13.

N. Tarola ekkor a 2015. március 31‑i határozattal szemben keresetet terjesztett a High Court (felsőbíróság, Írország) elé. A keresetet elutasították, azon az alapon, hogy nem felelt meg a 2006. évi rendelet 6. cikke (2) bekezdése c) pontjának iii. alpontjában előírt feltételnek. Pontosabban a High Court (felsőbíróság) úgy ítélte meg, hogy N. Tarola nem tekinthető „munkavállalónak”, így tehát olyan személynek sem, akinek a szokásos tartózkodási helye Írországban van, következésképpen ezen a jogcímen nem igényelhet szociális támogatást. A bíróság ugyanis azt állapította meg, hogy ez a rendelkezés kizárólag olyan személyekre vonatkozik, akiket egy évnél rövidebb, határozott időre szóló munkaszerződés keretében foglalkoztattak. Úgy vélte továbbá, hogy az N. Tarola által munkavégzéssel töltött 2014. július 8. és 22. közötti időszak e rendelkezés értelmében nem tekinthető határozott idejű munkaszerződésnek, és az álláskeresési támogatáshoz való jogosultságára a 2006‑os rendelet 6. cikke (2) bekezdése c) pontjának ii. alpontja az irányadó. Mindebből azt a következtetést vonta le, hogy N. Tarola nem szolgáltatott bizonyítékot arra nézve, hogy a szociális támogatás iránti kérelme benyújtását megelőzően egy éven keresztül megszakítás nélkül dolgozott, így a szociális védelemért felelős miniszter alappal utasította el a szóban forgó kérelmet.

14.

A Court of Appeal (fellebbviteli bíróság), miután N. Tarola fellebbezése nyomán arra jutott, hogy az ügy a 2004/38 irányelv 7. cikke (3) bekezdése c) pontjának – különösen az irányelv célkitűzéseinek fényében történő – értelmezésével kapcsolatos problémát vet fel, a Bírósághoz 2017. augusztus 9‑én benyújtott, 2017. augusztus 2‑i határozatában úgy döntött, hogy eljárását felfüggeszti, és a következő kérdést terjeszti előzetes döntéshozatalra a Bíróság elé:

15.

N. Tarola, az ír, a cseh és a francia kormány, valamint az Európai Bizottság terjesztett elő írásbeli észrevételeket.

16.

A 2018. szeptember 6‑án tartott tárgyaláson N. Tarola, az ír, a dán és a német kormány, valamint a Bizottság terjesztette elő szóbeli észrevételeit.

IV.

Elemzés

17.

Az előzetes döntéshozatal iránti kérelem lényegében annak tisztázását célozza, hogy a 2004/38 irányelv 7. cikke (1) bekezdésének a) pontját, valamint (3) bekezdésének c) pontját úgy kell‑e értelmezni, mint amely szerint valamely tagállam állampolgárának, aki egy másik tagállamban nem határozott időre alkalmazott munkavállalóként dolgozott két hétig, és aki ezt követően önhibáján kívül munkanélkülivé vált, e rendelkezések értelmében fennmarad a munkavállalói jogállása.

18.

Mindenekelőtt pontosítani szükséges, hogy az elemzésem nem annak igazolására irányul, hogy N. Tarola munkavállalói jogállása fennáll, hanem annak vizsgálatára, hogy munkavállalói jogállása fennmarad‑e, vagy sem, a 2004/38 irányelv 7. cikke (1) bekezdésének a) pontja és (3) bekezdésének c) pontja értelmében. Ugyanis kizárólag a kérdést előterjesztő bíróságra tartozik annak eldöntése, hogy az alapügy fellebbezője rendelkezik‑e munkavállalói jogállással. ( 3 ) Egyébiránt, ellentétben azzal az elképzeléssel, amelyre az ír kormány által kifejtett érvek következtetni engednek, a Bíróság elé terjesztett kérdés ezt a problémát nem érinti. ( 4 ) A kérdést előterjesztő bíróság, miután emlékeztet a Bíróság azon ítélkezési gyakorlatára, mely szerint a „munkavállalónak” az EUMSZ 45. cikk értelmében vett fogalmát ( 5 ) kiterjesztően kell értelmezni, mivel az az EUM‑Szerződés által biztosított alapvető szabadság hatályát határozza meg, ( 6 ) úgy véli, hogy azt a személyt, aki két hétig alkalmazásban állt, és munkavégzése fejében tényleges díjazásban részesült, az uniós jog értelmében „munkavállalónak” kell tekinteni. ( 7 ) Az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból kitűnik, hogy a helyzet tényleges fennállását mérlegelve e bíróság arra következtetésre jutott N. Tarola munkavégzésével kapcsolatban, ( 8 ) hogy őt az uniós jog értelmében munkavállalónak kell tekinteni.

19.

Így tehát elemzésemben kizárólag a Court of Appeal (fellebbviteli bíróság) által előterjesztett kérdés vizsgálatára szorítkozom, amellyel e bíróság arra kíván választ kapni, hogy az uniós jogalkotó által követett célkitűzésre figyelemmel ( 9 ) fennmarad‑e N. Tarolának a 2004/38 irányelv 7. cikke (3) bekezdésének c) pontja értelmében vett munkavállalói jogállása.

20.

Mindenekelőtt rá kell mutatni arra, hogy a francia és a cseh kormány, valamint a Bizottság N. Tarolával egyetértésben úgy vélik, hogy utóbbi helyzete a 2004/38 irányelv 7. cikke (3) bekezdése c) pontjának hatálya alá tartozik. Ezt az álláspontot a dán és a német kormány is osztja a szóbeli észrevételeik alapján, míg az ír kormány írásbeli észrevételeiben ezzel ellentétes véleményt fogalmazott meg. Arra hivatkozott, hogy a 2004/38 irányelv 7. cikke (3) bekezdésének c) pontja nem alkalmazható az alapeljárás fellebbezőjére, mivel nem határozott idejű munkaszerződés alapján állt alkalmazásban.

21.

Pontosítani szükséges, hogy valamennyi, írásbeli, illetve szóbeli észrevételt előterjesztő beavatkozó fél, így az ír kormány is ( 10 ) eltérően értelmezte a 2004/38 irányelv 7. cikke (3) bekezdésének c) pontját. Ezen eltérő álláspontok mind arról tanúskodnak, hogy a szóban forgó rendelkezés értelmezése pontosításra szorul.

A.

A 2004/38 irányelv 7. cikke (3) bekezdése c) pontjának értelmezése

22.

A Bíróság állandó ítélkezési gyakorlatának megfelelően valamely uniós jogi rendelkezés értelmezéséhez nemcsak annak szövegét, hanem annak szövegkörnyezetét, és annak a szabályozásnak a célkitűzéseit is figyelembe kell venni, amelynek az részét képezi. ( 11 ) Így tehát a 2004/38 irányelv 7. cikke (3) bekezdésének c) pontját szó szerinti, teleológiai és rendszertani értelemben fogom vizsgálni.

1.

A 2004/38 irányelv 7. cikke (3) bekezdése c) pontjának szó szerinti értelmezéséről

23.

A 2004/38 irányelv 7. cikkének (1) bekezdése szerint valamennyi uniós polgárt megilleti a tartózkodás joga egy másik tagállam területén három hónapot meghaladó időtartamra. Ezen irányelv 7. cikke (3) bekezdésének c) pontja értelmében az az uniós polgár, aki már nem munkavállaló vagy önálló vállalkozó, megtartja munkavállaló vagy önálló vállalkozó jogállását – és ennek folytán az uniós tagállam területén való tartózkodás jogát három hónapot meghaladóan –, ha „kényszerű, regisztrált munkanélkülivé vált azt követően, hogy az egy évnél rövidebb határozott időre kötött munkaszerződése lejárt, vagy kényszerű munkanélkülivé vált az első tizenkét hónapban, és a megfelelő [helyesen: illetékes] munkaügyi hivatal nyilvántartásba vette álláskeresőként”. E rendelkezés értelmében ilyen esetben „a munkavállalói jogállás legalább hat hónapig fennmarad”.

24.

E rendelkezés első olvasatából kitűnik, hogy szövegét nem elegendő önmagában, nyelvtani és mondattani szempontból értelmezni. Mindazonáltal az uniós jogalkotó által alkalmazott „vagy” választó kötőszó használata azt feltételezi, hogy a második eset eltér az elsőtől. Következésképpen e rendelkezés két elkülönülő esetre vonatkozik. Az elsővel kapcsolatban nem merül fel értelmezési kérdés, mivel olyan uniós polgár helyzetére vonatkozik, akinek foglalkoztatása megszűnt egy évnél rövidebb, határozott időre szóló munkaszerződése keretében és ennek lejártával regisztrált, kényszerű munkanélkülivé vált.

25.

Ezzel szemben a második eset megfogalmazása kétségeket vet fel az értelmezését illetően. Közelebbről, e megfogalmazás alapján nem világos, hogy „az első tizenkét hónap” kifejezés azt az időszakot jelöli‑e, amely során az uniós polgárt a fogadó tagállamban eredetileg foglalkoztatták, vagy a munkaszerződés azon típusára vonatkozik, amelyet a munkavállaló ebben a tagállamban kötött (határozott idejű szerződés, határozatlan idejű vagy egyéb típusú szerződés).

26.

A 2004/38 irányelv 7. cikke (3) bekezdése c) pontjának tisztán szó szerinti olvasata alapján a kérdést előterjesztő bíróság értelmezése a priori észszerűnek tűnik. E szerint ez a bíróság úgy véli, hogy az e rendelkezésben foglalt első eset („kényszerű, regisztrált munkanélkülivé vált azt követően, hogy az egy évnél rövidebb határozott időre kötött munkaszerződése lejárt”) az egy évnél rövidebb, határozott időre szóló munkaszerződések megszűnésére vonatkozik, míg a második eset (miután „kényszerű munkanélkülivé vált az első tizenkét hónapban […]”) az egy évnél hosszabb időre kötött munkaszerződések megszűnésére vonatkozik. Ami azt illeti, teljesen logikus, hogy ha az első eset az egy évnél rövidebb időre kötött munkaszerződésekre vonatkozik, az „első tizenkét hónapban” fordulat csak az egy évnél hosszabb időre szóló foglalkoztatás esetére vonatkozhat.

27.

Ugyanakkor véleményem szerint mindenekelőtt fontos tisztázni, hogy a második esetben az „első tizenkét hónapban” fordulat nem egy konkrét munkaszerződés‑típusra vonatkozik, és nem utal a szerződés pontos időtartamára. Ez a mondatrész egészen egyszerűen arra az eshetőségre vonatkozik, ha egy állampolgár foglalkoztatásának első tizenkét hónapja során munkanélkülivé válik, azaz a munkaviszonyának kezdete és a kényszerű munkanélküliségének megkezdése közötti időszakról van szó, amely egyrészt független attól, hogy milyen típusú és milyen időtartamra szóló szerződés (határozatlan vagy határozott idejű szerződés, teljes vagy részmunkaidős szerződés, vagy egyéb szerződés) ( 12 ) keretében foglalkoztatták, és másrészt független az általa (munkavállalóként vagy önálló vállalkozóként) folytatott tevékenység jellegétől. ( 13 )

28.

Következésképpen a 2004/38 irányelv 7. cikke (3) bekezdésének c) pontja francia nyelvi változatának szó szerinti értelmezéséből főszabály szerint az következik, hogy az e rendelkezésben szabályozott második eset kizárólag a munkaviszony kezdete és a kényszerű munkanélküliség megkezdése között eltelt időszakra vonatkozik, ezen értelmezésre nincs befolyással sem a megkötött munkaszerződés típusa, sem az uniós polgár által a foglalkoztatás első tizenkét hónapja alatt folytatott tevékenység jellege. A rendelkezés különböző nyelvi változatainak összehasonlítása sem vezet más eredményre. ( 14 )

29.

Ami az „első tizenkét hónapban” kifejezést illeti, meg kell jegyezni, hogy az a vizsgált nyelvi változatok egyikében sem kellőképpen egyértelmű. Úgy tűnik, hogy e kifejezés megfogalmazása azonos többek között az alábbi nyelvi változatokban: német („der ersten zwölf Monate”), angol („during the first twelve months”), olasz („durante i primi dodici mesi”), lengyel („przez pierwsze dwanaście miesięc”), észt („esimese kaheteistkümne kuu”), portugál („durante os primeiros 12 meses”), spanyol („durante los primeros doce meses”), román („în timpul primelor douăsprezece luni”) és litván („per pirmuosius dvylika mėnesių”).

30.

Ugyanakkor a fent javasolt értelmezés önmagában nem elegendő az előterjesztett kérdés megválaszolásához. Ennélfogva a 2004/38 irányelv 7. cikke (3) bekezdésének c) pontjában írt második esetet e rendelkezés szövegkörnyezetében, valamint az irányelv általános rendszerére és céljára figyelemmel szükséges értelmezni.

2.

A 2004/38 irányelv 7. cikke (3) bekezdése c) pontjának rendszertani értelmezéséről

31.

A 2004/38 irányelv 7. cikke (3) bekezdésének c) pontját az irányelv környező rendelkezéseinek figyelembevételével kell értelmezni.

32.

E tekintetben hangsúlyozni szükséges, hogy a 2004/38 irányelv 7. cikkének rendelkezései több olyan esetet is szabályoznak, amelyekben az uniós polgár jogosult egy másik tagállam területén három hónapot meghaladó ideig tartózkodni. Közelebbről, ezen cikk (3) bekezdése nem kimerítő jelleggel ( 15 ) felsorol olyan különleges körülményeket, amelyek között a hivatkozott irányelv 7. cikke (1) bekezdésének a) pontja alkalmazásában az az uniós polgár, aki a továbbiakban már nem munkavállaló vagy önálló vállalkozó, megtartja munkavállaló vagy önálló vállalkozó jogállását. ( 16 ) Ezen esetek a munkavégzésben mutatkozó átmeneti nehézségekkel terhelt bizonyos helyzetekre vonatkoznak, ( 17 ) így a munkavállaló betegség vagy baleset folytán bekövetkezett ideiglenes munkaképtelenségére [az említett rendelkezés (a) pontja], munkájának kényszerű elvesztésére [(b) és c) pont], valamint a munkavállaló szakképzésben való részvételére [(d) pont].

33.

A 2004/38 irányelv 7. cikkének (3) bekezdésével az uniós jogalkotó fokozatosan szélesíteni akarta azon uniós polgárok tartózkodáshoz való jogát, akik számára a munkavégzés az e rendelkezésben megjelölt okok miatt átmenetileg lehetetlenné vált. A hivatkozott rendelkezés a)–d) pontjában foglalt esetek együttes értelmezéséből kitűnik, hogy e jogosultság fokozatos kiszélesítése nem csak az említett polgár inaktivitásának okaitól (a munkavállaló betegségből vagy balesetből eredő átmeneti munkaképtelensége, kényszerű munkanélküliség vagy szakképzésben való részvétel), hanem az adott személy által a fogadó államban folytatott munkavégzési tevékenység eredeti hosszától (egy évnél hosszabb vagy rövidebb időtartam) is függ.

34.

Ugyanis e jogosultság fokozatos kiszélesítése a következőképpen fejeződik ki. Az uniós polgár csak akkor tartja meg munkavállalói jogállását időbeli korlátozás nélkül, ha betegségből vagy balesetből eredően átmenetileg munkaképtelenné vált [az említett rendelkezés (a) pontja], ha szakképzésben vesz részt [(d) pont], vagy ha a fogadó tagállamban egy évet meghaladóan munkavállalóként vagy önálló vállalkozóként dolgozott, mielőtt kényszerű munkanélkülivé vált [(b) pont]. Ezzel szemben az a polgár, aki az egy évnél rövidebb időtartamra szóló munkaszerződésének lejáratát követően, vagy [foglalkoztatásának] első tizenkét hónapján belül válik kényszerű munkanélkülivé, munkavállalói jogállását, következésképpen tartózkodáshoz való jogát esetleges időbeli korlátozás mellett – „legalább hat hónapig” [(c) pont] – tartja meg.

35.

Különösen azon időszakot illetően, amely alatt a kényszerű munkanélkülivé vált uniós polgár megtartja munkavállalói jogállását, a 2004/38 irányelv 7. cikke (3) bekezdése b) és c) pontjának célja (ratio legis), hogy két megkülönböztetést tegyen. Az első megkülönböztetés egyértelműen az adott polgár által a fogadó tagállamban folytatott munkavégzés eredeti időtartama alapján történik. Ily módon, jóllehet ezen rendelkezés b) pontja a végzett tevékenységtől, illetve az uniós polgár által megkötött munkaszerződés típusától függetlenül az egy évet meghaladó eredeti időtartamra helyezi a hangsúlyt, a rendelkezés c) pontja az egy évnél rövidebb eredeti időtartamot hangsúlyozza, amellett, hogy egy második megkülönböztetést is tesz az alapján, hogy az uniós polgár előzetesen tisztában volt‑e szerződésének vagy foglalkoztatásának pontos időtartamával.

36.

Így tehát a 2004/38 irányelv 7. cikke (3) bekezdésének c) pontjában foglalt eset azon uniós polgár helyzetét hivatott szabályozni, akinek munkaszerződése egy évnél rövidebb, határozott időre szól, és ennek lejártával kényszerű, regisztrált munkanélkülivé válik. Számomra egyértelműnek tűnik, hogy határozott időre szóló szerződésről lévén szó, kijelenthető, hogy az érintett polgár előtt ismert, ily módon számára előre látható volt az egy évnél rövidebb időtartamra szóló szerződése lejáratának időpontja.

37.

A második eset azon polgár helyzetét szabályozza, aki várakozásaival ellentétben és függetlenül az általa (munkavállalóként vagy önálló vállalkozóként) folytatott tevékenység jellegétől, illetve a vele megkötött szerződés típusától (határozott vagy határozatlan időre szóló, illetve egyéb szerződés), foglalkoztatásának első tizenkét hónapjában kényszerű munkanélkülivé válik. Ebben az esetben az uniós polgár vagy nem számíthatta ki előre munkavégzésének, illetve az általa folytatott tevékenység pontos időtartamát, vagy úgy tudta, hogy az egy évnél hosszabb időre szól. Lényegtelen, hogy az uniós polgár tizenöt napot, három hónapot vagy tizenegy hónapot dolgozott‑e önálló vállalkozóként, vagy határozott, illetve határozatlan időre szóló, vagy egyéb – például alkalmi munkavégzésre vonatkozó – szerződés keretében. Ezen eset szempontjából az a lényeges, hogy az említett uniós polgár várakozásaival ellentétben kényszerű munkanélkülivé válik foglalkoztatásának első tizenkét hónapjában. ( 18 )

38.

Ezt az értelmezést erősíti a 2004/38 irányelv 7. cikkének általános rendszere is, amely – ismétlem – az uniós polgárok másik tagállam területén való, három hónapot meghaladó tartózkodáshoz való jogát szabályozza, bizonyos körülmények fennállása esetén. ( 19 ) E körülmények közé tartoznak véleményem szerint az e rendelkezés c) pontjában foglaltak is, vagyis az az eset, amikor az uniós polgár, mielőtt kényszerű munkanélkülivé vált, egy évnél rövidebb, határozott időre szóló szerződés keretében dolgozott a fogadó tagállamban (első eset), vagy az, amikor munkavállalóként vagy önálló vállalkozóként dolgozott, és foglalkoztatásának első tizenkét hónapjában kényszerű munkanélkülivé vált anélkül, hogy annak tényleges időtartamát előre láthatta volna (második eset). Ebben az esetben a 2004/38 irányelv lehetőséget ad arra, hogy munkavállalói jogállását, így a fogadó államban való tartózkodási jogát legalább hat hónapig megtartsa azzal a feltétellel, hogy az illetékes „munkaügyi hivatal nyilvántartásba [veszi] álláskeresőként”.

39.

Következésképpen a 2004/38 irányelv 7. cikke (3) bekezdésének c) pontjában foglalt második esetet szövegkörnyezetének vizsgálata alapján úgy kell értelmezni, mint amely olyan munkavállalóra vagy önálló vállalkozóra vonatkozik, aki foglalkoztatásának első tizenkét hónapjában kényszerű munkanélkülivé vált.

40.

Ez az értelmezés az egyetlen, amely alkalmas arra, hogy a 2004/38 irányelv célkitűzéseinek megvalósulását biztosítsa. ( 20 )

3.

A 2004/38 irányelv 7. cikke (3) bekezdése c) pontjának teleologikus értelmezéséről

41.

A fenti megállapítást a 2004/38 irányelv, pontosabban annak 7. cikke (3) bekezdése c) pontja célkitűzésének vizsgálata is megerősíti.

42.

A 2004/38 irányelv (1)–(4) preambulumbekezdéséből kitűnik, hogy ezen irányelv célja mindenekelőtt az, hogy „megkönnyítse [és megerősítse] a tagállamok területén való szabad mozgás és tartózkodás alapvető és egyéni jogának a gyakorlását, amelyet közvetlenül a Szerződés ruház az uniós polgárokra” ( 21 ). A 2004/38 irányelv (3) és (4) preambulumbekezdéséből különösen az következik, hogy ezen „irányelv célja az uniós polgároknak a tagállamok területén való szabad mozgáshoz és tartózkodáshoz való alapvető és egyéni jogának erősítése, valamint e jog gyakorlásának megkönnyítése érdekében azon, ágazatonkénti és fragmentált megközelítés meghaladása, amely az ezen irányelvet megelőzően jellemezte az uniós jogi eszközöket, amelyek például külön vonatkoztak a [kereső tevékenységükkel felhagyó] munkavállalókra és az önálló vállalkozókra, és egységes jogszabály alkotása, amely egységes szerkezetbe foglalja és felülvizsgálja ezen eszközöket”. ( 22 ) Közelebbről, ebben az összefüggésben a Bíróság kimondta, hogy a 2004/38 irányelv 7. cikke (3) bekezdésének célja az, hogy „a munkavállalói jogállás megtartása által biztosíts[a] az olyan személyek tartózkodási jogát, akik szakmai tevékenységük gyakorlásával akaratuktól független körülményekből eredő munkalehetőség‑hiány miatt hagytak fel” ( 23 ).

43.

Ezenkívül a Bíróság pontosította, hogy a 2004/38 irányelv célja, amint az annak 1. cikkének a) pontjából is kitűnik, az uniós polgároknak a tagállamok területén való szabad mozgáshoz és tartózkodáshoz való joga gyakorlásának feltételeit – közöttük a három hónapot meghaladó tartózkodást illetően az irányelv 7. cikkében foglalt feltételeket – érinti. ( 24 ) Ezen irányelv (10) preambulumbekezdéséből az következik, hogy „e feltételek célja annak elkerülése, hogy ezek a személyek indokolatlan terhet jelentsenek a fogadó állam szociális segítségnyújtási rendszerére” ( 25 ).

44.

A 2004/38 irányelv általános kontextusában e hierarchikus kapcsolatban álló célkitűzések ( 26 ) a fogadó tagállamban való tartózkodás jogát szabályozó fokozatos rendszer szerint érvényesülnek. Ez a rendszer lényegében az ezen irányelvet megelőző uniós jogszabályokban és ítélkezési gyakorlatban előírt fokozatokat és feltételeket átvéve a huzamos tartózkodás jogához vezet. ( 27 ) Ily módon, egyrészről a három hónapig terjedő tartózkodáshoz való jog, másrészről a huzamos tartózkodáshoz való jog között elhelyezkedő három hónapot meghaladó tartózkodáshoz való jog a 2004/38 irányelv 7. cikkének (1) bekezdésében foglalt feltételekhez van kötve. Egyébiránt, ezen irányelv 14. cikkének (2) bekezdése értelmében az uniós polgár csak akkor tartja meg ezen jogát, ha eleget tesz az említett irányelv 7. cikkében foglalt feltételeknek, amelyek célja – amint arra a fentiekben felhívtam a figyelmet – annak elkerülése, hogy az ilyen személy indokolatlan terhet jelentsen a fogadó állam szociális segítségnyújtási rendszerére.

45.

Meg vagyok győződve arról, hogy a 2004/38 irányelv 7. cikke (3) bekezdése c) pontjának az általam javasolt értelmezése nem csupán az irányelv által a fogadó államban való tartózkodás jogának szabályozására létrehozott fokozatos rendszerbe illeszkedik tökéletesen, hanem a munkavállalói jogállás fenntartásának fokozatos, a tartózkodási jog és a szociális ellátásokhoz való hozzáférés biztonságossá tételére törekvő rendszerének sajátos keretébe is. ( 28 ) E rendszer létrehozásával a 2004/38 irányelv maga veszi figyelembe a szociális ellátásért folyamodó egyes kérelmezők egyedi helyzetét jellemző körülményeket és különösen a gazdasági tevékenység végzésének időtartamát, ( 29 ) valamint a vizsgált rendelkezés keretében ezen időtartam kiszámíthatóságát. ( 30 ) Amint azt a Bíróság kimondta, e fokozatos rendszer lehetővé teszi az érintett polgárok számára jogaik és kötelezettségeik, valamint a rendelkezésükre álló garanciák egyértelmű megismerését, mindeközben megfelel az arányosság elvének, és biztosítja annak elkerülését, hogy a fogadó tagállam szociális biztonsági rendszerét indokolatlan költségekkel terheljék. ( 31 )

46.

Az az értelmezés, amely szerint a 7. cikk (3) bekezdésének c) pontjában foglalt második eset kizárólag olyan személyekre vonatkozik, akik határozott idejű szerződés keretében munkavállalóként dolgoztak, e rendelkezés hatálya alól kizárva azokat, akik egyéb szerződés keretében vállaltak munkát vagy önálló vállalkozóként folytatták tevékenységüket, ellentétes lenne a 2004/38 irányelv céljával. ( 32 ) Egyébiránt olyan értelmezés, amely a megkötött munkaszerződés típusa, illetve a folytatott tevékenység jellege alapján különbséget tesz munkavállalók között, indokolatlan megkülönböztetést vonna maga után. Az ilyen eltérő bánásmód az irányelv elsődleges célját, azaz, hogy megkönnyítse és megerősítse a tagállamok területén való szabad mozgás és tartózkodás alapvető és egyéni jogának a gyakorlását, azon munkavállalók tekintetében „tartaná fenn”, akik stabilabb helyzetben vannak, mivel határozott vagy határozatlan időre megkötött szerződéssel rendelkeznek, és kizárná a munkavállalók azon egyéb csoportjait, akik „rugalmasabb” (például részmunkaidőre vagy alkalmi munkára szóló) szerződéssel rendelkeznek, és akik ennélfogva nyilvánvalóan sebezhetőbb helyzetben vannak. ( 33 )

47.

Ugyanis, ahhoz a munkavállalóhoz hasonlóan, aki határozott idejű szerződést kötött, és aki munkáját például elbocsátása miatt elvesztheti, az egyéb szerződéses ( 34 ) viszonyban álló munkavállaló is elvesztheti munkáját, illetve az önálló vállalkozó esetében is felmerül annak lehetősége, hogy tevékenységének beszüntetésére kényszerül. E körülmények között, az érintett személy sebezhetőség szempontjából hasonló helyzetbe kerülhet, mint az a határozott idejű szerződéssel rendelkező munkavállaló, akit elbocsátottak. ( 35 )

48.

E körülmények között vajon indokolt lehetne‑e, hogy az ilyen személy ne részesüljön ugyanabban a védelemben a tartózkodáshoz való jogának megtartását illetően, mint az a személy, akinek határozott idejű munkaszerződés keretében történő foglalkoztatása megszűnt?

49.

Úgy gondolom, hogy nem. Mindkét esetben az adott személy kényszerűségből, munkalehetőség hiányában válik munkanélkülivé, az akaratától független körülményekből eredően, miután egy évnél rövidebb ideig munkavállalóként vagy önálló vállalkozóként kereső tevékenységet folytatott, és ily módon részesülnie kell a 2004/38 irányelv 7. cikke (3) bekezdésének c) pontja által biztosított védelemben, amennyiben az illetékes munkaügyi hivatal álláskeresőként nyilvántartásba vette.

50.

Egyébiránt véleményem szerint objektíven nem igazolható olyan megkülönböztetés, amely azon személy tartózkodáshoz való jogának megvonásához vezetne, aki munkavállalóként vagy önálló vállalkozóként egy évnél rövidebb ideig kereső tevékenységet folytatott a fogadó tagállamban, ezáltal hozzájárult az említett tagállam szociális és pénzügyi rendszeréhez, miközben olyan álláskereső számára biztosított a tartózkodáshoz való jog, aki az adott tagállamban soha nem folytatott kereső tevékenységet, így nem fizetett járulékot ezen tagállam szociális és pénzügyi rendszerébe, viszont teljesíti a 2004/38 irányelv 14. cikke (4) bekezdésének b) pontjában foglalt feltételeket. ( 36 )

4.

A 2004/38 irányelv 7. cikke (3) bekezdése c) pontjának a keletkezésére tekintettel történő értelmezése

51.

E rendelkezés keletkezésének körülményei is ezt az értelmezést erősítik meg. A Bizottság eredeti javaslatának 8. cikke (7) bekezdésének c) pontja, ( 37 ) és az Európai Parlament jogalkotási állásfoglalásának 9. cikke (3) bekezdésének c) pontja ( 38 ) kizárólag azon helyzetre vonatkozott, amelyben „az érdekelt kényszerű munkanélkülivé vált egy évnél rövidebb időre szóló munkaszerződésének lejártával”. ( 39 ) Az Európai Parlament mindössze áthelyezte a Bizottság eredeti javaslatának 8. cikke (7) bekezdése c) pontjának tartalmát jogalkotási állásfoglalásának 9. cikke (3) bekezdésének c) pontjába. Ezt a módosítást a Bizottság átültette módosított javaslatába, ( 40 ) majd ezt követően az Európai Unió Tanácsa is belefoglalta közös álláspontjába. ( 41 ) Mindazonáltal, amint az az indokolásból kitűnik, „a c) pont szövegét a Tanács módosította, pontosítva, hogy e sajátos esetben a munkavállalói jogállás legalább hat hónapig fennmarad”. Meg kell jegyezni, hogy egy további ponton is módosították ezt a rendelkezést, a „vagy kényszerű munkanélkülivé vált az első tizenkét hónapban” tagmondat hozzátoldásával.

52.

Meglátásom szerint e tagmondatnak a 2004/38 irányelv előkészítő munkálatai során történő beillesztése az uniós jogalkotó azon szándékát támasztja alá, hogy ezen irányelv 7. cikke (3) bekezdése c) pontjának hatályát – amely addig a határozott idejű szerződésekre korlátozódott – az egyéb szerződésekre is kiterjessze.

B.

A fogadó tagállam nem jogosult a munkavállalói jogállás megőrzését a kereső tevékenység folytatásának minimális időtartamához kötni

53.

A dán, a német és a francia kormány arra hivatkozik, hogy a 2004/38 irányelv (10) preambulumbekezdésére figyelemmel fennállhatnak olyan helyzetek, amelyekben a tagállamok megalapozottan állapítják meg, hogy az adott személy nem folytatott kellően hosszú ideig kereső tevékenységet ahhoz, hogy az ezen irányelv 7. cikke (3) bekezdésének c) pontjában biztosított kedvezményben részesüljön. Következésképpen úgy vélik, hogy a munkavállalói jogállás feltételeinek meghatározása a nemzeti hatóságok hatáskörébe kell, hogy tartozzon.

54.

Hangsúlyozni szükséges, amint azt a Bizottság helytállóan megjegyezte, hogy a 2004/38 irányelv elegendő biztosítékot nyújt annak elkerülésére, hogy a tagállamok szociális biztonsági rendszerét a szociális ellátások visszaélésszerű igényléséből eredően indokolatlan költségekkel terheljék. ( 42 )

55.

Először is emlékeztetek arra, hogy ezen irányelv 24. cikke (1) bekezdésének megfelelően „az ezen irányelv alapján a fogadó tagállam területén tartózkodó valamennyi uniós polgárt […] egyenlő bánásmód illet[i] meg a fogadó tagállam állampolgáraival”. Következésképpen, ha a nemzeti jog a szociális ellátásokhoz való jogosultságból kizárja azokat a személyeket, akik munkavállalóként vagy önálló vállalkozóként csak rövid ideig folytattak kereső tevékenységet, e kizárás ugyanúgy vonatkozik a más tagállamokból beutazó munkavállalókra.

56.

Másodszor, a 2004/38 irányelv 7. cikke (3) bekezdésének c) pontja „legalább hat hónap[ra]” korlátozza a munkavállalói jogállás fennmaradását, így az egyenlő bánásmódban való részesüléshez való jogosultságot. Következésképpen a munkavállalói jogállás fenntartása nem feltétlenül jár az álláskeresési támogatáshoz való jogosultság biztosításával. Az egyenlő bánásmódhoz való jog mindössze azt jelenti, hogy a munkavállaló azonos jogosultságokkal rendelkezik, mint amelyeket a fogadó tagállam állampolgárai számára biztosítanak.

57.

Harmadszor, a 2004/38 irányelv 7. cikke (3) bekezdésének c) pontja úgy rendelkezik, hogy a munkavállalói jogállás megőrzéséhez az szükséges, hogy az adott személy munkavállalói vagy önálló vállalkozói jogviszonyának megszűnése önhibáján kívül következzen be, továbbá, hogy az illetékes munkaügyi hivatalnál álláskeresőként nyilvántartásba vegyék. Amint azt a Bizottság észrevételezte, e követelmény annak biztosítását szolgálja, hogy e személyek szándékosan ne idézhessenek elő olyan helyzetet, amelyben az egyenlő bánásmód biztosította előnyöket kihasználják. E tekintetben hangsúlyozni szükséges, hogy a jelen ügyben az előzetes döntéshozatalra utaló határozatban semmi nem utal arra, hogy N. Tarola visszaélt volna az irányelv 7. cikkének (3) bekezdésével. ( 43 )

58.

Végezetül, negyedszer, egyértelmű, hogy a tagállamok a munkavállalói jogállás fennmaradását nem köthetik más feltételhez, mint amit a 2004/38 irányelv 7. cikke (3) bekezdésének c) pontja a kereső tevékenység folytatásának minimális időtartamával kapcsolatban előír. Ettől eltérő álláspont az uniós jogalkotó által nem szándékolt további korlátozás bevezetését tenné lehetővé.

59.

Meglátásom szerint a jelen indítvány 22–52. pontjából világosan kitűnik, hogy a 2004/38 irányelv 7. cikke (3) bekezdésének c) pontjában foglalt második eset arra a munkavállalóra vonatkozik, aki – függetlenül az általa (munkavállalóként vagy önálló vállalkozóként) végzett tevékenység jellegétől, illetve az általa megkötött (határozott, vagy határozatlan időre szóló, vagy egyéb) munkaszerződés típusától –foglalkoztatásának első tizenkét hónapja során kényszerű munkanélkülivé válik.

V.

Végkövetkeztetés

60.

A fenti megfontolások összességére tekintettel azt javaslom, hogy a Bíróság a Court of Appeal (fellebbviteli bíróság, Írország) által feltett kérdésre a következőképpen válaszoljon: