1.

A pénzügyi szolgáltatások távértékesítéssel történő forgalmazása, különösen valamely jelzáloghitel keretében a fogyasztó jogszerűen elállhat‑e a szerződéstől annak teljes körű teljesítését követően amiatt, hogy a szolgáltató által az elállási jogra vonatkozóan nyújtott tájékoztatás az uniós jogban előírt tájékoztatásnak megfelel, a hatályos nemzeti jog egységes értelmezésének azonban nem?

2.

Másképpen megfogalmazva, eredményezhet‑e a fogyasztó javára „örök” elállási jogot a hatályos nemzeti jogban szabályozott – a jelen ügyben a fogyasztó javára az uniós jognál magasabb szintű védelmet biztosító – elállási jogról való tájékoztatás állítólagos hiányossága?

3.

A jelen indítványban a pénzügyi szolgáltatások távértékesítéssel történő forgalmazása terén a teljes harmonizációt szolgáló 2002/65/EK irányelv elemzését követően ismertetem azokat az okokat, amelyek miatt a nemzeti jogok az elállási jogot illetően nem térhetnek el az irányelvben előírt rendelkezésektől akkor sem, ha az eltérés a fogyasztó számára kedvezőbb lenne.

I.

Jogi háttér

A.

Az uniós jog

4.

A 2002/65 irányelv ( 2 ) „A fogyasztó tájékoztatása a távollevők között kötött szerződés megkötése előtt” címet viselő 3. cikke értelmében:

5.

A 2002/65 irányelv „A további adatokra vonatkozó előírások” címet viselő 4. cikkének (2) bekezdése a következőképpen rendelkezik:

6.

A 2002/65 irányelv „A szerződési feltételek közlése és az előzetes tájékoztatás” címet viselő 5. cikk (1) bekezdése értelmében:

7.

A 2002/65 irányelv „Az elállási jog” címet viselő 6. cikke a következőképpen rendelkezik:

–

az a nap, amelyen a fogyasztó a szerződési feltételeket és egyéb adatokat az 5. cikk (1) és (2) bekezdésével összhangban kézhez veszi, amennyiben ez az időpont későbbi, mint az első francia bekezdésben említett nap.

8.

A 2002/65 irányelv „Az elállást megelőzően teljesített szolgáltatás megfizetése” címet viselő 7. cikke értelmében:

B.

A német jog

9.

A Bürgerliches Gesetzbuch (polgári törvénykönyv; a továbbiakban: BGB) „Távollevők között kötött szerződések” címet viselő 312b. §‑ának a jelen ügyre alkalmazandó változata a következőképpen rendelkezik:

10.

A BGB „Elállási és a visszaszolgáltatási jog távollevők között kötött szerződéseknél” címet viselő 312d. §‑ának a jelen ügyre alkalmazandó változata a következőképpen rendelkezik:

11.

A BGB „Elállási jog” címet viselő 495. §‑a értelmében:

12.

A BGB „Elállási jog fogyasztói szerződések esetén” címet viselő 355. §‑ának a jelen ügyre alkalmazandó változata a következőképpen rendelkezik:

II.

A tényállás, az alapeljárás és az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések

13.

2007 októberében két fogyasztó magánhasználatú ingatlanuk megvásárlásának finanszírozása céljából lakáshitel‑szerződést kötött a DSL Bank hitelintézettel, a Deutsche Postbank AG egyik üzletágával.

14.

Az annuitásos törlesztést tartalmazó szerződés 2017. december 31‑ig bezárólag rögzített kamatot írt elő. Emellett a hitelfelvevőnek a szerződés alapján kezdetben 2,00%‑nak megfelelő összegű törlesztőrészletet kellett teljesítenie, ezt követően pedig kamat‑ és tőketörlesztés címén 548,53 euró összegű havi részleteket kellett fizetnie. A visszafizetésnek 2007. november 30‑án az első részlet megfizetésével kellett kezdődnie. A hitel nyújtása továbbá a szóban forgó ingatlan fedezetként jelzáloggal történő megterhelésétől függött.

15.

A szerződéskötés folyamata a következő lépésekből állt. A DSL Bank írásban továbbította a fogyasztóknak az általa előre megfogalmazott „hitelkérelmet”, valamint ezzel együtt egy elállási tájékoztatót, áttekintést a hitelfolyósítás feltételeiről, a finanszírozási feltételekről, valamint „a fogyasztói építésfinanszírozási hitelről szóló tájékoztató és adatlap című dokumentumot” (a továbbiakban: adatlap).

16.

A fent említett elállási tájékoztatóban azon pontosítás szerepelt, hogy „az elállási jog a határidő lejárta előtt megszűnik, ha a szerződést teljes mértékben teljesítik és a hitelfelvevő ebbe kifejezetten beleegyezett”.

17.

A fogyasztók aláírták a hitelkérelmet, az elállási tájékoztatót, valamint az adatlap átvételi elismervényét, és a DSL Banknak eljuttatták e dokumentumok aláírt példányát. A DSL Bank ezt követően elfogadta a hitelkérelmet.

18.

A fogyasztók tehát megalapították a szerződés szerinti jelzálogot. A DSL Bank a hitelt a fogyasztók kérelmére folyósította, a fogyasztók pedig teljesítették a szerződés szerinti törlesztéseket.

19.

A 2016. június 8‑i levéllel a fogyasztók bejelentették, hogy elállnak a hitelszerződéstől amiatt, hogy az elállási tájékoztató nem felel meg a német jognak.

20.

Mivel a DSL Bank vitatta az elállási jog gyakorlását, a fogyasztók keresetet terjesztettek a Landgericht Bonn (bonni regionális bíróság, Németország) elé, amelyben a Landgericht Bonntól (bonni regionális bíróság) annak megállapítását kérték, hogy az elállás eredményeként a DSL Bank a hitelszerződés alapján jogokat már nem érvényesíthet. Emellett a DSL Banktól az elállásig megfizetett összegek visszafizetését és az ezen összegek használata után járó ellentételezés megfizetését kérték.

21.

A kérdést előterjesztő bíróság álláspontja szerint a hitelfelvevőknek átadott elállási tájékoztató a BGB – a 2002/65 irányelv 6. cikke (2) bekezdésének c) pontját átültető – 312d. §‑a (3) bekezdésének 1. pontján alapul. A Bundesgerichtshof (szövetségi legfelsőbb bíróság, Németország) ítélkezési gyakorlata szerint azonban ez utóbbi rendelkezés a fogyasztói hitelszerződésekre, köztük a távollevők között kötött szerződésekre sem alkalmazható. Ilyen szerződések esetében a fogyasztó a BGB 312d. §‑a (2) bekezdésének 1. pontja helyett a BGB 495. §‑ának (1) bekezdésével összhangban értelmezett 355. §‑ának (3) bekezdése által szabályozott elállási joggal rendelkezik; az említett rendelkezés szerint az elállási jog nem szűnik meg pusztán amiatt, ha a szerződést az elállási jog gyakorlását megelőzően a fogyasztó kifejezett kérelmére mindkét fél már teljes mértékben teljesítette.

22.

Ebben az összefüggésben a Landgericht Bonn (bonni regionális bíróság) – mivel az alapügy elbírálása a 2002/65 irányelv rendelkezéseinek értelmezésétől függ – felfüggesztette az eljárást és előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdéseket terjesztette a Bíróság elé:

III.

Jogi elemzés

A.

A 2002/65 irányelv: teljes harmonizáció, a pénzügyi szolgáltatások szabad mozgása és a fogyasztóvédelem

23.

A 2002/65 irányelv az uniós jogalkotó olyan átfogó tervébe illeszkedik, amely a pénzügyi szolgáltatások és azok távértékesítéssel történő forgalmazása egységes piacának megvalósítását szolgálja. Közelebbről, az említett irányelv kiegészíti a távollevők között kötött szerződések esetén a fogyasztók védelméről szóló 97/7/EK irányelvet, ( 3 ) amelyet mostanra hatályon kívül helyezett és felváltott a 2011/83/EU irányelv, ( 4 ) amely nem alkalmazandó a pénzügyi szolgáltatásokra.

24.

Ebben az összefüggésben a nemzeti szabályozások harmonizációjának technikája a pénzügyi szolgáltatások szabad mozgásának útjában álló akadályok megszüntetését és a magas szintű fogyasztóvédelemnek a pénzügyi szolgáltatásokra vonatkozó szerződés távollevők között történő megkötése keretében történő biztosítását szolgálja.

25.

A szóban forgó irányelv célja tehát az, hogy a pénzügyi szolgáltatások egységes európai piacának megteremtése céljából biztosítsa a fogyasztóvédelem magas szintjét. ( 5 )

26.

Az említett irányelv azon irányelvek közé tartozik, amelyek a 2000‑es évek elejétől kezdve szolgálják az uniós jogalkotó azon szándékának teljesítését, hogy a fogyasztóvédelmi szabályozás harmonizációja egy minimális szintről a teljes harmonizációig jusson el.

27.

A teljes harmonizáció megvalósításának szükségességét az indokolja, hogy a minimális harmonizációra vonatkozó kikötés – amely lehetővé tette, hogy a tagállamok a saját jogukban az uniós szabályozásban előírtnál magasabb szintű fogyasztóvédelemről rendelkezzenek – a különböző nemzeti jogokban alkalmazandó szabályozás szétaprózódásához vezetett.

28.

Az említett szétaprózódás egyrészről visszatartotta a vállalkozásokat a határokon átnyúló tevékenységtől, mivel e vállalkozásoknak gyakran további költségeket kellett viselniük ahhoz, hogy szert tegyenek a különböző jogrendszerek jogszabályi rendelkezéseinek betartásához szükséges jogi ismeretekre, másrészről pedig a fogyasztók bizalmatlanságát idézte elő, mivel azok nem tudták, hogy a különböző tagállamoktól konkrétan milyen védelemben részesülnének.

29.

A Bíróságnak is lehetősége nyílt egyértelművé tenni – bár az azonos jogpolitikai keretbe illeszkedő 2005/29 irányelvet ( 6 ) és 2008/48 irányelvet ( 7 ) illetően –, hogy a teljes harmonizáció megvalósítására a számos kulcsfontosságú területen „az Unióban valamennyi fogyasztó érdekei magas szinten és egyenlő módon való védelmezésének biztosítása, valamint a fogyasztói hitelek jól működő belső piaca kialakulásának megkönnyítése céljából van szükség”. ( 8 )

30.

Emiatt valamely, teljes harmonizációt megvalósító irányelv kifejezett engedélye hiányában egyetlen tagállam sem térhet el az uniós jogtól még akkor sem, ha az ilyen eltérések a fogyasztó számára kedvezőbbek lennének. ( 9 )

31.

A 2002/65 irányelv számos olyan rendszertani, teleológiai és nyelvtani elemet tartalmaz, amely alapján a fentiek szerinti teljes harmonizációt megvalósító irányelvnek minősíthető.

32.

A (12) preambulumbekezdés ( 10 ) ugyanis kiemeli, hogy az egymásnak ellentmondó vagy eltérő fogyasztóvédelmi szabályok gátolhatják a belső piac működését és a cégek közötti piaci versenyt. Az irányelv célja tehát az, hogy közös szabályokat vezessen be a távértékesítéssel történő forgalmazás terén.

33.

A (13) preambulumbekezdéssel ( 11 ) összhangban a tagállamok az irányelv által harmonizált területeken nem vezethetnek be eltérő rendelkezéseket. A tagállamok kizárólag akkor térhetnek el az irányelvben előírt szabályozástól, ha az irányelv kifejezetten ekként rendelkezik.

34.

A (13) cikkben foglaltakra példa a 4. cikk (2) bekezdésében szereplő előírás, amely szerint a tagállamok az előzetes tájékoztatás terén szigorúbb rendelkezéseket is bevezethetnek vagy hatályban tarthatnak, amennyiben e rendelkezések összhangban állnak az uniós joggal.

35.

Ezenfelül az 1. cikk ( 12 ) rögzíti, hogy az irányelv célja, hogy „a tagállamoknak a […] törvényi, rendeleti és közigazgatási rendelkezéseit egymáshoz közelítse”.

36.

Végezetül, a teljes harmonizációnak a pénzügyi szolgáltatások távértékesítéssel történő forgalmazásának terén történő megvalósítására irányuló szándék az előkészítő munkálatokból is levezethető. Amint ugyanis az ügy irataiból kiderül, a harmonizáció terjedelme vita tárgyát képezte a jogalkotási folyamat különböző fázisaiban.

37.

Már a Bizottság eredeti javaslatából is kiderült ugyanis az, hogy a tagállamok azért nem írhatnak elő az irányelv rendelkezéseitől eltérő rendelkezéseket az irányelv által harmonizált területeken, hogy biztosítani lehessen a szabályozási aktus hatékony érvényesülését, vagyis a fogyasztóvédelem magas szintjének megőrzése mellett a pénzügyi szolgáltatások szabad mozgásának megvalósítását. ( 13 )

38.

A fentiek alapján nem csupán a nyelvtani, hanem főként a teleológiai értelmezésből is az következik, hogy az irányelv céljainak megvalósítása érdekében az irányelvben előírt rendelkezésektől kizárólag akkor lehet eltérni, ha az ilyen eltérést az irányelv a tagállamok számára kifejezetten lehetővé teszi.

39.

Ezenfelül a tagállamoknak eltérő szabályozás bevezetése vagy hatályban tartása esetén az irányelvben meghatározott eljárást kell követniük ( 14 ) – amely eljárás lehetővé teszi a Bizottság számára, hogy tájékoztassa a fogyasztókat és a vállalkozásokat a nemzeti rendelkezésekről – annak érdekében, az irányelv harmonizációs céljai ne kerüljenek veszélybe.

40.

Az eddigiekből kiderül, hogy a pénzügyi szolgáltatások szabad mozgása teljes harmonizációt igényel annak érdekében, hogy – különösen a jellegéből adódóan transznacionális távértékesítéssel történő forgalmazáshoz hasonló ágazatok esetében – el lehessen kerülni az államok közötti egyenlőtlenségeket.

41.

Mindazonáltal a belső piac egységesítése céljából elfogadott intézkedések nem áshatják alá a fogyasztóvédelmet, hanem azoknak – az (1) preambulumbekezdésben ( 15 ) is megjelölt módon – a piacon megjelenő fogyasztó magas szintű védelmének elérését kell szolgálniuk.

42.

Ezek a közös szabályok ugyanis azzal, hogy a belső piac megerősítésének igényét összhangba hozzák a fogyasztóvédelem magas szintjének biztosításával, a fogyasztó bizalmának növelését szolgálják, így a fogyasztó nagyobb mértékben hajlik majd a távértékesítésre. ( 16 )

B.

Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett első kérdésről

43.

Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett első kérdéssel lényegében a következő értelmezési kérdésben kell a Bíróságnak választ adnia: a szerződéskötést megelőző tájékoztatási kötelezettségek és az elállási jog 2002/65 irányelvben foglalt szabályozásával ellentétes‑e az olyan nemzeti szabályozás, amely arra az esetre, ha a fogyasztót nem tájékoztatták megfelelően az elállási jog nemzeti szabályozásáról, lehetővé teszi, hogy a fogyasztó az elállási jogot bármikor, abban az esetben is gyakorolhassa, ha a fogyasztó kifejezett kérelmére a szerződést mindkét fél már teljes mértékben teljesítette.

44.

A 2002/65 irányelv teljes harmonizációs jellegével kapcsolatban a fentiekben előadottakból egyenesen az következik, hogy e kérdésre igenlő választ kell adni.

45.

A teljesség kedvéért azonban tömören elemezem az ehhez kapcsolódó különböző jogkérdéseket.

46.

Közelebbről megjegyezhető, hogy az irányelvben a fogyasztóvédelem egyrészről az említett tájékoztatási kötelezettségeknek a szolgáltató terhére – többek között a szerződéskötést megelőző fázisban – történő előírásával, másrészről az elállási jog fogyasztó általi gyakorlásának lehetővé tételével valósul meg.

47.

A kellő tájékoztatáshoz való jog és az elálláshoz való jog azonban szerkezetileg elkülönül egymástól, és azokat a 2002/65 irányelv önállóan szabályozza annak ellenére, hogy e jogok szorosan kapcsolódnak egymáshoz.

1.

A 2002/65 irányelvben előírt tájékoztatási kötelezettségek

48.

Az előzetes tájékoztatás kötelezettsége az irányelv általános összefüggését tekintve központi helyet foglal el, mivel – ahogyan azt a Bíróságnak az üzlethelyiségen kívül kötött szerződések keretében a fogyasztóvédelem terén módja volt megállapítani – annak az előfeltétele, hogy a fogyasztó mint a jogviszony gyengébbik fele az őt megillető jogokról teljeskörűen tudomással rendelkezhessen. A tájékoztatási kötelezettség tehát a fogyasztói jogok, többek között az elállási jog hatékony gyakorlásának, ily módon az uniós fogyasztóvédelmi jog hatékony érvényesülésének alapvető biztosítéka. ( 17 )

49.

A (23) preambulumbekezdés ( 18 ) ugyanis akként rendelkezik, hogy a fogyasztó lehető legmagasabb szintű védelme érdekében megfelelően kell őt tájékoztatni az irányelv rendelkezéseiről, és elállási joggal kell rendelkeznie.

50.

Ezenfelül az alapeljárásban szereplőhöz hasonló helyzetben a fogyasztót tájékoztatni kell arról, hogy nincs elállási jog, ha kifejezetten kéri a szerződés teljesítését. ( 19 )

51.

Ehhez hasonlóan a szerződés távollevők között történő megkötését megelőzően a fogyasztónak nyújtandó előzetes tájékoztatásnak az irányelv 3. cikkének megfelelően ki kell terjednie az elállási jog meglétére vagy hiányára.

52.

Végezetül, az irányelv 4. cikke lehetővé teszi a tagállamok számára, hogy az előzetes tájékoztatásra vonatkozó előírások tekintetében szigorúbb rendelkezéseket is bevezessenek vagy hatályban tartsanak, amennyiben e rendelkezések összhangban állnak az uniós joggal, és azokat előzetesen közlik a Bizottsággal.

53.

Ebből egyértelműen az következik, hogy a tagállamok kizárólag az előzetes tájékoztatásra vonatkozó további előírások tekintetében vezethetnek be szigorúbb rendelkezéseket.

54.

Az ügy irataiból nem tűnik ki, hogy a Németországi Szövetségi Köztársaság azt közölte volna a Bizottsággal, hogy élni kíván a fent említett eltérési lehetőséggel; mindenesetre a tényállás megvalósulásának időpontjában hatályos szabályozásból nem következik az, hogy az előzetes tájékoztatásra vonatkozóan az irányelvhez képest további előírásokat vezetett volna be.

2.

Az elállás jogáról

55.

Az előzetes tájékoztatás kötelezettségéhez hasonlóan az elállási jog is központi helyet foglal el az uniós fogyasztóvédelmi szabályozásban, és az a fogyasztónak a meggondoláshoz való jogaként jelenik meg.

56.

Az említett jogintézménynek a fogyasztókkal kötött szerződésekbe történő általános bevezetését az indokolja, hogy az uniós jogalkotó meg kívánja szüntetni a szolgáltatóval fennálló jogviszonyt jellemző szerződési kiegyensúlyozatlanságot azzal, hogy a fogyasztó számára lehetővé teszi, hogy – meghatározott időn belül meggondolva magát – megszüntesse a szerződéses köteléket.

57.

A 2002/65 irányelvben szabályozott elállási jog a fogyasztó védelmét szolgáló, olyan egyoldalú jog, amelynek révén a fogyasztó 14 napon belül bárminemű szankció és indokolás nélkül elállhat a szerződéstől.

58.

A 2002/65 irányelv 6. cikke (2) bekezdésének c) pontja szerint az elállási jog kizárólag akkor szűnik meg a határidő lejárta előtt, ha a fogyasztó kifejezett kérelmére a szerződést mindkét fél már teljes mértékben teljesíti, mielőtt a fogyasztó az elállási jogát gyakorolná.

59.

Az említett szabályozás indoka abban keresendő, hogy az elállási jog létezését semmi nem indokolja abban az esetben, ha mindkét fél teljesítette az őt terhelő kötelezettségeket, ily módon teljeskörűen kifejezésre juttatták a szerződési akaratukat. Az említett esetben tehát elkerülendő, hogy az a fogyasztó, aki már kifejezte és megerősítette a saját szerződéses akaratát, indokolatlan előnyre tehessen szert azzal, hogy később magát meggondolva eláll a már igénybe vett szolgáltatástól.

60.

Az említett szabályozás azonban annak érdekében, hogy a szolgáltató azzal ne élhessen vissza, előírja, hogy a szolgáltató köteles a fogyasztót tájékoztatni arról, hogy amennyiben az kifejezetten kéri a szerződés teljes körű teljesítését, megszűnik az elállási joga akkor is, ha e jog gyakorlására nyitva álló határidő még nem járt le.

61.

Ezenfelül a 2002/65 irányelv a távollevők között kötött szerződések korábbi szabályozásához ( 20 ) képest újítva előírja, hogy a fogyasztót előzetesen tájékoztatni kell az elállási jog meglétéről vagy hiányáról, ( 21 ) valamint a meglévő elállási jog gyakorlására vonatkozó rendelkezésekről. ( 22 )

62.

A 6. cikk (3) bekezdése rendelkezik néhány olyan esetről, amelyben a tagállamok – minden esetben a Bizottsággal való közlést követően – „úgy is [rendelkezhetnek], hogy az elállási jog nem alkalmazható” bizonyos konkrét és taxatíve meghatározott esetekben. Az elállási jog gyakorlási lehetőségének kiterjesztése helyett e jog kizárásának eseteire vonatkozó eltérési lehetőség a jelen eljárás tárgyát képező ügy szempontjából nem releváns, és az ügy irataiból egyébként sem tűnik ki az, hogy a Németországi Szövetségi Köztársaság ilyen eltérést közölt volna a Bizottsággal.

63.

A 2002/65 irányelv ezért éppen az uniós jogalkotónak a teljes harmonizáció e téren történő megvalósítására vonatkozó jogpolitikai döntésével kapcsolatban fent ismertetett okokból nem hagy teret a tagállamoknak arra, hogy az elállási jognak az irányelv által bevezetett szabályozásától eltérő szabályozását vezessék be.

64.

Az eddigiek alapján az előzetes döntéshozatalra előterjesztett első kérdésre igenlő választ lehetne adni.

65.

Úgy vélem azonban, célszerű néhány tömör megjegyzést tennem arra vonatkozóan, hogy az alapeljárás tárgyát képező ügyben a fogyasztónak a távollevők között kötött fogyasztói hitelszerződéstől való elállása jogának anyagi jogi feltételei és a szolgáltató előzetes tájékoztatási kötelezettségének tartalma között átfedés figyelhető meg.

66.

A fentiekből az következik, hogy a 2002/65 irányelv teljes harmonizációs jellege miatt azt kellene az uniós jog értelmében az elállási jogra vonatkozó megfelelő tájékoztatásnak minősíteni, amelyet az ügy iratai szerint a fogyasztónak nyújtottak, és amely az irányelv végrehajtása céljából általában a pénzügyi szolgáltatásokra tekintettel a német nemzeti jogban szerepel.

67.

Mindazonáltal a kérdést előterjesztő bíróság rámutat arra, hogy a német nemzeti jog olyan rendelkezést tartalmaz, amely már a 2002/65 irányelv átültetése előtt, ( 23 ) és még az alapeljárásban részt vevő felek szerződéskötésének időpontjában is hatályban volt; a Bundesgerichtshof (szövetségi legfelsőbb bíróság) által követett állandó értelmezés szerint az említett rendelkezés révén a fogyasztói szerződések, köztük a távollevők között kötött fogyasztói szerződések esetében az elállási jog szabályozása eltérő, és az valójában „örök” elálláshoz való jogot biztosít a fogyasztó számára arra az esetre, ha az elállásra vonatkozó tájékoztatás nem szabályszerű.

68.

A 2002/65 irányelv nem ír elő konkrét jogkövetkezményeket a tájékoztatási kötelezettség hiányos teljesítésének esetére, hanem a 6. cikk (1) bekezdésében kizárólag azt írja elő, hogy az elállási jog fogyasztó általi gyakorlására nyitva álló időtartam kezdete az a nap, amelyen a fogyasztó a szerződési feltételeket és az előzetes tájékoztatást kézhez veszi, amennyiben ez az időpont későbbi, mint a szerződéskötés napja.

69.

Ezt követően a 11. cikk ( 24 ) akként rendelkezik, hogy a tagállamok rendelkezhetnek „az ezen irányelv szerint elfogadott nemzeti rendelkezések” szolgáltatók által történő megszegésének megfelelő szankcionálásáról, és hogy e szankciók – amelyeknek hatékonynak, arányosnak és visszatartó erejűnek kell lenniük – abból is állhatnak, hogy a fogyasztó „bármikor, díjmentesen és szankció nélkül érvénytelenítheti a szerződést”.

70.

Amint az az ügy irataiból kitűnik, a jelen ügyben az elállásra vonatkozó tájékoztatást a szolgáltató a fogyasztóval a 2002/65 irányelvvel összefüggésben és a nemzeti jognak az irányelvvel „összhangban elfogadott” rendelkezéseihez képest is megfelelő időben és módon közölte.

71.

Úgy tűnik tehát, hogy nem észszerű a német nemzeti jog rendelkezését a 2002/65 irányelv említett 11. cikke értelmében vett „szankciónak” tekinteni.

72.

Az, hogy a nemzeti jogalkotó a saját jogában kizárólag a fogyasztói hitelszerződések esetében rendelkezett az elállási jog szabályozásáról, míg az egyéb pénzügyi szolgáltatási szerződések esetében a 2002/65 irányelv elállási jogra vonatkozó rendelkezéseit ültette át, a nemzeti jog uniós joggal való összehangolásának hiányát mutatja, ( 25 ) ami az irányelv teljes harmonizációs célkitűzéseinek akkor sem felel meg, ha a fogyasztó számára kedvezőbb rendelkezést ír elő.

73.

A Bundesgerichtshof (szövetségi legfelsőbb bíróság) által értelmezett nemzeti jog ugyanis annak előírásával, hogy az irányelvet átültető szabályozás – különösen a 6. cikk (2) bekezdésének c) pontja – nem alkalmazandó a fogyasztói hitelszerződésekre, olyan szabályozást tartott hatályban, amely két szempontból is ellentétes az uniós joggal: az elállási jogot a 2002/65 irányelv 6. cikkében foglaltakhoz képest eltérően szabályozza; a pénzügyi szolgáltatás eltérő és az irányelv 2. cikkének b) pontjában meghatározott fogalommal ellentétes fogalmát, valamint a pénzügyi szolgáltatás típusától és az elállási jogot tartalmazó szerződéstípustól függően az elállási jog eltérő szabályozását vezeti be.

74.

A 2002/65 irányelv értelmében ugyanis „pénzügyi szolgáltatás” „bármely banki, hitel‑, biztosítási, magánnyugdíjpénztári, befektetési vagy fizetéssel kapcsolatos szolgáltatás”; és a (14) preambulumbekezdés rögzíti, hogy az irányelvben figyelembe vett pénzügyi szolgáltatás az összes olyan pénzügyi szolgáltatás, amelyet távértékesítés keretében nyújtanak. ( 26 )

75.

Mindazonáltal továbbra is a kérdést előterjesztő bíróságnak kell értékelnie azt, hogy a konkrét ügyben a szolgáltató a fogyasztót oly módon tájékoztatta‑e, hogy a fogyasztó körültekintő és észszerű döntést hozhasson, következésképpen pedig azt, hogy a szerződés teljesítésére vonatkozó döntését tudatosan hozta‑e meg.

C.

Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett második kérdésről

76.

A kérdést előterjesztő bíróság az előzetes döntéshozatalra előterjesztett második kérdéssel arra kíván választ kapni, hogy annak értékelése céljából, hogy a 2002/65 irányelvet átültető nemzeti szabályozásban előírt, az előzetes tájékoztatás és az elállási jog fogyasztó általi gyakorlásának módszerei érthetők‑e, nem mást, mint az általánosan tájékozott, észszerűen figyelmes és körültekintő átlagos fogyasztót kell‑e figyelembe venni.

77.

Az ügy irataiból ugyanis kitűnik, hogy a jelen ügy szempontjából releváns időszakban az átlagos fogyasztó Bíróság által elfogadott fogalma és annak a nemzeti szabályozásban meghatározott fogalma eltér egymástól.

78.

A fentiekben előadottak szerint az irányelv célja a fogyasztó magas szintű védelmének biztosítása azzal, hogy a fogyasztót megfelelően tájékoztatni kell az irányelv rendelkezéseiről, ( 27 ) ezen belül az elállási jog meglétéről vagy hiányáról. ( 28 )

79.

A 2002/65 irányelv 2. cikkének d) pontjában foglalt meghatározás ( 29 ) azonos a 2005/29 irányelvben ( 30 ) és a 93/13 irányelvben ( 31 ) foglalt meghatározásokkal, amelyek vonatkozásában a Bíróságnak már volt módja határozatot hozni annak megállapításával, hogy az „átlagos fogyasztó” az általánosan tájékozott, észszerűen figyelmes és körültekintő fogyasztó. ( 32 )

80.

Jóllehet a Bíróságnak most először kell a 2002/65 irányelvvel összefüggésben értelmeznie a fogyasztó fogalmát, az irányelv tartalma nem utal arra, hogy a Bíróság által a fogyasztóvédelem terén a fent említett irányelvekkel összefüggésben kidolgozott fogalomtól eltérő fogalmat kellene alkalmazni.

81.

Ennek ellentmondó körülmények és eltérést engedő rendelkezések hiányában a 2002/65 irányelvvel és az annak átültetését szolgáló nemzeti jogszabályokkal összefüggésben is a fogyasztó említett fogalmát kell figyelembe venni.

82.

A nemzeti rendelkezések szóban forgó irányelv által előirányzott teljes harmonizációjának célja ugyanis abba az irányba mutat, hogy a fogyasztó összes tagállam számára közös modelljének elfogadására van szükség. ( 33 )

83.

A jelen ügy körülményeinek értékelése során a nemzeti bíróságnak kell ellenőriznie, hogy a szerződés távollevők között történő megkötése előtt a fogyasztó az irányelvben előírt minden előzetes tájékoztatást megkapott‑e. Ezen értékelés keretében arról is meg kell győződnie, hogy az említett tájékoztatás eléggé egyértelmű és érthető volt‑e ahhoz, ( 34 ) hogy a fenti értelemben vett átlagos fogyasztó számára lehetővé tegye a szerződés összes lényeges elemének értékelését, és hogy a fogyasztó – az említettek szerint – körültekintő és észszerű döntést hozhasson.

D.

Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett harmadik kérdésről

84.

Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett első és második kérdés vonatkozásában kifejtett megfontolások és az e kérdések igenlő megválaszolására vonatkozó javaslat tükrében úgy vélem, hogy az előzetes döntéshozatalra előterjesztett harmadik kérdésre nem szükséges választ adni.

85.

Következésképpen csak néhány tömör megjegyzést teszek arra az esetre, ha a Bíróság nem követné a javaslatomat.

86.

A kérdést előterjesztő bíróság az előzetes döntéshozatalra előterjesztett harmadik kérdéssel arra kíván választ kapni, hogy a 2002/65 irányelv 7. cikkének (4) bekezdésével ellentétes‑e az olyan nemzeti szabályozás, amely a távollevők között kötött fogyasztói hitelszerződéstől kinyilvánított elállást követően előírja, hogy a szolgáltatónak a fogyasztó részére a kifizetett tőke visszatérítésén túlmenően az ezen összeg használata után járó ellentételezést is meg kell fizetnie.

87.

Az irányelv 7. cikkének (4) bekezdése előírja, hogy a szolgáltató az elállási jog jogszerű gyakorlását követően visszatéríti a fogyasztó részére „azokat az összegeket, amelyeket a távollevők között kötött szerződéssel összhangban tőle kapott”. E rendelkezés kimerítő jelleggel szabályozza az elállási jog gyakorlásának jogkövetkezményeit, és nem hagy a tagállamoknak teret arra, hogy eltérő szabályozást vezessenek be.

88.

Az irányelv által megvalósított harmonizációs tervvel kapcsolatban fent előadottak alapján, ennek ellentmondó körülmények hiányában ki kell zárni annak a lehetőségét, hogy valamely tagállam kedvezőbben szabályozza azt, ami a fogyasztót az elállási jog gyakorlásának esetében megilleti, ily módon a hitelfelvevő által állítólagosan megszerzett előnyökkel összefüggésben kártalanítás megfizetését írja elő.

89.

Egyébiránt – amint azt a Bizottság is kiemelte – a távollevők között kötött szerződéssel összhangban a szolgáltató részére megfizetett összegek visszatérítésének korlátozása észszerűnek tűnik arra is tekintettel, hogy az elállás jogának gyakorlására nyitva álló határidő rövid (14 nap; ez az időtartam 30 napra terjeszthető ki a távollevők között, a 90/619/EGK irányelv hatálya alá tartozó életbiztosításokkal és magánnyugdíjpénztári szolgáltatással kapcsolatban megkötött szerződések esetében). Ebben a kontextusban ugyanis észszerűtlen lenne megállapítani, hogy a hitelfelvevő ilyen rövid időn belül konkrét előnyre tett szert.

IV.

Végkövetkeztetés

90.

A fenti megfontolások tükrében azt javaslom a Bíróságnak, hogy a Landgericht Bonn (bonni regionális bíróság, Németország) előzetes döntéshozatal iránti kérelmére a következőképpen válaszoljon: