I.

Bevezetés

1.

A Verwaltungsgericht Berlin (berlini közigazgatási bíróság, Németország) által benyújtott előzetes döntéshozatal iránti kérelem az Európai Unióban az üvegházhatású gázok kibocsátási egységei kereskedelmének rendszerét (a továbbiakban: a kibocsátási egységek kereskedelmi rendszere) létrehozó 2003/87/EK irányelv ( 2 ) 3. cikke u) pontjának, 10a. cikkének és I. mellékletének, valamint a kibocsátási egységek harmonizált ingyenes kiosztására vonatkozó átmeneti szabályokat előíró 2011/278/EU határozat ( 3 ) 3. cikke c) és h) pontjának értelmezésére irányul.

2.

E kérelmet az ExxonMobil Production Deutschland GmbH a továbbiakban: ExxonMobil) és az Umweltbundesamt (szövetségi környezetvédelmi hivatal, Németország) által képviselt Németországi Szövetségi Köztársaság között az ExxonMobil által üzemeltetett egyik földgázfeldolgozó létesítmény részére 2013‑ra kiosztani kért ingyenes kibocsátási egységek kiosztásának részleges megtagadása tárgyában folyamatban lévő jogvita keretében terjesztették elő.

3.

A Bíróság kérésének megfelelően a jelen indítvány a kérdést előterjesztő bíróság által előzetes döntéshozatalra előterjesztett első és második kérdésre összpontosít. Ezek a kérdések a 2003/87 irányelv 3. cikkének u) pontja értelmében vett „villamosenergia‑termelő” fogalmának a terjedelmével, és azzal a kérdéssel foglalkoznak, hogy milyen következményekkel jár a létesítmény villamosenergia‑termelői minősége az ezen irányelv 10a. cikke alapján e létesítményeket megillető kibocsátási egységek ingyenes kiosztása tekintetében.

II.

Jogi háttér

A.

Az uniós jog

1.

A 2003/87 irányelv

4.

A 2003/87 irányelv 3. cikkének u) pontja a „villamosenergia‑termelő” fogalmát úgy határozza meg, hogy az „olyan létesítmény, amely 2005. január 1‑jén vagy azt követően harmadik felek számára történő értékesítésre szánt villamos energiát termelt, és amelyben az I. mellékletben felsorolt tevékenységek közül kizárólag »tüzelőanyagok égetését« végzik”.

5.

Az ügy releváns tényállásának idején hatályos változata szerint ( 4 ) ezen irányelv 10a. cikke a következőképpen szólt:

2.

A 2011/278 határozat

6.

A 2011/278 határozat 3. cikke a következőképpen rendelkezik:

–

a létesítmény határain belül termékek előállítása vagy – a villamos energia előállítását kivéve – mechanikai energia termelése, hőtermelés vagy hűtési szolgáltatások céljából a létesítmény határain belül elfogyasztott, de nem villamosenergia‑ellátási célú, mérhető hő termeléséhez, illetve az uniós rendszerben részt vevő másik létesítménytől vagy egyéb entitástól való behozatalához, illetve mindkettőhöz, vagy

–

az uniós rendszerben nem szereplő létesítmény vagy egyéb entitás számára történő kivitelhez kapcsolódik, kivéve a villamos energia termelési célú kivitelét;

B.

A német jog:

7.

A 2011. július 21‑i Treibhausgas‑Emissionshandelsgesetz (az üvegházhatást okozó gázok kibocsátási egységeinek kereskedelméről szóló törvény, BGBl. 2011. I, 1475. o., a továbbiakban: TEHG) 9. §‑a a következőképpen szól:

8.

A TEHG 1. mellékletének „Tevékenységek” című 2. része az 1. pontjában az e törvény hatálya alá tartozó kibocsátást megvalósító létesítmények között említi a „legalább 20 [megawattos (MW)] teljes bemenő hőteljesítményű, a következő pontok valamelyikének hatálya alá nem tartozó [tüzelőegységeket]”. A TEHG 1. mellékletének 2. része a 2–4. pontjában felsorolja a „[v]illamos energia, gőz, meleg víz, folyamathő vagy hevített hulladékgáz tüzelőberendezésben való tüzelőanyag felhasználás révén történő termelését végző […] létesítmények” különböző típusait, amelyek kibocsátásaira is kiterjed e törvény hatálya.

9.

A 2011. szeptember 26‑i Verordnung über die Zuteilung von Treibhausgas‑Emissionsberechtigungen in der Handelsperiode 2013 bis 2020 (az üvegházhatású gázok kibocsátási egységeinek a 2013 és 2020 közötti kereskedelmi időszakban történő kiosztásáról szóló rendelet; BGBl. 2011. I, 1921. o., a továbbiakban: ZuV 2020) 2. §‑a a 21. pontjában a „villamosenergia‑termelő” fogalmát olyan létesítményként határozza meg, „amely 2004. december 31‑ét követően villamos energiát termelt, azt harmadik felek számára értékesítette, és kizárólag a [TEHG] 1. melléklete 2. részének 1–4. pontjai szerinti tevékenységet végzett”.

10.

A ZuV 2020 2. §‑a a 29. és 30. pontjában a „technológiai kibocsátások szerinti létesítményrész” és a „hő‑referenciaérték szerinti létesítményrész” fogalmakat a 2011/278 határozat 3. cikkének h) és c) pontjában foglaltakkal azonos tartalommal határozza meg. A ZuV 2020 2. §‑a 29. pontja b) alpontjának ee) alpontja a 2011/278 határozat 3. cikke h) pontja v) alpontjának felel meg.

III.

Az alapeljárás, az előzetes döntéshozatala előterjesztett kérdések és a Bíróság előtti eljárás

11.

Az ExxonMobil 2013 végéig földgázfinomító létesítményt (a továbbiakban: létesítmény) üzemeltetett Steyerbergben (Németország). A létesítmény földgáz‑kéntelenítő és ‑szárító berendezésekből, kénkinyerő berendezésekből (úgynevezett Claus‑berendezések), füstgáztisztító berendezésekből, valamint mellékberendezésekből állt. Ez utóbbiak egy gőzkazánból, egy gázmotoros berendezésből, egy vészhelyzeti fáklyázó berendezésből és egy kondenzációs hőerőműből álltak.

12.

Ez a hőerőmű a közcélú villamos hálózathoz csatlakozott, folyamatosan csekély mennyiségű villamos energiát adott át a hálózatnak, amely a Claus‑berendezések esetlegesen bizonyos mértékű gőzveszteséghez vezető kiesése esetén biztosította a létesítmény folyamatos villamosenergia‑ellátását. Az előzetes döntéshozatalra utaló határozat egy villamosenergia‑mérleget tartalmaz, amely a 2005 és 2010 között megvalósult villamosenergia‑termelésre, ‑importra, ‑exportra és ‑fogyasztásra vonatkozó adatokat mutatja be. E mérleg kimutatja, hogy ezen időszak néhány évében a létesítmény több villamos energiát fogyasztott annál, mint amennyit termelt.

13.

2014. február 24‑én a Deutsche Emissionshandelsstelle (német kibocsátáskereskedelmi hatóság, a továbbiakban: DEHSt) a 2013‑tól 2020‑ig tartó kereskedelmi időszakra összesen 1 179 523 kibocsátási egységet osztott ki ingyenesen az ExxonMobil számára. A kiosztás részben hő‑referenciaérték, részben tüzelőanyag‑referenciaérték alkalmazása alapján történt. Az említett kiosztás számítása során figyelembe vették a CO2‑kibocsátásáthelyezésnek az érintett ágazatban fennálló kockázatát. Az ExxonMobil által igényelt technológiai kibocsátások szerinti kiegészítő ingyenes kiosztást a DEHSt megtagadta. Ugyanezen a napon a DEHSt 2014. január 1‑jei hatállyal visszavonta a kiosztásról szóló határozatát, tekintettel arra, hogy az ExxonMobil bejelentette tevékenységének megszüntetését. Ezt a visszavonást nem vitatták.

14.

Az ExxonMobil a kiosztásról szóló 2014. február 24‑i határozattal szemben panaszt nyújtott be. Ezt a panaszt a DEHSt 2016. február 12‑én elutasította.

15.

A DEHSt által a 2016. február 12‑i határozatában szolgáltatott tájékoztatásból kitűnik, hogy a technológiai kibocsátások szerinti kiosztás iránti kérelem a földgázban természetes formájában előforduló CO2‑nak a Claus‑berendezésekben végbemenő eljárások (a továbbiakban: Claus‑eljárás) eredményeként bekövetkező kibocsátására vonatkozott. A Claus‑eljárás esetében exoterm kémiai reakcióról van szó, amelyben a hidrogén‑szulfid (H2S) kénné alakul át. Az e reakció során keletkező hőt hővisszanyerő kazánokba gyűjtötték be, majd felhasználták a létesítményben. E hő felhasználása a kibocsátási egységek hő‑referenciaérték szerinti ingyenes kiosztásához vezetett. A Claus‑eljárás során a földgázban található CO2‑t egy kéményen keresztül a légkörbe juttatták. Ez az eljárás nem vezetett további CO2 keletkezéséhez.

16.

A DEHSt szerint ingyenes kibocsátási egységek nem oszthatók ki a ZuV 2020‑nak a 2011/78 határozat 3. cikke h) pontjának v) alpontját a német jogba átültető 2. §‑a 29. pontja b) alpontjának ee) alpontja értelmében vett „technológiai kibocsátások szerinti létesítményrész” számára. A DEHSt véleménye szerint nem teljesült az e rendelkezésekben előírt azon feltétel, amelynek értelmében a kibocsátásnak széntartalmú nyersanyag felhasználásából kell származnia. A DEHSt úgy vélte, hogy a földgázban természetes formájában előforduló CO2 kibocsátása nem a Claus‑eljárás eredménye volt, mivel e CO2 nem vett részt a Claus‑eljárást jellemző kémiai reakcióban, és nem is volt szükséges ahhoz. A DEHSt szerint a kén előállításához használt egyetlen nyersanyag a H2S volt, a CO2 csupán a H2S‑hez kapcsolódó „kísérőgáznak” tekinthető.

17.

2016. március 10‑én az ExxonMobil a panaszát elutasító határozat ellen keresetet nyújtott be.

18.

Keresetében először is ismerteti a létesítmény tevékenységeit, és emlékeztet arra, hogy ez a tevékenység a földgáznak a lelőhelyei feltárását követő feldolgozását szolgálta. Az ily módon kinyert földgáz, amelyet ebben a formájában savanyú gáznak neveznek, hidrogén‑szulfidból (H2S), vízgőzből, metánból (CH4) és szén‑dioxidból (CO2) áll. A létesítményben ezt a gázt kénmentesítették, majd a szárítást követően betáplálták a földgázellátó rendszerbe. A kénmentesítési folyamat során a földgáztól elválasztott H2S‑t és CO2‑t a Claus‑berendezésekbe vezették, ahol a H2S egy két lépésből álló exoterm kémiai reakció során kénné alakult.

19.

Az első szakaszban a H2S körülbelül egyharmadát elégették egy kemencében, ezen égetésből kén‑dioxidot (SO2) állítottak elő. Az SO2 részben már e kemencében reakcióra lépett e H2S‑sel, amelynek eredményeként elemi kén és víz keletkezett. Az oxidációs folyamat fenntartása és az eljárás optimalizálása érdekében a hőt hulladékhő‑hasznosító kazánban gőz formájában elvonták. A maradék H2S katalizátorként reakcióba lépett az SO2‑vel, amelynek eredményeként elemi kén jött létre.

20.

A második szakaszban két vagy három fokozatú katalitikus exoterm reakcióban további kén jött létre. Az ezen reakciót követően fennmaradó gáz, az úgynevezett „Claus‑gáz” még mindig tartalmazott többek között CO2‑t és kis mennyiségben kéntartalmú összetevőket. A Claus‑gázt ekkor a Claus‑berendezések után csatlakoztatott füstgáztisztító berendezésekbe vezették, ahol kivonták a kéntartalmú összetevőket, és a CO2 egy kéményen keresztül a légkörbe jutott.

21.

Az ExxonMobil ezenfelül azzal az indokkal kér technológiai kibocsátások szerinti létesítményrész keretében ingyenes kiosztást, hogy ezek a CO2‑kibocsátások egy CO2 formájában szenet tartalmazó nyersanyag felhasználásából származtak. Ez utóbbi szerint nem önmagában a H2S, hanem a savanyú gáz volt az, amely a kén előállításához felhasznált nyersanyagot alkotta. Amennyiben a Claus‑eljárásban nem használták volna ezt a gázt, a földgázban található CO2‑t nem bocsátották volna a légkörbe. Emellett a CO2‑nak ezen eljárás útján a savanyú gázból való kivonása szükséges volt ahhoz, hogy ebből a gázból tiszta ként lehessen kinyerni. Nincs jelentősége annak, hogy a CO2 eleve jelen volt a nyersanyagban, és nem vett részt a fent leírt kémiai reakcióban. Az említett CO2‑kibocsátásokat egyébként nem lehetett volna sem a tüzelőanyag megváltoztatásával, sem hatékony technológiák alkalmazásával elkerülni.

22.

Egyebekben az ExxonMobil azt állítja, hogy az a körülmény, hogy a Claus‑eljárást jellemző kémiai reakció kísérő jelenségeként a létesítményben termelt mérhető hő vonatkozásában az ingyenes kibocsátási egységek kiosztása a hő‑referenciaérték alkalmazásával történt, nem zárja ki a kért kiegészítő kiosztást. Noha a Bíróság a Borealis és társai ítéletben ( 6 ) úgy ítélte meg, hogy a termék‑referenciaérték alapján történő kiosztás elsőbbséget élvez a három tartalék‑referenciaértékhez, a hő‑referenciaértéken, a tüzelőanyag‑referenciaértéken és a technológiai kibocsátásokon alapuló kiosztásokhoz képest; e három referenciaérték között nem áll fenn semmilyen hierarchia.

23.

Végül az ExxonMobil rámutat, hogy az alapkereset olyan mintaper, amely olyan kérdések elbírálását is lehetővé teszi, amelyek az általa üzemeltetett más létesítményekben is végbemenő Claus‑eljárás keretében megvalósuló CO2‑kibocsátásokra vonatkozó kibocsátási egységek ingyenes kiosztásával kapcsolatosak.

24.

A DEHSt a védekezésében első alkalommal említette meg, hogy a kén előállítása nem minősül a kibocsátáskereskedelmi rendszerben való részvételi kötelezettség hatálya alá tartozó tevékenységnek. Itt hangsúlyozta azt az eddig nem említett körülményt, hogy a létesítményt azért kellene „villamosenergia‑termelőként” minősíteni, mert az 2004. december 31. után villamos energiát termelt, valamint azt harmadik felek számára értékesítette, és kizárólag a TEHG 1. melléklete 2. része 1–4. pontjának megfelelő égetési tevékenységet végzett. A DEHSt szerint a létesítmény villamosenergia‑termelőként kért és kapott kiosztást, amelyet a TEHG 9. §‑a (6) bekezdésének megfelelően az ilyen termelőkre vonatkozó lineáris tényezőt alkalmazva lecsökkentettek. Márpedig a villamosenergia‑termelők részére történő ingyenes kiosztásra kizárólag a 2003/87 irányelv 10a. cikkében meghatározott feltételek betartása mellett kerülhetett volna sor.

25.

Ezenfelül, a DEHSt megismétli azt az álláspontját, mely szerint a kibocsátási egységeknek a technológiai kibocsátások szerinti létesítményrésznek járó ingyenes kiosztását meg kell tagadni, és vitatja az ExxonMobil azon állítását, hogy a szóban forgó kibocsátások elkerülhetetlenek voltak. A DEHSt emellett arra hivatkozik, hogy hierarchia áll fenn a hő‑referenciaérték, a tüzelőanyag‑referenciaérték és a technológiai kibocsátás szerinti kiosztás fokozatai között.

26.

Ezzel összefüggésben a Verwaltungsgericht Berlin (berlini közigazgatási bíróság) először is úgy véli, hogy az alapügy megoldása az azon kérdésre adott választól függ, hogy a létesítményt a 2003/87 irányelv 3. cikkének u) pontja értelmében villamosenergia‑termelőként kell‑e minősíteni. Ez a bíróság, noha szerinte e rendelkezés szövegéből igenlő válasz következik, felteszi a kérdést, hogy az ilyen válasz nem ruházza‑e fel ezt a rendelkezést olyan hatállyal, ami meghaladja az ezen irányelv szellemisége és célja szerint elérni kívánt hatályt. ( 7 )

27.

Ezt követően a kérdést előterjesztő bíróság megjegyzi, hogy a létesítmény villamosenergia‑termelőként való minősítése főszabály szerint a számára nyújtott ingyenes kiosztás jogellenességét vonná maga után. Ugyanez történne akkor is, ha a villamosenergia‑termelők csak a 2003/87 irányelv 10a. cikke (1) bekezdésének harmadik albekezdésében és (4) bekezdésében foglalt, a jelen kibocsátásokra nem vonatkozó esetekben jutnának ingyenes kibocsátási egységekhez. E bíróságban ugyanakkor az a kérdés merült fel, hogy fennáll‑e a lehetőség e korlátozás mellőzésére a „hő‑referenciaérték szerinti létesítményrész” fogalmának a 2011/278 határozat 3. cikkének c) pontjában szereplő, ilyen korlátozást nem tartalmazó meghatározása alapján.

28.

Végül az említett bíróság arra keresi a választ, hogy a Claus‑eljárásból származó kibocsátások megalapozhatják‑e a kibocsátási egységeknek az e határozat 3. cikkének h) pontja értelmében vett „technológiai kibocsátások szerinti létesítményrésznek” járó ingyenes kiosztását. Mivel az ezen eljárás következtében keletkező hő hő‑referenciaérték szerinti ingyenes kiosztás tárgya is lehet, e bíróság azt kérdezi, hogy e két kiosztási típus közül melyik élvez elsőbbséget.

29.

E körülmények között a Verwaltungsgericht Berlin (berlini közigazgatási bíróság) úgy határozott, hogy az eljárást felfüggeszti, és előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdéseket terjeszti a Bíróság elé:

30.

Az ExxonMobil, a német kormány, valamint a Bizottság írásbeli észrevételeket terjesztett a Bíróság elé, és képviseltette magát a 2018. november 14‑i tárgyaláson.

IV.

Elemzés

A.

Előzetes megfontolások

31.

A jelen előzetes döntéshozatal iránti kérelemmel lényegében annak meghatározására kérik a Bíróságot, hogy a 2003/87 irányelv 10a. cikke alapján adott esetben milyen mértékben részesülhet ingyenes kibocsátási egységekben egy, az alapügyben szereplőhöz hasonló létesítmény. Az elemzésem alapját képező, az e létesítmény helyzetét jellemző releváns tényállási elemek a következőképpen foglalhatók össze.

32.

Az előzetes döntéshozatalra utaló határozatban szolgáltatott információk szerint ( 8 ) az alapügy tárgyát képező létesítményben végzett tevékenység többek között a lelőhelyekről kitermelt savanyú gázban H2S formában megtalálható kén ( 9 ) Claus‑eljárással történő kinyeréséből állt. Ez az eljárás a savanyú gáz egy részének elégetésével indult, ami hőt termelő kémiai reakciót indított el, ezt a hőt a továbbiakban a létesítmény használta. A létesítmény egy mellékberendezésben villamos energiát termelt. ( 10 ) Jóllehet az így termelt villamos energiát elsősorban a saját szükségletei ellátására használta fel, abból egy csekély mennyiséget díjazás ellenében folyamatosan a közcélú hálózatba táplált be. E betáplálás célja a folyamatos villamosenergia‑ellátás biztosítása volt a létesítmény számára. A Claus‑eljárás miatt a savanyú gázban természetes formájában jelen lévő CO2‑t különválasztották a H2S‑től. E CO2‑t a légkörbe juttatták, miután átvezették a Claus‑berendezéseken, a füstgáztisztító berendezéseken, valamint – amint az a kérdést előterjesztő bíróság által a Bírósághoz benyújtott iratokból és a német kormány írásbeli észrevételeiből kitűnik, bár ezt a kérdést előterjesztő bíróságnak kell megvizsgálnia – az ezek után csatlakoztatott utóégető berendezéseken. A Claus‑eljárás nem keletkeztetett további CO2‑t.

33.

A létesítmény a 2011/278 határozat 3. cikkének c) pontja alapján „hő‑referenciaérték szerinti létesítményrészként” ingyenes kibocsátási egységekből részesült az ezen eljárásban termelt mérhető hő után. ( 11 ) Ezzel szemben nem részesült kiegészítő ingyenes kibocsátási egységekből a 2011/278 határozat 3. cikkének h) pontja értelmében vett „technológiai kibocsátások szerinti létesítményrészként”. Az ExxonMobil lényegében úgy véli, hogy a kiosztás hő‑referenciaérték szerinti számítása nem elegendő azoknak a savanyú gáz összetevőjét képező elkerülhetetlen CO2‑kibocsátásoknak a megállapításához, amelyek után kibocsátási egységeket kellett átadnia. ( 12 )

34.

Az alapkereset a DEHSt azon határozata ellen irányul, amellyel ez utóbbi megtagadta ezt a kérelmet. A DEHSt által a védekezésében hivatkozott érvek azonban kétségeket vetnek fel a létesítmény számára nyújtott ingyenes kibocsátásiegység‑kiosztás jogszerűségét illetően.

35.

Ezzel összefüggésben az első és második kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság arra a kérdésre vár választ, hogy a létesítményt – tekintettel arra, hogy a közcélú hálózat számára értékesített villamos energiát – valamennyi ingyenes kibocsátásiegység‑kiosztástól meg kell‑e fosztani. Nemleges válasz esetére e bíróság annak meghatározása érdekében terjeszti a Bíróság elé a harmadik és negyedik kérdését, hogy a savanyú gázban természetes formájában jelen lévő CO2 kibocsátásai megalapozhatják‑e a kibocsátási egységeknek a technológiai kibocsátások szerinti létesítményrésznek járó ingyenes kiosztását.

36.

Amint arra a Bíróság elé terjesztett írásbeli és szóbeli észrevételek rávilágítottak, mind az alapügy tétje, mind az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésekre adandó válaszoknak az e jogvita megoldásához való szükségessége elsősorban attól függ, hogy e kibocsátásokra alkalmazható‑e a 2003/87 irányelv.

37.

Ezzel kapcsolatban a Bizottság – amelyhez e tekintetben a tárgyaláson az ExxonMobil csatlakozott – lényegében azt adta elő, hogy a savanyú gázban természetes formájában jelen lévő CO2 kibocsátásai, amelyekre a kiegészítő ingyenes kiosztások iránti kérelem vonatkozik, nem tartoznak ezen irányelv hatálya alá. Ennélfogva e kibocsátásokat nem kell jelenteni és nyomon követni, továbbá nem alapozzák meg kibocsátási egységek átadását, így a kibocsátási egységek e kibocsátásokra vonatkozó ingyenes kiosztása a kezdettől fogva kizárt. Ezzel szemben a német kormány lényegében úgy véli, hogy mivel a savanyú gáz a létesítmény tevékenységeinek keretében tüzelőanyagként szolgált, a tüzelőanyag összetevőjét képező, e tevékenységeket követően kibocsátott CO2 teljes mennyisége a kibocsátási egységek kereskedelmi rendszerébe tartozik. A továbbiakban kifejtett indokok miatt számomra ez utóbbi álláspont a meggyőző.

B.

A 2003/87 irányelvnek a savanyú gázban természetes formájában jelen lévő CO2‑kibocsátásokra való alkalmazhatóságáról

38.

A 2003/87 irányelvet, a 2. cikke (1) bekezdésének megfelelően, az I. mellékletben felsorolt tevékenységekből származó kibocsátásokra és a II. mellékletben felsorolt üvegházhatást okozó gázokra kell alkalmazni, amelyek sorában szerepel a CO2. Az említett irányelv I. melléklete a 6. pontjában említést tesz többek között a „tüzelőanyag‑berendezések 20 MW‑ot meghaladó teljes bemenő hőteljesítménnyel” tevékenységről.

39.

A jelen ügyben a létesítményből származó savanyú gázban természetes formájában jelen lévő CO2‑kibocsátások csak akkor tartozhatnak a 2003/87 irányelv hatálya alá, ha ilyen típusú tevékenység eredményei. Nem vitatott ugyanis, hogy a létesítmény nem végezte az ezen irányelv I. mellékletében felsorolt tevékenységek egyikét sem; e melléklet nem említi sem a kénkinyerést, sem a földgáz feldolgozását.

40.

A 2003/87 irányelv I. mellékletének 6. pontjában szereplő „tüzelőanyagok égetése” kifejezést ezen irányelv 3. cikkének t) pontja fényében kell értelmezni. Ez a rendelkezés az „égetés” fogalmát úgy határozza meg, hogy az „tüzelőanyagok oxidálása függetlenül az e folyamat révén előállított hő‑, elektromos vagy mechanikai energia felhasználási módjától, valamint az ehhez közvetlenül kapcsolódó valamennyi tevékenység, beleértve a hulladékgázok tisztítását”.

41.

Ez a definíció véleményem szerint kiterjed a hőtermeléssel járó oxidációs reakciókra, amelyeknek a H2S‑t a Claus‑eljárás során alávetették. Ez a meghatározás a Claus‑berendezésekből távozó gázok, köztük – amint az a kérdést előterjesztő bíróság által a Bírósághoz benyújtott iratokban és a német kormány észrevételeiben szerepel – a savanyú gázban természetes formájában jelen lévő CO2 utóégetési eljárását is magában foglalja.

42.

Mivel ezt a CO2‑t azután bocsátották ki, hogy átvezették a Claus‑berendezésen, és az utóégető berendezéseken, ahol ezek a folyamatok lezajlottak, amely utóbbi átvezetést a kérdést előterjesztő bíróságnak kell vizsgálnia, véleményem szerint ezek a kibocsátások a 2003/87 irányelv I. mellékletének a 3. cikke t) pontja fényében értelmezett 6. pontja ( 13 ) értelmében vett égetési tevékenységekből erednek.

43.

Ezt a következtetést nem vonja kétségbe elsőként az a körülmény sem, hogy az említett eljárások csak járulékos szerepet játszottak a villamosenergia‑termelésben, mivel elsődleges céljuk a savanyú gázban található kén kinyerése és e gáznak a légkörbe juttatása előtti megtisztítása volt.

44.

Ezzel kapcsolatban, amint azt a 2003/87 irányelvbe a 3. cikk t) pontját beillesztő 2009/29/EK irányelv ( 14 ) elfogadásához vezető előkészítő anyagok tanúsítják, e pont bevezetésének célja az volt, hogy az „égetés” fogalmát tág meghatározással ruházzák fel. E fogalomnak magában kellett foglalnia a tüzelőanyagok minden oxidálását, függetlenül attól, hogy e folyamat célja villamos energia harmadik személy részére történő termelése, vagy a szóban forgó létesítményen belüli villamosenergia‑termelésben való részvétel. ( 15 )

45.

A 2003/87 irányelv I. mellékletének 3. pontja az említett fogalom tág hatályát tükrözi, amikor meghatározza, hogy az égetési tevékenység helyéül szolgáló egységek közé tartoznak többek között „valamennyi típusú kazánok, égetőművek, turbinák, fűtőberendezések, kohók, égetők, kalcináló‑ és égetőkemencék, szárítók és motorok, üzemanyagcellák, vegyi tüzelőberendezések, fáklyázók, hő‑ vagy katalitikus utánégetők”. E berendezések közül némelyiknek, különösen a fáklyázóknak és néhány utóégető egységnek nem volt feladata a villamosenergia‑ellátás. ( 16 )

46.

Másodikként, a szóban forgó kibocsátások nem mentesülnek ezen irányelv hatálya alól azzal az indokkal, hogy a légkörbe juttatott CO2, amely jelen volt a savanyú gázban már annak kivonásakor, önmagában nem a létesítmény tevékenységei során előidézett oxidációs reakció eredménye volt. ( 17 )

47.

A 2003/87 irányelv 3. cikkének t) pontja ugyanis az „égetés” fogalmát nem korlátozza azon oxidációs reakciókra, amelyek az ezen irányelv II. mellékletében felsorolt üvegházhatású gázokat hoznak lére. E rendelkezés megfogalmazása szerint elegendő, ha a tüzelőanyag bármely alkotóeleme oxidálódik. Ugyanígy, az említett irányelv 2. cikkének (1) bekezdése nem teszi ezen irányelv alkalmazhatóságát attól a feltételtől függővé, hogy a kibocsátott CO2 önmagában ezen irányelv I. mellékletében szereplő tevékenység eredménye. Kizárólag ezen üvegházhatású gáz kibocsátása, és nem maga az említett gáz az ilyen tevékenység eredménye. ( 18 )

48.

Amint arra a német kormány rámutatott, ez az értelmezés alátámasztja az üvegházhatást okozó gázok kibocsátásának a [2003/87] irányelvnek megfelelő nyomon követéséről és jelentéséről szóló 601/2012/EU bizottsági rendelet ( 19 ) 48. cikke (1) bekezdését. E rendelkezés értelmében az „inherens CO2” kibocsátásait, mivel e CO2‑t a rendelet 3. cikkének 40. pontja „tüzelőanyag részét képező CO2‑ként” határozza meg, e tüzelőanyag vonatkozásában meghatározott kibocsátási tényezőként kell számon tartani. Az említett rendelet 48. cikkének (1) bekezdése egyébként a földgázban lévő inherens CO2‑re hivatkozik.

49.

E vonatkozásban a Bizottság a „Frequently Asked Questions Regarding Monitoring and Reporting in the EU ETS” című dokumentumban ( 20 ) rámutat, hogy a földgázfeldolgozással kapcsolatos CO2‑kibocsátásokra a kibocsátási egységek kereskedelmének rendszeréből eredő kötelezettségek vonatkoznak, amennyiben a kibocsátott CO2‑t a tisztítási folyamat valamelyik pontján egy égetési eljárásba vezetik. Ezért ezeket a kibocsátásokat a 601/2012 rendelet 48. cikke alapján inherens CO2‑kibocsátásoknak kell nyilvánítani és nyomon kell követni. A Bizottság itt példaként a Claus‑berendezéseket említi. ( 21 ) Jóllehet ez a dokumentum nem rendelkezik kötelező erővel, a benne foglalt információk véleményem szerint olyan háttérkörülményeknek minősülnek, amelyek segíthetnek abban, hogy megvilágítsák a 2003/87 irányelv és a 601/2012 rendelet értelmezését. ( 22 )

50.

E megfontolásokra tekintettel úgy vélem, hogy a savanyú gázban természetes formájában jelen lévő CO2‑nek a Claus‑eljárások eredményeként bekövetkező, az alapügyben szereplőkhöz hasonló kibocsátásai a 2003/87 irányelv I. mellékletének a 3. cikke t) pontjával összefüggésben értelmezett 6. pontja értelmében vett „tüzelőanyagok elégetéséből” származnak. Következésképpen ezek a kibocsátások az említett irányelvnek a 2. cikkének (1) bekezdésében meghatározott hatálya alá tartoznak.

C.

A „villamosenergia‑termelő” fogalmáról (első kérdés)

51.

A kérdést előterjesztő bíróság első kérdésével arra vár választ, hogy a 2003/87 irányelv 3. cikkének u) pontja értelmében vett villamosenergia‑termelőnek minősül‑e egy létesítmény, amennyiben az ezen irányelv I. melléklete 6. pontjának értelmében vett „tüzelőanyag‑berendezések 20 [megawattot (MW)] meghaladó hőteljesítménnyel” tevékenység keretében villamos energiát állított elő. Pontosabban e bíróság azt kérdezi, hogy igaz‑e ez olyan körülmények között is, amikor először is a létesítmény egyúttal olyan gyártási tevékenységet is végez, amely nem tartozik e melléklet szerinti tevékenységek közé, és másodszor az előállított villamos energiát a létesítmény a saját szükségletei céljára hasznosította, és csak egy csekély részét adta át ellenérték fejében a közcélú villamos hálózat számára, amelyhez a létesítménynek műszaki okokból állandó jelleggel kell csatlakoznia.

52.

2003/87 irányelv 3. cikke u) pontja szövegének és céljának, valamint az irányelv általános rendszerének, továbbá e rendelkezés elfogadási folyamatának elemzése ( 23 ) végén azt javasolom a Bíróságnak, hogy az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésre igenlő választ adjon.

1.

Nyelvtani értelmezés

53.

A 2003/87 irányelv 3. cikkének u) pontja alapján a villamosenergia‑termelői minősítés elsősorban azt feltételezi, hogy az érintett létesítmény „2005. január 1‑jén vagy azt követően harmadik felek számára történő értékesítésre szánt villamos energiát termelt”. Másodsorban, ez a minősítés magában foglalja, hogy e létesítményben „az I. mellékletben felsorolt tevékenységek közül kizárólag »tüzelőanyagok égetését« végzik”.

54.

Nyelvtani értelmezése szerint a 2003/87 irányelv 3. cikkének u) pontjában meghatározott második kritérium elvileg teljesül az első kérdésben leírt, olyan létesítményt érintő helyzetben, amely égetési tevékenységén túl kizárólag az ezen irányelv I. mellékletében található felsorolásban nem szereplő tevékenységet végez.

55.

Így, amint arra a német kormány rámutatott, ez az értelmezés összhangban áll azzal, amelyet a Bizottság a „Guidance document n° 1 on the harmonized free allocation methodology for the EU ETS post 2012” címen közzétett dokumentumban (a továbbiakban: a villamosenergia‑termelők azonosítására vonatkozó útmutató) ( 24 ) elfogadott. Ebben azt állítja, hogy az a létesítmény, amely az égetési tevékenység mellett az e mellékletben nem szereplő tevékenységet is végez, megfelel a fent említett kritériumnak. Ez akkor is így van, ha a villamos energiát a létesítmény saját fogyasztása számára, ezen utóbbi tevékenység céljaira termelik. Ez a dokumentum, noha nem bír kötelező erővel, olyan információkkal szolgál, amelyek elősegíthetik a „villamosenergia‑termelő” fogalmának a 2003/87 irányelv és a 2011/278 határozat általános rendszerével összefüggésben történő értelmezését. ( 25 )

56.

Ami az említett irányelv 3. cikkének u) pontjában meghatározott első kritériumot illeti, a „harmadik felek számára történő értékesítésre szánt” kifejezés, amint azt az ExxonMobil megjegyezte, arra enged következtetni, hogy a villamos energiát nem csupán harmadik felek számára kell értékesíteni, hanem azt ilyen értékesítés céljára kell termelni. Ugyanakkor, az e kérdésben elfogadott megközelítéstől függetlenül e rendelkezés szövegében semmi sem utal arra, hogy a harmadik fél számára történő értékesítésnek kell lennie a villamos energia előállításának kizárólagos, vagy legalábbis elsődleges céljának. Ennélfogva e szöveg alapján, amint azt a német kormány és a Bizottság állítja, ez a kritérium akkor teljesül, ha – mint a jelen esetben is –egy létesítmény a saját szükségletei ellátására termel villamos energiát, miközben ezen villamos energia egy részét – még ha az csekély is – ellenérték fejében betáplálják a hálózatba.

57.

Ez az értelmezés a villamosenergia‑termelők azonosítására vonatkozó útmutatóból is következik, amely szerint a 2003/87 irányelv 3. cikkének u) pontja nem ír elő olyan eladási értékhatárt, amely felett egy létesítmény villamosenergia‑termelőnek minősül. E dokumentum értelmében e minősítés nem függ attól a feltételtől sem, hogy a villamos energiát harmadik fél részére történő értékesítés céljából állítják‑e elő. ( 26 )

58.

Hozzáteszem, hogy ez a rendelkezés nem tartalmaz a villamosenergia‑termelés és az így előállított villamos energia értékesítésének folyamatosságára vonatkozó követelményt. E rendelkezés egyértelmű szabályt vezet be, mely szerint a villamosenergia‑termelői minősítés fennáll, amennyiben a létesítmény 2005. január 1‑jét követően bármely időpontban harmadik fél részére történő értékesítés céljára termelt villamos energiát, függetlenül az értékesített és a létesítmény saját szükségleteihez termelt energia mennyisége arányának időbeli ingadozásától.

59.

Következésképpen a 2003/87 irányelv 3. cikke u) pontjának nyelvtani értelmezése szerint az olyan létesítmény, mint amilyen a jelen ügyben szerepel, villamosenergia‑termelőnek minősül. Ugyanakkor a kérdést előterjesztő bíróság azt kérdezi, hogy – amint azt az ExxonMobil állítja – ez az értelmezés nem vezet‑e a villamosenergia‑termelők körének olyan kibővítéséhez, amely meghaladja azokat a létesítményeket, amelyeket a jogalkotó ilyen minőséggel szándékozott felruházni. Az említett értelmezés így túllépne azon, amit az e rendelkezés célkitűzésének megvalósítása megkövetel.

2.

Teleológiai és rendszertani értelmezés

60.

Amint az különösen a 2003/87 irányelv 10a. cikkének (3) bekezdéséből kitűnik, a létesítmény villamosenergia‑termelői minőségének következtében e létesítményre a kibocsátási egységek kizárólag árverés útján történő értékesítésének elve vonatkozik. ( 27 ) A kibocsátási egységek ingyenesen a villamosenergia‑termelők részére ugyanis csak korlátozott körülmények között oszthatók ki, amelyek pontosabb meghatározása az előzetes döntéshozatalra előterjesztett második kérdés tárgyát képezi. ( 28 )

61.

Ezzel összefüggésben az ExxonMobil megalapozottan állítja, hogy a 2009/29 irányelv (19) preambulumbekezdése, amely a 3. cikk u) pontját és a 10a) cikket bevezette a 2003/87 irányelvbe, felfedi, hogy az ingyenes kiosztás ilyen korlátozását azon tendencia észlelésére válaszul vezették be, hogy a „villamosenergia‑ágazat” létesítményei elkezdték a kibocsátási egységek megszerzésének költségeit a villamos energia árában megjeleníteni. E létesítmények ráadásul „alternatív költségekként” az ingyenes kibocsátási egységek gazdasági értékét is belefoglalták ezekbe az árakba, miáltal „váratlan nyereségeket” értek el. ( 29 )

62.

Az ExxonMobil szerint ennek következtében egy létesítmény villamosenergia‑termelői minőségét azon képessége alapján kell értékelni, hogy át tudja‑e hárítani a CO2‑költségeket az ügyfelekre. Márpedig az alapügyben szereplő létesítmény nem rendelkezik ilyen képességgel. A kérdést előterjesztő bíróság ugyanezen gondolatmenetet követve hajlik azon vélekedésre, miszerint a fent említett rendelkezések bevezetésével a jogalkotó szándéka kizárólag a „klasszikus villamosenergia‑ágazathoz” tartozó létesítményekre irányult, ( 30 ) amelyek közé nem tartozott az alapügyben szóban forgó létesítmény.

63.

E vonatkozásban e bíróság hajlik arra, hogy egyetértsen az ExxonMobil álláspontjával, mely szerint a 2003/87 irányelv 3. cikkének u) pontjában meghatározott második kritérium követelménye szerint a létesítmény az égetésen kívül semmilyen tevékenységet sem gyakorolhat, függetlenül attól, hogy az szerepel‑e, vagy sem ezen irányelv I. mellékletében. ( 31 ) A „villamosenergia‑termelő” kifejezés nem foglalja magában azokat a létesítményeket, amelyek az égetési tevékenységen felül e melléklet hatálya alá nem tartozó tevékenységet is végeznek, ami a jelen esetben a kén kinyerése.

64.

Ráadásul a kérdést előterjesztő bíróságnak kétségei vannak azzal kapcsolatban, hogy – amint arra az ExxonMobil hivatkozik – az e rendelkezésben meghatározott első kritérium azt jelenti‑e, hogy az előállított villamos energiának „elsősorban” a harmadik fél számára történő értékesítést kell szolgálnia. A jelen ügyben ez nem valósul meg, mivel a villamos energiát a létesítmény saját szükségletei ellátása érdekében állították elő, a közcélú hálózat minimális mennyiségű villamos energiával történő ellátásának kizárólag műszaki okai voltak.

65.

Az ExxonMobil e tárgyban azt a pontosítást tette, hogy e betáplálás célja a belső és a hálózatból érkező áram feszültségének és frekvenciájának szinkronizálása volt. Ilyen szinkronizálás hiányában az önálló működésről a létesítmény állandó ellátásának biztosításához szükséges hálózati működésre való átállást frekvencia‑ vagy feszültségingadozások kísérhették volna, ami kár bekövetkeztével járhatott volna. Az előzetes döntéshozatalra utaló határozatban ismertetett villamosenergia‑mérleg tanúsítja a harmadik fél részére történő villamosenergia‑értékesítés marginális jellegét.

66.

Véleményem szerint nem alaptalan az az állítás, mely szerint azok a létesítmények, amelyek olyan villamos energia egy részét értékesítették harmadik felek részére, amelyet elsősorban a saját, a 2003/87 irányelv I. mellékletében nem szereplő tevékenységeik szükségleteinek kielégítésére termeltek, nem képesek minden esetben áthárítani e harmadik felekre azon kibocsátási egységek költségeinek jelentős részét, amelynek átadására kötelesek voltak. Úgy látom, hogy ez a lehetőség, legalábbis részben, a harmadik félnek szolgáltatott villamos energiának a létesítményben előállított elektromos áram és hő összmennyiségéhez viszonyított arányától függ. Nem kizárható, hogy e létesítmények közül néhány a harmadik fél részére történő villamosenergia‑értékesítésnek az általa előállított elektromos áram és hő összmennyiségéhez képest marginális jellege miatt nem tudta a tevékenységeihez kapcsolódó CO2‑költségek jelentős részét beépíteni az eladási áraiba, különösen olyan esetben, amikor a harmadik személy számára történő villamosenergia‑szolgáltatásnak műszaki okai voltak. ( 32 )

67.

Az alábbiakban kifejtett okokból azonban ezek a megfontolások nem indokolnak olyan értelmezést, amely eltér a 2003/87 irányelv 3. cikke u) pontjának szövegétől.

68.

Először is, amint arra a Bizottság rámutatott, ezt a rendelkezést a 2003/87 irányelv, és különösen a 10a. cikkében előírt ingyenes kiosztási rendszer általános rendszere és átfogó célja fényében kell értelmezni.

69.

Ezzel kapcsolatban elsősorban megjegyzem, hogy ez a rendszer kivétel a kibocsátási egységek árverés útján történő értékesítésének elve alól, ( 33 ) amelyet a jogalkotó általánosságban a 2003/87 irányelv 1. cikkében meghatározott, és „az üvegházhatású gázok kibocsátásának költséghatékony és gazdaságilag eredményes csökkentésének ösztönzésére” irányuló célkitűzés alapján „a legegyszerűbb és egyben a leghatékonyabbnak tartott rendszernek” ( 34 ) tekintett. Ez a kivétel csak átmeneti intézkedés annak elkerülésére, hogy a vállalkozások a kibocsátási egységek kereskedelmi rendszerének létrehozásáig elveszítsék a versenyképességüket. ( 35 ) Így az eredetileg a 2027‑es évre előirányzott felszámolásuk érdekében az ingyenesen kiosztott kibocsátási egységek mennyisége 2013 óta minden évben csökken. ( 36 ) A kibocsátási egységek ingyenes kiosztásának minden korlátozása, amely e folyamatot kíséri, részt vesz a kibocsátási egységek kizárólag árverés útján történő értékesítésére irányuló rendszernek a jogalkotó által elhatározott fokozatos megvalósításában. Amint azt a Bizottság kifejtette, ez a megfontolás az ingyenes kiosztást korlátozó rendelkezések – köztük ezen irányelv 3. cikkének a „villamosenergia‑termelő” fogalmának meghatározását tartalmazó u) pontja – tág értelmezését támasztja alá.

70.

Másodsorban a villamosenergia‑termelők körének a 2003/87 irányelv 10a. cikke alapján való behatárolása meghatározó jelentőséggel bír azon ingyenes kiosztás kiszámítása szempontjából; amelyből nem csak az e körbe tartozó, hanem más (az egyszerűség kedvéért „ipari létesítményeknek” nevezett) létesítmények is részesülnek. ( 37 ) Amint arra a német kormány rámutatott, ez a behatárolás befolyásolja az egységes, ágazatközi korrekciós tényezőnek a Bizottság általi kiszámítását, amelynek az egyes ipari létesítmények számára történő éves előzetes ingyenes kibocsátásiegység‑kiosztásra való alkalmazása meghatározza az ezen intézmények számára nyújtott végleges éves kiosztást. ( 38 ) Ez a megállapítás megerősíti, hogy szükség van a 2003/87 irányelv 3. cikkének u) pontjában foglalt meghatározásnak megfelelő létesítmény kellő bizonyossággal és kiszámíthatóan történő azonosítását lehetővé tévő egyértelmű szabályokra.

71.

Márpedig, amint azt a Bizottság állította, bizonytalanná teszi e minőség vizsgálatát, ha a villamosenergia‑termelői minőség a villamosenergia‑termelési tevékenységen kívüli mindenfajta tevékenység hiányától, vagy olyan kritériumtól függ, mely szerint a villamosenergia‑termelés „elsődleges céljául” a harmadik fél számára történő értékesítésnek kell szolgálnia. Amint azt a német kormány szintén megjegyezte, az ilyen álláspont különösen akkor kelthet zavart, ha hiányoznak a jogalkotó által az elsődleges cél és a villamosenergia‑termelésre irányuló kiegészítő cél elhatárolását, valamint a „klasszikus villamosenergia ágazathoz” tartozó létesítmények azonosítását lehetővé tévő előzetesen megállapított küszöbértékek. ( 39 )

72.

Másodszor, a 2003/87 irányelv 3. cikke u) pontjának nyelvtani értelmezése nem zárja ki az elsődleges jogi normákkal, és különösen az egyenlő bánásmód általános elvével való összhangot. ( 40 )

73.

A kérdést előterjesztő bíróság és az ExxonMobil e tárgyban előadták, hogy ez az értelmezés egyfelől égetési tevékenységet és az ezen irányelv I. mellékletében felsorolt valamely más tevékenységet végző, másfelől az égetési tevékenység mellett az e mellékletben nem szereplő valamely tevékenységet végző létesítmények eltérő kezeléséhez vezet. Véleményem szerint az ilyen eltérő bánásmód az ExxonMobil állításával ellentétben nem valósít meg hátrányos megkülönböztetést.

74.

Véleményem szerint a létesítmények e két kategóriája főszabály szerint nincs a kibocsátási egységek kereskedelmi rendszerének alkalmazhatóságára vonatkozó elvek értelmében vett objektíven összehasonlítható helyzetben. Amint azt a Bizottság megjegyezte, a második kategóriába tartozó létesítményekre ez a rendszer csak az égetési tevekénységükből származó kibocsátások címén vonatkozik. Ezzel szemben az első kategóriába tartozó létesítmények minden kibocsátása e rendszer hatálya alá tartozik, függetlenül attól, hogy ezek a kibocsátások égetési tevékenységből származnak‑e, vagy sem.

75.

E tekintetben a 2009/29 irányelv előkészítő anyagaiból kitűnik, hogy a „tüzelőanyagok égetése” körébe nem tartozó tevékenységeknek a 2003/87 irányelv I. mellékletébe való felvételének az volt a célja, hogy olyan, úgynevezett „technológiai kibocsátások” kerüljenek ezen irányelv hatálya alá, amelyek nem „égetési” tevékenység eredményei – még ha e fogalmat tágan határozták is meg –, hanem egyes ipari eljárásoké. ( 41 ) Az e mellékletben felsorolt egyedi tevékenységeket a jogalkotó az ezeket kísérő technológiai kibocsátások mennyiségére tekintettel vette fel a listára. ( 42 )

76.

Mindenesetre, még ha feltételezzük is, hogy az alapügyben szereplőhöz hasonló valamely létesítmény helyzete objektíven összehasonlítható az olyan létesítményével, amely égetési tevékenysége mellett a 2003/87 irányelv I. mellékletében található tevékenységet végez, ( 43 ) az ilyen létesítmények közötti eltérő bánásmód akkor is indokoltnak tűnik.

77.

Amint azt a Bíróság már megállapította, ( 44 ) a jogalkotó széles körű mérlegelési jogkörrel rendelkezik az olyan „összetett rendszer” megalkotása vagy átszervezése terén, mint amilyen a kibocsátási egységek kereskedelmi rendszere, amely összetett értékelésen és mérlegelésen alapuló politikai, gazdasági és szociálpolitikai döntéseket foglal magában. Úgy is dönthet, hogy szakaszos megközelítést alkalmaz, és többek között a megszerzett tapasztalat fényében jár el. Ezért, amint az az Arcelor Atlantique és Lorraine és társai ítéletből ( 45 ) kitűnik, ennek a választásnak azonban objektív és a követett célnak megfelelő megfontolásokra kell alapulnia, és nem vezethet az e céloknak ugyancsak megfelelő más intézkedésekből eredő eredményeknél nyilvánvalóan kevésbé megfelelő eredményekhez

78.

A villamosenergia‑termelők részére nyújtott ingyenes kiosztás korlátozása éppen ilyen, az ingyenes kibocsátási egységek kizárólag árverés útján történő értékesítésére irányuló rendszer fokozatos megvalósítását célzó szakaszos megközelítés. Ezzel kapcsolatban a jogalkotó úgy döntött, hogy a villamosenergia‑termelőkre 2013‑tól kezdődően kiterjeszti a kibocsátási egységek kizárólag árverés útján történő értékesítésének elvét, tekintettel arra az objektív megállapításra, hogy az e termelők tevékenységeihez kapcsolódó CO2‑költségek általában megjelennek a villamos energia árában. Egyebekben szükségesnek ítélte, hogy a villamosenergia‑termelők körét egyértelműen meghatározott kritériumok alapján behatárolja, figyelembe véve többek között e behatárolásnak az ingyenes kiosztás rendszerében betöltött strukturális jelentőségét. ( 46 )

79.

Véleményem szerint a 2003/87 irányelv 3. cikke u) pontjának nyelvtani értelmezése alapján nem lehet arra következtetni, hogy a jogalkotó túllépte a mérlegelési jogkörét, amikor e célok megvalósítása érdekében a „villamosenergia‑termelő” fogalmát az e rendelkezésben megállapított kritériumok alapján határozta meg. Ez akkor is igaz, ha bizonyos, e meghatározásnak megfelelő, egyedileg vizsgált létesítmények adott esetben nem tudják áthárítani a tevékenységeikhez kapcsolódó kibocsátási egységek költségeinek jelentős részét az ügyfelekre. ( 47 )

80.

E jogalkotói döntés arányos jellege abból a körülményből is következik, hogy a villamosenergia‑termelői minősítés nem fosztja meg a szóban forgó létesítményeket a kibocsátási egységek minden ingyenes kiosztásától, mivel ezek bizonyos, a fokozott energiahatékonyság ösztönzésére irányuló körülményektől függően választhatóak maradnak. ( 48 )

81.

Egyebekben nem értek egyet az ExxonMobil azon véleményével, hogy a villamos energiát a 2003/87 irányelv I. mellékletében nem szereplő főtevékenységük szükségletei céljára járulékosan villamos energiát termelő létesítmények villamosenergia‑termelői minősítése az e létesítmények és az e célból harmadik felektől villamos energiát vásárló létesítmények közötti megkülönböztetést valósít meg. Ezen érvvel szemben elegendő annyit megállapítani, hogy azok a létesítmények, amelyek saját maguk számára megtermelik az e mellékletben nem szereplő tevékenységükhöz szükséges villamos energiát, kizárólag ezen az alapon nem minősülnek villamosenergia‑termelőnek. Arra is szükség van, hogy ennek a villamos energiának egy részét harmadik fél részére értékesítsék, ami objektív és hátrányos megkülönböztetést nem tartalmazó kritériumot jelent.

82.

Harmadszor, az ExxonMobil állításával ellentétben az alapügyben szereplőhöz hasonló létesítmény villamosenergia‑termelői minősítését nem gyengítheti az az ellentmondás, ami az ilyen minősítés és a földgázkitermelés ágazatának a CO2‑kibocsátásáthelyezés kockázatának jelentős mértékben kitett ágazatoknak vagy alágazatoknak a 2010/2/EU határozat ( 49 ) I. mellékletében szereplő listájára való felvétele között állítólag fennáll. ( 50 ) Az ExxonMobil szerint a létesítmény nem tartozik a villamosenergia‑ágazatba, amelyen belül – tekintettel arra, hogy lehetőség van a kibocsátási egységek költségeinek az ügyfelekre történő áthárítására – nem lépett fel a kibocsátási egységek kereskedelmi rendszere következtében versenytorzulás. Ezzel szemben azt az ágazatot, amelyhez e létesítmény tartozik, vagyis a földgázkitermelés ágazatát ilyen torzulások jellemzik, amelyekhez a CO2‑költségeknek az árakban való megjeleníthetetlensége miatt a CO2‑kibocsátásáthelyezés jelentős kockázata társul.

83.

Véleményem szerint, noha első ránézésre paradoxnak tűnik az, hogy egyazon létesítmény egyidejűleg tartozik egy olyan ágazathoz, amelyet úgy tekintenek, hogy alkalmas a kibocsátási egységek költségeinek a termékei vételárában való megjelenítésére, és egy olyan ágazathoz, amely köztudomásúlag képtelen erre, ez az ellentmondás csak látszólagos. Ugyanis egy ágazat vagy alágazat olyan ágazatok közé történő besorolása, amelyeket jelentős mértékben fenyeget a CO2‑kibocsátásáthelyezés kockázata, azt jelenti, hogy e lehetőség hiányát az ezen ágazatba tartozó létesítmények valamennyi tevékenységének átfogó értékelésével lehet bizonyítani. ( 51 ) Ennek a besorolásnak nem előfeltétele, hogy e létesítmények mindegyike képtelen legyen a tevékenységeihez kapcsolódó kibocsátási egységek költségeinek áthárítására, még akkor sem, ha – legalább részben –harmadik fél számára termelt villamos energiát.

84.

Ezzel kapcsolatban a 2003/87 irányelv 10a. cikkének (1) és (3) bekezdésével összefüggésben értelmezett (12) bekezdéséből kitűnik, hogy egy ágazatnak vagy alágazatnak a 2010/2 határozat mellékletébe való felvétele nem mentesíti a hatálya alá tartozó létesítményeket azon elv alkalmazása alól, mely szerint az említett cikk (1) bekezdése harmadik albekezdésének értelmében (néhány kivételtől eltekintve) villamosenergia‑termelésre vonatkozóan ingyenesen nem osztható ki kibocsátási egység, függetlenül attól, hogy a létesítmények villamosenergia‑termelőnek minősülnek‑e, vagy sem. Az e cikk (3) bekezdése értelmében ezen elvhez kapcsolódó következmények alól az ilyen minőséggel rendelkező létesítményeket sem mentesíti nagyobb mértékben ez a felvétel. ( 52 )

85.

Így, a 2003/87 irányelv 10a. cikke (12) bekezdésének megfelelően az, hogy egy létesítmény a CO2‑kibocsátásáthelyezés kockázatának jelentős mértékben kitett ágazathoz vagy alágazathoz tartozik, az e cikk címén történő kiosztás szempontjából azzal az egyetlen következménnyel jár, hogy a nagyvonalúbb előzetes kiosztást lehetővé tévő „kibocsátásáthelyezés tényezőjét” kell alkalmazni a múltbeli tevékenységre vonatkozó adataira, amelyeket a kibocsátási egységek előzetes ingyenes kiosztásának számításakor figyelembe kell venni. ( 53 ) Az ilyen ágazathoz vagy alágazathoz való tartozáshoz nem szükséges ezen adatok között számításba venni a villamosenergia‑termelésre vonatkozó, az ezen irányelv 10a. cikkének (1) bekezdése alapján kizárandó adatokat. ( 54 ) Ezen ágazathoz vagy alágazathoz való tartozás a villamosenergia‑termelők szempontjából nem jár azzal sem, hogy a múltbeli tevékenységekre vonatkozó adataik között szerepeltetniük kell azokat, amelyek az említett irányelv 10a. cikkének (3) bekezdésében meghatározott mennyiség fölötti hőtermelésükre vonatkoznak. ( 55 )

86.

Negyedszer, a 2003/87 irányelv 3. cikke u) pontjának jogalkotási története megerősíti a nyelvtani értelmezést. A 2009/29 irányelv elfogadásának előkészítő anyagaiból ugyanis kitűnik, hogy a jogalkotó egy olyan megszövegezés mellett foglalt állást, amely az Európai Parlament Ipari, Kutatási és Energiaügyi Bizottsága által a jogalkotási eljárásban javasolt megszorítóbb megfogalmazás ellenére tágkörű hatállyal ruházza fel a „villamosenergia‑termelő” fogalmát. Ez a bizottság módosítást nyújtott be – amelyre a német kormány hivatkozott – annak érdekében, hogy kizárólag azok a létesítmények kaphassanak villamosenergia‑termelői minősítést, amelyek „elsősorban a nyilvános villamosenergia‑hálózatokba szállít[anak]” ( 56 ). Az, hogy az ily módon javasolt módosítás nem valósult meg, véleményem szerint további jele annak, hogy az ExxonMobil által képviselt álláspont ellentétes a jogalkotó szándékával.

87.

A fentieket figyelembe véve azt a következtetést vonom le, hogy a 2003/87 irányelv 3. cikkének u) pontja értelmében vett „villamosenergia‑termelő” fogalom magában foglalja az olyan, a jelen alapügyben szereplőhöz hasonló létesítményt, amelyik 2005. január 1‑je után csekély mértékben értékesítette az elsősorban az ezen irányelv I. mellékletében nem szereplő termék gyártására irányuló tevékenységéhez a tüzelőanyagok égetésére irányuló tevékenysége keretében saját maga által termelt villamos energiát a közcélú hálózat számára.

D.

A „villamosenergia‑termelői” minőségnek a kibocsátási egységek ingyenes kiosztásával kapcsolatos vonatkozásai (második kérdés)

88.

A második kérdést arra az esetre terjesztették a Bíróság elé, ha ez utóbbi a javaslatomnak megfelelően a 2003/87 irányelv 3. cikke u) pontjának olyan értelmezését fogadja el, amely szerint az olyan létesítmény, mint amilyen az alapügyben szerepel, villamosenergia‑termelőnek minősül. A kérdést előterjesztő bíróság azt kérdezi, hogy a 2011/278 határozat 3. cikkének c) pontja értelmében az ilyen létesítmény részesülhet‑e mégis ingyenes kiosztásban az általa előállított, és olyan tevékenységhez felhasznált hőre vonatkozóan, amely nem villamosenergia‑termelésre irányul, és amely nem tartozik a 2003/87 irányelv 10a. cikke (1) bekezdésének harmadik albekezdésében és (4) bekezdésében foglalt, a jelen ügyben nem releváns esetekbe.

89.

E bíróság kétségei annak köszönhetők, hogy a 2011/278 határozat 3. cikkének c) pontja a „hő‑referenciaérték szerinti létesítményrész” minőséget attól a feltételtől teszi függővé, hogy a termelt hőt nem villamos energia előállítására használják, de nem zárja ki általános módon azt, hogy a villamos energiát termelő létesítményen belül jöjjön létre ilyen létesítményrész. Másként kifejezve, noha e rendelkezés megtiltja kibocsátási egységek ingyenes kiosztását villamosenergia‑termeléshez előállított hő vonatkozásában, nem határozza meg, hogy a villamosenergia‑termelők által egyéb célra előállított hő milyen mértékben van kizárva e kiosztásból.

90.

Véleményem szerint a 2003/87 irányelv 10a. cikkének és a 2011/278 határozat 3. cikke c) pontjának nyelvtani, rendszertani és teleológiai értelmezéséből az következik, hogy a második kérdésre nemleges választ kell adni.

91.

E tekintetben egyfelől a 2003/87 irányelv 10a. cikke (1) bekezdésének harmadik albekezdése a hulladékgázokból előállított villamos energia kivételével megtiltja a kibocsátási egységeknek a villamosenergia‑termelésre vonatkozó ingyenes kiosztását. A jelen ügyben az ExxonMobil nem állítja, hogy a létesítmény villamosenergia‑termelése után kibocsátási egységek ingyenes kiosztására volna jogosult.

92.

Ráadásul másfelől ezen irányelv 10a. cikkének (3) bekezdése megállapítja azt a szabályt, amely szerint az e cikk (4) és (8) bekezdésében említett eseteken kívül nem részesülhetnek ingyenes kiosztásban a villamosenergia‑termelők. ( 57 ) Az említett cikk (4) bekezdése a távfűtés és nagy hatásfokú kapcsolt energiatermelés céljából folytatott hőtermelésről vagy hűtési szolgáltatásokról szól. ( 58 )

93.

Amint azt a Bíróság már megállapította, a 2003/87 irányelv 10a. cikkének (4) bekezdése tehát eltér az e cikk (3) bekezdésében meghatározott főszabálytól, amely szerint a villamosenergia‑termelők nem részesülhetnek ingyenes kibocsátási egységekben. ( 59 ) Ennélfogva ez utóbbiak főszabály szerint nem csak a villamosenergia‑termelési tevékenységük vonatkozásában nem jogosultak ingyenes kibocsátási egységekre, hanem adott esetben, az ExxonMobil és a német kormány állításaival ellentétben a hőtermelési tevékenységük alapján sem. Kizárólag az ezen irányelv 10a. cikkének (4) és (8) bekezdésében foglalt esetek indokolhatják a villamosenergia‑termelők által előállított hő vonatkozásában kibocsátási egységek ingyenes kiosztását.

94.

Az ezzel ellentétes értelmezés megfosztaná hatékony érvényesülésétől a 2003/87 irányelv 10a. cikkének (3) bekezdését, mivel már ezen irányelv 10a. cikke (1) bekezdésének harmadik albekezdése kizárja a villamosenergia‑termelés vonatkozásában a kibocsátási egységek ingyenes kiosztását, függetlenül attól, hogy az a létesítmény, amelyik ezt a tevékenységet végzi, villamosenergia‑termelői minőséggel rendelkezik‑e, vagy sem.

95.

Az általam javasolt megközelítés megfelel annak az e cikk (3) bekezdése által kitűzött célnak is, amely a villamosenergia‑termelők esetén a kizárólag árverés útján történő értékesítés elvének a 2013‑as évtől kezdődő megvalósítására irányul. A fentiekben előadottaknak megfelelően, miután azt az elvet fokozatosan a többi létesítményre is ki kell terjeszteni, indokoltnak látom a lehetséges ingyenes kiosztásokat korlátozó rendelkezések tág értelmezését. ( 60 )

96.

Ráadásul emlékeztetek arra, hogy a jogalkotó széles körű mérlegelési jogkörrel rendelkezett a kibocsátási egységek kereskedelmi rendszerének megalkotása terén. ( 61 ) Véleményem szerint nem lépte túl ennek a határait, amikor úgy döntött, hogy az említett elvet kezdetben kizárólag a villamosenergia‑termelőkre alkalmazza, akiket objektív és a kitűzött célok szempontjából megfelelő kritériumok alapján határozott meg. Mérlegelési jogköre keretében a jogalkotó a más hőtermelőkkel fennálló verseny torzulásának elkerülése érdekében ( 62 ) gondoskodott arról, hogy lehetővé tegye a villamosenergia‑termelők számára, hogy az általuk bizonyos, a fokozott energiahatékonyság ösztönzésére irányuló körülmények között előállított hőmennyiség után ingyenes kibocsátási egységeket vehessenek igénybe. ( 63 )

97.

A 2003/87 irányelv 10a. cikke (3) bekezdésének ezen értelmezése nem vonható kétségbe a 2011/278 határozat 3. cikkének c) pontja alapján. Amint azt a Bizottság kifejtette, az e határozat által képviselt végrehajtási intézkedés és az ezen irányelv 10a. cikkében szereplő hatáskör‑átruházó rendelkezések között fennálló jogszabályi hierarchiára ( 64 ) tekintettel az említett határozat 3. cikkének c) pontját lehetőség szerint az említett irányelv 10a. cikkének (3) bekezdésével összhangban kell értelmezni. ( 65 )

98.

Az ilyen összeegyeztethető értelmezés azt feltételezi, hogy a 2011/278 határozat 3. cikkének c) pontja csak akkor teszi lehetővé kibocsátásoknak egy hő‑referenciaérték szerinti létesítményrészhez való hozzárendelését, vagy az ennek megfelelő kibocsátási egységeknek egy villamosenergia‑termelőnek minősített létesítményen belüli ingyenes kiosztását, ha a 2003/87 irányelv 10a. cikkének (3) bekezdése engedélyezi az ilyen kiosztást, vagyis az e cikk (4) és (8) bekezdésében meghatározott esetekben. ( 66 )

99.

Tekintettel az első és második kérdésre általam javasolt válaszokra, szükségtelen a harmadik és negyedik kérdés megválaszolása, amelyeket a kérdést előterjesztő bíróság csak arra az esetre fogalmazott meg, ha a Bíróság által az első és második kérdésre adandó válasz szerint a létesítmény részesülhet ingyenes kibocsátási egységekből az általa termelt hő vonatkozásában.

E.

A meghozandó ítélet joghatásainak időbeli korlátozásáról

100.

Az ExxonMobil azt kéri a Bíróságtól, hogy időben korlátozza ítéletének joghatásait abban az esetben, ha a második kérdésre az általam javasolt választ adja.

101.

Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint az olyan ítélet joghatásainak időbeli korlátozása, amelyben a Bíróság előzetes döntéshozatal címén az uniós jog valamely rendelkezését értelmezi, kivételes intézkedésnek minősül, amelyhez két alapvető feltételnek kell teljesülnie, nevezetesen az érdekeltek jóhiszeműségének és a súlyos zavarok veszélyének. ( 67 ) A Bíróság ezt a megoldást „csak világosan meghatározott körülmények között alkalmazta, abban az esetben, amikor az érvényes és hatályos szabályozás alapján jóhiszeműen létesített jogviszonyok nagy száma miatt súlyos gazdasági következmények felmerülésének kockázata állt fenn, és úgy tűnt, hogy a magánszemélyeket és a nemzeti hatóságokat az [uniós rendelkezések] hatályát illető objektív és jelentős bizonytalanság az [uniós szabályozásnak] meg nem felelő magatartásra indította, és e bizonytalansághoz esetleg maguk a tagállamok vagy a Bizottság magatartása is hozzájárult” ( 68 ).

102.

A jelen ügyben az ExxonMobil nem terjesztett elő semmilyen konkrét bizonyítékot annak alátámasztására, hogy ezek a feltételek teljesültek.

103.

Először is a súlyos gazdasági zavarok veszélyének fennállására vonatkozóan ez utóbbi csak annyit adott elő, hogy a német hatóságok 2013 óta jelentős számú villamosenergia‑termelő létesítménynek osztottak ki ingyenesen kibocsátási egységeket a hőtermelésükre tekintettel. Nem szolgált pontosítással e létesítményekre és azon hátrányos következményekre vonatkozóan, amelyek e létesítményeket érik, ha a 2003/87 irányelv 10a. cikke (3) bekezdésének a fentiekben javasolt értelmezését fogadja el a Bíróság.

104.

Másodszor úgy látom, hogy ez az értelmezés egyértelműen következik e rendelkezés szövegéből, valamint a 2011/278 határozatnak az e rendelkezéssel összhangban értelmezett 3. cikke c) pontjának szövegéből. Egyebekben az ExxonMobil csak a német hatóságok által elfogadott eltérő értelmezésre hivatkozik annak megjelölése nélkül, hogy a Bizottság vagy más tagállamok magatartása mennyiben járult hozzá a 2003/87 irányelv 10a. cikk (3) bekezdésének hatályát illető objektív és jelentős bizonytalansághoz. E körülmények között nem áll fenn ilyen bizonytalanság, amely az uniós joggal ellentétes magatartások jóhiszemű megvalósítására ösztönzött volna.

105.

Következésképpen a meghozandó ítélet joghatásainak időbeli korlátozására irányuló kérelem elutasítását javaslom.

V.

Végkövetkeztetés

106.

Az előző megállapításokat figyelembe véve azt javasolom a Bíróságnak, hogy a Verwaltungsgericht Berlin (berlini közigazgatási bíróság, Németország) által előzetes döntéshozatalra előterjesztett első és második kérdésre a következő választ adja: