Ideiglenes változat
JEAN RICHARD DE LA TOUR
FŐTANÁCSNOK INDÍTVÁNYA
Az ismertetés napja: 2026. június 25.(1)
C‑172/25. sz. ügy
CP,
Personal Sea Management SRL
kontra
Sulina Logistics SRL
(a Curtea de Apel Constanţa [konstancai ítélőtábla, Románia] által benyújtott előzetes döntéshozatal iránti kérelem)
„ Előzetes döntéshozatal – Szociálpolitika – Munkaerő‑kölcsönzés – 2008/104/EK irányelv – Az 5. cikk (1) bekezdése – Az egyenlő bánásmód elve – Alapvető munka‑ és foglalkoztatási feltételek – Elbocsátásról szóló határozat – A kölcsönvevő vállalkozás által közvetlenül felvett munkavállaló és a munkaerő‑kölcsönző által rendelkezésre bocsátott munkavállaló közötti eltérő bánásmód ”
I. Bevezetés
1. A jelen előzetes döntéshozatal iránti kérelem, amelyet a Curtea de Apel Constanţa (konstancai ítélőtábla, Románia) terjesztett elő, a munkaerő‑kölcsönzés keretében történő munkavégzésről szóló, 2008. november 19‑i 2008/104/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv(2) 2. cikkével, valamint 3. cikke (1) bekezdésének f) pontjával összefüggésben értelmezett 5. cikke (1) bekezdésének első albekezdésében előírt egyenlő bánásmód elvének értelmezésére vonatkozik.
2. E kérelmet CP kölcsönzött munkavállaló és a Personal Sea Management SRL, munkaerő‑kölcsönző között az e vállalkozás általi elbocsátásának jogszerűsége tárgyában folyamatban lévő jogvita keretében terjesztették elő. CP elbocsátásának indokaként az szerepel, hogy a munkavállalónak a Sulina Logistics SRL‑nél mint kölcsönvevő vállalkozásnál teljesített kikölcsönzése annak határideje előtt befejeződött.
3. A kérdést előterjesztő bíróság azt kéri a Bíróságtól, hogy pontosítsa a kölcsönzött munkavállalók és a kölcsönvevő vállalkozás által közvetlenül felvett munkavállalók közötti egyenlő bánásmód elvének terjedelmét. Különösen azt kívánja tisztázni, hogy alkalmazandó‑e ez az elv az elbocsátás feltételeire.
4. E kérdés megválaszolása érdekében figyelembe kell venni, hogy a munkaerő‑kölcsönzés keretében történő munkavégzés a munkajog összetett és speciális intézménye.(3) Ezt a munkavégzési formát a kölcsönzött munkavállaló, a munkaerő‑kölcsönző és a kölcsönvevő vállalkozás közötti háromoldalú kapcsolat jellemzi. E sajátosság nagyrészt meghatározza azt a választ, amelyet véleményem szerint a kérdést előterjesztő bíróságnak kell adni, vagyis hogy az elbocsátási feltételek nem tartoznak a 2008/104 irányelv 2. cikkével és 3. cikke (1) bekezdésének f) pontjával összefüggésben értelmezett 5. cikke (1) bekezdésének első albekezdésében előírt egyenlő bánásmód elvének hatálya alá.
II. Jogi háttér
A. A 2008/104 irányelv
5. A 2008/104 irányelv „Hatály” című 1. cikkének (1) bekezdése a következőképpen rendelkezik:
„Ez az irányelv a munkaerő‑kölcsönzőkkel kötött munkaszerződéssel rendelkező vagy ott munkaviszonyban álló munkavállalókra vonatkozik, akiket a kölcsönvevő vállalkozásoknál való ideiglenes, az adott vállalkozás felügyelete és irányítása melletti munkavégzésre kölcsönöznek ki.”
6. Ezen irányelv „Cél” című 2. cikke kimondja:
„Ezen irányelv célja a kölcsönzött munkavállalók védelmének biztosítása és a munkaerő‑kölcsönzés keretében történő munkavégzés minőségének javítása, az 5. cikkben meghatározott egyenlő bánásmód alapelvének a kölcsönzött munkavállalókra való alkalmazása és a munkaerő‑kölcsönzők munkáltatóként való elismerése révén, figyelembe véve, hogy meg kell teremteni a munkaerő‑kölcsönzés keretében történő munkavégzés igénybevételét szabályozó megfelelő kereteket a munkahelyteremtéshez és a rugalmas munkavégzési formák kialakításához való eredményes hozzájárulás érdekében.”
7. Az említett irányelv „Fogalommeghatározások” című 3. cikke (1) bekezdésének f) pontja a következőképpen rendelkezik:
„Ezen irányelv alkalmazásában az alábbi fogalommeghatározások alkalmazandók:
[…]
f) »alapvető munka‑ és foglalkoztatási feltételek«: törvényben, rendeletben, közigazgatási rendelkezésekben, kollektív szerződésekben és/vagy a kölcsönvevő vállalkozásnál hatályban lévő egyéb kötelező erejű általános rendelkezésekben megállapított munka‑ és foglalkoztatási feltételek a következők vonatkozásában:
i. a munkaidő hossza, túlmunka, szünetek, pihenőidő, éjszakai munka, szabadságok és munkaszüneti napok;
ii. fizetés.”
8. Ugyanezen irányelvnek „Az egyenlő bánásmód alapelve” című 5. cikke (1) bekezdésének első albekezdése a következőket írja elő:
„A kölcsönzött munkavállalókra vonatkozó alapvető munka‑ és foglalkoztatási feltételeknek – a kölcsönvevő vállalkozásnál töltött kikölcsönzés időtartamára – legalább olyan szintűnek kell lenniük, mintha az adott állás betöltésére közvetlenül a kölcsönvevő vállalkozás vette volna fel őket.”
B. A román jog
9. A 2003. január 24‑i Legea nr. 53/2003 privind Codul muncii (a munka törvénykönyvéről szóló 53/2003. sz. törvény)(4) 62. cikkének (3) bekezdése(5) kimondja:
„Az [elbocsátásról szóló] határozatot írásban kell meghozni, és azt – az abszolút semmisség terhe mellett – tényszerűen és jogilag meg kell indokolni, valamint annak tartalmaznia kell a határozat megtámadására nyitva álló határidőre és az azon bíróságra vonatkozó tájékoztatást, amelyhez a kereset benyújtható.”
10. A munka törvénykönyve 65. cikke kimondja:
„(1) A munkavállaló személyével össze nem függő okból történő elbocsátásnak minősül az egyéni munkaszerződésnek a munkavállaló által betöltött álláshelynek a munkavállaló személyével össze nem függő egy vagy több okból történő megszüntetése által előidézett megszűnése.
(2) Az álláshely megszűnésének ténylegesnek kell lennie, valamint valós és súlyos okának kell fennállnia.”
11. E törvénykönyv 76. cikkének szövege a következő:
„Az elbocsátásra vonatkozó határozatot írásban kell közölni a munkavállalóval, és annak tartalmaznia kell:
a) az elbocsátás indokait;
b) a felmondási idő hosszát;
c) a 69. cikk (2) bekezdésének d) pontja szerinti rangsor megállapításának kritériumait, kizárólag csoportos létszámcsökkentés esetén;
d) a munkáltatónál rendelkezésre álló összes álláshely felsorolását és azt a határidőt, amelyen belül a munkavállalónak a 64. cikk feltételei szerint az üres álláshely betöltéséről döntenie kell.”
12. Az említett törvénykönyv 95. cikkének (4) bekezdése előírja:
„A munkaerő kölcsönzésre irányuló munkaszerződés megszűnik azon kikölcsönzés végén, amelyre azt kötötték, vagy ha a kölcsönvevő a kikölcsönzés vége előtt lemond a szolgáltatásairól a kikölcsönzésre vonatkozó szerződés feltételei szerint.”
13. E törvénykönyv 100. cikke a következőképpen rendelkezik:
„Az a munkaerő‑kölcsönző, amely a munkaerő‑kölcsönzésre irányuló szerződésben meghatározott időtartam lejárta előtt nem fegyelmi okból elbocsátja a kölcsönzött munkavállalót, köteles betartani az egyéni munkaszerződésnek a munkavállaló személyével össze nem függő okból történő megszüntetésére vonatkozó jogszabályi rendelkezéseket.”
III. Az alapeljárás tényállása és az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdés
14. 2023. június 27‑én CP és a Personal Sea Management mint munkaerő‑kölcsönző vállalkozás munkaerő‑kölcsönzés keretében történő munkavégzésre irányuló szerződést kötött. E szerződés értelmében CP‑nek a munkáltató utasítására munkaerő‑kölcsönzés keretében történő munkavégzési tevékenységet kellett végeznie a Sulina Logisticsnál, a két társaság által 2023. május 30‑án kötött szerződés teljesítése keretében.
15. 2023. szeptember 28‑án a Sulina Logistics tájékoztatta a Personal Sea Managementet arról a döntéséről, hogy megszünteti CP kikölcsönzését. Ugyanezen a napon a Sulina Logistics tájékoztatta CP‑t szervezeti felépítésének átszervezéséről, valamint a CP által betöltött részlegvezető/vezető mérnök munkakör megszüntetéséről, és felajánlotta számára a gépészi munkakörbe való áthelyezést.
16. 2023. szeptember 29‑én a Personal Sea Management arról tájékoztatta CP‑t, hogy a Sulina Logistics CP kikölcsönzésének megszüntetésére vonatkozó döntésére tekintettel munkaerő kölcsönzésre irányuló szerződése a munka törvénykönyve 95. cikke (4) bekezdésének megfelelően 2023. október 28‑án megszűnik.
17. Erre tekintettel CP az elbocsátása jogszerűségének vitatása érdekében a Tribunalul Constanțához (Konstanca megyei törvényszék, Románia) fordult. Egyrészt arra hivatkozott, hogy a munka törvénykönyve 65. cikkének (2) bekezdése szempontjából a munkaviszony megszüntetése nem felel meg a törvényben előírt feltételeknek, azaz arra nem valós és súlyos okból került sor. Másrészt az elbocsátásra határozat nem felel meg az alaki feltételeknek, ami magának a határozatnak az abszolút semmisségét vonja maga után, valamint a munka törvénykönyve 76. cikkének rendelkezéseit sem tartották be.
18. 2024. június 10‑i ítéletével a Tribunalul Constanța (Konstanca megyei törvényszék) elutasította a keresetet. E bíróság úgy ítélte meg, hogy a munka törvénykönyvének 100. cikkére tekintettel a kölcsönvevő vállalkozás által a kölcsönzött munkavállaló szolgáltatásairól való lemondás elegendő indoknak minősül az e munkavállaló és a munkaerő‑kölcsönző közötti jogviszonyban a munkavállaló elbocsátására, mivel a kölcsönvevő vállalkozás szolgáltatásról való lemondása a munkaviszony megszüntetésének valós és súlyos okát képezi. Az elsőfokú bíróság emellett úgy ítélte meg, hogy a törvény nem ír elő semmilyen feltételt az ilyen lemondás tekintetében, amely a kölcsönvevő átszervezéséből vagy abból a tényből adódhat, hogy az utóbbi már nem kíván bizonyos tevékenységeket a munkaerő‑kölcsönző által rendelkezésre bocsátott kölcsönzött munkavállaló révén elvégezni.
19. CP ezen ítélettel szemben fellebbezést nyújtott be a Curtea de Apel Constanţához (konstancai ítélőtábla).
20. E bíróság megjegyzi, hogy a Bíróság az 1999/70/EK irányelv(6) mellékletében szereplő, a határozott ideig tartó munkaviszonyról 1999. március 18‑án kötött keretmegállapodást illetően már kimondta, hogy a „foglalkoztatási feltételek” kifejezés azokat a jogokat és kötelezettségeket jelöli, amelyek az adott munkaviszonyt meghatározzák, beleértve azokat a feltételeket is, amelyek mellett valamely személy munkát végez, valamint az e munkaviszony megszűnésére vonatkozó feltételeket is.(7) Az említett bíróság szerint ez az ítélkezési gyakorlat a 2008/104 irányelvre is alkalmazandó, amely azonos módon szabályozza az egyenlő bánásmód elvét. E bíróságnak kétségei vannak azzal kapcsolatban, hogy az előtte folyamatban lévő jogvita keretében tiszteletben tartották‑e ezt az elvet.
21. E tekintetben a kérdést előterjesztő bíróság abból a megállapításból indul ki, amely szerint ha a kölcsönvevő vállalkozás maga alkalmazta volna CP‑t, a munka törvénykönyve 65. és 76. cikkének megfelelően köteles lett volna az elbocsátást valós és súlyos indokkal alátámasztani, és a munkakör megszüntetésének tényleges jellegét bizonyítani. Ráadásul abszolút semmisség terhe mellett kötelező, hogy az összes ilyen elemet feltüntessék az elbocsátásról szóló határozatban.
22. Ezzel szemben, amint arra e bíróság rámutat, ha a kölcsönvevő vállalkozás ugyanazt, a munkaerő‑kölcsönző vállalkozás által alkalmazott munkavállalót veszi igénybe, a kölcsönvevő vállalkozás indokolás nélkül és az elállásra vonatkozó bármely alaki feltétel betartása nélkül lemondhat az e munkavállaló által nyújtott szolgáltatásokról. E kölcsönvevő vállalkozás tehát nem tartozik a munka törvénykönyvének 65. és 76. cikkében foglalt követelmények hatálya alá, mivel e törvénykönyv 95. cikkének (4) bekezdése nem tartalmaz semmilyen tartalmi vagy alaki feltételt e lemondásra vonatkozóan.
23. Az említett bíróság kifejti, hogy még ha a munkaerő‑kölcsönző vállalkozás a munka törvénykönyve 100. cikkében előírt kötelezettség hatálya alá is tartozik, a kölcsönvevő vállalkozás által, akár mérlegelési jogkörben meghozott lemondás a munkaerő‑kölcsönző és a kölcsönzött munkavállaló közötti munkaviszony megszűnésének okát képezi e törvénykönyv 95. cikkének (4) bekezdése alapján.
24. A kérdést előterjesztő bíróság szerint ebből az következik, hogy e rendelkezés értelmében a munkaerő‑kölcsönző által alkalmazott munkavállaló nem részesül ugyanolyan védelemben a jogellenes elbocsátással szemben, mint amelyben akkor részesülne, ha őt a kölcsönvevő vállalkozás maga vette volna fel.
25. E bíróság rámutat arra, hogy a 2008/104 irányelv 2. cikkében foglaltakkal ellentétben a kölcsönvevő vállalkozás ily módon kivonhatja magát a nemzeti jogszabályokban a munkavállalók elbocsátására vonatkozóan előírt kötelezettségek alól, ami bizonytalan helyzetet idéz elő a munkavállalók számára, megsértve ezzel az egyenlő bánásmód elvét.
26. E körülmények között a Curtea de Apel Constanţa (konstancai ítélőtábla, Románia) úgy határozott, hogy az eljárást felfüggeszti, és előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdést terjeszti a Bíróság elé:
„Úgy kell‑e értelmezni a [2008/104] irányelv »egyenlő bánásmód elvére« vonatkozó 5. cikkének (1) bekezdését az említett irányelv 2. cikkével összefüggésben, hogy azzal ellentétes az olyan nemzeti szabályozás, amely a munkaerő‑kölcsönző által alkalmazott munkavállaló egyéni munkaszerződésének megszüntetési okaként a [kölcsönvevőnek] a munkavállaló szolgáltatásairól való lemondását írja elő egy olyan helyzetben, amikor e lemondást semmilyen módon nem kell megindokolni, és az semmilyen formai feltételhez nincs kötve, és amikor a munkaerő‑kölcsönző számára e lemondás önmagában elegendő elbocsátási okot jelent, míg ha a [kölcsönvevő] maga alkalmazta volna e munkavállalót, e [kölcsönvevőre] az elbocsátás indokolásának és az elbocsátás formai feltételeinek jogszabályi követelményei vonatkoztak volna?”
27. A román és a holland kormány, valamint az Európai Bizottság terjesztett elő írásbeli észrevételeket. 2026. május 6‑án tárgyalást tartottak a dán, a német és a holland kormány, valamint a Bizottság részvételével.
IV. Elemzés
28. Kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra keresi a választ, hogy a 2008/104 irányelv 5. cikke (1) bekezdésének első albekezdését ezen irányelv 2. cikkével és 3. cikke (1) bekezdésének f) pontjával összefüggésben úgy kell‑e értelmezni, hogy azzal ellentétes az olyan tagállami szabályozás, amelynek értelmében a munkaerő‑kölcsönző vállalkozás felmondhatja a kölcsönzött munkavállalóval kötött munkaszerződését azzal az indokkal, hogy az a kölcsönvevő vállalkozás, amelynél e munkavállalót foglalkoztatták, idő előtt megszüntette a kikölcsönzését, jóllehet e vállalkozás nem tartotta tiszteletben az elbocsátásra vonatkozó azon jogszabályi feltételeket, amelyek az általa közvetlenül felvett munkavállaló szerződésének megszüntetése esetén alkalmazandóak lettek volna.
29. E kérdést egy olyan jogvita keretében terjesztették elő, amelyben CP a munkaerő‑kölcsönző vállalkozás, a Personal Sea Management általi elbocsátásának jogszerűségét vitatja, amely elbocsátás azon alapul, hogy a kölcsönvevő vállalkozás, a Sulina Logistics a kikölcsönzésének lejárta előtt lemondott a CP által nyújtott szolgáltatásokról. A munka törvénykönyve 95. cikkének (4) bekezdése ugyanis lehetővé teszi a munkaerő‑kölcsönző vállalkozás számára, hogy felmondja a munkaerő‑kölcsönzés keretében történő munkavégzésre irányuló szerződést, ha a kölcsönvevő vállalkozás lemond a kölcsönzött munkavállaló által nyújtott szolgáltatásról. A kérdést előterjesztő bíróság számára kérdéses, hogy e vállalkozásnak a 2008/104 irányelv 5. cikke (1) bekezdésének első albekezdésében kimondott egyenlő bánásmód elve alapján nem kellett volna‑e tiszteletben tartania az elbocsátásra vonatkozó nemzeti szabályokat e kikölcsönzés megszüntetésekor, ahogy arra köteles lett volna, ha általa közvetlenül felvett munkavállaló munkaviszonyát szüntette volna meg. Az e kérdésre adott igenlő válasz megkérdőjelezheti CP elbocsátásának indokát, mivel ezt az indokot az e rendelkezéssel ellentétes nemzeti szabályozás írja elő.
30. A kérdést előterjesztő bíróságnak adandó válasz érdekében meg kell határozni, hogy a 2008/104 irányelv 3. cikke (1) bekezdésének f) pontjával összefüggésben értelmezett 5. cikke (1) bekezdésének első albekezdése értelmében vett „alapvető munka‑ és foglalkoztatási feltételek” magukban foglalják‑e a kölcsönzött munkavállalók elbocsátására vonatkozó szabályokat.
A. A 2008/104 irányelv 3. cikke (1) bekezdésének f) pontjával összefüggésben értelmezett 5. cikke (1) bekezdése első albekezdése szövegének meghatározó jellege
31. E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy az állandó ítélkezési gyakorlat szerint valamely uniós jogi rendelkezés értelmezéséhez nemcsak annak kifejezéseit, hanem szövegkörnyezetét, és azon szabályozásnak a célkitűzéseit is figyelembe kell venni, amelynek részét képezi.(8)
32. Az értelmezendő rendelkezés szövege képezi tehát az ilyen értelmezés megkerülhetetlen kiindulópontját. Márpedig az állandó ítélkezési gyakorlat szerint valamely uniós jogi rendelkezés értelmezése nem akadályozhatja meg e rendelkezés egyértelmű és pontos szövegének hatékony érvényesülését. Így, mivel az uniós jog valamely rendelkezésének értelme magából a rendelkezés szövegéből egyértelműen kitűnik, a Bíróság nem térhet el ettől az értelmezéstől(9) anélkül, hogy ne sértené a jogbiztonság elvét.(10)
33. Döntő jelentőséget kell tehát tulajdonítani az uniós jogalkotó által választott kifejezéseknek.
34. A 2008/104 irányelv 5. cikke (1) bekezdésének első albekezdése szerint a kölcsönzött munkavállalókra vonatkozó alapvető munka‑ és foglalkoztatási feltételeknek – a kölcsönvevő vállalkozásnál töltött kikölcsönzés időtartamára – legalább olyan szintűnek kell lenniük, mintha az adott állás betöltésére közvetlenül a kölcsönvevő vállalkozás vette volna fel őket.
35. Az uniós jogalkotó ily módon kinyilvánította azon szándékát, hogy az egyenlő bánásmód elvének megfelelően biztosítsa, hogy a kölcsönzött munkavállalók főszabály szerint ne kerüljenek kedvezőtlenebb helyzetbe, mint a kölcsönvevő vállalkozás hasonló helyzetben lévő munkavállalói.(11)
36. Az egyenlő bánásmód elvének tárgyi és időbeli hatályát az uniós jogalkotó pontosan meghatározza.
37. Először is, ami a tárgyi hatályt illeti, megjegyzem, hogy ez az elv alkalmazandó az alapvető munka‑ és foglalkoztatási feltételekre. E melléknév használata már eleve arra enged következtetni, hogy az említett elv nem vonatkozik az összes munka‑ és foglalkoztatási feltételre.
38. Az „alapvető munka‑ és foglalkoztatási feltételek” fogalmát a 2008/104 irányelv 3. cikke (1) bekezdésének f) pontja határozza meg, és az a munkaidő hosszára, a túlmunkára, a szünetekre, a pihenőidőre, az éjszakai munkára, a szabadságokra, a munkaszüneti napokra és a fizetésre vonatkozik.(12)
39. Amint azt a Bíróság már megállapította, ez az irányelv a kölcsönzött munkavállalókra vonatkozó „alapvető munka‑ és foglalkoztatási feltételek” egyenlőségének megkövetelésére szorítkozik, amely fogalmat az említett irányelv 3. cikke (1) bekezdésének f) pontja úgy határozza meg, mint amely lényegében a kölcsönvevő vállalkozásnál a hatályos, a munkaidőre és a díjazásra vonatkozó általános és kötelező erejű rendelkezésekben megállapított feltételekre vonatkozik.(13)
40. Az uniós jogalkotó így kifejezetten megjelölte azokat az alapvető munka‑ és foglalkoztatási feltételeket alkotó elemeket, amelyekre az egyenlő bánásmód elve alkalmazandó.
41. Ezen elemek felsorolása kimerítő jellegű, amint azt az olyan példálózó jellegű utalás hiánya is mutatja, mint a „különösen”. Márpedig a 2008/104 irányelv 3. cikke (1) bekezdése f) pontjának szövegéből egyértelműen kitűnik, hogy az elbocsátás nem szerepel az e rendelkezés értelmében vett „alapvető munka‑ és foglalkoztatási feltételek” között szereplő elemeket kimerítő jelleggel megnevező felsorolásában. Véleményem szerint el kell utasítani a Bizottság által a tárgyaláson előadott azon álláspontot, amely szerint mivel e felsorolás előtt nem szerepel olyan megjelölés, hogy „kizárólag”, abból az uniós jogalkotó azon hallgatólagos szándéka lenne levezethető, hogy nem kimerítő listát kívánt volna előírni.
42. Véleményem szerint az olyan értelmezés, amely az elbocsátást a 2008/104 irányelv 5. cikke (1) bekezdésének első albekezdése értelmében vett „alapvető munka‑ és foglalkoztatási feltételek” közé sorolja, ennélfogva figyelmen kívül hagyná e fogalomnak az ezen irányelv 3. cikke (1) bekezdésének f) pontjában szereplő kifejezett definícióját.(14) Azt is pontosítom, hogy az e rendelkezés értelmében vett „munkaidő hossza” nem terjeszthető ki oly módon, hogy az magában foglalja az elbocsátási feltételeket is.
43. E tekintetben megállapítom, hogy amikor az uniós jogalkotó más uniós jogi aktusokban az elbocsátás feltételeit az egyenlő bánásmód elvének hatálya alá tartozó munka‑ és foglalkoztatási feltételek között kívánta megemlíteni, ezt kifejezetten megtette. Ez a helyzet például a harmadik országbeli állampolgárok idénymunkásként való munkavállalás céljából való belépésének és tartózkodásának feltételeiről szóló 2014/36 európai parlamenti és tanácsi irányelv(15) keretében. Ezen irányelvnek az „Egyenlő bánásmódhoz való jog” című 23. cikke (1) bekezdésének a) pontja ugyanis úgy rendelkezik, hogy „[a]z idénymunkást a fogadó tagállam állampolgáraival egyenlő bánásmód illeti meg legalább a következők vonatkozásában […] a munkavállalás feltételei, beleértve a munkavállaló minimális életkorát, továbbá a munkakörülmények, köztük a fizetés, a munkaviszony megszüntetése, a munkaidő, a szabadság és a szabadnapok, valamint a munkahelyi egészségügyi és biztonsági követelmények”.(16)
44. Másodszor, ami a 2008/104 irányelv 5. cikke (1) bekezdésének első albekezdésében előírt egyenlő bánásmód elvének időbeli hatályát illeti, e rendelkezés szövege jelzi, hogy ezen elv célja, hogy a kölcsönzött munkavállalók a kölcsönvevő vállalkozásnál való kikölcsönzésük időtartama alatt részesülhessenek ezen elv védelmében.
45. Ezen irányelv 3. cikke (1) bekezdésének e) pontja a „kikölcsönzés” fogalmát úgy határozza meg, mint „az az időszak, amelyre a kölcsönzött munkavállalót a kölcsönvevő vállalkozáshoz helyezik ki az adott vállalkozás felügyelete és irányítása melletti ideiglenes munkavégzés céljából”.
46. A 2008/104 irányelv 3. cikke (1) bekezdésének f) pontjában az e rendelkezés értelmében vett „alapvető munka‑ és foglalkoztatási feltételek” részeként felsorolt elemek mindegyike a feladat ellátására, nem pedig annak megszűnésére vonatkozik. Logikusan az ezen irányelv 5. cikke (1) bekezdésének első albekezdésében előírt egyenlő bánásmód elve csak azokra az alapvető munka‑ és foglalkoztatási feltételekre alkalmazandó, amelyek a kölcsönvevő vállalkozásnál töltött kikölcsönzés időtartama alatt relevánsak. Ebből következik, hogy ezen elv időbeli hatálya nem terjed ki a kölcsönzött munkavállaló által a kölcsönvevő vállalkozásnál teljesített kikölcsönzés megszűnésére.
47. E rendelkezés szó szerinti értelmezését megerősíti az a szövegkörnyezet, amelybe e rendelkezés illeszkedik.
B. A 2008/104 irányelv 5. cikke (1) bekezdése első albekezdésének szövegkörnyezete által megerősített szó szerinti értelmezés
48. E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy a 2008/104 irányelvet az UNICE, a CEEP és az ESZSZ által a részmunkaidős foglalkoztatásról kötött keretmegállapodásról szóló, 1997. december 15–i 97/81/EK tanácsi irányelv(17) és az 1999/70 irányelv által létrehozott szabályozási keret kiegészítése érdekében fogadták el az EK 137. cikk (1) és (2) bekezdése alapján, amely felhatalmazza az intézményeket arra, hogy irányelvek útján, többek között a munkafeltételekre vonatkozóan, fokozatosan alkalmazandó minimumkövetelményeket fogadjanak el.(18)
49. E célból, a 2008/104 irányelv csak minimumkövetelmények bevezetését írja elő, amint az irányelv 9. cikkének (2) bekezdéséből következik.(19) Ez többek között abban nyilvánul meg, hogy – amint azt ezen irányelv 3. cikkének (2) bekezdése kimondja – az irányelvet „a fizetés, a munkaszerződés, a munkaviszony, illetve a munkavállaló meghatározása tekintetében a nemzeti jog sérelme nélkül kell alkalmazni”.
50. A Bíróságnak már volt alkalma pontosítani, hogy a kölcsönzött munkavállalók rendelkezésre bocsátása a munkajog összetett és speciális intézménye, amely magában foglal egy kettős, egyrészt a munkaerő‑kölcsönző vállalkozás és a kölcsönzött munkavállaló, másrészt ez utóbbi és a kölcsönvevő vállalkozás között létrejött munkaviszonyt, továbbá egy munkaerő‑kölcsönzésre irányuló jogviszonyt a munkaerő‑kölcsönző vállalkozás és a kölcsönvevő vállalkozás között.(20)
51. A Bíróság szerint e munkaviszony sajátossága abban rejlik, hogy a kölcsönzött munkavállaló rendelkezésre bocsátása keretében a munkaerő‑kölcsönző vállalkozás megőrzi e munkavállalóval fennálló munkaviszonyát, azonban a főszabály szerint valamennyi munkáltatót megillető ellenőrzést és az irányítást a kölcsönvevő vállalkozásra ruházza át, és így új alárendeltségi viszonyt hoz létre a kölcsönzött munkavállaló és a kölcsönvevő vállalkozás között, mivel az említett munkavállaló a munkaerő‑kölcsönző vállalkozás által ez utóbbi vállalkozás javára szerződés alapján teljesítendő szolgáltatást nyújt, és e célból annak irányítása és ellenőrzése alatt áll.(21)
52. Ez a háromoldalú viszony ad magyarázatot arra, hogy az alapvető munka‑ és foglalkoztatási feltételek nem terjednek ki az elbocsátás feltételeire. A munkaerő‑kölcsönző ugyanis a kölcsönzött munkavállaló munkáltatója marad a kölcsönvevő vállalkozásnál történő kikölcsönzés során. Az elbocsátásra vonatkozó nemzeti szabályozás betartását tehát a munkaerő‑kölcsönző vállalkozásoknál kell ellenőrizni.
53. Ezzel szemben, ha a kölcsönvevő vállalkozás úgy dönt, hogy megszünteti a kölcsönzött munkavállaló kikölcsönzését, ez nem jelent egyet ez utóbbi elbocsátásával. Amennyiben ugyanazon nemzeti szabályok betartását írnák elő a kölcsönvevő vállalkozás részére az elbocsátásra vonatkozóan, mint amelyek akkor vonatkoznának a kölcsönzött munkavállalóra, ha őt közvetlenül e vállalkozás vette volna fel, az figyelmen kívül hagyná az ideiglenes foglalkoztatás területén a munkaerő‑kölcsönző vállalkozás, a kölcsönvevő vállalkozás és a kölcsönzött munkavállaló közötti különleges kapcsolatot.
54. E tekintetben hangsúlyozni kell, hogy az elbocsátásra vonatkozó nemzeti szabályokra tekintettel a kölcsönvevő vállalkozás rendelkezésére bocsátott kölcsönzött munkavállaló és az e vállalkozás által közvetlenül felvett munkavállaló nincs egymással összehasonlítható helyzetben. Azon időszak alatt ugyanis, amikor a kölcsönzött munkavállalót a kölcsönvevő vállalkozás rendelkezésére bocsátják, továbbra is a munkaerő‑kölcsönzővel áll munkaviszonyban. Ebből következik, hogy ez utóbbi vállalkozásnak, nem pedig a kölcsönvevő vállalkozásnak kell tiszteletben tartania az elbocsátásra vonatkozó szabályokat, amikor úgy dönt, hogy megszünteti a kölcsönzött munkavállalóval kötött munkaszerződését.
55. Konkrétan, a 2008/104 irányelv nem kötelezi a kölcsönvevő vállalkozást arra, hogy indokolja a kölcsönzött munkavállaló kikölcsönzésének megszüntetését. Megjegyzem, hogy a Bíróság ezen irányelv 5. cikke (5) bekezdése első mondatának értelmezése során(22) úgy ítélte meg, hogy e rendelkezés nem kötelezi a tagállamokat arra, hogy a határozott idejű munkavégzés e formájának alkalmazását az igénybevétel technikai, termelési, szervezeti vagy helyettesítéssel összefüggő okainak megjelölésétől tegyék függővé. Ezenkívül sem az említett rendelkezés, sem az említett irányelv más rendelkezése nem ír elő olyan különös intézkedést, amelyet a tagállamoknak e célból el kellene fogadniuk.(23)
56. Mivel a 2008/104 irányelv nem kötelezi a kölcsönvevő vállalkozást arra, hogy megjelölje azokat az okokat, amelyek miatt munkaerő‑kölcsönzés keretében történő munkavégzést vesz igénybe, ilyen kötelezettség akkor sem írható elő, ha úgy dönt, hogy megszünteti a kölcsönzött munkavállaló kikölcsönzését.
57. E tényezőkből az következik, hogy a kölcsönvevő vállalkozásnak a kikölcsönzés megszüntetésére irányuló döntését nem lehet az elbocsátásra vonatkozó döntéssel egyenértékűnek tekinteni annak megállapításával, hogy e döntések joghatásai egyenértékűek. Az egyenlő bánásmód elvére tehát nem lehet hivatkozni az olyan szabályozás jogellenességének alátámasztása érdekében, amely az első döntés tekintetében nem rendelkezik ugyanazon indokolási kötelezettségekről, mint amelyeket a törvény a második döntés tekintetében előír.
58. Érdemes kiemelni azon szövegkörnyezet egy másik elemét, amelybe a 2008/104 irányelv 5. cikke (1) bekezdésének első albekezdése illeszkedik. Meg kell ugyanis állapítani, hogy ezen irányelv utalást tartalmaz a határozott idejű vagy munkaerő‑kölcsönzés céljából létesített munkaviszonyban álló munkavállalók munkahelyi biztonságának és egészségének javítását elősegítő intézkedések kiegészítéséről szóló, 1991. június 25‑i 91/383/EGK tanácsi irányelvre.(24) A 2008/104 irányelv (13) preambulumbekezdése értelmében a 91/383 irányelv rendelkezéseket fogalmaz meg a munkaerő‑kölcsönzés céljából létesített munkaviszonyban álló munkavállalók munkahelyi biztonságának és egészségének javítása érdekében.
59. A 91/383 irányelv 1. cikkének 2. pontjával összefüggésben értelmezett 2. cikkének (1) bekezdéséből kitűnik, hogy ezen irányelv célja annak biztosítása, hogy a kölcsönzött munkavállalók a munkahelyi biztonság és egészségvédelem terén a kölcsönvevő vállalkozás többi munkavállalójával azonos szintű védelemben részesüljenek. Az ezen 1. cikk 2. pontjával összefüggésben értelmezett 2. cikk (2) bekezdése értelmében továbbá a munkaerő‑kölcsönzés céljából létesített munkaviszony nem indokol eltérő bánásmódot a munkafeltételek tekintetében a munkahelyi biztonság‑ és egészségvédelmet illetően, annál is inkább, mivel – amint az az említett irányelv negyedik preambulumbekezdéséből kitűnik – a kölcsönzött munkavállalók bizonyos ágazatokban a többi munkavállalónál nagyobb mértékben vannak kitéve az üzemi balesetek kockázatának.
60. Ezenfelül a 91/383 irányelv 8. cikke lényegében akként rendelkezik, hogy a tagállamok megteszik a szükséges lépéseket a következők biztosítása érdekében: – a munkaerő‑kölcsönző vállalkozás nemzeti jogszabályokban megállapított felelősségének sérelme nélkül – a kölcsönvevő vállalkozás felelősségébe tartozzanak a szerződés ideje alatt a munkavégzésre irányadó, munkahelyi biztonsággal, higiéniával és egészséggel kapcsolatos feltételek.
61. A Bíróság e tényezőkből azt a következtetést vonta le, hogy a munkahelyi „biztonság” és „egészség” védelme a 91/383 irányelv értelmében vett „munkafeltételek” körébe tartozik, és hogy a kölcsönzött munkavállalót e tekintetben a kikölcsönzés időtartama alatt ugyanúgy kell kezelni, mint a kölcsönvevő vállalkozás által közvetlenül foglalkoztatott munkavállalókat.(25)
62. Márpedig az elbocsátásra vonatkozó feltételek nem kapcsolódnak közvetlenül a munkahelyi biztonság és egészség védelméhez. A 2008/104 irányelv által a 91/383 irányelvre tett utalásra tekintettel meg kell tehát állapítani, hogy az a szövegkörnyezet, amelybe a 2008/104 irányelv 3. cikke (1) bekezdésének f) pontjával összefüggésben értelmezett 5. cikke (1) bekezdésének első albekezdése illeszkedik, megerősíti azt az értelmezést, amely szerint az e rendelkezésekben szereplő „alapvető munka‑ és foglalkoztatási feltételek” fogalma nem foglalja magában a kölcsönzött munkavállaló elbocsátásának feltételeit.
63. Ez az értelmezés megfelel a 2008/104 irányelv által követett célkitűzéseknek.
C. A 2008/104 irányelv által követett célkitűzésekkel összhangban álló szó szerinti és rendszertani értelmezés
64. A 2008/104 irányelv (1) preambulumbekezdéséből kitűnik, hogy ezen irányelv célja különösen, hogy biztosítsa az Európai Unió Alapjogi Chartája 31. cikkének való teljes megfelelést, amelynek (1) bekezdése általános jelleggel előírja, hogy minden munkavállalónak joga van az egészségét, biztonságát és méltóságát tiszteletben tartó munkafeltételekhez. Ezen irányelv célja tehát a kölcsönzött munkavállalók védelmének biztosítása a munkahelyi biztonság és egészségvédelem területén.(26)
65. Egyébiránt a 2008/104 irányelv célja a biztonság és a rugalmasság közötti egyensúly biztosítása.
66. E tekintetben megjegyzem, hogy a 2008/104 irányelv (11) preambulumbekezdése kimondja, hogy a munkaerő‑kölcsönzés keretében történő munkavégzés célja nem csak a vállalkozások rugalmasság iránti igényének, hanem a munkavállalók azon igényének kielégítése is, hogy munkájukat és magánéletüket összeegyeztethessék, és ezáltal hozzájárul a munkahelyteremtéshez, valamint a munkaerő‑piaci részvételhez és integrációhoz. Ez az irányelv tehát a vállalkozások által követett rugalmassági célnak a munkavállalók védelmének megfelelő biztonsági céllal való összeegyeztetésére törekszik.(27)
67. Ezenkívül az említett(28) irányelv 2. cikke így kimondja, hogy ezen irányelv célja a kölcsönzött munkavállalók védelmének biztosítása és a munkaerő‑kölcsönzés keretében történő munkavégzés minőségének javítása az egyenlő bánásmód alapelvének e munkavállalókra való alkalmazása és a munkaerő‑kölcsönzők munkáltatóként való elismerése révén, figyelembe véve, hogy meg kell teremteni a munkaerő‑kölcsönzés keretében történő munkavégzés igénybevételét szabályozó megfelelő kereteket a munkahelyteremtéshez és a rugalmas munkavégzési formák kialakításához való eredményes hozzájárulás érdekében.
68. A 2008/104 irányelv tehát két célkitűzés összehangolását kívánja garantálni azáltal, hogy megfelelő egyensúlyt biztosít egyrészt a kölcsönzött munkavállalók védelme, másrészt a rugalmas munkavégzési formák kialakítása között.(29) Sérelmet szenvedne a védelem és a rugalmasság közötti egyensúly, ha a kölcsönvevő vállalkozás számára kötelező lenne az elbocsátásra vonatkozó nemzeti szabályozás betartása abban az esetben, ha meg kívánja szüntetni egy munkaerő‑kölcsönző vállalkozás által rendelkezésére bocsátott ideiglenes munkavállaló kikölcsönzését. Ez a korlátozás messzemenő következményekkel járna a munkaerő‑kölcsönzési ágazatra nézve, jelentős mértékben megszüntetné a kölcsönvevő vállalkozás ahhoz fűződő érdekét, hogy eseti munkaerő‑szükségletének kielégítése érdekében kölcsönzött munkavállalókat vegyen igénybe.
D. A Bíróság ítélkezési gyakorlata analógia útján történő alkalmazásának korlátai
69. Annak ellenére, hogy a 2008/104 irányelv 3. cikke (1) bekezdésének f) pontjával összefüggésben értelmezett 5. cikke (1) bekezdése első albekezdésének szövegéből kifejezetten kitűnik, amint azt az említett irányelv szövegkörnyezete és célkitűzései is megerősítik, a Bizottság úgy véli, hogy a munkaviszony megszűnése az e rendelkezések értelmében vett „alapvető munka‑ és foglalkoztatási feltételek” részét képezi. E tekintetben a Bíróság több, olyan ítéletéből levont tanulságokra támaszkodik, amelyeket a jelen ügyben analógia útján alkalmazandónak tart. Úgy véli tehát, hogy azokat az elbocsátási feltételeket, amelyeket a kölcsönvevő vállalkozásnak az általa közvetlenül felvett munkavállalók tekintetében tiszteletben kell tartania, az e vállalkozás és a kölcsönzött munkavállaló közötti munkaviszonyra is alkalmazni kell.
70. Ezen érvelésével azonban számomra úgy tűnik, hogy a Bizottság számos paramétert figyelmen kívül hagy, amelyek között szerepel a 2008/104 irányelv 3. cikke (1) bekezdésének f) pontjával összefüggésben értelmezett 5. cikke (1) bekezdése első albekezdésének szövege.
71. E tekintetben megjegyzem, hogy bár igaz, hogy a Bíróság támaszkodhatott arra a szövegkörnyezetre, amelybe a 2008/104 irányelv releváns rendelkezései illeszkednek, valamint az irányelv által követett célokra annak meghatározása érdekében, hogy mi tartozik az e rendelkezések értelmében vett „alapvető munka‑ és foglalkoztatási feltételek” fogalmába, azonban mindig olyan helyzetekben járt el ily módon, amelyekben az említett rendelkezések szövege lehetővé tette, hogy a szóban forgó elemeket e fogalom alá vonja.
72. A Bizottság többek között a Luso Temp ítéletre támaszkodik, amelyben a Bíróság megállapította, hogy a munkaerő‑kölcsönzés keretében történő munkavégzésre irányuló jogviszony megszűnése esetén igénybe nem vett fizetett éves szabadság és a szabadság idejére járó rendkívüli juttatás címén fizetendő pénzbeli megváltás a 2008/104 irányelv 3. cikke (1) bekezdésének f) pontjával összefüggésben értelmezett 5. cikke (1) bekezdésének első albekezdése értelmében vett „alapvető munka‑ és foglalkoztatási feltételek” fogalma alá tartozik.
73. Mindazonáltal a jelen ügyben szóban forgó esettől eltérően a 2008/104 irányelv 5. cikke (1) bekezdése első albekezdésének szövege alapvető utalást tartalmaz annak érdekében, hogy az ilyen pénzbeli megváltást az e rendelkezés értelmében vett „alapvető munka‑ és foglalkoztatási feltételek” fogalma alá lehessen vonni. A Bíróság ugyanis megállapította, hogy e fogalom az ezen irányelv 3. cikke (1) bekezdésének f) pontjában szereplő meghatározásnak megfelelően mind a szabadságra, mind pedig a fizetésre utal.(30)
74. E megállapításból a Bíróság azt a következtetést vonta le, hogy mivel ez a fogalommeghatározás kifejezetten a szabadságra utal, és mivel a 2008/104 irányelv (1) preambulumbekezdéséből kitűnik, hogy az irányelv célja az Alapjogi Charta 31. cikkének való teljes megfelelés biztosítása – amely többek között azt írja elő, hogy minden munkavállalónak joga van az éves fizetett szabadsághoz –, a fizetett éves szabadsághoz való jog az ezen irányelv 3. cikke (1) bekezdésének f) pontjával összefüggésben az irányelv 5. cikke (1) bekezdésének első albekezdése értelmében vett „alapvető munka‑ és foglalkoztatási feltételek” részét képezi.(31) Márpedig, ha nem lehetséges kivenni az éves fizetett szabadságot, úgy ennek a jognak pénzügyi juttatás formájában gyakorolhatónak kell lennie.(32)
75. A jogalap e szövegéből kiindulva a Bíróság ezt követően saját értelmezésének alátámasztása érdekében figyelembe vehette azt a szövegkörnyezetet, amelybe e rendelkezések illeszkednek.
76. Ily módon emlékeztetett arra, hogy a 2008/104 irányelvet a 98/23 irányelvvel módosított 97/81 irányelvvel(33) és az 1999/70 irányelvvel létrehozott szabályozási keret kiegészítése céljából, az EK 137. cikk (1) és (2) bekezdése alapján fogadták el, amely rendelkezések feljogosították az uniós intézményeket arra, hogy irányelvek útján fokozatosan alkalmazandó minimumkövetelményeket fogadjanak el, többek között a munkafeltételekre vonatkozóan.(34)
77. Márpedig a Bíróság a határozott ideig tartó munkaviszonyról szóló keretmegállapodással kapcsolatban megállapította, hogy a „foglalkoztatási feltételek” kifejezés alatt az adott munkaviszonyt meghatározó jogokat, jogosultságokat és kötelezettségeket kell érteni, ideértve azokat a feltételeket, amelyek mellett az adott személyt foglalkoztatják, valamint az e munkaviszony megszűnésére vonatkozó feltételeket.(35)
78. A Bíróság azt is megállapította, hogy az e keretmegállapodás 4. szakaszának 1. pontja értelmében vett „foglalkoztatási feltételek” fogalma magában foglalja azt a végkielégítést, amelyet a munkáltatónak a munkavállaló részére kell fizetnie határozott idejű munkaszerződésének megszüntetése miatt.(36)
79. A Bíróság a 97/81 irányelv mellékletében szereplő, a részmunkaidős foglalkoztatásról szóló, 1997. június 6‑án kötött keretmegállapodással kapcsolatos ítélkezési gyakorlatára(37) is támaszkodott, amely szerint azon munkavállaló esetében, akinek a szándékától független okok miatt nem volt lehetősége arra, hogy a munkaviszony megszűnése előtt gyakorolja a fizetett éves szabadsághoz való jogát, az őt megillető pénzbeli megváltást oly módon kell kiszámítani, hogy a munkavállaló olyan helyzetbe kerüljön, mintha az említett jogot a munkaviszony tartama alatt gyakorolta volna.(38)
80. A Bíróság szerint az analógia útján történő alkalmazás annál is inkább szükséges, mivel a 2008/104 irányelv 5. cikke (1) bekezdésének első albekezdése még célzottabb módon, mint a részmunkaidős foglalkoztatásról szóló keretmegállapodás 4. szakaszának 1. pontja és a határozott ideig tartó munkaviszonyról szóló keretmegállapodás 4. szakaszának 1. pontja arra irányul, hogy hatékony védelmet biztosítson az atipikus és bizonytalan helyzetű munkavállalók számára, így a Bíróságnak a „foglalkoztatási feltételek” fogalmának értelmezésére vonatkozó ítélkezési gyakorlatában elfogadotthoz hasonló megoldás e 4. szakasz értelmében még inkább szükséges az ezen 5. cikk értelmében vett „alapvető munka‑ és foglalkoztatási feltételek” fogalma terjedelmének meghatározásához.(39)
81. Hangsúlyozni kell azonban, hogy az analógia útján történő alkalmazás a Luso Temp ítélet alapjául szolgáló ügyben azért volt lehetséges, mert a 2008/104 irányelv 3. cikke (1) bekezdése f) pontjának szövegével ez nem volt ellentétes, ami a jelen ügyhöz képest jelentős eltérést jelent.
82. Igaz, hogy a Luso Temp ítéletben a Bíróság elutasított egy olyan értelmezést is, amely azzal a következménnyel járna, hogy az egyenlő bánásmód elve a kölcsönzött munkavállaló szerződésének megszűnésétől kezdve már nem lenne alkalmazandó, és így az a 2008/104 irányelvvel elérni kívánt, a kölcsönzött munkavállalók állandó foglalkoztatáshoz való hozzáférésének ösztönzésére irányuló célkitűzés megvalósítása helyett a munkaerő‑kölcsönzés keretében kötött szerződések megszüntetésének kedvezne.(40)
83. A Bíróság szerint tehát nem a kölcsönzött munkavállaló szerződése megszüntetésének feltételei tekintetében szükséges az egyenlő bánásmód biztosítása, hanem ezen egyenlő bánásmódot a munkaviszony időtartama alatt az alapvető munka‑ és foglalkoztatási feltételek vonatkozásában kell biztosítani, és szükséges, hogy ezen feltételek e munkaviszony megszűnését követően is érvényesíthetők legyenek.
84. Másként fogalmazva, nincs jelentősége annak, hogy milyen időpontban igénylik az igénybe nem vett fizetett éves szabadság és a szabadság idejére járó rendkívüli juttatás címén fizetendő pénzbeli megváltást, feltéve hogy az a munkaviszony idején hatályos feltételekre vonatkozik. A szabadsághoz való jog ugyanis arra az időszakra vonatkozik, amelynek során a munkavállaló a kölcsönvevő vállalkozásnál teljesítette megbízatását. Ráadásul e pénzbeli megváltás a 2008/104 irányelv 3. cikke (1) bekezdésének f) pontjában említett tényezők között szerepel. A Bíróság így azt kívánja biztosítani, hogy a kölcsönzött munkavállalót a kikölcsönzésének időtartama alatt megillető egyenlő bánásmód elvére a munkaerő‑kölcsönzés keretében történő munkavégzésre irányuló szerződésének megszüntetését követően is hivatkozni lehessen. A cél kompenzációs intézkedések révén annak biztosítása – akár utólag is –, hogy a kölcsönzött munkavállaló a kölcsönvevő vállalkozásnál való kikölcsönzésének időtartama alatt kerüljön kedvezőtlenebb helyzetbe.
85. Ezért óvatosan kell kezelni a Bíróság által az elbocsátásra vonatkozó feltételektől eltérő elemekre vonatkozóan elfogadott megoldások analógia útján történő alkalmazására irányuló kísérletet.
86. Ennélfogva, bár a 2008/104 irányelv szövegkörnyezete és célkitűzései megerősítik az irányelv szövegéből eredő értelmezést, nem mondhatnak ellent azon szó szerinti értelmezésnek, amely az ezen irányelv 5. cikke (1) bekezdésének első albekezdése értelmében vett „alapvető munka‑ és foglalkoztatási feltételek” fogalmából kizárja az elbocsátás feltételeit. E tekintetben – a Bizottság állításával ellentétben – nem elegendő azt hangsúlyozni, hogy az említett irányelv célja, hogy ösztönözze a kölcsönzött munkavállalóknak a kölcsönvevő vállalkozásnál történő állandó foglalkoztatáshoz való hozzáférését.(41)
87. Ugyanez vonatkozik a Bíróság által a Randstad Empleo és társai ítéletben a kölcsönzött munkavállalónak a kikölcsönzés során bekövetkezett munkabalesetből eredő, a kölcsönzött munkavállaló szokásos foglalkozásának gyakorlása tekintetében fennálló tartós és teljes munkaképtelensége címén járó kártérítésre vonatkozóan kifejtettekre. A Bíróság szerint az ilyen kártérítés a 2008/104 irányelv 3. cikke (1) bekezdésének f) pontjával összefüggésben értelmezett 5. cikke (1) bekezdésének első albekezdése értelmében vett „alapvető munka‑ és foglalkoztatási feltételek” fogalmába tartozik.
88. Ez utóbbi rendelkezés szövege is lehetővé tette ilyen következtetés levonását, mivel a „fizetést” az ezen irányelv 5. cikke (1) bekezdésének első albekezdése értelmében vett „alapvető munka‑ és foglalkoztatási feltételek” részeként említi.
89. Egyébiránt, amint azt korábban jeleztem, a Bíróság ítélkezési gyakorlatából az következik, hogy a kölcsönzött munkavállaló a munkaviszony megszűnését követően is hivatkozhat az egyenlő bánásmód elvére. Így a Bíróság már megállapította, hogy az „alapvető munka‑ és foglalkoztatási feltételek” fogalmának olyan értelmezése, amely kizárja a 2008/104 irányelv 5. cikke (1) bekezdése első albekezdésének hatálya alól azt a kártérítést, amelyet a munkáltató köteles a kölcsönzött munkavállaló részére megfizetni pusztán amiatt, hogy e kártérítés a munkaviszonyának megszűnéséhez kapcsolódik, ellentétes lenne mind azzal a szövegkörnyezettel, amelybe e rendelkezés illeszkedik, mind pedig az ezen irányelv által követett célokkal.(42)
90. Pontosítani kell azonban, hogy a Randstad Empleo és társai ítéletében a Bíróság figyelembe vette azt a körülményt, hogy az alapügyben szóban forgó munkahelyi baleset, amely a munkavállaló szokásos foglalkozásának gyakorlása tekintetében fennálló tartós és teljes munkaképtelenségét előidéző esemény, a 2008/104 irányelv 5. cikke (1) bekezdésének első albekezdése értelmében „a kölcsönvevő vállalkozásnál töltött kikölcsönzés” során következett be, így nem fogadható el, hogy az e munkaképtelenség miatt fizetett végkielégítés kizárólag e munkavállaló munkaviszonyának megszűnése alapozza meg.(43)
91. Így a Bíróság hangsúlyozza, hogy olyan lényeges munka‑ vagy foglalkoztatási feltételről kell, hogy szó legyen, amely a kikölcsönzés időtartamához kapcsolódik, és amely nem kizárólag a munkaviszony megszűnéséből ered.
92. A jelen ügyben az a tény, hogy a kártérítést a munkaviszony megszűnését követően fizetik ki, nem elegendő ahhoz, hogy a munkavégzéssel fennálló kapcsolat meglazuljon.(44) A munkaképtelenséget és az ahhoz kapcsolódó kártérítést a munkahelyi baleset váltja ki.
93. A Randstad Empleo és társai ítéletből eredő iránymutatásból tehát nem következik, amint azt a Bizottság állítja, hogy az elbocsátási feltételek a 2008/104 irányelv 5. cikke (1) bekezdésének első albekezdése értelmében vett „alapvető munka‑ és foglalkoztatási feltételek” részét képezik.
94. A Bizottság arra az ítélkezési gyakorlatra is támaszkodik, amelyből kitűnik, hogy az elbocsátási feltételek a részmunkaidős foglalkoztatásról szóló keretmegállapodás 4. szakaszának 1. pontja, valamint a határozott ideig tartó munkaviszonyról kötött keretmegállapodás 4. szakaszának 1. pontja értelmében vett „foglalkoztatási feltételek” részét képezik.
95. Így a Bíróság megállapította, hogy a határozott ideig tartó munkaviszonyról szóló keretmegállapodás 4. szakaszának 1. pontja értelmében vett „foglalkoztatási feltételek” kifejezés azokat a jogokat és kötelezettségeket jelöli, amelyek az adott munkaviszonyt meghatározzák, beleértve a munkavégzés, valamint az e munkaviszony megszűnésére vonatkozó feltételeket.(45)
96. A Bíróság szerint annak meghatározásához, hogy valamely intézkedés az e keretmegállapodás 4. szakasza értelmében vett „foglalkoztatási feltételek” fogalma alá tartozik‑e, a döntő kritérium éppen a foglalkoztatás, vagyis a munkavállaló és munkáltatója között fennálló munkaviszony.(46)
97. A Bíróság ily módon megállapította, hogy e fogalom alá tartozik többek között a munkavállaló számára jogellenes elbocsátás esetén biztosított védelem, valamint a határozott idejű munkaszerződések megszüntetése esetén alkalmazandó felmondási idő meghatározására vonatkozó szabályok, illetve a munkavállalót a munkáltatójával kötött munkaszerződésének megszüntetése miatt megillető végkielégítésre vonatkozó szabályok, mivel az ilyen végkielégítés a közöttük létrejött munkaviszony alapján kerül megfizetésre.(47)
98. A Bíróság szerint ugyanis a határozott ideig tartó munkaviszonyról szóló keretmegállapodás 4. szakasza 1. pontjának olyan értelmezése, amely a „foglalkoztatási feltételek” fogalmának meghatározásából kizárná a határozott ideig tartó munkaszerződés megszüntetési feltételeit, az e rendelkezés céljával ellentétesen szűkítené a határozott időre alkalmazott munkavállalók számára a hátrányos megkülönböztetéssel szembeni védelem hatályát.(48)
99. Ennélfogva a Bíróság kimondta, hogy a határozott ideig tartó munkaviszonyról szóló keretmegállapodás 4. szakaszának 1. pontja értelmében vett „foglalkoztatási feltételek” fogalma alá tartozik az olyan nemzeti szabályozás, amely szerint a munkáltató nem köteles írásban indokolni a határozott idejű munkaszerződés felmondási idővel történő megszüntetését, holott a határozatlan idejű munkaszerződés megszüntetése esetén ez a kötelezettsége fennáll. Ez a szabályozás ugyanis a munkaszerződés felmondás esetén történő megszüntetésének szabályait állapítja meg, amelyek a munkavállaló és a munkáltatója közötti munkaviszonyon alapulnak.(49)
100. A Bizottság azt állítja, hogy ez az ítélkezési gyakorlat alkalmazandó a jelen ügyben.
101. Nem osztom ezt az álláspontot. Hangsúlyozni kell ugyanis, hogy a Bíróság által a „munkafeltételeknek” a határozott ideig tartó munkaviszonyról kötött keretmegállapodás 4. szakaszának 1. pontja értelmében vett fogalmára vonatkozóan elfogadott tág értelmezést az magyarázza, hogy e rendelkezés szövege nem pontosítja az e fogalomban szereplő elemeket.(50) Ez egyértelműen megkülönbözteti az említett rendelkezést a 2008/104 irányelv 3. cikke (1) bekezdésének f) pontjával összefüggésben értelmezett 5. cikke (1) bekezdésének első albekezdésétől.
102. Ezenfelül az uniós jogalkotó kifejezetten kizárta a kölcsönzött munkavállalókat a határozott ideig tartó munkaviszonyról szóló keretmegállapodás hatálya alól. Negyedik preambulumbekezdése szerint ugyanis ezt a keretmegállapodást a határozott időre alkalmazott munkavállalókra kell alkalmazni, kivéve azokat, akiket munkaerő‑kölcsönző vállalkozás bocsát a kölcsönvevő vállalkozás rendelkezésére. A Bíróság egyébiránt pontosította, hogy az 1999/70 irányelvet és az említett keretmegállapodást úgy kell értelmezni, hogy azok nem alkalmazandók sem a kölcsönzött munkavállaló és a munkaerő‑kölcsönző vállalkozás közötti határozott idejű munkaviszonyra, sem pedig az ilyen munkavállaló és a kölcsönvevő vállalkozás közötti határozott idejű munkaviszonyra.(51)
103. Végül megjegyzem, hogy érvelésében a Bizottság úgy véli, hogy figyelembe kell venni azt a tényt, hogy a határozott időre szóló kikölcsönzés megszüntetése munkaerő‑kölcsönzésre irányuló szerződések esetén az elbocsátással egyenértékű intézkedésnek minősül, mivel a munka törvénykönyve 95. cikkének (4) bekezdése értelmében a munkaerő‑kölcsönzés keretében történő munkavégzésre irányuló szerződés megszűnik, ha a kölcsönvevő vállalkozás a kikölcsönzés befejezése előtt lemond a kölcsönzött munkavállaló szolgáltatásáról. E jogkövetkezményre tekintettel a kölcsönzött munkavállaló nem követelhet kártérítést a munkavégzés megszüntetésére vonatkozó indokolás hiánya miatt, és nem kérheti az elbocsátás megsemmisítését és az elbocsátás előtti helyzet visszaállítását sem, ellentétben azokkal a jogokkal, amelyekben a kölcsönvevő vállalkozás által közvetlenül felvett munkavállaló részesülne.
104. Következésképpen a Bizottság úgy véli, hogy a munka törvénykönyve 95. cikkének (4) bekezdése jelentős joghézagot mutat, amely lehetővé teszi a 2008/104 irányelv által elérni kívánt védelem megkerülését. Abban az esetben, ha a kölcsönzött munkavállaló kikölcsönzésének annak befejezése előtti megszűnése nem lenne kellően indokolt, veszélybe kerülne az ezen irányelv által a nemzeti jogba átültetett védelem. Másként fogalmazva, a kölcsönzött munkavállalókat megfosztanák a védelemtől a kikölcsönzésük olyan megszakítása esetén, amelyről a kölcsönvevő vállalkozás mérlegelési jogkörében határozhat, és amelynek jogkövetkezménye a munkaerő‑kölcsönzővel fennálló munkaviszonyuk jogszerű megszűnése lenne, megfosztva őket ezáltal nemcsak attól, hogy ez utóbbival fennálló munkaviszonyuk fennmaradjon, hanem a munkaszerződéséük megszüntetése esetén járó végkielégítéstől is.
105. Így a Bizottság szerint a munka törvénykönyve 95. cikkének (4) bekezdése nem felel meg a 2008/104 irányelv 5. cikke (1) bekezdése első albekezdésének, mivel nem kötelezi a kölcsönvevő vállalkozásokat arra, hogy indokolják a kölcsönzött munkavállalók kikölcsönzésének megszüntetésére vonatkozó döntésüket, míg a nemzeti jog értelmében a kölcsönvevő vállalkozásokat ilyen kötelezettség terheli az általuk közvetlenül felvett munkavállalókkal kötött szerződések megszüntetése esetén.
106. Nem tagadom, hogy a román szabályozás szélesebb körű védelmet is biztosíthatna azoknak a kölcsönzött munkavállalóknak, akiknek a kikölcsönzését a kölcsönvevő vállalkozás idő előtt megszakítja. E tekintetben emlékeztetek arra, hogy a munka törvénykönyve 95. cikkének (4) bekezdése értelmében a kölcsönvevő vállalkozásnak a kölcsönzött munkavállaló szolgáltatásáról való lemondása elegendő indoknak minősül ahhoz, hogy lehetővé tegye a munkaerő‑kölcsönző számára e munkavállaló elbocsátását. Egyértelmű, hogy szélesebb körű védelmet biztosítana az olyan nemzeti szabályozás, amely kizárná, hogy az ilyen lemondás jogkövetkezményként a kölcsönzött munkavállalót a munkaerő‑kölcsönző vállalkozás elbocsássa.
107. Mindemellett az általam fent kifejtett okokból úgy tűnik számomra, hogy az egyenlő bánásmódnak a 2008/104 irányelv 5. cikke (1) bekezdésének első albekezdésében konkretizált elvével nem ellentétes a munka törvénykönyve 95. cikkének (4) bekezdése. Úgy tűnik számomra, hogy ezen irányelv egyetlen más rendelkezése sem tiltja az e rendelkezés által egyrészt a kölcsönvevő vállalkozás azon döntése, hogy idő előtt megszünteti a kölcsönzött munkavállaló kikölcsönzését, másrészt pedig a munkaerő‑kölcsönző vállalkozás azon döntése között fennálló kapcsolatot, hogy megszünteti a kölcsönzött munkavállalóval fennálló munkaviszonyát. A Bíróságnak nem feladata, hogy e tekintetben újraírja az említett irányelvet.
V. Végkövetkeztetés
108. A fenti megfontolások összességére tekintettel azt javaslom, hogy a Bíróság a Curtea de Apel Constanţa (konstancai ítélőtábla, Románia) által előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésre a következő választ adja:
A munkaerő‑kölcsönzés keretében történő munkavégzésről szóló, 2008. november 19‑i 2008/104/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv 5. cikke (1) bekezdésének első albekezdését ezen irányelv 2. cikkével és 3. cikke (1) bekezdésének f) pontjával összefüggésben
a következőképpen kell értelmezni:
az elbocsátás feltételei nem tartoznak a kölcsönzött munkavállalók és a kölcsönvevő vállalkozás által közvetlenül felvett munkavállalók között érvényesülő egyenlő bánásmód elvének hatálya alá. E rendelkezésekkel tehát nem ellentétes az olyan tagállami szabályozás, amelynek értelmében a munkaerő‑kölcsönző vállalkozás megszüntetheti a kölcsönzött munkavállalóval megkötött munkaszerződést azzal az indokkal, hogy az a kölcsönvevő vállalkozás, amelyhez e munkavállalót kikölcsönözték, idő előtt megszüntette e munkavállaló kikölcsönzését, még akkor sem, ha e vállalkozás nem tartotta tiszteletben az elbocsátásra vonatkozó azon jogszabályi feltételeket, amelyek az általa közvetlenül felvett munkavállaló szerződésének megszüntetése esetén alkalmazandók lettek volna.
1 Eredeti nyelv: francia.
2 HL 2008. L 327., 9. o.
3 Lásd többek között: 2024. október 24‑i Omnitel Comunicaciones és társai ítélet (C‑441/23, a továbbiakban: Omnitel Comunicaciones és társai ítélet; EU:C:2024:916, 56. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
4 Monitorul Oficial al României, I. rész, 72. szám, 2003. február 5.
5 Az alapeljárásra alkalmazandó változatában (a továbbiakban: munka törvénykönyve).
6 Az ESZSZ, az UNICE és a CEEP által a határozott ideig tartó munkaviszonyról kötött keretmegállapodásról szóló, 1999. június 28‑i tanácsi irányelv (HL 1999. L 175., 43. o.; magyar nyelvű különkiadás 5. fejezet, 3. kötet, 368. o.). A továbbiakban: a határozott ideig tartó munkaviszonyról szóló keretmegállapodás.
7 A kérdést előterjesztő bíróság többek között a 2022. május 12‑i Luso Temp ítéletre (C‑426/20, a továbbiakban: Luso Temp ítélet, EU:C:2022:373, 33. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat) hivatkozik.
8 Lásd többek között: 1983. november 17‑i Merck ítélet (292/82, EU:C:1983:335, 12. pont); Omnitel Comunicaciones és társai ítélet (30. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
9 Lásd többek között: 2025. december 11‑i Regione Marche (Maximális támogatási mérték) ítélet (C‑497/24, EU:C:2025:959, 26. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
10 Lásd többek között: 2025. június 26‑i Bizottság kontra Spanyolország és társai (Közvetett részesedések) ítélet (C‑776/23 P‑C‑780/23 P, EU:C:2025:487, 95. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
11 Lásd: 2022. december 15‑i TimePartner Personalmanagement ítélet (C‑311/21, EU:C:2022:983, 47. pont).
12 Lásd: 2022. december 15‑i TimePartner Personalmanagement ítélet (C‑311/21, EU:C:2022:983, 32. pont).
13 Lásd: 2021. november 11‑i Manpower Lit ítélet (C‑948/19, EU:C:2021:906, 60. pont).
14 Megjegyzem, hogy a munkaerő‑kölcsönzés keretében történő munkavégzésről szóló 2008/104/EK irányelv alkalmazásáról szóló, az Európai Parlamentnek, a Tanácsnak, az Európai Gazdasági és Szociális Bizottságnak és a Régiók Bizottságának címzett, 2014. március 21‑i jelentésében (COM(2014) 176 final) a Bizottság jelzi, hogy az ezen irányelv 3. cikke (1) bekezdésének f) pontjában szereplő lista „kötelező, és nincs lehetőség eltérésre”. Egyetértek ezzel az értékeléssel, hozzátéve, hogy ez egyúttal azt is jelenti, hogy ez a lista nem terjeszthető ki.
15 HL 2014. L 94., 375. o.
16 Kiemelés tőlem.
17 HL 1998. L 14., 9. o.; magyar nyelvű különkiadás 5. fejezet, 3. kötet, 267. o.
18 Lásd többek között: Omnitel Comunicaciones és társai ítélet (37. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
19 Lásd többek között: Omnitel Comunicaciones és társai ítélet (38. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
20 Lásd többek között: 2024. október 24‑i Omnitel Comunicaciones és társai ítélet (56. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
21 Lásd: Omnitel Comunicaciones és társai ítélet (57. pont).
22 E rendelkezés szerint a tagállamok a hatályos nemzeti joggal vagy gyakorlattal összhangban megteszik a szükséges intézkedéseket az e cikk alkalmazásával való visszaélés, és különösen a 2008/104 irányelv rendelkezéseinek megkerülését célzó, egymást követő kikölcsönzések megakadályozása érdekében.
23 Lásd: 2020. október 14‑i KG (Munkaerő‑kölcsönzés keretében történő, egymást követő kikölcsönzések) ítélet (C‑681/18, EU:C:2020:823, 42. pont).
24 HL 1991. L 206., 19. o.; magyar nyelvű különkiadás 5. fejezet, 1. kötet, 418. o.
25 Lásd: 2024. február 22‑i Randstad Empleo és társai ítélet (C‑649/22, a továbbiakban Randstad Empleo és társai ítélet; EU:C:2024:156, 53. pont).
26 Lásd: Randstad Empleo és társai ítélet (57. pont).
27 Lásd többek között: Luso Temp ítélet (42. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
28 Lásd többek között: Luso Temp ítélet (41. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
29 Így „[a] szociálpolitikai ágazatban az Európai Unió fellépésének átfogó célját rugalmas munkavégzési formák kidolgozása és emellett az azokra vonatkozó szociális jog nagyobb fokú harmonizációja képezte. Az ezen fellépés mögött meghúzódó szabályozási modell célja, hogy egyensúlyt teremtsen a munkaerőpiaci rugalmasság és biztonság között, és az a »rugalmas biztonság« elnevezést viseli.” Lásd: Pitruzzella főtanácsnok Luso Temp ügyre vonatkozó indítványa (C‑426/20, EU:C:2021:995, 35. pont).
30 Lásd: Luso Temp ítélet (30. pont).
31 Lásd: Luso Temp ítélet (31. pont).
32 Lásd többek között: Luso Temp ítélet (38. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
33 HL 1998. L 131., 10. o.; magyar nyelvű különkiadás 5. fejezet, 3. kötet, 267. o.
34 Lásd többek között: Luso Temp télet (32. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
35 Lásd többek között: Luso Temp ítélet (33. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
36 Lásd többek között: Luso Temp ítélet (34. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
37 A továbbiakban: a részmunkaidős foglalkoztatásról szóló keretmegállapodás.
38 Lásd többek között: Luso Temp ítélet (35. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
39 Lásd: Luso Temp ítélet (36. pont).
40 Lásd: Luso Temp ítélet (47. pont).
41 Lásd többek között: Luso Temp ítélet (43. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
42 Lásd: Randstad Empleo és társai ítélet (61. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
43 Lásd: Randstad Empleo és társai ítélet (62. pont)
44 Lásd: Driguez, L., „Égalité de traitement des travailleurs intérimaires”, Europe, 4. sz., Éditions techniques, Párizs, 2024. április.
45 Lásd: 2017. december 20‑i Vega González ítélet (C‑158/16, EU:C:2017:1014, 34. pont). Így a határozott idejű munkaszerződések megszüntetése esetén alkalmazandó felmondási idő meghatározására vonatkozó szabályok a határozott ideig tartó munkaviszonyról szóló keretmegállapodás 4. szakaszának 1. pontja értelmében vett „foglalkoztatási feltételek” közé tartoznak (32. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat). Ugyanez vonatkozik arra a kártérítésre is, amelyet a munkáltató határozott időnek a munkaszerződésében történt jogellenes kikötése vagy a határozott időre szóló munkaszerződés felmondását követően a munkavállaló részére megfizetni köteles (33. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
46 Lásd többek között: 2024. február 20‑i X (A felmondás indokolásának hiánya) ítélet (C‑715/20, EU:C:2024:139, 37. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
47 Lásd többek között: 2024. február 20‑i X (A felmondás indokolásának hiánya) ítélet (C‑715/20, EU:C:2024:139, 38. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
48 Lásd többek között: 2024. február 20‑i X (A felmondás indokolásának hiánya) ítélet (C‑715/20, EU:C:2024:139, 39. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
49 Lásd: 2024. február 20‑i X (A felmondás indokolásának hiánya) ítélet (C‑715/20, EU:C:2024:139, 40. pont).
50 A határozott ideig tartó munkaviszonyról szóló keretmegállapodás 4. szakaszának 1. pontja értelmében „[a] foglalkoztatási feltételek szempontjából a határozott időre alkalmazott munkavállalók nem részesülhetnek kedvezőtlenebb bánásmódban, mint a velük összehasonlítható, állandó munkavállalók, csupán azért, mert határozott idejű munkaszerződéssel vagy munkaviszonnyal rendelkeznek, kivéve, ha az eltérő bánásmód objektív okokkal igazolható”.
51 Lásd: 2013. április 11‑i Della Rocca ítélet (C‑290/12, EU:C:2013:235, 45. pont).